Krízis, öngyilkossági szándék és egyéb problémák esetén itt kaphatunk gyors segítséget

1837 tartalom / 0 új
Utolsó bejegyzés
Offline

Csilla, Akbar!

A nem akut krízis problémáitokat légyszi más topikban beszéljétek meg. 

Köszönöm.

Offline

Ez az a pszichopata akivel vagy? Mert ha igen ne csodálkozz

Offline

Folyamatosan azt kapom a páromtól, hogy semmit nem tudok megcsinálni, mindenhez béna vagyok, mindenkivel csak dugok.. 

Offline

Mi történt, ami miatt nem tudsz megnyugodni?

Offline

Nagyon sajnálom, bárcsak segíthetnék!
Esetleg nézz be a szuicid gondolatok topikba, az utolsó pár bejegyzésben vannak túlélési tanácsok, hátha találsz valamit magadnak is.
Majd adj hírt még magadról, minél hamarabb!

Offline

Szia. Még mindig nem tudok megnyugodni...

Offline

Szia Csilla!
Mára már nyugodtabb vagy?

Offline

Sziasztok! Tegnap balhé volt...és.. vágtam magam.... sírtam remegtem....

Offline

Fontos megkülönböztetni az akut és a krónikus szuicid gondolatokat.
A Tied is nagyon hasznos, elsősorban a krónikus esetekre.
Az enyém (a terapomé) az azonnalira.
Mindkettőt vastag betűvel kellene szedni és az agyunkba is bevésni.

Öngyilkosssági gondolataid vannak?

Így segíthetsz Önmagadon:

  1. Beszélj róla másnak!
  2. Távolítsd el magad az öngyilkossság bármiféle lehetséges formájától.
  3. Óvakodj az alkoholtól, és a kábítószerektől!
  4. Óvakodj olyan dolgoktól amiben kudarc élmény érhet!
  5. Készíts időbeosztást, és ragaszkodj hozzá!
  6. Végezz olyan tevékenységeket, amik örömet okoznak!
  7. Gondoskodj a fizikai egészségedről!
  8. Napi 30 percet tölts (a szabadban) a napsütésben!
  9. Készítsd fel magad, hogy a többi emberrel beszélj!

 

#suicideprevention #helpishere #call8324161177 #crisisintervention #youtalkwelisten #teentalk #mentalhealth

Közzétette: Crisis Intervention – 2017. május 9.

 

Depresszióval, Szorongással ÉS Poszttraumatikus Stressz Szindrómával diagnosztizálták ezt a fiatal hölgyet, mígnem egy nap úgy döntött lefutja a London Marathont! A videón angol felirat olvasható, a lényeg: Ez után az "életben tett utazás" után sokkal stabilabnak érzi magát, jobban tud koncentrálni, megalapozottabb döntéseket tud hozni, kiegyensúlyozottabb. - "Célt adott nekem, és adott valamit, amin tovább dolgozhatom." - mondja.

 

Többek között a mentális egészség hónapja is van! Beszélni KELL a mentális egészségről! (Nem csak most, máskor is!) Add tovább, hogy másokat is ösztönözz a helyes irányba! -- (Forrás: BBC)

 

Mind Over Marathon - how running can help our mental health

Poppy has depression, anxiety and PTSD. She's also just smashed the London Marathon.

Közzétette: BBC Three – 2017. április 27.

 

Offline

matiri2 írta:

Gondoltam, van ez annyira fontos, hogy mit javasol egy terapeuta (az enyém) öngyilkossági szándék esetén, hogy ide is beírjam:
 

1. Ha suicid gondolatok vannak, jelezze 2 közeli ismerôsnek

2. Valamelyik menjen oda önhöz

3. Maradjon Önnel, vagy mozduljanak ki együtt, amíg a gondolatok lecsendesednek.

4. Ha kezd jobban lenni, írjon emlëkeztetô kártyâkat, miërt érdemes életben maradni

5. Ha mindez nem segít, és suicid késztetése van, akkor marad az, hogy be kell mennie a területileg illetëkes pszichiátriai osztâlyra, mert ezesetben veszélyeztetô állapotban van. Ide is jobb, ha közeli barát, vagy rokon kísèri be.

Természetesen ez nem szentírás, itt sokat tudnak segíteni a társak más módszerekkel is. Lényeg, hogy ne legyünk egyedül a problémánkkal.

Köszi, hogy leírtad!! Hol találtad?

Hát írhatnánk közösen egy-két kártyát, hogy miért érdemes életben maradni. Én egyetlen egy okot tudok: az a kevés ember, akit szeretek, ne legyen már szomorú. Ennél több ok nem jut eszembe.

