Amarilla története

 

amarilla, 2010. november 27. - 17:09

Bemutatom a családomat

A családom története egy tömény szenvedéstörténet.

Generációkon keresztül ível a szerencsétlenség, boldogtalanság, sikertelenség, - családtagjaim között van elmebeteg, borderline, néhány sikerült és sikertelen öngyilkos.

Az anyám családja az, amelyik igazán terhelt.

Az anyám anyja paranoid skizofrén volt. Erős hallucináció gátló gyógyszereken volt egész életében – egyébként kedves, gyengéd, gondoskodó anyafigura volt – kedves volt a saját gyerekeivel és velünk, az unokáival is.

Egy szuterén lakásban élt egyedül a VIII. kerületben - anyám olykor rá mert bízni minket, gyerekeket – olyankor ugráltunk az ágyon, és teljesen boldogok voltunk, hogy kicsit kirúghattunk a hámból. Nagymamám csak maga elé beszélt, és nem idegeskedett, nem fárasztotta magát velünk. Csak annyit mondott, hogy na, majd kaptok, ha hazajön anyátok. De aztán persze nem árult be minket.

Az anyám apja 56-ban Amerikába emigrált – hazájából és családjából egyaránt elege lett - és ott sikeres asztalos lett – intarziás bútorokat, vitrineket készített a végén múzeumoknak. New York City Syracuse államában vett magának egy nagy házat, úszómedencével, és nagy kocsit tartott. A hátrahagyott családját anyagilag támogatta.

Az anyám apai nagyanyja egy kegyetlen, goromba, autoriter anyafigura volt. Ha a gyerekei nem ugrottak azonnal és kérdezés nélkül teljesíteni a parancsait, röpült a lábas, a fapapucs. Az anyám sajnos ezt az anyafigurát választotta magának példaképül – az anyját, mivel elmebeteg volt, figyelmen kívül hagyta, mint lehetséges anyamodellt. Nem tudom, anyám honnan vette kedvenc szavajárását – Te ne kérdezz!!! – és ilyenkor mindig villámlott a szeme és ütésre is emelte a kezét, amivel vagy ütött, vagy nem – de talán innen.

Anyám valami súlyos félreértés híján azt hiszi - még ma is - hogy a gyerek legfontosabb erénye az azonnali szófogadás. Pofa be, kérdezni és visszabeszélni nem lehet – akár a katonaságnál. A család parancsuralmi rendszer, a legfőbb hatalom az anya – és esetleg, olykor – az apa kezében van. A gyereknek hallgass a neve.

Gyerekkoromból úgy emlékszem rá, hogy nagyon könnyen fel lehetett dühíteni, és olyankor szavakkal és tettekkel is bántalmazott. Hamar eljárt a keze, szidalmazással nevelt, és feltétlen leértékelő negatív üzeneteket küldött nekem gyakran – a terápiámban megértettem, hogy nem rossz szándékból tette ezt – nyilván azt gondolta, hogy ettől majd megtanulom, mi a helyes és mi a helytelen, és igyekszem jobbá válni.

(amikor hetedikes koromban egy négyesem volt az évvégi bizonyítványomban, anyám üvöltözve és magából kikelve ordibált velem, hogy majd takarítónő lesz így belőlem, ugye azt akarom???!!! - Az érettségi után nem sokkal az is lettem egy röpke évre.)

Az anyám apai nagyanyjának – ennek a goromba nőszemélynek - a férje – azaz az anyám apai nagyapja - sem volt egészen százas. Keveset tudok róla, leginkább azt, hogy nem nagyon volt kapcsolata az unokáival, és hogy önkezével vetett véget életének. Hogy hogyan, azt nem tudom. Mikor egyszer megkérdeztem az anyámat, azt mondta, hogy nem mondja meg, mert olyan gusztustalan.

