Ajánlott történetek (a történetek gyakran több részből állnak, lapozz!): Amarilla, Borderlány, Tigerlily, scartissue. Ajánlott blogbejegyzés: Bluesugar: borderline.
Wiki a borderline párkapcsolatról. Fórumokat ld. a cikk végén.
A borderline személyiségzavar (borderline personality disorder – BPD), melyet Magyarországon időnként érzelmileg labilis vagy határeseti személyiségzavarnak is szoktak nevezni, gyötrelmes állapot. Az okokat és gyógymódokat illetően egyelőre sok a kétség és a nézeteltérés, ám azt senki nem vitatja, hogy a borderline tünetek nagyon fájdalmasak, és elszenvedőiknek szakértő segítségre és környezetük támogatására van szükségük.
Bizonytalanság, káosz, düh
„Ha ön borderline, úgy érzi élete törékeny, reszkető, hiányzik belőle a szilárdság, az állandóság. Időnként fényes és intenzív érzelmekben élhet, máskor üresnek, unalmasnak látja az életét. Vadul kitörhet, kétségbeesett erőfeszítéssel követve impulzusait, hogy enyhítse a belső fájdalmat és létrehozzon egy szemernyi identitást.” – írja a borderline-ok terápiájában sok éves tapasztalattal bíró Richard Moskovitz nagysikerű könyvében. Majd így folytatja:
„Borderline-nak lenni azt jelenti, hogy az ember kevéssé érzi, kicsoda valójában és mitől kap erőt. Szélsőséges esetben azt is jelentheti, hogy másokhoz kell fordulnia, jelzésekért, hogy mikor egyen, igyon, pihenjen, sőt nevessen vagy sírjon. Jelentheti azt, hogy erősen ragaszkodik egy emberhez, eszméhez vagy tárgyhoz az egyik napon, és teljesen elhanyagolja ugyanezt egy másikon. A saját énről, értékekről, szenvedélyekről való állandó kép hiánya a borderline személyiség alapproblémája. Véletlenszerű áramlás a térben a fent és lent bármilyen érzése nélkül, úgy, hogy térképpel sem rendelkezik, mely mutatná, hol van épp vagy hová tart. Borderline-nak lenni az érzelmek állandóságának hiányát, a pillanatról pillanatra való létet jelenti, mely folytonosság, bejósolhatóság és jelentés nélküli. Aki borderline, az életet töredékekben éli meg, inkább pillanatfelvételek sorozataként, mint mozgóképként. Élmények különálló pontjai, melyek nem állnak össze egésszé.”
Az élmények repedezettségét az érzelmek töredezettsége kíséri. A borderline-ok érzelmei drasztikusan megváltozhatnak egyik pillanatról a másikra, mind minőségükben, mind intenzitásukban. Mindezt az érzelmekre vonatkozó amnézia erősíti: úgy tűnik, az adott pillanatot uraló érzelem örökké fog tartani, a fájdalmas érzések így vég nélkülinek tűnhetnek. A borderline ember képtelen felidézni a múltbeli tapasztalatokat, és belátni, hogy a fájdalom átmeneti és „túlélhető”.
A kapcsolatokat tekintve ez a sajátos emlékezeti zavar azt jelenti, hogy a legutolsó találkozás eseményei leképezhetik a kapcsolat egészét. Ha haragban váltak el, alávaló gazemberként emlékszik a partnerre, és keserűen várja a visszavágás lehetőségét. Ha az elválás kellemes volt, hőssé magasztosíthatja a partnert, és alig várja az újabb találkozást.
A stabil énkép kifejlődése azon múlik, hogy „magunkkal tudjuk vinni” a jó kapcsolatok emlékét, olyan emlékeket, melyek érvényesek maradnak függetlenül attól, hogy az adott pillanatban mi történik. Aki borderline, valószínűleg nem volt képes ilyen érzelmi emlékeket alkotni, és személyes értékét teljesen annak függvényében ítéli meg, hogy mi történik adott pillanatban a kapcsolatában. A kapcsolat elvesztésével elveszíti az azt kísérő belső jó érzést is.
Az önészlelés dramatikus ingadozása célok, értékek és barátok változásával jár. Így előfordulhat, hogy szabotálja a sikert épp egy fontos cél elérésének küszöbén, pl. kimarad az iskolából az utolsó félévben, vagy lerombol egy jó kapcsolatot, épp amikor az tartóssá válna.
Ugyanakkor az elhagyatástól való rettegés miatt a borderline-ok, nagyon messzire képesek elmenni, hogy elkerüljék az elválást, és túlérzékenyek az elutasítás bármilyen jelére. Szélsőségesen reagálnak, ha valamilyen elkerülhetetlen változás kerül egy tervbe, és elkeserednek vagy dühösen kitörnek, ha lemondnak valamilyen társas eseményt. Sokszor üresnek érzik magukat, unatkoznak, nem bírják önmaguk társaságát. Túl korán vonódnak be mélyen egy kapcsolatba: kiadják magukat és könnyen függővé, sőt „tapadóvá” válnak. Ez gyakorta elijeszti a reménybeli partnert, és épp a kezdetektől rettegett visszautasításhoz vezethet.
A borderline ember elkeseredett, impulzív cselekedetekhez folyamodhat a fájdalmas, végtelennek tűnő érzelmek (magányosság, düh) gyors megoldására. Ilyen viselkedés lehet alkohol vagy más tudatmódosító szerek fogyasztása, falásrohamok, impulzív szexuális viselkedés, szerencsejáték, vásárlási láz, bolti lopás, vakmerő vezetés és más olyan cselekedetek, melyek önrombolók, és további fájdalmas érzelmekhez vezetnek. Ilyenkor a dühe gyakran elűzheti azokat, akik a leginkább képesek lennének megnyugtatni.
Az erős érzések torzíthatják valóságészlelést is. Ilyenkor úgy képzelheti, szándékosan üldözik azok, akik miatt pusztán rossz kedve van. Időnként hangokat is hallhat, melyek megmondják, mit tegyen vagy gondoljon.
Az intenzív, szélsőséges érzések gyakorta változnak dühvé, mely mások felé kirohanások, vagy tettlegesség, önmaga felé öngyilkossági kísérletetek vagy szándékos önmegsebesítés, öncsonkítás formájában fordulhat. Az önmegsebzés és öncsonkítás a BPD legveszélyesebb és legijesztőbb jellemzője, de nem jelenik meg mindenkinél. A fizikai fájdalmat a beteg arra használhatja, hogy elterelje az érzelmi fájdalomtól, és szinte szüksége van arra a tudatra, hogy öngyilkos lehet, mert ez azt jelenti, van menekvés érzései elől.
A tünetek összefoglalása
A legszélesebb körben használt mentális megbetegedésekre vonatkozó kritériumrendszer, a DSM IV, az alábbiakban foglalja össze mindezt:
Borderline személyiségzavarban szenved valaki, ha kapcsolatai instabilak, állandóan változik az énképe, ingadozik a hangulata, és nem tudja impulzusait ellenőrzése alatt tartani. Ezt a mintázatot az alábbiak közül legalább öt maladaptiv vonás megléte fejezi ki:
Identitázavarok
1. A valós vagy elképzelt elhagyatás elkerülése érdekében tett kétségbeesett erőfeszítések.
2. Állandó ürességérzés.
3. Identitásproblémák: állandóan változó érzések azzal kapcsolatban, hogy kicsoda és miben hisz.
Hangulati zavarok
4. Érzelmi labilitás, hangulati ingadozás – intenzív szomorúság, ingerlékenység és szorongás váltakozásával.
5. Intenzív és erősen hullámzó kapcsolatok másokkal, melyeket az idealizálás és a leértékelés szélsőségei közti váltakozás jellemez.
6. A Harag mértéke gyakran nincs arányban a kiváltó körülményekkel, a düh kontrollálása nehézségekbe ütközik.
Észelelési zavarok
7. Stressz hatására, paranoid gondolatok (úgy érzi, üldözik), vagy súlyos disszociatív tünetek (úgy érzi, „elkülönül” önmagától, mintha álomban lenne) megjelenése.
Viselkedési zavarok
8. Az esetlegesen önromboló impulzusok (túlköltekezés, óvatlan autóvezetés, falásrohamok, szex, alkohol, drog) ellenőrzés alatt tartásának nehézségei.
9. Visszatérő öngyilkossági kísérletek, vagy önmegsebzés, öncsonkítás.
A BPD lefoyása
A borderline személyiségzavar a fiatalok betegsége, és rendszerint serdülő- vagy fiatalkorban kezdődik. Nem ritka betegség: a teljes népesség körében 2-3%-ban fordul elő. A betegek úgy négyötöde nő. Krónikus és nagyon súlyos betegségről van szó, ahol a problémák hosszú évekig jelen lehetnek és 10 betegből egy halálos öngyilkosságot követe el. Az életben maradóknál a hosszabbtávú javulás nagy változatosságot mutat. Egy kisebbség sikeres a munkájában, boldog házas és teljesen meggyógyul. Egy másik kisebbség nagyon súlyos tünetekkel küzd középkoráig. Az eddigi legnagyobb követéses vizsgálat eredményei szerint az első csoportba tartozók valószínűleg különösen tehetséges, vonzó külsejű emberek, esetleg olyan kényszeres személyiségjegyekkel, melyek az ön- és munkafegyelmet javítják, míg a különösen lassú javulás elsősorban a nagyon súlyos traumán átesett személyeket veszélyezteti.
A legtöbb esetben azonban mind az impulzivitás, mind az érzelmi labilitás idővel és fokozatosan csökken (vele együtt az öngyilkosság elkövetésének veszélye is), és a beteg végül viszonylag problémamentesen tud kapcsolatban élni és dolgozni. Azaz a betegség „kialszik” a középkorúság elérésével, és a legtöbb beteg jelentősen jobban érzi magát 35-40 éves kora körül.
E javulás háttere egyelőre rejtély. Azonban más impulzivitással összefüggő zavarok, mint az antiszociális személyiség és a szenvedélybetegségek is alábbhagynak nagyjából ebben a korban.
A BPD nagyon megterhelő a családtagok számára. Különösen nehéz kezelni az öngyilkossági fenyegetéseket és kísérleteket. A szülők gyakran azt gondolják, az ő hibájuk a beteg állapota, és a beteg – és vele a terapeuta is – gyakran a szülőt hibáztatja. Tudományos bizonyíték ugyanakkor egyelőre nem szól amellett, hogy a család lenne a kizárólagos felelőse a BPD kialakulásának.
A már idézett dr. Moskovitz ezt írja könyve bevezető fejezetének lezárásaképp: „Ha ön borderline, elkeseredett kutatása a lényeg és értelem után, elvezetheti a kezeléshez. Terápia segítségével megtanulhatja az impulzusok féken tartását és a fájdalmas érzelmek elviselését elég hosszan ahhoz, hogy azok eredete feltárható legyen. A terapeutával való kapcsolaton keresztül megtanulhatja, hogy a törődés képes túlélni a csalódást. Amint egyre jobban bízik másokban, megtanul bízni önmagában is.”
Kapcsolódó fórumok:
Beszéljünk a BPD-ről, avagy a Borderline gyakorlatban
Gyógyszerek, növények, egyéb anyagok hatásaival és mellékhatásaival kapcsolatos kérdések
Krízis, öngyilkossági szándék és egyéb problémák esetén itt kaphatunk gyors segítséget
ezek rám nagyon igazak amúgy…
Csak zárójelben: nem szép a teraptól, ha bárkit is hibáztat!!
Mások hibáztatása elég gyerekes dolog- a terap dolga, hogy felnyissa a BPD beteg szemét, hogy lássa – akármilyen szülőket és mintákat is kapott, cselekedhet szabadon és válhat egy életképes személyiség belőle, aki élvezheti az életet…
Az én terapom is telibeszélte a fejem, és a szüleim ellen uszított és ez az indulat a mai napig bennem van… nehéz objektívnak maradni még egy szakembernek is, főleg ha hosszú terápiáról van szó – márpedig egy BPD-nek hosszú idő, mire rendbe teszi magát.
persze, csak szabadulj meg a szülőktől – főleg, ha ők sem hagynak…
jesszusom, milyen terapok vannak— lázítanak a szülők ellen??? – felteszem, hoyg ez egyáltalán nem segíti a leválást… (vagy igen???)
az én terapom abban segített, hogy az anyám dühkitörései mögött meglássam az aggodalmát, a szerencsétlenségét, azt, hogy tehetetlen, hogy nincsenek eszközei hozzám, hogy félt, hogy képtelen uralkodni az érzelmein, hogy jó anya akar lenni, stb. stb. stb.
az én terapom abban segített, hogy leváljak erről a dühöngő-aggódó anyámról, és elhiggyem, hogy majd az isten megsegíti, nélkülem is – (na nem egészen így mondta, de kb. valami ilyesmi volt mögötte) – tehát hogy ne féljek elhagyni őt.
az én terapom segített, hogy meglássam, hogy nincs az anyámnak mágikus hatalma fölöttem, – ő is csak egy gyarló ember hibákkal – és erényekkel is!
és abban is segített, hogy felfedezzem a saját erőmet. hogy ne legyek áldozat.
Segített, hogy megtaláljam azt, ami mélyen, mélyen, mélyen eltemetetten ott szunnyadt bennem… csak ahelyett, hogy alkotó módon tört volna elő belőelm, rongált a mélyben, megbetegített, majdnem a kétségbeesésbe hajszolt és majdenm butaságokra késztetett….
az én terapom abban segített, hogy legyőzzem a félelmeimet. és meghalljam a saját magam mélyben nyüszítő hangjait, a fájdalmat, a kétségbeesést – …. és megvigasztaljam magam és meghalljam a saját egyéni kis vágyaimat is (igen, azok is vannak, mindenkiben!) – … és aztán merjem kielégíteni őket…
hogy megtaláljam azokat az embereket, akik bíznak bennem…
hát ilyesmi…
de sosem hibáztatta a szüleimet… – ők is csak traumatizált szerencsétlen emberek. annyit adtak, amennyit tudtak. nem sokat.
az én terapom abban segített, hogy embereknek lássam őket ördögök és istenek helyett….
hát az én terapom nemigen segített ebben… nyilván azért, mert borzasztó szorongás, bűntudat és lelkiismeretfurdalásom van/volt minden múltbéli eseményem miatt. sajnos a terapom persze jogosan volt dühös egy kicsit főleg apukámra, ki is okította a szüleimet, mikor beszéltek vele. szüleim indulatosan jöttek haza tőle… na mindegy, erről már írtam.
szüleim nem megbocsátóak. semennyire sem. követtem el hibát, elismerem és ezt életem végéig cipelhetem. 🙁 minden egyes nap emlékeztetnek rá. főleg apám… és persze ilyenkor meghúzom magam, összekuporodok és nem merek szólni… a terapom szerint már többszörös áron megbűnhődtem, és el kellene ezt az egészet engednem, de hogy tudnám, ha nem bocsátanak meg nekem? persze az, hogy ők mit tettek velem, mit sem számít… de nem is ezek miatt vagyok dühös rájuk, pedig lenne rá okom, mert a szexuális abúzus, lelki terror, bántalmazások, stb. nem kis dolgok, de mégis ez fáj a legjobban, hogy nekem nem bocsátanak meg. úgy érzem, ekkor követtem el életem első igazi nagy hibáját, és azóta bűnhődöm. mint ahogy bűnhődöm amiatt, hogy 5 évesen és 8 évesen elszöktem otthonról… nagyon szenvedek miatta… és még van egy két gyerekkori emlék, ami miatt borzasztóan érzem magam. de ez nélkülük nem megy sajnos. magamtól nem tudom elengedni. 🙁
Drága RB, el tudod engedni, ha akarod… vannak technikák. de ez tényleg nem megy könnyen – látod, én 48 éves lettem, mire megértettem és elfogadtam dolgokat…
de azért az jó, ha az ember tudja, hogy merre kellene dolgozzon…
és előbb utóbb majd beugrik és sikerül. évek. évek. évek. évek. türelem. türelem. türelem.
drukkolok neked.
majd meglátjuk.
Persze. ráadásul ez olyan, amit a tudatos szinten nehéz befolyásolni…
inkább azt mondanám, hogy ha az ember sokat sokat sokat jár terápiába és olvas és tájékozódik és dolgozik magán minden oldalon, akkor egyszercsak megtörténik.
Mintha kinőne az ember egy ruhát – már nem illik rá. leesik róla…
velem legalábbis így történt.
és néha a nagy dolgozásban szünetet is kell tartani, és „tanárokat” is keresni, mert nem csak arról van szó, hogy mélyben sérültünk nagyon, hanem arról is, hogy a felszínen sem angyon kaptunk semmit.
tehát úgy értem, hogy feltöltődni is kell, jó élményeket is beszerezni, ha könyvtári könyvekből, akkor onnan, ha a rádió hallgatásából, tévéből, akkor onnan.
nem gondolok nagy drága dolgokra.
pl. ülni a kádban egy habos vízben és áztatni magad a víz alatt – meg ilyenek…
MEGÉREZNI testi szinten, hogy mi az, ami jól esik.
meg az intellektusodnak is – színház? mozi? beszélgetés barátokkal? koncert? kirándulás?
a természet angy csoda – a csöndje, a nyugalma, a félelmetes hallgatása, ereje, titokzatossága-
hát én így gondolom valahogy legalábbis…
és az is fontos, hogy megjegyezd, milyen történetek azok, amik elvarázsolnak, amik szíven ütnek.
sosem fogom elfelejteni, milyen irigyen hallgattam egyszer Brassóban egy anyukát, aki németül beszélt a kisfiához, és aztán magyarul hozzánk… – a tudatalattim biztosan, hogy jó mélyen elraktározta ezt a történetet – és titkon mélyen mélyen vágytam rá, hogy én is valahogy elkeveredjek Mo.ról….
őszintén szólva már lemondtam róla, amikor megismerkedtem a férjemmel.
és amikor elmentem vele az Operába egy táncest után, még mindig nem sejtettem, vagy nem mertem elhinni, hogy ő lesz az…
és bár már barátkoztunk és leveleztünk, egy hónappal a megismerkedésünk után töltöttem be a 40,. életévemet és ültem otthon a szüleimnél és bőgtem vigasztalhatatlanul…
mert nem tudtam mgé, hogy sikerül-e vagy nem.
azt hiszem, ha görcsösen akartam volna, nem sikerült volna.
talán csak így sikerülhetett, hogy már lemondtam róla.
nem tudom.
tény, hogy emlékszem a történetekre, amik mélyen szíven ütöttek.
a másik a rút kiskacsa volt, andersen meséje…
mindenki írja és színezgeti tudatalatt a saját kedvenc meséjét, történetét…
ezeket nem árt tudatos szintre hozni…
nem a terap. hibáztatta… már egy mentőorvos! megmondta húszéves koromban, h minél előbb hagyjam ott őket, mert még nincs semmi bajom, de lesz… ezek meg mindig utánam nyúltak – és nagyon ügyesen
terap le akart választani róluk, és jobban sikerült, mint ő remélte, de ott a DE
ezt a technikát, h figyelj arra, mi a szép, és lásd meg (elég pl. egy szép épület a buszból) én is szoktam alkalmazni, de sajnos nem mindig megy…
Félig-meddig én is bordeline vagyok és különösen bírom a szakirodalmak dramatizáltságát, pl. itt is: „Krónikus és nagyon súlyos betegségről van szó, ahol a problémák hosszú évekig jelen lehetnek és 10 betegből egy halálos öngyilkosságot követe el. Az életben maradóknál a hosszabbtávú javulás..”. 1 követ el öngyilkosságot, ehhez képest az életben maradók… A kisebbségnél szokták alkalmazni ezt a kifejezést. A fennmaradó kilenc viszont potenciális halálraítélt.
Kb. ez a hozzáállás jellemző a pszichiátriára, meg a gyógyszerezésre is. Nem mondom, hogy a mértékletes, megfelelő gyógyszerezés nem javíthat az állapoton. Ellenben a pszichiáterek által sokszor kis bölcsészként lesajnált pszichológusok tudnak itt érdemben javítani a helyzeten!
én „kevert” személyiségzavaros vagyok…
hol ezt, hol azt írta vezető tünetnek. No comment.
Igen, csakis pszichológus tud segíteni. Nem tudom, miért vannak lesajnálva…
Ők azok, akiknek a terepe a finomhangolás.
A pszichiáter csak arra képes, hogy megállapítsa – beszámítható, vagy nem.
De akkor mi van, ha beszámítható vagy, de megőrülni akarsz minden percben, vagy kárt tenni magadban vagy másokban?
na, akkor jön a pszichológus…
szertintem. szerintem is.
és tényleg, hát azért ez a drámai összefoglaló … hm, hm… – nem biztos ,hogy teljesen helyénvaló…
Kleó, igazából a diagnózis nem annyira fontos sztem.
az, ami a legfontosabb, hogy az ember nem jól érzi magát a saját bőrében – és valahol a méylben meg kell találnia önmagát…
azt a kisgyermeket, aki még tudta, hogy mi az, ami érdekli, és mi az, ami nem.
….
ez a kisgyermek mindenkiben ott lapul, az utolsó lélegzetünkig, tehát meg lehet találni…
csak keresni kell, kitartóan, a romok alatt, mint egy nagy földrengés kis túlélőjét, aki rettegve várja, hogy rátaláljanak…
az szerencsére már megvan… a megszeppent kislány, aki szégyelli magát maga miatt; és fogja a Nagyi kezét… és most is keresi a Nagyi kezét
és már repedeznek körülötte a kőfalak…
3 pszichológushoz is jártam
Kleó, jaj de jó!
Nagyon örülök neked! Szépen, türelmesen, csak tovább az úton…
Tudjátok, ez egy baromi hosszú út… és nem is láthatók előre a kanyarok, amiken ha túljut az ember, hirtelen megváltozik a táj körülötte!!!
vagy a nagy fennsíkok, ahonnan le lehet látni a megtett útra –
aztán jönnek az újabb alagutak és szakadékok, amikbe az ember bele-belehuppan, de egyre ügyesebben kecmereg ki belőlük – …
– és aztán megrészegül magától az úttól-
attól, hogy a lába már nem reszket a menéstől, hogy rájön, hogy van lába, és az menni tud, és hogy ismeri már a lába a talajt – és a különböző talajokat .
az ember rájön, hogy az ingovány a legszarabb, és mrá az első vizes tapicskolásokra menekül onnan
és nem csak a talaj változik a lába alatt – hanem a látvány is, ahova viszi a lába – változik….
az ember kíváncsi lesz – oké, ezt a sáros, dagonyás, vizes, penészes, beomló falú házat már ismerem, mint a tenyeremet – mi lehet a kertkerítésen túl? és rájön, hogy ott van egy mittudomén, csirkefarm – vagy egy kukoricaültetvény – vagy egy diófa, akármi, valami más, mitn a kerítésen innen –
mindig az első lépés a legnehezebb.
a többi szinte jön magától…
„az ember rájön, hogy az ingovány a legszarabb, és már az első vizes tapicskolásokra menekül onnan”
érzem a kezdetét :)))
nagy munka van benne és sok-sok fájdalom, orra esés…
igen, már olykor meg tudom látni
„az igazat mondd, ne csak a valódit” és lásd meg a komor tájban azt a szép házat, kutyát, kicsi gyereket… a ködön át a mögöttest
kösz mindent
az én terapeutám pszichiáter volt. ez szerintem azért nagyban elhivatottság kérdése is… mondom, én azt hittem, hogy pszichológus, aztán kiderült, hogy nem… 🙂 egyszer se akart nekem gyógyszert felírni, pedig mindenki ezt javasolta. én nagyon sokat köszönhetek neki…
nekem csak egy volt, de 10,5 évig. ebben benne van, hogy jó is!!! 🙂 és pszichológus, de fél év terápia után elküldött pszichiáterhez, hogy szedjek gyógyszereket. pszichiáterből a harmadikat fogyasztom 😀
ne versenyezzünk…
mellőlem sajnos egy még ki is halt
volt, hogy parallel jártam ehhez is, ahhoz is
sajnálom!:(((
ráadásul a volt osztálytársam, és ő volt a JÓ
akkor súlyos depi mellett még dolgozni is tudtam járni – na nem voltam épp a topon
Látod, Szörnyi, én ezért voksolok egyfolytában a tranzakcióanalitikus terapokra. Van valami olyan elképesztő attitűdjük, amit a világért sem lehet jobban csinálni náluk.
és ez az OK vagyok, OK vagy.
talán ez az attitűd vonatkozott ezek szerint a szüleimre is? – biztosan.
Örülök, hogy jó kezekben vagy és hogy már múlik az, hogy te rossz vagy.
nem vagy rossz. Istenem, hogy mennyire jó vagy, azt még évekbe fog telni neked, hogy megértsd… ….. de már úton vagy….
jó itt kicsit beszélgetni.
örülök, hogy együtt tudunk gondolkodni.
öleléssel
(olyan jól esett, amit írtál priviben, nem is tudom elmondani……. köszönöm…. )
a.
Igen, az idegpálya felülírható!!!
kitartó munka és hosszú idő, de abszolúte felülírható!
nehéz. túlságosan rögzül a séma, és automatizmussá válik…
de anyámét hogyan írjam fölül?!
anyám nem képes rá, mondtam már… éltető eleme, egy energiavámpír
egyre ügyesebben lépegetek ki… de ő meg még ügyesebben és váratlanul döf hátulról
figyu, kleó, van jó terapod?
ő segíteni fog, hogy ne akard anyádat megváltoztatni, mert ő már csak olyan, amilyen…
ő segíteni fog, hogy TE legyél egyre ellenállóbb vele szemben.
nagy munka – de menni fog.
ne feledd, csak annak az energiáját lehet leszívni, aki hagyja.
az a helyzet, szinte biztos v agyok benne, hogy még mindig ő a legfontosabb ember az életedben… – és ez érthető is……. nagyon kötődik az ember a saját ilyen-olyan-tökéletlen-energiavámpír anyjához…
nehéz a leválás, az elengedés….
de az energiavámpír anyákhoz való kötődés veszélye, hogy eltelik úgy az élet, hogy az ember csak őket tutujgatja…
a leválás bár fájdalmas, de egy teljesen új világot nyit meg…
sztem érdemes leválni.
akármilyen fájdalmas is.
olyan, mint egy nagy daganattól megszabadulnni…. – már elnézést a morbid hasonlatért…
ölellés,
szörnyi, neked is.