Az Amerikába emigrált nagyapámmal sosem volt közeli kapcsolatom. Néha jött minket meglátogatni a 70-es években. Hozott szép ruhákat nekünk, azokban kellett mosolyogni a családi fényképeken. Merthogy kimutatni azt, hogy rosszul érzem magam, hogy valami fáj, azt végképp tilos volt.

A nagyapámról az egyik legélénkebb emlékem, hogy amikor egyszer valamire azt mondtam olyan kb. 5 évesen, hogy "jaj, de hülye vagyok... " (talán rosszul mondhattam valamit) - erre rám nézett a kék szúrós szemével, és azt mondta: - Ezt sose mondd, mert még a végén elhiszik Neked! - Nem is mondtam soha többet.

Az is fennmaradt anekdota róla, hogy ha valaki nem szólította őt Mr-nek, a családi nevén, hanem csak a keresztnevén, mint valami havert - másnap már felmondott. Rettentően büszke ember volt, és nagyon tudott dolgozni.

Viszont az ő lánytestvérét, a mi Keresztmamánkat, nagyon jól, közelről ismertem. Néha sírt, amikor mesélte, hogy egy cipőjük volt a családban a gyerekeknek – négyen voltak testvérek – és felváltva jártak iskolába. Ő még a 8 általánost sem végezte el, gyermekkorában kecskepásztor volt. Később cselédként szolgált egy mérnöknél – nagyon csendes és halkszavú, szolgálatkész, finom úrihölgy benyomását keltette mindig is. Volt varrónője is, és főzni is finoman tudott. Sosem volt férjnél, és biztos vagyok benne, hogy a testi szerelmet sem ismerte. Anyám elmondása szerint valami furcsa büszkeséggel beszélt a szüleiről – a goromba anyjáról, akinek azonnal szót kellett fogadni, és az apja öngyilkosságát is mint egy hőstettet emlegette.

Élete utolsó 2 évében befogadott magához a fél szobájába a Havanna lakótelepen.

82 éves volt, amikor kiugrott a hetedik emeleti lakásából.

Na, ezt feldolgozni, az kemény dió volt. Halála után egyedül maradtam abban a lakásban, ahol korábban együtt éltünk, és reggelente csak zokogva bírtam kitámolyogni a konyhába, hogy kávét főzzek magamnak... 2 év után elcseréltem a lakást, amit egyébként megörököltem tőle. Hiányzott Keresztmama, aki gyerekkorunkban heti háromszor járt hozzánk takarítani, a és a karácsonyokat is mindig velünk töltötte - és természetesen rémálmaim is voltak.

A nagyanyámnak és a nagyapámnak is rendkívül hányatott sorsa volt.

A nagyapám alkalmatlan szüleiről ugye már írtam – a goromba anyáról és az öngyilkos apáról.

A nagyanyám szülei nem kevésbé voltak alkalmatlanok – a nagyanyám anyja belehalt a szülésbe, tehát szegény semmilyen szinten nem volt jelen a nagymama életében - az apja meg bár egy kedves ,jó ember volt, de nagymamámat nem tudta megvédeni a második felesége gorombaságaitól. Mesebeli gonosz mostoha volt a második felesége – a volt házvezetőnője – akinek már volt két nagyobb lánya. Amikor nagymamámat egy alkalommal rövid ujjú blúzban küldte iskolába télen, akkor a gyermekvédelmisek nevelőszülőkhöz adták nagymamát egy időre. Sajnos később visszakerült ismét a családjába – sokat szenvedett.

Szerencsére ismerte azonban a Hamupipőke meséjét, és táncolni azért eljárt. Így ismerkedett meg a nagyapámmal, akivel hamar összeházasodtak, és két közös gyerekük is született.

Amikor nagyapám elhagyta nagyanyámat és gyerekeit 56ban, nagyanyám teljesen befordult, és bevitték a Lipótra. Elektrosokkos kezelést kapott az akkori terápiáknak megfelelően.

Anyám, aki akkor 18 éves volt, saját felelősségére azonnal kihozta az anyját onnan, és innentől kezdve nem is engedett orvosokat nagyon az anyja közelébe.