örülök nektek.
ppp
a
részben sikerült, de csak egy módon fog menni teljesen, de ezt ne
Sziasztok!
Új vagyok itt. Kb két hónapja fordultam először pszichiáterhez az egyre erősödő szociális fóbia, szorongás, függőségek és depresszió miatt (29 vagyok). A pszichiáter először azt gondolta, hogy bipoláris vagoyok, de tesztek és interjú után a pszichológus+ a pszichiáter megállapították, hogy borderline személyiségzavarom van. Totálisan sokkolt a dolog, mert abban bíztam – én naív – hogy felírnak valamit a szorongásra, és minden megoldódik… De a pszichiáter felvilágosított, hogy évekig tartó terápia segíthet csak, a gyógyszerek csak a tüneteket enyhítik. (Nekem amúgy azt se, cipralexet szedtem 2 hónapig, de semmi hatás, most lamolepet írt fel, nem is tudom van-e értelme elkezdeni…).
Igazából azért írtam, mert szeretném megkérdezni azoktól, akik járnak terápiára (1hónapja járok, de sajna csak heti1-re van pénzem), mikor kezdték el azt érzeni, hogy ez nem valami parasztvakító úri huncutség, ahol a pénzedért cserébe rinyálhatsz egy órát bűntetlenül, hanem ér is valamit. Mitől fog az segíteni, hogy egy órán át beszélek gyakorlatilag csak én? Persze jók a kérdések, gondolkodom is utána rajta, és tudom, hogy nagyon rövid idő telt el, de nem tudom hogy fogom a paranoiámat (ami amúgy is mindig jellemző rám mindenkivel szemben) levetkőzni, és elhinni, hogy ez nem csak a pénzről szól? Sokszor úgy érzem, hogy szegény pszichológus ránéz az órára, és rájön, hogy jajj ne, 10 perc múlva jön a dögunalmas rinyálós szerencsétlenem. Nektek vannak ilyen dilemmáitok? Bocs hogy ilyen hosszúra sikerült
Szia hopeful!
Én már jártam terápiára! Segített, nagyon sokat… Önismeretben is, és a problémáimon is, bár tartósan egyelőre semmi sem segített. Gyógyszert én nem kaptam.
Mögöttem már két év intenzív terápia van… Volt egy nagyon jó terapom, de azóta egy jó szakembert se találtam sajnos. Így most csak vagyogatok… Hol járok a mostani pszichiáterhez, hol nem… nem érzem, hogy segítene ugyanis… A megfelelő embert kell megkeresni és akkor nagyon jól tud haladni a munka… ha nem, akkor tényleg csak pénzkidobás az egész. Remélem, neked sikerül megtalálnod azt, akinek bizalmat szavazhatsz és segít is rajtad! 20 éves vagyok.
Szia, Hopeful!
Nem akarlak elkeseríteni, de nekem 10,5 év terápia volt, nemrég fejeztük be. De nekem más is volt, anorexiás voltam, aztán meg bulimiás, ezt is kezelni kellett, 24 évesen kezdtem a terápiát. Aztán nekem, ami neked valószínű akkor nincsen, épp 29 évesen derült ki, illetve addigra fejlődött ki a skizoaffektív zavar is, ezt is kezelni kellett. De az anorexia, meg nagyon remélem a borderline-t is ide sorolhatom már, elmúlt.
Ha nem is 10 év, de szerintem számíts legalább egy öt éves terápiára. És van értelme a hallgatásnak, nem, nem csak unja magát a terapeuta! Én is sokat beszéltem azt hiszem az elején, aztán a végén már alig. Persze, hogy van ilyen félelmed, nekem is volt, és egész végig, de a végén már nem annyira, hogy jajjj csak nyafogok bla bla bla….. Azóta beszéltem sok emberrel, akik szintén járnak terápiába, és olyanokkal is, akik betegek, majd terapeuták lettek, uh kiokosítottam magam: Van értelme a hallgatásnak, ritka kérdéseknek, reagállásoknak.
Nekem is ez volt a kezdet: szociális fóbia, szorongás, függőségek és depresszió, de még plussz anorexia is.
Szia hopeful,
terápiába sajnos nekünk járni kell. sokat. ne add fel, járjál szépen szorgalmasan.
nincs más út. pontosabban a másik út az önpuszításé. remélem, ezt nem akarod.
ha jársz szépen terápiába, akkor szépen, lassan, megtanulod az életet élvezni…
ezért érdemes!!
üdv, kitartás,
a.
jó mondjuk az enyém azért eléggé hosszú volt, nem akartam gyógyulni túlságosan asszem, úgy, hogy a jó részében heti kettő is volt, a végén meg már csak két hetente egy.
azért kitartás!!!!
Köszönöm a bíztatásotokat 🙂 Megnyugtattatok. Az a baj, hogy én mindenkiről nehezen hiszem el, hogy érdekli, amit mondok.Főleg arról, aki pénzért hallgat meg. Ezért nem is tudok barátkozni. (még így névtelenül is nehéz megnyilvánulni…) A régieket meg leépítettem, mert annyira félek attól, hogy találkozunk, és untatom őket. De akkor ez változni fog ezek szerint. Sajnos nekem is van mellé evés para is (egy hét alatt tudok hízni 8 kilót,következő héten meg leadni 5öt). De mindig más zavar a legjobban. Most a piálás a legggasztóbb, meg az emberek között érzett mindenki szánalmasnak lát, kiröhög,kibeszél, lenéz… stb para.
Sokáig azt hittem, hogy nekem ennyi minden különálló szarságom van (depi, szorongás, drog, alkohol, fogyókúra-őrület, láncdohányzás, identitászavar, zéró jövőkép, értelmetlen düh…) de aztán felvilágosítottak, hogy ennek a remek csomagnak külön neve is van 🙂 Furcsamód ettől egy picit meg is nyugodtam. (végre valami biztosan gaz rám… bizarr)
Attól is félek a terápia kapcsán, hogyha lehántják rólam a szerepeimet, akkor nem marad alatta semmi. Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de mindig félek, hogy kiderül, hogy nincs belül, csak a nagy büdös semmi. Fura, hogy ezt mennyire nem értik a „normális” emberek. Egy depressziót még úgy ahogy felfognak (bár elsőre, mikor bipolárisnak nézett a pszichiáter, azzal is volt olyan családtagom, aki közölte, hogy hülye vagyok és rázzam meg magam, nincs nekem semmi bajom), de ez a borderline dolog végképp érthetetlen nekik.
Most egyébként pont úgy érzem, hogy jó kezekben vagyok, aztán meg majd egy nap múlva úgy, hogy csak a pénzem kell neki, szóval remélem ez egyszer stabilizálódni fog.
Ti szoktatok valami házit kapni? Vagy útmutatást? Szeretném úgy érezni, hogy a non stop agyaláson (amit eddig is nyomtatm 29 évig 🙂 , és az odajárások kívül tudok valamit tenni magamért.
Köszönöm, hogy meghallgattatok 🙂
Szia, hopeful,
én annak idején egy „házifeladatra” emlékszem. a terapom az ajtóban kezet rázott velem és azt mondta mosolyogva: aztán ne felejtsen el aludni.
nem, nem nagyon tudsz semmit tenni egyedül.
és azért kerül sokba, nagyon sokba, mert ő az idejét és a szakértelmét adja neked.
Neki csak úgy van ideje meghallgatni téged, hogy az idejét megfizeted. meg a szaktudását. valamiből neki is ennie és ruházkodnia kell…. 🙂
neki ez a szakmája. Hogy ül és figyel. És ez bizony egy szakma, erre nem mindenki képes. Főleg nem úgy, hogy kihúz téged majd szépen lassan egy csomó sz.ságból…
türelem, türelem, türelem….. türelem…. türelem, türelem, türelem….
Én olyan iszonyatosan egyedül érzem magam. Sose gondoltam volna, hogy egy fórumon fogok egy kis kommunikációért kuncsorogni, de itt tartok…. Ha valaki van itt tényleg, és van kedve beszélgetni..
Pedig a párom itt ül 5 m -re a tv előtt, de olyan, mintha egy lakatlan szigeten lennék.
Írtam 🙂 Köszönöm:)
bár látom már offline vagy, túl sokáig fogalmaztam 🙁
nem baj az, én is az voltam jópár évig! beírtam a google-be, hogy borderline, és ez jött ki, azóta már eltelt vagy 8 év, és még mindig kicsit itt vagyok, és remélem stornózhatom már a bordit!
jesszus… nyolc éve az volt a legnagyobb gondom, hogy a pokemon tazókból az összeset a magaménak tudhassam 😀 lol.
Én már nagyon rég figyelgetem ezt az oldalt, csak beszari voltam megnyilvánulni. 🙂 Nem mintha bármilyen igazi bántás is érhetné az embert a megnyilvánuilási miatt egy honlapon, de nekem még ez is nehéz.
Én egyre inkább kezdek megbarátkozni azzal, hogy ez ilyen élethosszig tartó dolog nekem, csak talán sok munkával enyhülnek a tipikus tünetei.Te le tudtad győzni a tipikus border dolgokat?Biztos hatalmas meló volt, nagyon büszke lehetsz magadra 🙂
Imádom a netes oldalakon az olyanokat, hogy kijött rajtam ez a borderline betegség…Vááá!!! Lóf*szt. Ez valakinek a személyiség-szerkezete (nekem…), nem olyan, ami kiütközik húsz évesen az emberen. Mindig ilyen voltam, már kiskoromban is az elfogadás/szeretet/közelség utáni vágy hajtott. Kisgyerekként még fiú is próbáltam lenni, hátha úgy menni fog :), persze nem jött be..Már 10 évesen is tapadós voltam, már akkor is messzire elmentem, hogy szerethető legyek. És már akkor is függő voltam csomó mindentől. Szorongtam is, kényszereim is voltak, beilleszkedni se tudtam. Még kamaszként voltam szerintem a legegészségesebb, akkor volt talán leginkább saját személyiségem így visszagondolva, de az már rég elmúlt…
Ez valakinek a személyiség-szerkezete (nekem…), nem olyan, ami kiütközik húsz évesen az emberen. Mindig ilyen voltam, már kiskoromban is az elfogadás/szeretet/közelség utáni vágy hajtott. Kisgyerekként még fiú is próbáltam lenni, hátha úgy menni fog :), persze nem jött be..Már 10 évesen is tapadós voltam, már akkor is messzire elmentem, hogy szerethető legyek. És már akkor is függő voltam csomó mindentől. Szorongtam is, kényszereim is voltak, beilleszkedni se tudtam. Még kamaszként voltam szerintem a legegészségesebb, akkor volt talán leginkább saját személyiségem így visszagondolva, de az már rég elmúlt…
ez olyan, mintha én írtam volna. pontosan, szerintem is! de azért van belőle gyógyulási lehetőség!!!!
én kamaszként, vagy nem tudom, talán 16 éves koromra???? eljutottam oda, hogy biztos skizofrén vagyok, mert éreztem, hogy nálam aztán tutira rég nem stimmelnek a dolgok. nem hallottam akkor még borderről, meg semmilyen más betegségről (max mondjuk depresszióról, de tudtam nem lehetek „simán csak” depis).
és belenyugodtam, hogy nálam nem stimmelnek a dolgok, én más vagyok, én skizofrén vagyok, de nem akartam anyámat elkeseríteni ilyenekkel, uh csak bennem maradt ez, egészen addig ameddig meg nem győztem a pszichológusomat, hogy mondja már el végre mi a fene bajom van????? mert úgy jártam hozzá 3 évig, hogy képtelen voltam kihúzni belőle. aztán elkezdtem keresgélni a neten, és minden írás olyan volt, olyan simának tűntek, nem hittem el, hogy csak borderline vagyok, megmagyarázható volt sokminden, de úgy éreztem bennem sokkal nagyobb zavar van. talán te is így érzed, hogy valami kurvára nem stimmel, és nagy zavar van.
külön írom, mert hosszú vagyok, és ez már lehet senkit sem érdekel:
szóval aztán kiderült, hogy skizoaffektív is vagyok, de ezt megbeszéltük a pszichológusommal, hogy nem lehettem én még skizoaffektív, amikor azt éreztem, a border is talán egy kicsit sima ügy, én meg bonyolúltabb vagyok, talán skizofrén……
pláne nem voltam az 16 évesen…..
talán a zavartságokról, a saját kis világról, a beilleszkedési nehézségekről stb. hittem azt, hogy skizo tünet lehet.
azért mostmár belátom, eléggé bonyolúlt, és hosszú lefolyású betegség a border, és tényleg iszonyú zavartság, szenvedés van vele.
ja és szerintem ez a dolog alakul már kisgyermekkorban, akkor kezdődik, csak legfeljebb a hszas évekre fejlődik ki rendesen.
(ahogy nekem állítólag alakulgatott a skizoaffektív, de csak 29 voltam, mire kifejlődött)
bocs, hogy ennyit nyomogatom a billentyűzetet……….
én kamaszként, vagy nem tudom, talán 16 éves koromra???? eljutottam oda, hogy biztos skizofrén vagyok, mert éreztem, hogy nálam aztán tutira rég nem stimmelnek a dolgok. nem hallottam akkor még borderről, meg semmilyen más betegségről (max mondjuk depresszióról, de tudtam nem lehetek „simán csak” depis).
és belenyugodtam, hogy nálam nem stimmelnek a dolgok, én más vagyok, én skizofrén vagyok, de nem akartam anyámat elkeseríteni ilyenekkel, uh csak bennem maradt ez, egészen addig ameddig meg nem győztem a pszichológusomat, hogy mondja már el végre mi a fene bajom van????? mert úgy jártam hozzá 3 évig, hogy képtelen voltam kihúzni belőle. aztán elkezdtem keresgélni a neten, és minden írás olyan volt, olyan simának tűntek, nem hittem el, hogy csak borderline vagyok, megmagyarázható volt sokminden, de úgy éreztem bennem sokkal nagyobb zavar van. talán te is így érzed, hogy valami kurvára nem stimmel, és nagy zavar van.
Igen, mindig éreztem, hogy nem vagyok normális. Mindig kilógtam. Mindig láttam kívülről magam, hogy milyen szánalmasan próbálkozok, de valahogy nem megy, mintha nem lenne hozzá ” illemszótáram”, hogy hogy kellne az ilyen társas dolgokat csinálni. Röhejesnek éreztem sokszor magam. Most is. Valahogy nem tudom a határokat jól betartani. Vagy túl kevés vagyok, vagy túl sok. Mindig ez volt, és mindig éreztem, hogy ez nem ok. De depi sokáig nem volt, az csak pár éve van.
Sok embernek nem mondják meg, hogy mi van. Rám 20 perc beszélgetés, meg néhány önválasztós teszt és egy rorsach után rámsütötték. Mert hogy olyan tipikus állítólag. De ez szerintem tök veszélyes, mert ha én valamibe végre bele tudok kapaszkodni, hogy én ilyen vagy olyan vagyok, akkor arra rá is játszom. Mert akkor az az elvárt, hogy így vagy úgy viselkedjek… Mikor megtudtam a diagnózist, kéltségbe estem, sírva felhívtam tesóm, ő felhívta a pszichiáter-terapeutáját (neki is ilyesmi van, de ő pszichotikus dolgokat is csinál/gondol sajnos:( , neki a mai napig nem mondta meg a terap, hogy mi a baja, de őt nem is érdekli, csak az hogy tudjon normális életet élni ), aki totál kiakadt, hogy hogy lehetett ezt elmondani nekem!
külön írom, mert hosszú vagyok, és ez már lehet senkit sem érdekel:
szóval aztán kiderült, hogy skizoaffektív is vagyok, de ezt megbeszéltük a pszichológusommal, hogy nem lehettem én még skizoaffektív, amikor azt éreztem, a border is talán egy kicsit sima ügy, én meg bonyolúltabb vagyok, talán skizofrén……
pláne nem voltam az 16 évesen…..
talán a zavartságokról, a saját kis világról, a beilleszkedési nehézségekről stb. hittem azt, hogy skizo tünet lehet.
azért mostmár belátom, eléggé bonyolúlt, és hosszú lefolyású betegség a border, és tényleg iszonyú zavartság, szenvedés van vele.
ja és szerintem ez a dolog alakul már kisgyermekkorban, akkor kezdődik, csak legfeljebb a hszas évekre fejlődik ki rendesen.
(ahogy nekem állítólag alakulgatott a skizoaffektív, de csak 29 voltam, mire kifejlődött)
bocs, hogy ennyit nyomogatom a billentyűzetet……….
Pont ezt akartam írni, hogy nincs-e valami más is mellé, mert állítólag ez szeret olyanokkal kombózva lenni,mint a nárcisztikus, vagy a skizoaffektív 🙁
külön írom, mert hosszú vagyok, és ez már lehet senkit sem érdekel:
szóval aztán kiderült, hogy skizoaffektív is vagyok, de ezt megbeszéltük a pszichológusommal, hogy nem lehettem én még skizoaffektív, amikor azt éreztem, a border is talán egy kicsit sima ügy, én meg bonyolúltabb vagyok, talán skizofrén……
pláne nem voltam az 16 évesen…..
talán a zavartságokról, a saját kis világról, a beilleszkedési nehézségekről stb. hittem azt, hogy skizo tünet lehet.
azért mostmár belátom, eléggé bonyolúlt, és hosszú lefolyású betegség a border, és tényleg iszonyú zavartság, szenvedés van vele.
ja és szerintem ez a dolog alakul már kisgyermekkorban, akkor kezdődik, csak legfeljebb a hszas évekre fejlődik ki rendesen.
(ahogy nekem állítólag alakulgatott a skizoaffektív, de csak 29 voltam, mire kifejlődött)
bocs, hogy ennyit nyomogatom a billentyűzetet……….
engem érdekel, nyomogasd csak 🙂
köszi! :)))
már megyek lassan aludni, jóéjt!
köszi! :)))
már megyek lassan aludni, jóéjt!
Jó éjszakát 🙂
na, nekem annyi dg.-m van papíron, mint égen a csillag… de +mondták, h van, amit csak azért kell ráírni, h bizonyos gyógyszert felírhassanak
apám szerint már csecsemőnek sem úgy viselkedtem, mint aki „normális”
van, aki már unja, annyiszor leírtam: egy jó terapom volt, egy volt osztálytársam… több mint tíz éve meghalt :(((
van többféle terápia, a hf.-es csak egyféle
@hopeful, majd rájössz, h nem semmi az, ami belül van… csak véded és takargatod
ja, én az 52.-ben vagyok… de azt mondják, h „valami/valaki” nem is akar bennem meggyógyulni
spec. a depiimet meg a szorongásrohamaimat bírnám „nélkülözni”
szóval kitartás, sok idő, sok munka – saját magaddal is! Sok sikert!!!
szóval kitartás, sok idő, sok munka – saját magaddal is! Sok sikert!!!
Köszönöm 🙂
Nálam mindig változik, hogy épp mi zavar a legjobba, mostanában engem is a szorongás, meg a depi. Abbahagytam (orvossal egyeztetve, fokozatosan) az antidepit egy hete, mert úgy éreztem, nem ér semmit, de kezdek rájönni, hogy ért az, mert ilyen fo*ul nem voltam, ameddig szedtem. De legalább nem arra iszom már.,. A hangulatstabilizáló, amit felírt helyette úgy érzem semmilyen kölcsönhatásba nem lép a piával. Ez megnyugtató 🙂
:DDD mert keveset szedsz, és gondolom, eszel
5 napra kiütöttem magam… nem bírom elviselni a kudarcokat, bacchus, de ma már kóla, mert nem akarok zártra kerülni
szóval momentán a fő probléma a pia – remélem, volt
megszabadultam a nárcisztikus pasitól, na ez az új sem „százas”, de ő tudja és el is ismeri, és nem hímsoviniszta…
egyedül lenni én is utálok, sőt, nem bírok, de a depi alatt szoktam izolálódni, a kisszoba-vécé-kicsit konyha távolságban élek olyankor, dec. közepe felé szokott kezdődni, fuuuj
antidepi kell, csak az ugye nem hipp-hopp érezhetően hat, mint a szorongásoldó, ezért hisszük, h nem – több pszi is ezt mondta nekem
A doki azt mondta, ha ennyi idő alatt nem hatott, ne szedjem értelmetlenül. Ez volt két hónap után. Nem éreztem semmi különöset, egy-két pörgős napot leszámítva. Amúgy tényleg volt ilyen érzésem, hogy lehet, h alacsony a dózis. Hát enni azt tudok nagyon sajna. Főleg ha rossz a kedvem van, de kizárólag nem hízlaló dolgokat falok 🙂 Vicces, nem tudom hány egésazségtudatos fogyózó nő fal fel 20 szelet sajtos abonettet, majd öblíti le 1/2 kiló joghurtos zsírszegény édesítőszeres túróval 🙂
Sajnos az ivás nálam is gond. Egyre jobban félek, hogy ez a dolog még jobban eldurvul…Az a baj, hogy egy ideje már úgy iszom, hogy kellemesebb egyedül, mint társaságban. Azt hittem az egyedül részegen takarításnál nincs betegebb dolog, de az egyedül piálva fórumozás veri azt is. Tényleg, az lehet, hogy nem hat az ssri az alkohol miatt?
egy frászt nem, de nem biztos, h 2 hónap alatt kialakul a hatása…
hát tíz év után már betett az elvonás
van, aki 2 kiló szőlővel egészségeskedik pl., meg több zacsi ilyen ehetetlen akármivel, mint az abonett 2 kiló almával – és ők normálisok
2 kiló alma is lecsúszik néha:)
:DDD és egészségtudatos piást is ismertem, igaz, a pasi volt
az egyedül ivás (szakszerűtlenül zugivás) a legveszélyesebb…
:DDD és egészségtudatos piást is ismertem, igaz, a pasi volt
az egyedül ivás (szakszerűtlenül zugivás) a legveszélyesebb…
Én egy időben csak száraz vörösbor ligt colás boroskólát ittam, mert az nem hízlal annyira :DDD
tényleg nem kellett volna megmondania még neked, hogy border.
én is ittam, sokat sokáig………
a light cola egyészségtelenebb, mint a nem light… van róla egy csomó anyag fönn a neten, a vörös csersavára én meg allergiás vagyok, 1 hét, és bedagad mindenem…
mondjuk jó sörhasam volt mindig is, de elvégre a félgömb has is mértani forma nem csak a kocka has :DDD
a light cola egyészségtelenebb, mint a nem light… van róla egy csomó anyag fönn a neten, a vörös csersavára én meg allergiás vagyok, 1 hét, és bedagad mindenem…
mondjuk jó sörhasam volt mindig is, de elvégre a félgömb has is mértani forma nem csak a kocka has :DDD
🙂 Sajnos az egészségem nem zavart, csak a testsúlyommal voltam elfoglalva..
ugyan, azt el kell fogadni… nem mindenkinek tetszenek az anorexiás picsákok!
nekem igen, mármint, hogy én az legyek, akkor legalább nem kellene foglalkoznom vele, csakhogy épp akkor foglalkozik vele az ember, ez benne a csapda………
NE GONDOLJ A FEHÉR ELEFÁNTRA!
Sziasztok!
Elöször irok ide,rólam röviden annyit hogy 35 éves lány vagyok,gyógyszerész tehnikus,kb. 8 éve diagnosztizálták nálam a határeseti személyiségzavart.Mostanra már munka nélkül maradtam,partner nélkül és barátok nélkül.Söt a családom is hátatforditott,ill. anyukám,bátyám is,apukámat nem ismerem.
Persze én próbálom öket megérteni,biztos nagyon nehéz lehetek,hisz én saját magamat is alig türöm,legszivesebben kibujnék a börömböl és a sárgaföldbe tipornám magam ha tudnám valahogy.
Egy kérdéssel fordulok hozzátok.Hogyan oldjátok meg azt a dolgot,mikor segitségért fordultok valakihez és azt a választ kapjátok „szedd már össze magad,minden ember igy érez néha mint te”…ismerös ? Tényleg csak arról van szó ,hogy csak gyengébb vagyok,nehezebben „állom a sarat”,nem akarok harcolni mint a többi?
Ezzel olyan érzést váltottak ki belölem,hogy méginkább utálom most magam.
Esetleg kapott valaki valamilyen megnyugtató választ ilyen helyzetekkor kezelöorvosátol?Mit szokott mondani?
Nekem most orvosom sincs,mert kb. fél éve külföldre költöztem és itt még nincs meg az egészségügyi biztositásom sem,tehát gyógyszerek,orvos nélkül.Kétségbe vagyok esve,nem látom a kiutat,félek,ugy érzem most mindennek vége,tovább nem megy.
Szörnyi Köszönöm hogy válaszoltál!Nagyon sokat segitett!Most sajnos nem megy az irás,kényszergondolatokkal küzdök és csak hajtogatom magamban hogy nem,ez nem igaz,nem igaz..csak begondolom..de ha összeszedem magam,irok még.
Kedves Sorstársak!
Aki tud Pesten jó terapeutát, légyszi ossza meg velem priviben. A paranoiám (ami már valószínűleg nem para, hanem igazam van 🙂 annyira elhatalmasodott rajtam a mostanival kapcsolatban, hogy kénytelen vagyok leváltani. Nagyon kezdő vagyok, nincs viszonyítási alapom, de egyszerűen nem hiszem el, hogy megbízhatok benne és úgy érzem, nem is figyel rám (egy csomó mindent újra el kell neki mondani). A héten kifejeztem aggodalmaim a terápia hatékonyságát illetően, mire elkezdett győzködni, hogy kérjek pénzt a szüleimtől, hogy legyen módom heti 2re járni… Ha valaki tud jó pszichomókust, előre is köszi!