Innentől kezdve anyám volt az egyetlen családfenntartó - a kis ösztöndíjából - épp akkor kedte a Műszaki egyetemet - és a káriptosnak tanuló öccsét is ő protezsálta.

Anyám nyilván vérszemet kapott ettől az óriási felelősségtől – ettől kezdve nem tűrt ellentmondást, és hogy igazán biztos legyen szegényem a dolgában, mindenkit le is hülyézett maga körül kegyetlenül.

Nos, mi, gyerekek is ezt kaptuk telibe.

Mindez több szempontból érdekes – de most csak egy apró mozzanatot emelnék ki – a nagyapámat, aki kivándorolt Amerikába, és sikeres karriert csinált – a nagyanyámat, aki megbolondult, és a Keresztmamámat, aki öngyilkos lett.

Ezek a végletek úgy éltek bennem kamaszkorom óta, mintha ezek közül választhatnék.

Sokáig csak sóvárogtam és vágyakoztam kitörni a rettenetből és szakítani a családommal és sikeresnek és boldognak lenni - bátorságom nem volt ehhez, ezért sokszor felmerült bennem a másik 2 véglet lehetősége is - megőrülni vagy éppen meg sem kísérelni az életet.

A Tündérhegyen úgy kezdtem a mondókámat, hogy én már az anyám hasában meg voltam sértődve. Farfekvéssel akartam megszületni, koraszülöttként, 7 hónapra.

Az anyám az első perctől elutasított. Utálta, hogy lány vagyok és nem fiú, és utálta, hogy óránként vittek engem hozzá szoptatni.

Később én lettem a családi fekete bárány. Nagyon fájdalmas szerep. Anyámnak szüksége volt valakire, aki mindig elviszi a balhét helyette, és akire a saját negatív érzelmeit projektálhatja. Ha dühös volt vagy csalódott, rám öntötte minden keserűségét. Ha elkéstünk valahonnan, miattam késtünk el, ha elromlott valami a háztartásban, miattam romlott el, mi másért, stb.

A legkisebb autonóm törekvéseimet is kíméletlenül letörte, nevetségessé téve, megszégyenítve mások előtt is, nem egyszer becsmérlően és megsemmisítően nyilatkozva rólam.

Most, ahogy írok erről, nem nehéz belátnom, hogy egy megszállott őrült volt, nem más. Teljesen irracionális volt az a kép, amit visszatükrözött rólam (jellemtelen, hazudós, kétszínű, - nyilvánvaló, hogy hazudtam, mint a vízfolyás ebben a családi milliőben - és főleg- egy anyaszomorító, akit minek is hozott ő a világra, és amikor úgy látszott, hogy ez sem fog rajtam – a fenébe, hát miert is nem értettem én a szóból??? – akkor keményebb fokozatra kapcsolt, és jött az, hogy én egy senki! vagyok, egy niemand!! – villámló szemek - és szűnjek meg lehetőleg, de azonnal!). Innentől kezdve természetesen az sem volt hihető, ha néha véletlenül valami pozitív csúszott ki a száján.

A "bezzeg a húgod"-at is kijátszotta persze, még fájdalmasabbá téve az amúgy is elviselhetetlen családi őrületet. Ő kapott születésnapi tortát, én nem, ő kapott ezt meg azt, én nem, ő sikeres volt és jól tanult, jól zongorázott, jól beszélt idegen nyelveken - én nagyon sokáig egy semmi voltam az árnyékában... A sírásról ugyebár sikeresen leneveltek – a szomorúság csak úgy beleette magát a csontjaimba. És olykor – gyakran – megbetegített.

A húgommal háborúban nőttünk fel- a szüleink borzalmas feszültséggel terhes kapcsolatában. Rettenetesen sokat veszekedtek, veszélyesen - ti. indulatkontrolljuk nemigen volt. Nekem sokszor volt halálfélelmem.