Szerintem próbálkozz a Nap-Kör Alapítványnál, azt mondják ez a DBT terápia nagyon jó… speciálisan borderline-oknak van. Emellett kötelező az egyéni is, de csak ha egyénit szeretnél és nincs erre havi 50 ezer forintod, akkor szerintem itt meg tudod beszélni, hogy te ennyit meg ennyit tudsz fizetni, tudnak-e valakit ajánlani.
http://www.nap-kor.hu/ujhonlap/kiknekmiert.html
Szerintem próbálkozz a Nap-Kör Alapítványnál, azt mondják ez a DBT terápia nagyon jó… speciálisan borderline-oknak van. Emellett kötelező az egyéni is, de csak ha egyénit szeretnél és nincs erre havi 50 ezer forintod, akkor szerintem itt meg tudod beszélni, hogy te ennyit meg ennyit tudsz fizetni, tudnak-e valakit ajánlani.
http://www.nap-kor.hu/ujhonlap/kiknekmiert.html
köszönöm! rajtuk gongolkodam én is csak jó lenne olyanhoz, akíről van személyes tapasztalat. ők a b terv
hát én eddig akikhez jártam, 6ezer/50perc volt… ez volt a minimum… aztán az előző pszichiáter 7ezret kért/50percért… kifizettem neki 60ezer forintot azért, hogy csendben üljünk 😀 és tényleg csak csendben ültünk szóval otthagytam.
művészetterápiára jártam 3ezerért/alkalom, ott figyelembe vette a nő, hogy még csak diák vagyok és nincs erre nekem pénzem… kár hogy ő nem tudott segíteni a problémámon 🙁 de amúgy a legtöbb szakember magasról leszarja, pedig állítólag úgy lenne fair etikai szempontból, ha az illető fizetéséhez viszonyítanák a terápia árát(ezt az egyetemeken is így tanítják, hogy ne keveset kérj, hogy a motiváció meglegyen, de ne túl sokat, mert akkor meg csak ezen filózik az ember, hogy megéri-e..).
én a gimit meg a főiskola első évemet végiggüriztem, hogy ki tudjam fizetni, sehova nem tudtam eljárni szórakozni, még egy moziba se tudtam elmenni, úgy kuporgattam össze a zsét… heti 6ezret… volt hogy bkv bérletre se maradt pénzem…na ez sztem így kizsákmányolás. mert azért hogy terápiára járjak, jóformán aszocializálódtam, mivel üres zsebbel sehova nem tudtam elmenni. tök egyedül lettem, csak a terapom volt a külvilágból számomra elérhető.
drukkolok, hogy sikerülj találni egy jó szakembert. sajna én is csak drágát tudok….
hát én eddig akikhez jártam, 6ezer/50perc volt… ez volt a minimum… aztán az előző pszichiáter 7ezret kért/50percért… kifizettem neki 60ezer forintot azért, hogy csendben üljünk 😀 és tényleg csak csendben ültünk szóval otthagytam.
művészetterápiára jártam 3ezerért/alkalom, ott figyelembe vette a nő, hogy még csak diák vagyok és nincs erre nekem pénzem… kár hogy ő nem tudott segíteni a problémámon 🙁 de amúgy a legtöbb szakember magasról leszarja, pedig állítólag úgy lenne fair etikai szempontból, ha az illető fizetéséhez viszonyítanák a terápia árát(ezt az egyetemeken is így tanítják, hogy ne keveset kérj, hogy a motiváció meglegyen, de ne túl sokat, mert akkor meg csak ezen filózik az ember, hogy megéri-e..).
én a gimit meg a főiskola első évemet végiggüriztem, hogy ki tudjam fizetni, sehova nem tudtam eljárni szórakozni, még egy moziba se tudtam elmenni, úgy kuporgattam össze a zsét… heti 6ezret… volt hogy bkv bérletre se maradt pénzem…na ez sztem így kizsákmányolás. mert azért hogy terápiára járjak, jóformán aszocializálódtam, mivel üres zsebbel sehova nem tudtam elmenni. tök egyedül lettem, csak a terapom volt a külvilágból számomra elérhető.
drukkolok, hogy sikerülj találni egy jó szakembert. sajna én is csak drágát tudok….
Hát igen, ez azért így lenne jó 🙁
Én több embertől is hallottam, hogy ha többször jársz hetente, alacsonyabb az óradíj, tesóm pl 4e/alkalomért járt, mikor 2szer ment. 7ért, mikor már csak egyszer, de az övéhez sajnos nem járhatok. (gondolom bezavarnak, hogy túl sok infója van rólam anélkül, hogy találkoztunk volna már). Asszem akkor maradni fog nekem a heti egy, végülis jobb, mint a semmi.
Köszi a drukkolást:)
én volt hogy kétszer jártam, ugyanúgy 6ezret fizettem ki per alkalom… sőt, volt hogy dupláztunk, akkor is elkérte a 12ezret a 100 percért. én még sose találkoztam „kedvezménnyel” :)))))
én igen, találkoztam kedvezménnyel, az egyik alapítványnál, (ahova jártam először, az alapítvány változott ahova jártam, a terapom nem)
szóval olyasmi volt kiírva, hogy jövedelemhez kötik, akinek ennyi meg annyi, annak annyi az óradíj, és akinek nincs is jövedelme annak a legkevesebb.
én 3000 per alkalommal kezdtem de az 10 éve volt, és fél éve 6500-al fejeztem be. Nekem nem változott, nem lett több amikor heti kettőről egyre változott. De aki odamegy, ahova én jártam, neki nem 6500 lesz, hanem 8500 az új ár, csak én már régi voltam. Tényleg baromi sok egy terápia, de tényleg dolgozik is a terapeuta, plussz alig marad neki, mert a terem izé szobadíjat is ki kell fizetnie. Ez nem alapítvány, viszont a régi az:
na lényeg a lényeg talán itt meg lehetne próbálni:
http://www.lelkiegeszsegert.hu/ambulancia.html
„Az egyéni egy órás (60 perc) pszichológiai foglalkozások díja a jövedelemtől függően 4500 és 8500 Ft között változik.”
azt nem tudom, hogy ez mennyire friss???
Köszönöm Boni:) Megnézem.
Egyébként én nem vitatom, hogy az ő szakértelmük megszerzése rengeteg időbe, erőfeszítésbe, pénzbe került, sőt még szinten is kell a tudásukat különböző képzésekkel tartani, nem is sajnálom tőlük a tiszteletdíjat! Sőt, szívesen adnék többet is, csak tudom, hogy a heti egy kevés lesz, így próbálok olyan lehetőséget találni, hogy tudjak 2szer járni. Sajnos nem olyan a munkám, ami mellé lehet másik munkahelyet vállalni, mert össze-vissza dolgozom, az otthonról végezhető munka fogalma pedig nekem hosszas kutatás után is úgy tűnik, hogy nem létező fogalom Magyarországon (hacsak nem valami ügynöki sz*rsággal kell bombázni a rokonokat/ismerősöket). Nem is keresek rosszul, csak túl sok a fizetnivalóm ahhoz képest, amit keresek (ami egyébként 8 éve majdnem ugyanannyi, csak azóta az árak egy picit megváltoztak…). De hát gondolom nem kell senkinek bemutatni a helyzetet. Én így is szerencsésnek érzem magam, de a havi 70e terápia sajnos túl sok nekem.
én a heti egynek is örülnék egy jó terappal. most hagytam ott múlt héten a pszichiátert… megkönnyebbülés volt. faszfej volt. most szünetet tartok…
bordi? előfordul, h a kötéltáncos is leesik… biztosítókötél? láttam olyat, akinél anyaghibás vadi új karabiner tört el…
romokban az életem
el fogom veszteni a munkám is újra
és rohadtul szenvedek, hogy képtelen vagyok részt venni egy kapcsolatban és normálisan szeretni és szeretve lenni
és hogy ismét kezd rohadt nagy nyomás nehezedni rám anyagi oldalról
és hogy nem tudok még csak terápiára se elmenni
és hogy közöm nincs a valósághoz:(
Jelenlét, vmi áttörés kellene.. Nekem 30 után kezdett el enyhülni a félelmetes borderline káosz és ma már közel tudok engedni egyeseket, hátha nálad idő kérdése is. Ahogy „normálisan tudsz szeretni és szeretve lenni”, dől le lassan talán a bordi átok.. Nagy a fejem, hogy már kint van a fejem a vízből.. 😉
🙁
🙁
Ahogy „normálisan tudsz szeretni és szeretve lenni”, :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
soha nem lesz ilyen
Ha így gondolod, akkor 1000 %.
„Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek,
Ahogy szeretnéd, hogy szeressenek.”
… és mindenki csak a „maga módján” tud szeretni…
AMÚGY EGYSZER FOGALMAZZA MÁR MEG VALAKI, MI AZ A NORMÁLIS!
Ebben az esetben szerintem ott van a noooormális, ahol az elégedettség érzése van.
It’s okay in the day, I’m staying busyTied up enough so I don’t have to wonder where is heGot so sick of crying, so just latelyWhen I catch myself I do a 180
I stay up, clean the house, at least I’m not drinkingRun around just so I don’t have to think about thinkingThat silent sense of content that everyone getsJust disappears soon as the sun sets
This face in my dreams seizes my gutsHe floods me with dreadSoaked in soul, he swims in my eyes by the bedPour myself over him, moon spilling inAnd I wake up alone
If I was my heart I’d rather be restlessSecond I stop the sleep catches up and I’m breathlessAs this ache in my chest, as my day is done nowThe dark covers me and I cannot run now
My blood running cold, I stand before himIt’s all I can do to assure himWhen he comes to me, I drip for him tonightDrowned in me, we bathe under blue light
His face in my dreams seizes my gutsHe floods me with dreadSoaked in soul, he swims in my eyes by the bedPour myself over him, moon spilling inAnd I wake up alone
And I wake up aloneAnd I wake up aloneAnd I wake up alone
tegnap volt egy nagyon érdekes beszélgetésem…
valaki felnyitotta a szemem, hogy mi van, ha én csak egy lelkiekben nagyon sérült ember vagyok, és nem borderline-os? (nincs hivatalos dg-m, csak nem meghatározott szarságok, no meg elküldtek dbt terápiára, meg stb…innen jött a bordi dolog, plusz más borderesek hívták rá a figyelmet, hogy durván hozom a tüneteket…)
szóval a lényeg, hogy nagyon jót beszélgettünk arról, hogy a félénkségem, a nem jó kapcsolatteremtési képességem (és még sorolhatnám) valójában önvédelmi mechanizmus, és nem valódi képtelenség… mert akivel beszélgettem elmondta, hogy nagyon értelmes lány vagyok, az elmeséléseimből is úgy tűnik, hogy felelősségteljes, intuitív, nagyon kreatív vagyok… viszont szuperérzékeny. (a szuperérzékenység megérne egy misét. szinte összetéveszthetetlenül belefér egy személyiségzavarba, vagy alkalmazkodási zavarba, közben pedig csak szuperérzékeny az illető!)
gyerekkoromban, sőt később is értek komoly traumák, és ennek a következményei belevágnak a borderline tünetekbe elég durván.
a terapom, az Angyalom, megmondta hogy nem vagyok beteg és higgyek neki, és ne hallgassak azokra a szakemberekre, akik NEM folyamatában láttak, csupán egy-egy pillanatban… de engem a többség billentett ki, és nem a minőségre hallgattam. 🙁
azt hiszem, ez most egy nagyon-nagyon jó felismerés volt. talán magamat is a bordi mögé próbálom rejteni, ezzel ürügyet keresve arra, hogy hát én erre is meg arra is képtelen vagyok, hisz bordi vagyok..
de mi van, ha mégsem?
micsoda dilemma…
Sziasztok, nagyon érdekes és színvonalas a beszélgetés, amit itt folytattok, nagoyn örülök neki! 🙂
a bordiság vagy nem bordiság – hm.
én nagyon sokáig nem is kaptam diagnózist, scak akkor, amikor már befejeztem a terápiámat és rá egy évre meg mertem kérdezni a volt terapomat, hogy mégis, mi bajom?
akkro mondta először.
és tényleg nem a diagnózis a lényeg.
az a lényeg, hogy a hiányokat valaki bepótolja.
érzelmileg ott ragadtunk, hoyg nem szerettek, nem dajkáltak, nem fgoadtak el olyannak, amilyenek vagyunk…….
és ezt be lehet pótolni egy szeretetteljes, türelmes, odafigyelő szakemberrel, aki HISZ bennünk.
ez a legfontosabb.
aki hisz a gyógyulásban, annak nem érdekes, hogy mi a diagnózis. az a szenvedő és gyógyulni akaró embert lájta.
szerintem.
mindenkinek szép hétvégét!
a
még egy gondolat: ha az ember megtanulja beengedni az életébe a jót, persze na nem ám egyszerre, mert az túl félelmetes és idegen – de úgy apránként, lépésenként – az már a kiút a pokolból.
szerintem.
aztán persze vannka mélyben szunnyadó démonok, amik sajnos borzalmas dolgokat bírnak művelni – na, azokat is meg lehet végül és meg is kell fékezni – ez sem könnyű mutatvány, de nem lehetetlen.
egy jó terap kell hozzá. ez létfontosságú.