Amikor Trabantunkkal döcögtünk Balaton felé, és apám földig taposta a gázt, sokszor azt hittem, mindjárt nekimegyünk egy fának, csak hogy vége legyen... Amikor egyszer felnőtt fejemmel azt mondtam neki, álljon meg, kiszállok, mert félek, akkor ő is kiszállt, és jól megtépte a hajamat. Akkor féljél bazmeg! és ott hagyott faképnél, visszaült a kocsiba, és elviharzott.

Anyám rendszeresen eldugta a nagy késeket a konyhafiókból – félt, hogy apám egyszer dührohamában – amit anyám sikeresen tudott kiprovokálni! – netalántán haszálni fogja valamelyiket. Szerintem jól tette. Apám ha feldühödött, volt annyi belátása néha, hogy inkább fogta a kabátját, és begyalogolt a külvárosból a centrumba. Nem akart ő bántani szánt szándékkal senkit. Csak éppen nem tudta megvédeni magát anyám piszkálódásaival szemben, és olyankor elborult az agya. De ha nem volt ennyire bölcs, akkor fogta mondjuk a rádiót, és jól a földhöz vágta. Vagy a tányért az asztalhoz, stb.

Az apám persze, ha tehette, leginkább kivonult a családi diliből. Fejére tette a fülhallgatót, és zenét hallgatott. Jazzt, vagy klasszikus zenét. Nem igen tudott – és kamaszkoromban már nem is akart – megvédeni az anyám dührohamaiatól.

Anyám nem pszichoszomatilzált úgy, mint én.

Vagyis nem úgy, mint én. Nem betegeskedett. De a szeme sárga lett. Mint a tigrisé. Félelmében ijesztő lett. Amikor ordibált velem, ez a sárga szeme úgy villogott, mintha el akarna pusztítani a gyűlöletével.

Gyermekként a túlélési stratégiám a betegség volt - igen súlyosan tudtam pszichoszomatizálni, és ezzel egy kis szeretetet kicsikarni az anyámtól.

2 éves koromban majdnem meghaltam, de akkor az anyám összeszedte magát, és jött, mutatta, hogy szeret - csak tőle fogadtam el ételt. Azt hiszem, akkor talán őszintén aggódott értem.

14 éves koromban cisztát növesztettem és kivették az egyik petefészkemet.Igazán szerettem volna neki megfelelni ,és legalább egy kicsit fiú lenni... Amikor a másik petefészkemen is ciszta nőtt – megijedtem, és azt már nem áldoztam be, gyorsan meggyógyultam. A lelkem mélyén megbékültem vele gyorsan, hogy mégiscsak lány vagyok, és ha már így alakult, lehet, hogy a petefészkemre még szükség lesz.

Az Oké vagyok Oké vagy c. könyv nyitotta fel először a szememet, és ébresztette fel bennem a bizalmat a pszichológusok felé.

Megértettem, hogy önerőből semmire nem megyek, csak körben forgok. Megértettem, hogy szükségem van egy pszichológusra.

32 évesen sikerült epilepszia gyanúval beverekednem magam a Lipótra és végre beszélni valakinek, aki figyelt rám.

Kaptam egy beutalót a Tündérhegyre, és 4,5 hónap után az ottani remek zeneterapeutám talált aztán nekem egy zseniális terapeutát, akihez privát jártam 3 évig. Első évben heti kétszer, utána heti egyszer.

Vinnyogtam a fájdalomtól az első évben. Aztán kicsit kezdett jobb lenni.

Természetesen a munkahelyeimen is mindig konfliktusosak voltak a kapcsolataim, előbb utóbb mindenhonnan kirúgtak.

Újságkihordóként az utolsó filléremet is odaadtam a pszicholgósomnak.

Tudtam, hogy nem akarok meghalni, és egyszerűen nincs más esélyem, mint megpróbálni bízni.

Atomonként építettem fel magam. Szó szerint a nulláról.

Az anyám olyan szinten döngölt bele a földbe, hogy én egyszerűen nem is tudom, hogy honnan vettem az erőt, hogy felálljak és élni merészeljek, a magam esze szerint.

Akkoriban azt hittem, hogy hajléktalanként fogok megdögleni, és kb. úgy tudnám az állapotomat leírni, hogy az utcán húztam a belemet a fájdalomtól.

Ugyanakkor már derengett, hogy ha egyáltalán valaki, akkor talán egy pszichológus tudna velem kezdeni valamit.

Végül köztisztviselő lettem, és egy szerény lakást is vettem magamnak.

És akkor,mint a mesében, 40 évesen, találkoztam a férjemmel.

Mind a ketten tangóztunk. És kerestük azt, akivel családot lehetne alapítani.

Már nem voltam szeretetkoldus, már tudtam, hogy aki akar engem, annak igazán kell akarnia, és nem kell félnem, hogy ellenállok. Akart engem, szívből, igazán. Összeházasodtunk és nemsokára megszületett a gyönyörű kisfiunk is.

A verbális terápiám mellett nagyon sokat segített, hogy sokat táncoltam.

Eszméletlen sokat dolgoztam a testemen -, nem véletlen, hogy már 14 éves korom óta vonzódtam a tánchoz, - és igyekeztem rajta keresztül egy kis intimitáshoz jutni. Később modern táncórákra is jártam – mindenekelőtt kontakt táncórákra -, és baromi szerencsém volt, mert remek tanáraim voltak.

Eredendően az egész testem egy merő feszültség és védekezés, bezártság.

Hihetetlen, hogy mégis, megtanultam ellazulni, sőt, odaadni magam, teljes bizalommal is akár, hogy felemeljenek, feldobjanak, elkapjanak, görgessenek, megmasszírozzanak, stb.

A mi családunkban az egyetlen fizikai érintkezési mód a verés volt. Most ahogy leírom, ebben nem vagyok biztos, de én csak ezt az oldalát érzékeltem a fizikai kapcsolatoknak.

Az anyám soha nem ölelt meg minket, és a húgommal a mai napig nem tudjuk megölelni egymást, pedig nagyon szeretjük egymást. Hogyan is tudnánk, amikor senki nem mutatta meg nekünk, hogy azt hogyan kell csinálni?

Ma ma már tudom azt is, hogy a veszekedés a fóbia egy formája – de ugyebár azt nem lehet mondani, hogy "intimitás fóbiám" van – ezért inkább működésbe lép a veszekedés, az ordibálás, a gyalázkodás, a verekedés. Már maga az alaphangulat is a kritizálás, a marakodás, a semmi sem jó úgy ahogy van! (mondjuk ha ma hazamegyek és egy poharat leteszek az asztalra, azonnal jön valamelyik felmenőm, és enyhén felemelt hangon enyhén rámmordul: most azt miért tetted oda? Nem látod, hogy… ??? – hát nem. Én olyan hülye vagyok, hogy nem látom!)

Az intimitásnak egyébként nyilván, nem kedvezett a történelmi háttér. Az anyám az 50es években volt fiatal, és hallgatnia kellett többek között arról is, hogy az apja disszidens. Azzal sem nagyon dicsekedett senkinek, hogy az anyja elmebeteg. Hát innen jövök én.

Gyógyultnak azért mondom magam, mert sikerült családot alapítanom, amelyben nem félünk az intimitástól, és mert a szüleimmel való kapcsolatom is egyre kevésbé konfliktusos. (hm, hm. Legalábbis erre vágyom.)

Nem olyan régen történt, hogy megértettem, hogy bizonyos eredményeket el tudtam érni az anyámnál indulatkontroll ügyben – sokat foglalkoztam vele – hallgattam őt a kád mellett ülve, még amikor megtehettem – és akkor igen, javult is valami – de hogy ennyi, és nem több.