Bíztatlak, persze, hogy bíztatlak!!!! 🙂 🙂
kitartás!!! 🙂 🙂
talán annyiban lehet egy kicsit az ember „keményebb” magával – ha akar haladni gyorsabban – hoyg bár utál kimenni a napsütésbe meg az utcára, meg utál emberekkel találkozni, mert nem tudja, hoyg hogyan kell viselkedni, és nem tudja, hoyg mit vegyen fel, és amúgy is utálja magát, mitn a szart,
tehát mégis kimozdul.
kimozdul a saját nyomroából. és azt mondja magának – most elmegyek szabira a saját világomból, fél órára!!!!!!!!!!!! – és utána visszajövök, és ott folytatom, ahol abbahagytam…
de arra a fél órára mégis, valami mást csinál, mitn amit mindig szokott.
mindegy, mint, csak valami mást. bambul. napozik. elmegy egy cukrászdába. egy moziba. csinál valamit, amit normális emberek szoktak csinálni. felszáll a buszra. elmegy egy ingyenes múzeumba. vagy nem ingyenesbe, és igenis, fizet a jegyéért.
valami ilyesmi…..
szerintem.
de persze, tudom, sietni nem lehet……. csak szépen lassan, nyugodtan.
járni a teraphoz, türelmesen, évről évre, járni csak járni csak járni….
az elmozdulás szinte láthatatlan, észrevehetetlen, de mégis ott van.
ölelés, msot már tényleg tanulnom kell!!!!!!!!!!!!!
októberben vizsgázom, most egy rettenetes borzalmas unalmas résznél vagyok, ezen túl kell verekednem magam!!!!!!!!!!!!
Szia, Szörnyi!
akkor tanuljunk együtt! 🙂
nálad mi válik be? és mi nem?
én sajnos eléggé a számítógéphez vagyok nőve és néha nem tudok maradni a tanulásnál – kalandozok össze vissza…. 🙁
pedig jó internetes szótár és jó interaktív feladatok is vannak a neten…
de néha lekattanok róla. rádiót is szoktam mostanában már hallgatni, meg néha egy-egy könyvet is a kezembe veszek.
jaj, de örülök, hogy tudsz normális dolgokat csinálni! ez szuper!
tarts ki!
képzeld, én előző hétvégén találkoztam egy csajjal, akit elütött az autó 15 éve.
15 évébe telt, hogy meggyógyuljon……..
ha ma tanultál, akkor rád is vonatkozik, szörnyi!
én ma tanultam! én ma megérdemlem a dícséretet!! 🙂
hajrá, apró lépésekkel előre……!!!!!!!!
a.
Nem értem,mitől akkora rejtély az,hogy 35 éves kor után elmúlnak a tünetek…Egyszerűen az ember akkora már átértékeli a kapcsolatait és nem az az önző dög,mint fiatal korában.Már nem kell az,hogy minden róla szóljon,máshogy is feltudja magára hívni a figyelmet,stb.
A bordeline diagnózis egyvalamire jó: az ember igazolja vele a rossz jellemvonásait,természetét és megmagyarázhassa,hogy miért olyan,amilyen. De ez csak önbecsapás.Mert ha „beteg”,akkor elvész a felelősség,hiszen egy pszichiátriai beteg nem tehet arról,hogy tönkreteszi családja életét,hogy manipulál,hogy befolyásol,hiszen beteg szegényke…
Nem dédelgetni kell ezt a betegséget és közösséget létrehozni,amivel mégjobban elmélyítik az emberek magukban a betegségtudatot és egymást igazolgatják. Hanem szimplán pl. másokat magunk elé helyezni.
És mondom ezt úgy,hogy a „legkeményebb” bordeline voltam évekig: egy év folyamatos kórház, infúzióban adták már a gyógyszerek, 30 X varrtak össze különböző vágásokat,hasba szúrtam magam kötőtűvel,manipuláltam,zsaroltam. Amióta azzal foglakozok,hogy mások hogyan élik ezt meg,és nem a saját önző viselkedésemmel,érdekes leszoktam mindenről…Na vajon miért? Mert én magam tartottam fen minden tünetet. És nem 35 éves koromra tőrtént ez a változás.18 évesen kezdtem a bordelinet és 24 évesen jött a változás.Csak azért mert magamon kívül észrevettem másokat is.Azóta se Haloperidol, Rivotrill, Frontin, Floxet, Cymbalta,Ketilept és még sorolhatnám amivel tömtek.És vagdosás sincs…
Értem és azt is elhiszem,hogy sértő.Nekem is az volt,amikor bordeline-osan ezt mondták én is felhúztam magam rajta. De igaz,sajnos.
Amit írtam,azt gondolom.Mert ezt láttam magamon és ezt láttam minden egyes társamon,akikkel a zárton vagy szimplán kórházban,életben, fórumon összehozott a sors.És ugye, a bordeline az nem beteg,az csak személyiség zavaros.
Mellesleg nem azokról írtam,akik próbálnak uralkodni az állapotukon,rendesen élik az életüket.Minden tiszteletem az övék.Én is ebbe a kategóriába sorolom magam.Azokat minősítettem,akik elvannak a tüneteikkel és minden tettüket ezzel magyarázzák,felelősséget hárítják és még adják egymás alá a lovat.
Hidd el,megjártam a poklot és tudom,bármi lehet még a jövőben. Ha egyszer „szükségem lesz” a zavarra,lehet,hogy kényszert érzek,hogy újra vagdossak stb.:)
Persze,hogy ez az én véleményem.Senkit nem akarok megbántani vele. Csak tényleg sokszor nagyon fusztrál,ahogy látom, amint mindenre ezt a mentséget hozzák fel.Meg vannak ezek a közösségek.Nem a búrára gondoltam,ez korrekt.De mint az anorexiásoknál,bordeline-oknál is ilyen szubkultúra jön létre,ahol egymást hergelik és „támogatják” rossz értelemben.Nekem pl. anno nagyon sokat ártottak ezzel.
De minden tiszteletem mégegyszer Azoké,akik küzdenek az állapotuk ellen és nem hagyják a fejükre nőni.
Igen,ebben tökéletesen igazad van! Idegesít,mert úgyis megy a feje után.Hiába a józan ész,megy a falnak neki. Valóban,tehetetlenség és ezért haragszok is.:)
Ja! 😀 😀
🙂
Ha egyszer „szükségem lesz” a zavarra,lehet,hogy kényszert érzek,hogy újra vagdossak stb.:)
Ez a mondat szinte megütött.
Nem diagnosztizáltak hivatalosan borderline-ként. DE a tüneteket hozom egy ideje és az életbeli tapasztalatok és traumák alapján mintha rám szabták volna a borderline-t. Viszont soha életemben nem mentegetőztem ezzel, még magamat se ámítottam ezzel, csak próbáltam valahogy kikászálódni a nehéz helyzetekből. 13 éves koromban kezdtem a vagdosást, de már sokkal fiatalabb korban kezdtem önmagam bántalmazását – pl. legókon lépkedtem, befutottam a csalánosba, stb.
A borderline nem egyik pillanatról a másikra alakul ki/múlik el. Ez hosszú majdhogynem egy életen át tartó folyamat…
Én már rájöttem, hogy nem a személyiségzavart vagy a betegséget kell kezelni ezekben az esetekben, hanem az érzékenységünket. Szerintem mindenki elmondhatja magáról – nekem ez az érzésem – hogy különösen érzékenyen érinti minden az életben.
Olyan mintha az átlag embernek lenne egy szűrője, amin keresztül befogadja a külső információkat, nekünk viszont ez hiányzik.
Mióta ezzel foglalkozom, és igyekszem odafigyelni, hogy mit fogadok be, és mennyire engedem magam túltelítődni, azóta nem jellemzőek rám a depresszív, suicid gondolatok. Van amikor visszaesem, ezt érzem, de ezt én a túltelítődésnek a javára írom fel.
A legfontosabb, hogy egy olyan közegbe legyünk, ahol szeretet és elfogadás vár bennünket. Én mióta járok egy ifi gyülekezetbe, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, pedig még új vagyok, kicsit nehezen találom a helyem, de érzem, hogy jó ott nekem. Nem vagyok amotiválatlan, sőt, még az életkedvem is megjött.
Úgyhogy szerintem mindenkinek hasonlóan kell elindulnia. Lehet vannak más módszerek is, de nekem ez tűnik a leghatékonyabbnak. A hosszú éves terápiával nem mentem sokra, sem az önsajnáltatással és befelé fordulásommal. A lényeg, hogy saját magunkat tudjuk csak kihúzni ebből a szarból. És itt jön a lényeg: Ha valaki már nagyon mélyen van, az önerőből nem tud elindulni, nem tudja kihúzni magát ebből a helyzetből. Nekem is voltak mély pontjaim, de kaptam segítséget, felerősödtem, és most már magamtól tudom, mi a jó nekem. Tehát én azzal nem értek egyet, hogy mindenki ezzel takarózik… van aki olyan állapotban van már, hogy egyszerűen képtelen még az önsajnáltatásra is! És ezeknek az embereknek segítség kell, mert egyedül nem képesek önmagukon segíteni.
egyedül nem megy!!!
még valami – mindenki más, még ha bordi is.
egyéni életek – egyéni utak – egyéni megoldások…………………………….
nálam a terápia volt a meghatározó. és sok kurzusra is jártam tanulni, elméletet és gyakorlatot is.
Most úgy érzem, hogy nagyon egyenesben vagyok megint, és bár öregszem, azért a terápiám segített ismét hozzáférni új energiákhoz, amikre marha nagy szükségem si van, mert most egy új élethelyzetben kell helytállnom, anyaként és feleségként, és egy egzisztenciát is nulláról felépíteni egy idegen – norvég – nyelven… hát mit mondjak, lóg a belem, de tudom hogy megcsnálom és nem zuhanok le innen, marhára kapaszkodom…
túlérzékenység – pont egy hete történt, hogy két napig sírtam, mert egy hülye buddhista szerzetes a gyógymasszázs után óvatosan és bátortalanul megcsókolta a szám sarkát.
hát ez van.
ma már röhögök az egészen, viszont tény, hoyg nem megyek hozzá többet. Kedvesen és őszintén megírtam neki, hogy húzzon ki a naptárából. és igyekszem elfelejteni.
és természetesen, anyni annyi év terápia után tudom és értem, hogy azért akadtam ki ezen anynira, mert a határaim – fizikai és lelki – sérülékenyek, törékenyek.
semmi vész, megyek tovább. és tk. megpróbálom elismerésnek venni – ejha! még midnig vonzó nő vagyok! 🙂
legyen szép napotok.
Sziasztok!Én több mint 10 év pokol,szenvedés után most találtam rá a szerintem helyes útra.37 éves vagyok és nálam nem csörgött le a bordi.Vagdosom magam,düh kitörések,minden minden meg van.Utolsó mencs várként kezdtem el a Thalassa házat.Mindent erre tettem fel.Szeretnék én is egy élhető életet.Úgy érzem nincs mit vesztenem már tehát komolyan veszem.Sokembernek sikerűlt már talpra állni,hát nekem is sikerülni fog.Mert ezt akarom.Tudom lesznek nehéz időszakok,sokszor fog fájni,sokszor fogok dühöngeni.ASkkor is végig csinálom.Most hosszú évek után találtam magamnak egy célt.Szeretnék 10 év után újra dolgozni,emberek között létezni.Elég az önmarcangolásból.Szóval most itt tartok.
Gratulálok a kitartásodhoz, és sok sikert a gyógyulásban, álmodozó! 🙂
Sziasztok, olvastam, nem vagyok egyedül ezzel a betegséggel (sajnos nekem más dg-im is vannak, hasonlóan súlyosak, és kiborítóak), immár 21 éve – 36 éves leszek hamarosan… Elegem van, sokszor úgy érzem ennyi, nincs tovább, nem bírom tovább… Elég sokat szenvedtem már. De szerencsémre, lassan 3 éve Rá találta! Az én Drága, Csodálatos Szerelmemre. Sokat segít nekem, mégis nagyon neki tudok keseredni, hogy miért szúrt ki velem ennyire az élet…
http://www.youtube.com/watch?v=vVZzqAJnRrU
igen, van benne zsarolás, és akkor minden csak „olaj a tűzre”
a mostani párom az első, aki mellett igazán nem is voltak szuicid gondolataim (amúgy nem egyszerű eset), de azért „leteszteltem”, hogyan reagálna rá…
ja, és nekem ugyan nem „hagyott alább”, igaz, nem csak bordi vagyok… 52.-ben vagyok
Rohadt egy betegség a bordi, de elképesztő egy lény az ember, mert borzasztóan sokat kibír, és borzasztóan nagy a tanulási képessége.
Egy önmarcangoló, dühöngő, boldogtalan, szorongó ember képes megtanulni – ha akar, és persze jó szakmai segítséggel – kevésbé szorongani, egy picit néha örülni, kicsit kevesebbet és alacsonyabb hőfokkal dühöngeni, és az önmarcangolásban olykor szüneteket tartani.
Ez a kezdet.
És ezt lehet fokozni – egészen odáig, hoyg képes valaki családot alapítani, szeretni a gyerekét, értelmes munkát találni, egyről a kettőre, kettőről a háromra jutni.
A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.
És megpróbálni a lehetetlennek látszót – másként élni és érezni, gondolkodni, mint ahogy ők tették.
Ehhez kell sokat olvasni, terápiába járni, néha csak lehunyt szemmel hallgatni a saját légzésünket, kipróbálni milyen az énekelni, megsimogatni az arcunkat lehunyt szemmel, szeretettel, venni egy fagyit, meg ilyenek…
egy terap muszáj. és kell, hogy tudjátok: van kiút, már sok embernek sikerült.