Most már hogy családom van nekem is, elsősorban őértük vagyok felelős, meg magamért, és anyámat el kell most már fogadnom a korlátaival együtt. Higgyen, amit akar, nem tudom már őt megváltoztatni. Mivel egyszer szóvá tettem, hogy sosem ölelt meg, és hogy ez nekem menynire hiányzik, ma már képes megölelni. És én képes vagyok elfogadni azt.

Sokáig azt hittem, hogy segíthetek nekik belátni, hogy valamit rosszul csináltak az életükben, és bíztam benne, hogy a kapcsolatunkba belophatjuk az intimitást és az autentikus szeretetet – de ma már be kell látnom, hogy ez úgy nem megy, hogy ők ezt nem akarják. Ez nagyon nagy lelki munka, és szakmai segítség nélkül valószínűleg nem megy.

Terápiára kényszeríteni pedig senkit sem lehet. A feldolgozatlan traumák pedig alattomosan irányítják az ember gondolkodását, érzelmeit, történéseket az életében.

Természetesen, én magam megértettem sokmindent abból, hogy miert és hogyan váltak ilyenné – ilyen szülővé – és már nem haragszom rájuk. És megtanultam azt is, hogy ne várjak tőlük olyasmit, amire nem képesek. Nem képesek érzelmi támogatást adni nekem, azt a támogatást, ami a legjobban hiányzik. Nem képesek látni engem, nem képesek elfogadni olyannak, amilyen vagyok, sőt, most, hogy a kisfiam már cseperedik, látom, hogy ő a legújabb kiszemelt áldozat fekete-bárány ügyben. Nem hagyom!

Az érzelmi károkozást nem képesek belátni – védelmükre azt hajtogatják, hogy de hát én egy olyan kezelhetetlen gyerek voltam, és hát ők beírattak engem zongoraórára, nyelvórára, és egyetemre is jártam! Nem értik, hogy mit nyávogok én?? Mi a bajom??

Messze élek tőlük, nem hiányoznak. Alkalmi találkozásainkat rövidre fogom, és lehetőleg intimitás mentesre. Egy bábszínház, egy hajókirándulás, egy ünnepi ebéd (csak nem szabad elfelejtenem, hogy én vendég vagyok!!) - és akkor mindenki boldog. Még egy kicsit én is! J

Lassan megértem, hogy az, hogy egy petesejt és egy hímivarsejt találkozik, nem jelenti azt, hogy ez a két biológiai szülő képes autentikus szeretettel viszonyulni a felé a kis ember felé, akinek életet adtak...

Az ő hibájuk? Nem tudom. Értem én, hogy nekik is nehéz soruk volt.

Az apám családjáról keveset beszéltem.

Svábok voltak, és a második világháború után megtiltották apámnak, hogy az anyanyelvét – a németet – használja otthon, vagy az iskolában. Tönkretették magyarul az identitását. Saját maga árnyékaként élte egész életét.

Az ő családjában is voltak tragédiák – de ezeket valahogy annyira nem tartom számon, és nem is érzem, hogy rám olyan nagy hatással lettek volna, mint az anyai ágon történtek.

Ezért nem is írom le őket.

Anyámat ma már képes vagyok bántalmazóként látni – és apámat egy erőtlen figuraként, akire haragudhatok, mert nem volt jelen, és nem volt képes megvédeni az anyámtól.

Hátravan még, hogy mégiscsak megtudjam, hogy én ki vagyok – azon kívül, hogy csodálatos anya és feleség... – most, hogy külföldre költöztem, nem könnyű talajt fognom ismét a lábam alatt.

A nyelvet kell minél jobban és alaposabban elsajátítanom, ezt már megértettem. Ez lesz a kulcsa továbblépésemnek. Harcolni fogok érte.

Ahogy a családomért is. A család az szent. És a legszentebb benne - a gyerek.