A poklon kívül létezik egy élhető világ.
Tele érdekes, ismeretlen dologgal.
Hát igen, Kleó, én is 50 felé közelítek – és értek meg dolgokat, hullanak le a lelkemről nagy vasbilincsek…
Nem könnyű megszabadulni.
De nem is lehetetlen. és főleg: ez egy folyamat. Talán az életünk végéig tartó.
Nem baj. Nekünk különleges élet jutott. Akinek sikerül kikapaszkodnia, az tud valamit, amit mások nem. És ezt lehet értékként felfogni. Sőt.
„A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.” – ez lenne a legfontosabb, ha hagynák
„Nem baj. Nekünk különleges élet jutott. Akinek sikerül kikapaszkodnia, az tud valamit, amit mások nem. És ezt lehet értékként felfogni. Sőt.”
Sőt az is:)!!!!
„A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.” – ez lenne a legfontosabb, ha hagynák
Bocs a kérdést Kleó, de egy házban éltek vagy „csak” profi érzelmi zsarolók? Mert kokrétan nálunk a szemben lévő házban laknak! Na az is elég durva!De talán nem reménytelen…
nem érzelmi… anyagi
Persze, hogy anyagi… Mindig az IS.
de igazából érzelmi.
Létfontosságú megérteni: nagyon sokba kerül anyagilag leválni a szülőkről. Igen, sokba kerül. Ez kínzóan fáj akkor, amikor az embernek se munkája, se lakása, se egy nyamvadt macskája.
De nincs más út…
Leválni érzelmileg ÉS anyagilag. Élet-halál kérdése.
Ez e két dolog elválaszthatatlan a bordi családokban szerény véleményem szerint. És iszonyatos visszatartó erő tud lenni.
Meg kell érteni – lehet függeni anyucitól apucitól, de az életünkkel fizetünk érte.
Talpra kell állni valahogy. Elszakadni. Nem enni abból a kenyérből, amit nekünk szánnak. megmérgeznek vele.
szerintem.
akkor már lehet, ha a leválás megtörtént. hozzátenném: akkor is csak óvatosan!!!
nem érzelmi… anyagi
Hát szerintem Amarillánál a pont. De sajna még én sem tartok ott. Távolról sem:( De sebaj, „lesz ez még így se…”;)
Az érzelmi és anyagi leválás, az önállósulás nem lehetetlen, bár annak néz ki.
Ráadásul iszonyatos lelkiismeret furdalással, bűntudattal és egyéb szar érzelmekkel terhelt már annak a gondolata is, hogy egyáltalán a szülői kontroll alól kikerülhetnénk.
Sajnos, így lettünk programozva 🙁
Normális családokban segítik a gyereket leválni, önállóvá válni, és örülnek, ha látogatóba hazatér. Bordi családokban nem engedik leválni, és ha levált és hazatér, bántják és gúnyolják, vagy elutasítják – és minden lehetséges módon büntetik, lelkileg kínozzák.
Ezért olyan keserves a leválás. Nem is megy helyből. Ekkorát ugrani nem lehet rögtön.
Én egy barátomhoz menekültem anno, és volt annyi pénzem – dolgoztam – hoyg kifizessem az albérlet felét, és a kajába is adtam.
És onnan már nem is mentem haza. Az élet vitt tovább.
óh, ezek mindig utánamnyúlnak… ügyesen és szemét mód
és tőlük szabadulni egy Hudini kellene, de még ő is belehalt a sokadik próbálkozába…
legutóbb pl. közölte anyám, h „programozzam át az agyam” – h ő h meri ezt???
[Jaj, ez nagyon reménykeltő írás!
quote=amarilla]
Rohadt egy betegség a bordi, de elképesztő egy lény az ember, mert borzasztóan sokat kibír, és borzasztóan nagy a tanulási képessége.
Egy önmarcangoló, dühöngő, boldogtalan, szorongó ember képes megtanulni – ha akar, és persze jó szakmai segítséggel – kevésbé szorongani, egy picit néha örülni, kicsit kevesebbet és alacsonyabb hőfokkal dühöngeni, és az önmarcangolásban olykor szüneteket tartani.
Ez a kezdet.
És ezt lehet fokozni – egészen odáig, hoyg képes valaki családot alapítani, szeretni a gyerekét, értelmes munkát találni, egyről a kettőre, kettőről a háromra jutni.
A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.
És megpróbálni a lehetetlennek látszót – másként élni és érezni, gondolkodni, mint ahogy ők tették.
Ehhez kell sokat olvasni, terápiába járni, néha csak lehunyt szemmel hallgatni a saját légzésünket, kipróbálni milyen az énekelni, megsimogatni az arcunkat lehunyt szemmel, szeretettel, venni egy fagyit, meg ilyenek…
egy terap muszáj. és kell, hogy tudjátok: van kiút, már sok embernek sikerült.
A poklon kívül létezik egy élhető világ.
Tele érdekes, ismeretlen dologgal.
Amarilla története tényleg nagyon pozitív, már vagy negyedszer olvastam.
„A legfontosabb hogy megértsük, a szüleinkért nem mi vagyunk a felelősek. Őket el kell engedni. És hagyni, hogy éljék a saját boldogtalan életüket.” – itt tartottam 3,5 éve. Most velük lakok, és már nem tudnak folyton feldühíteni.
Nekem nem hunyt ki még 55 éves koromra sem a borderline, csak csökkent a tünetek ereje. (Megjegyzem, anyám 81 évesen is mutat borderes tüneteket.) A egyik dg.-m most is érzelmileg labilis személyiségzavar (az áter szerint ez „szépen” mondva borderline).
Többször éveken át jártam terápiába, utoljára kognitívbe. Attól nemigen volt változás. Sajnos az áter nem küld a lógushoz, pedig van a kerületiben, folyton vagy befektetni akar a Balassába, vagy a nappali kh.-ba küldene, én meg ezeket nem szeretném. Igazából egy jó terapeuta kéne, egyénileg, csak arra nincs pénzem.
Én 42 vagyok és anyámmal élek.
Terápiára járok és néha reménykedem, néha nem.
Viszont jobban vagyok a terápiától.
Persze hullámzó.
Szóval kéne terápia…
Próbáld meg a SOTE ambulanciát (a Perczel-Forintos-félét).
a Márton utcai ambulancia telefonszáma:
314 2641
itt van rola kis leiras:
http://semmelweis.hu/pszichoterapiasosztaly/kapcsolodo-reszlegek/szakrendelo/
Pszichoterápiás Szakrendelő és Nappali Kórház
Klinikánk Mentálhigiénés és Pszichoterápiás Ambulanciáján (Márton utcai Szakambulancia) térítésmentesen, TAJ szám alapján ambuláns pszichoterápiás kezelés, valamint kéthetes, nappali kórházas rendszerű kognitív csoportterápiás kezelés igénybevételére van lehetőség.
Kösz, Eszter, erről tudok. Az orvosom mindig a Nappali kórházba küldene, csak én „bagoly” vagyok, és a korai felkelés, pláne folyamatosan, kikészít. Aztán oda túl sokat kell gyalogolni, és most még egy saroknyit sem bírok a COPD-vel meg a görcsölő derekammal.
Meg aztán nekem inkább az egyéni terápia passzol (ezt már áterek is mondták).
A metrótól vannak messze, már a Korányi S. utca is, oda kellett járni felújítás miatt áterhez. Az is kimerített, most meg még rosszabb állapotban vagyok.
Azért köszönöm, talán majd.
Node itt van egyéni is:
–a Tömő utcában is-elvileg! (ez a Klinikai szakpszichológia, a Perczel-Forintos Dóra-féle) és a
–Márton utcában is(Pszichoterápiás Szakrendelő és Nappali Kórház)
Igaz, ezek elég közel vannak egymáshoz, ha az egyik messze van, akkor a másik is.Ha heti 1 alkalom, akkor végülis annyiszor nem kell korán odamenni, arról nem is szólva, hogy lehet, nem is reggelre adnak időpontot.
Sziasztok. Lora vagyok, 21 éves.
Új vagyk ezen az oldalon ezért kicsit fura ide írni most nekem. Elolvastam az összes hozzászólást a cikkhez és úgy éreztem regisztrálnom kell. Legtöbb hozzászólás olyan mintha én irtam volna. Fura elhinni, hogy rajtam kivűl más is érzi ugyanezeket.
Egy nagyon introvertált, magamnak való lány vagyok. Amivel alapjában nem lenne gond. De már rég érzem, hogy a fejemben nagyon nincsenek rendben a dolgok. De csak simán azt hittem hogy gaggyant vagyok. Nem értettem magam miért depizek, akkor is ha nagyon jó épp a helyzetem. Ideges vagyok magamra amiért nem örülök annak a sok jónak amim van.
Erről a személyiségzavarról csak pár napja olvastam, azóta több cikket átböngésztem, videókat néztem. Nem állítom magamról hogy én is borderline-os lennék, mert állitólag az öndiagnózis az nem diagnózis. De tény, hogy szinte minden igaz rám. Én eddig egyszerű depressziónak hívtam, amit a családi hátterem váltott ki, de ezekszerint külön neve van. Bár az elég biztató, hogy ilyen 35-45 éves korra általában enyhül ez az érzés, vagy akár el is múlik. Kár hogy én nem tervezek olyan hosszú életet magamnak. De ha csak akkorára múlik el, akkor mi értelme a fiatalságnak, a legszebb éveknek, ha csak szenvedés.
Talán pont az öngyilkos gondolatok, és önmagamban való kártevés miatt érzem úgy, hogy én is ebbe a csoportba tartozok. Valamiért úgy érzem hogy 30 után nincs élet. Nem találnék már akkor még ennyi örömet sem az életben. Nem akarok gyerekeket vagy házasságot, és akkor már a fiatalságom is elmúlna, szóval semmi nem maradna, csak én egyedül.
Az a legrosszabb hogy ezeket az öngyilkos terveimet lazán megosztom szinte bárkivel. Mikor más elkezd arról beszélni, hogy mi lesz majd ha idősek leszünk, meg házasság, nyugdíj stb. Olyankor felháborodttan azt mondom, hogy én soha nem öregszek meg. És akkor elkezdem mesélni, hogy 30 után már nem szeretnék élni, mert semmi értelmét nem látom. Úgyis egyedül leszek majd, senki nem fog szeretni, és akkor már ennél is csúnyább leszek, úgyhogy még alkalmi partnereim sem lesznek.
Hiába úgy tűnik az életem mintha egyre jobban helyrejönne, és a szemlyiségem is egyre fejlettebb lenne, mégis egyre rosszabbul érzem magam. Pár éve nem gondoltam hogy idáig eljutok, és akkor tök boldog lettem volna a mostani eredményeimmel. De mot úgy érzem még többet akarok, mert ha másnak lehet jó, nekem miért nem. De persze nincs kedvem kűzdeni azért hogy el is érjek valamit. Másoktól várom, hogy segítsenek mindenbe. És ha nem teszik, elkezdem ok nélkül utálni őket. Ez főleg a párkapcsolataimban van így. Persze ésszel felfogom hogy nem az adott partnerem feladata hogy minden óhajomat lesse. És tudom hogy én vagyok a kuka. De olyan apróságokon meg tudok sértődni, és ok nélkül bőgicsélek. Mint egy gaggyant.
A párkapcsolataim is szörnyűek. Szerelmes nem vagyok senkibe, meg ne is tudnék az lenni, és nem is akarok. 2-3 hónapot töltök velük, aztán annyira megutálom őket, hogy továbbálok. Pedig főként bennem van a hiba. Volt, hogy megcsaltam az adott partnerem, mert épp valaimiért ki voltm rá akadva. Pedig nem tett semmi rosszat, én pedig még bűntudatot sem éreztem. Milyen ember az ilyen. És hiába nem jó senkivel, egyedül ne merek maradni. Inkább mások életét i szennyezem. Az önzősék netovábbja.
Amint itt olvasom, terápia nélkül nem lehet ebből a dologból kigyógyulni, és terápiával is évekbe telik. Sajnos nem érzem úgy, hogy valaha is olyan jól menne, hogy megengedhessem magamnak. És ha valaha is keresnék annyit, nem tudnék ilyesmire költeni. Én nem érzem azt , hogy más ember, akinek ráadásul fizetek, megtudna bármit is változtatni az agyamban. Ők is csak emberek, nem csodatevők. Jó persze tudom, hogy szakembrek, és rengeteg embernek segítenek.Biztosan igaz, örülök neki. De nem tudnék ilyesmiben részt venni. Tudom, jó dolog egy hozáértővel megosztani a gondokat, mindent kibeszélni stb. De akkor sem hiszem hogy ez akkora változást hozna nekem. Szóval magamon kell segítenem. Saját gondolataimat, érzéseimet csak én tudom irányítani.
Mindig azt várom, hogy valami jó történjen az életemben, és akkor biztos én is jobban érzem maga. Pl egy jól fizető munka, jobb környezet. És hiába ezek néha be is következnek, csak egy ideig érzem jól magam. Aztán elkezdek megint depózni, és csak a rosszat látni mindenben.