Azt szeretném, hogy az én gyerekemnek – és amennyire tőlem telik, a húgom gyerekeinek – a lehető legboldogabb gyerekkora legyen. Mert gyerekkora csak egyszer van az embernek. Azzal a csomaggal indul aztán az életbe, amit abba a csomagba belepakoltunk.

Offline

 

Offline

Időrabló írta:

amarilla írta:

szia, hallguter,

koszonom a visszajelzest.

Annyit tennek meg hozza, hogy talan elerkezik mindenki eleteben egy pont, a szenvedesnek egy olyan merteke, amikor mar muszaj belatni ,hogy kulso segitseg nelkul nem megy.

es ez megadja azt a hianyzo lokest, ami kell ahhoz, hogy vegre, minden felelem es fenntartas ellenere - szakmai segitseget kerjen valaki.

minden jot, szoritok, hogy neked is sikeruljon!!!

unnepi olelessel

ama

Ott a pont Amarilla!

Sokszor egy sokk, egy krízis kell ahhoz hogy az ember elszánja magát arra hogy valamit lépni kell, ki kell szakadni a megszokott, de rosszul működő sémákból.

 

igen!!!!!!!!!!!!!!

oleles!!!!!!!!!!!

Időrabló

amarilla írta:

szia, hallguter,

koszonom a visszajelzest.

Annyit tennek meg hozza, hogy talan elerkezik mindenki eleteben egy pont, a szenvedesnek egy olyan merteke, amikor mar muszaj belatni ,hogy kulso segitseg nelkul nem megy.

es ez megadja azt a hianyzo lokest, ami kell ahhoz, hogy vegre, minden felelem es fenntartas ellenere - szakmai segitseget kerjen valaki.

minden jot, szoritok, hogy neked is sikeruljon!!!

unnepi olelessel

ama

Ott a pont Amarilla!

Sokszor egy sokk, egy krízis kell ahhoz hogy az ember elszánja magát arra hogy valamit lépni kell, ki kell szakadni a megszokott, de rosszul működő sémákból.

Offline

szia, hallguter,

koszonom a visszajelzest.

Annyit tennek meg hozza, hogy talan elerkezik mindenki eleteben egy pont, a szenvedesnek egy olyan merteke, amikor mar muszaj belatni ,hogy kulso segitseg nelkul nem megy.

es ez megadja azt a hianyzo lokest, ami kell ahhoz, hogy vegre, minden felelem es fenntartas ellenere - szakmai segitseget kerjen valaki.

minden jot, szoritok, hogy neked is sikeruljon!!!

unnepi olelessel

ama

Offline

Kedves Amarilla!

Jó volt olvasni a történetedet. Köszönöm, hogy megosztottad. Én még annak az útnak a kezdetén járok, amin Te végigimentél. Becsüllek érte, hogy tettél sajátmagadért, beismerted, hogy gond van, és kértél külső segítséget. A legtöbben nem jutnak el idáig, a szüleik "elaltatták" őket, és fájna felébredni (legalábbis eleinte, ezt Te is említetted)

Az én célom is valami hasonló megállapodottság, mint amit Te is leírtál, egy belső nyugalom és derü. Illetve az, hogy feltöltsem a kislányom batyuját. Mert igenis a GYEREKKOR, a sokat emlegetett, mindennek ellenére a hétköznapi életben még mindig eltagadják determinisztikus jelentőségét a felnőtt létre. Mondván: "Az már régen volt, lépj túl."

Gratulálok a családodhoz és a hatalmas sikeredhez, hogy talpra tudtál állni!

Offline

Drága Zoli,

szerény véleményem és tranzakcióanalitikus tanulmányaim (350 óra) szerint mindenkinél a gyermekkorában romlik el valami, amit nagyon nehéz helyrehozni. de nem lehetetlen!

Offline

Nagyon köszönöm Amarilla ezt a Megosztást! (is!) És nagyon örülök,hogy a gyerekeiddel ilyen jó a kapcsolatod.Nálam is a gyerekkoromban "romlott" el valami,amit már nagyon nehéz helyrehozni.

//