És most már tudom, hogy ilyen vagyok. Hiába most felvettek egy nagyon jó munkahelyre, aminek örülök. Tudom, hogy megint mindent elcseszek a hozzáállásommal. Már előre rettegek, hogy új emberek közé kerülök, akik már évek óta ebben a szakmában nyomulnak, én meg képzetlen, iskolázatlan vagyok, és majd folyton zaklatnom kell őket, hogy segítsenek. Ők is megutálnak, mint kb mindenhol.
Nem bírom soká egy helyen. 3-4 havonta váltom lakhelyem, munkahelyem. Ahhoz képest, hogy csak egy szakközépsulival rendelkezem, és nem sok mindenhez értek, mégis mindig jó helyekre kerülök. Eleinte élvezem milyen jó dolgom van, és milyen szerencsés vagyok. Aztán ahogy az emberek kezdenek megismerni, és így megutálni, gúnyolni, onnantól menekülnék tovább.
Most volt talán egyik legrosszabb ilyen élményem. Egy gyönyörű helyre kerültem dolgozni, saját apartmant kaptam, kaját ingyen.A fizetés is okés volt. A munka betanulás után nagyon élvezhető lehetett volna. Recepciós voltam. Volt egy nagyon hülye főnökasszony, akit mindenki utált. Ő mindig mindenkit ki akart rúgni, de nem tehette, mert nem volt olyan szinten.
Szerencsémre volt egy kolleganőm, „Szilvi”, aki szintén gyűlölte ezt a nőt, mert vele is szemétkedett. Ez a lány nagyon mellém állt, és megvédett tőle. Úgymond egy új barátság született, de csak a közös gyűlöletünk miatt lettünk ennyire jóban. Nem én kezdemnyeztem a barátkozást. De aztán lassan megismertem a lányt. Egy maximalista munkamániás lány. Mindenkire volt 1-2 rossz szava. Rám eleinte nem, de aztán mindennap megkaptam tőle, hogy trehány, figyelmetlen, szétszórt vagyok. És lehet igaza volt, de ő meg betegesen munkamániás. Persze én soha nem akartam ezért bántani. A lány mindennap már olyan szinten terrorizált, hogy csak alkohollal viseltem el. És mikor megharagudtam, csak annyit mondott, hogy ő csak segíteni akar, hogy nehogy kritizálhasson minket a főnökasszony. Aztán a lány aki „csak a barátom akart lenni” elviselhetetlenné vált. És mivel ő volt miss perfection, és ő állítása szerint soha nem vétett hibát, ezért ha valami gond volt a munkán, én automatikuson magamat tettem felelőssé. Még ha abszolút aznap nem is voltam munkán, és másnap a lánytól hallottam mik történtek, én már előre bocsánatot kértem, ha bármi gondot okoztam.
És kb 3-4 hónp után eljöttem onnan. Akkorára már annyira kivoltam készülve, hogy mindenki különcnek tartott ott. És azóta akármit csinálok, folyton eszembe jut ez a lány. Hogy vajon mit szóllna ha látná, hogy épp elrontok valamit. Neki köszönhetően, teljesen sikerült elhinnem, hogy egy béna csődtömeg vagyok. Tudom, hogy nem szabad mást hibáztatnom. De azelőtt még ha tudtam is hogy bénácska vagyok, mégis büszke tudtam lenni magamra apró sikerekért. És az a munka amit ott vállaltam, agyban és fizikailag is megterhelő volt, mégis magamhoz képest jól teljesítettem. Ha a lány nem volt néhány napig, még ha nem is úgy maximálisan mint ő, de jól teljesítettem. De tőle csak a szidást kaptam, ahhoz képest, hogy szerinte barátok voltunk. És soha nem mertem igazán megmondani neki hogy mennyire összerombolta bennem a nagynehezen felépített kevés önbizalmam.
Nem haragszok rá, mert jó ember, és rengeteget segített. Nélküle nem tudtam volna ott dolgozni. Sokat adott. De ugyanúgy el is vett. Nem merek semmi nehéz dolognak nekivágni, mert az jut eszembe hogy ha elrontok majd valamit, mit mondana „Szilvi”. És ez most egy ilyen nehéz munkakezdés előtt nagyon nem jön jól. Ebben munkában rengeteget kell majd tanulnom. És én nem tudok. Mert ha egy olyan nyamvadt recepciós állásban ennyire bénán szerepeltem, akkor mi lesz itt ahol tényleg sokat kell megjegyeznem. Csak arra gondolok, hogy mennyire buta vagyok, és mit keresek majd ennyi okos ember között, és mit mondana a Szilvi.
Nem tudom, hogy ezek a jellemzőim ennek az állapotnak tudhatóak be, vagy csak simán ennyire rossz, gyenge, önző, selejt ember vagyok. Szeretnék normális lenni, de mégse teszek semmit, hogy jobb legyek.
Elnézést akit untattam, nem tudom miért éreztem úgy, hogy írnom kell ide. Csak mivel a környezetem nagyon hülyének nézne, ezért gondoltam,itt vannak hozzám hasonlók, akik talán éreznek hasonlóan. Nem várok segítséget, csak jól esett végre mindent kiadni.
Szia Lora,
Először is: szerintem nem vagy egyedül! Egy páran vagyunk még így!
Másodszor: nem vagy kuka, nem vagy selejt és nem szennyezed a környezeted!
Persze ezzel nem oldottam meg a problémádat – írtam Neked privit is amúgy 🙂 – de bátorítani tudlak! Tájékozódni tudsz ezen az oldalon, nekem is sokat segített! Szintén notórius munkahely-cserélgető vagyok!
Pszichiátrián TB alapon lenne kedved megpróbálni?
Zs
Szia Lora!
Ha ennyi helyen megálltad eddig a helyed, akkor nincs veled semmi baj — erre gondolj, ne arra, hogy egy perfekcionista munkatárs miket mondott, ne mérd magad irreális mércével szerintem.
Ha kicsi az önbizalmad, elnézhetsz Erciék csoportjába — az nagyon olcsó, vagy ha abszolút nincs pénzed, ingyen is mehetsz: elevo.net.
Annak semmi értelme, hogy mindenféle negatív jelzőt aggass magadra, vagy hogy rágd magad azon, milyen is vagy. Ha a célod az, hogy jobban érezd magad, és jobb kapcsolataid legyenek, akkor tenni érdemes ennek érdekében. Ha terapeuta segítsége nélkül is tudsz tenni, az szuper. Többnyire viszont fontos, hogy alaposan megismerjük magunkat, legyen rálátásunk arra, hogy mikor adunk rossz reakciókat, hogyan ássuk alá a saját önbizalmunkat negatív gondolatokkal, hogyan szabotáljuk el az életünket. Ennek a feltárásában segít egy külső, objektív szemlélő. Tehát érdemes rászánni az időt, hogy legalább egy-két alkalommal mélyebben beszélgess egy szakemberrel.
Köszönöm szépen.
Szerintem a „szorongás” topik is ide jöhetne.
Sziasztok,
én igaziból évek óta sejtem, hogy valami nincsen velem rendben… a testvéremnek orvosi papírjai vannak ezzel az állapottal kapcsoltban, mert ő bizony ebben szenved. Én is kaptam ebből egy jó nagy adagot. Volt 2, azaz most már 3 kétéves kapcsolatom, mindegyiknél úgy lett vége, hogy majd belehaltam a fájdalomba, fizikailag nem bántottam magamat, de nem sok választott el tőle. Egyébként dolgozom és levelezőn egyetemre járok, szóval elvileg vannak céljaim az életben, én szeretnék családot, szeretnék gyerekeket, de valahogy vagy én nem találom az erre megfelelő embert vagy tényleg kibíhatatlan vagyok emiatt. Szeretnék meggyógyulni és ,,normális” lenni…. Én nem otthon lakom, hanem saját lakásom van, egy 32 nm-es, nem nagy, de nekem elég és most nagyon rossz hazamenni úgy, hogy minden-minden, a 2 év rá emlékeztet… 1 másodpercen belül gyűlölöm és odáig vagyok érte, menjen el, de bármit megtennék érte, hogy újra szeressen… Meg akarok gyógyulni… 🙁 mit tegyek?
Szia, írtam neked privit ezzel kapcsolatban, ha gondolod írj vissza.
Szia beaaa!
A borderline zavart főként pszichoterápiával gyógyítják, de hasznos lehet némi hangulatstabilizáló gyógyszer is, ebből van többféle. Próbáltál már szakértőhöz fordulni?
Eszter
Nem értem,mitől akkora rejtély az,hogy 35 éves kor után elmúlnak a tünetek…Egyszerűen az ember akkora már átértékeli a kapcsolatait és nem az az önző dög,mint fiatal korában.Már nem kell az,hogy minden róla szóljon,máshogy is feltudja magára hívni a figyelmet,stb.
A bordeline diagnózis egyvalamire jó: az ember igazolja vele a rossz jellemvonásait,természetét és megmagyarázhassa,hogy miért olyan,amilyen. De ez csak önbecsapás.Mert ha „beteg”,akkor elvész a felelősség,hiszen egy pszichiátriai beteg nem tehet arról,hogy tönkreteszi családja életét,hogy manipulál,hogy befolyásol,hiszen beteg szegényke…
Nem dédelgetni kell ezt a betegséget és közösséget létrehozni,amivel mégjobban elmélyítik az emberek magukban a betegségtudatot és egymást igazolgatják. Hanem szimplán pl. másokat magunk elé helyezni.
És mondom ezt úgy,hogy a „legkeményebb” bordeline voltam évekig: egy év folyamatos kórház, infúzióban adták már a gyógyszerek, 30 X varrtak össze különböző vágásokat,hasba szúrtam magam kötőtűvel,manipuláltam,zsaroltam. Amióta azzal foglakozok,hogy mások hogyan élik ezt meg,és nem a saját önző viselkedésemmel,érdekes leszoktam mindenről…Na vajon miért? Mert én magam tartottam fen minden tünetet. És nem 35 éves koromra tőrtént ez a változás.18 évesen kezdtem a bordelinet és 24 évesen jött a változás.Csak azért mert magamon kívül észrevettem másokat is.Azóta se Haloperidol, Rivotrill, Frontin, Floxet, Cymbalta,Ketilept és még sorolhatnám amivel tömtek.És vagdosás sincs…
Szia, angyon szimpatikus amiket írsz, bár nekem nem 24 évesen, hanem 30, de most jött el úgy érzem a változás. Rá kellett jönnöm hogy amit eddig csináltam, az semmi, nagy szar. Csak siratom magam és a diagnózisomba kapaszkodok. Látsztólag azt kezelem, ez így logikus, na igen de a nagy kép mindigh szem elől van tévesztve. Látszólag a diagnózis megnevezi a dolgaim, de valójában a változás útját is eltakarja, hisz ha egséz nap ezen kattogok h én márpedig borderline vagyok, soha az életbe nem leszek jobban. Az a baj hogy ez egy oylan meccs amit nem nyerhetek meg. Majd 40 éves korra elmúlik??? Most komolyayn ? Ez az olyan angy biztató. Na és a klinikusok konkrétan azt hiszik ha ezt mormolgatom amgamba húde kurvjo lesz? Szerintem szánalmas hogy ennyire degeneráltak legyenek. Ez egy bélyeg bassza meg ami ott marad az emberen, és pont az lenne a lényeg h ne ez erősödjön meg, hanem az hogy NEM vagyok az, és TEHETEK magamért hogy jobban legyek. Ezt kéne erősíteni nem ezt a szart hogy borderline. Olyan süötét verem már kimondani is. Ettől semmi nem lesz jobb h nyalogatom a sebeim. Ezt mondjuk elismerem hogy vannak helyzetek hogyha egy pszichológus ismeri a bajomat, akkor tudja h most nem belémállni kéne hanem elfogadni a helyzetem, de ettől még személy szerint magamnak nem lesz ettől jobb. Rá kell jönni h az ember egyedül van a bajával… Sajnos. És tudhat rajta változtatni, csak ez az önigazolás vagy önsajnálat és ezt kivetíteni a diagnózisra nagyon nem jó….
Amugy ez nagyon érdekes…a borderek között is van eltérés. Van aki elhiszi hogy ő az, és hogy ebből nem lehet kigyógyulni. Véleményem szerint ez egy teljes tévút. Akármilyen rosszul van valaki szerintem ilyen gondolatoktól nagyon nem lesz beljebb, na mind1, ezt én gondolom így. Sokkal szimpibb számomra ha azt mondja valaki önmagáról, hogy nekem ilyen és ilyen a személyiségem, és nem személyiségZAVAR-nak titulálja. De most télleg, ezen ülve mennyire lesz jobb??? Lehet olvasni lehet ebbe élni, ezáltal újra is termeljük a sorsunkat. Olyan sorsot kéne kialakítani ami működőképes, ami mentes attól amitől msot szenvedünk, az önkesergés csak megerősíti a jelen keserűségét.
Mert az „ilyen vagyok, és kész”-nél kellemesebb az, hogy „sajnos én beteg vagyok, felmentést kérek!”
Sziasztok!
Van valamelyikőtöknek DBT terápiával kapcsolatos tapasztalata? Csoportosan elérhető, azt tudom, de ismertek olyan tapasztalt terapeutákat, akik vállalják súlyosabb borderline-ok egyéni DBT terápiáját? Vagy ACT (Acceptance Based Therapy) lenne még jó. Ami, úgy tudom, Magyarországon még nem igazán elterjedt.