Offline

Gondoltam, van ez annyira fontos, hogy mit javasol egy terapeuta (az enyém) öngyilkossági szándék esetén, hogy ide is beírjam:
 

1. Ha suicid gondolatok vannak, jelezze 2 közeli ismerôsnek

2. Valamelyik menjen oda önhöz

3. Maradjon Önnel, vagy mozduljanak ki együtt, amíg a gondolatok lecsendesednek.

4. Ha kezd jobban lenni, írjon emlëkeztetô kártyâkat, miërt érdemes életben maradni

5. Ha mindez nem segít, és suicid késztetése van, akkor marad az, hogy be kell mennie a területileg illetëkes pszichiátriai osztâlyra, mert ezesetben veszélyeztetô állapotban van. Ide is jobb, ha közeli barát, vagy rokon kísèri be.

Természetesen ez nem szentírás, itt sokat tudnak segíteni a társak más módszerekkel is. Lényeg, hogy ne legyünk egyedül a problémánkkal.

 

Offline

Szia prinszmadafaka!

Teljesen normális, hogy arra törekszel, hogy megoszd az érzéseidet, kibeszéld magadból a fájdalmat. Sajnos az ilyen érzéseket valóban azok értik meg leginkább, akik maguk is éreztek már ilyesmit, mások számára ijesztő és érthetetlen lehet.

Ha ki tudod magadból beszélni, az segíthet megérteni, mi és miért kaotikus az érzelmi életedben. A legjobb persze az lenne, ha szakemberrel tudnál beszélgetni, aki támogat abban, hogy megoldásokat találj. Fordulhatnál az iskolapszichológushoz, ha középiskolába jársz, vagy a körzeti családsegítő központhoz, hogy javasoljanak valakit.

Mi is nagyon szívesen meghallgatunk, és elmondjuk, milyen tapasztalataink voltak a saját életünkben. A családoddal ki tudsz jönni? Tudsz ott beszélni az érzéseidről?

Offline

Sziasztok!

Igazából fogalmam sincs, hogy hova kellene írnom a problémámat ezen a fórumon, mert konkrétan nincs is semmi problémám.

Nem haldoklik senkim, nem hagyott el senki, nem vert meg senki, nem piszkált senki… tényleg szinte semmi gond nincs az életemmel, mégis olyan retardált vagyok, hogy azt még elmagyarázni is nehéz.

Én egy 17 éves fiú vagyok. Most éppen abban az állapotomban vagyok, amikor megakarok halni. Igazából szinte biztos vagyok benne, hogy mostanában nem teszem meg, de amint lesz kellő ürügy és eszköz hozzá, akkor valószínűleg igen. Változóan, néha naponta többször, néha hetente, de van, hogy majd 1 hónap is eltelik anélkül, hogy komolyabban (mindennap többször átfut az agyamon, de tervezgetésig csak ritkán jutok el) gondolkodnék az öngyilkosságon. Sokszor van, hogy nagyon jó kedvem van, vannak céljaim, motivált vagyok és látom legalább egy minimális értelmét az életemnek. Ez az állapot és az öngyilkosságos-fontolgatós állapotom teljesen random váltakozik. Van, hogy csak ülök és egy teljesen semleges dolgon gondolkodok, mikor beüt a felismerés, hogy mennyire életképtelen is vagyok, onnantól kezdve órákig/napokig/hetekig olyan kedvem lesz.

Ezt nyilván jó lenne megosztani valakivel, de egyszerűen képtelen vagyok a normális, emberi beszélgetésre… Van pár barátom, de velük soha nem beszélgetek komolyabb dolgokról, sőt, hiába a barátaim, szinte soha nem beszélgetek velük, csak hallgatom, hogy ők miről dumálnak. Nem tudok és már nem is akarok, merek megszólalni és beszélgetni velük. Ha esetleg mégis mondok valamit, akkor iszonyatosan rettegek a válaszuktól és, ha nem kapok kielégítően nagy ovációt a szavaim miatt, akkor nagyon kínosan, kellemetlenül érzem magam és megfogadom, hogy többet inkább nem mondok semmit, hisz úgysem érdekli őket. Ettől függetlenül szeretném megosztani valakivel a dolgaimat, ezért mindig teljesen ismeretlen Facebookon talált lányokra szoktam ráírni. Elég ijesztő lehet számukra, hogy egy teljesen idegen srácként rájuk írok és egyből a legszemélyesebb dolgaimat szeretném megosztani velük, és elvárom, hogy ők is ezt tegyék, ha nem hajlandóak erre, vagy esetleg megkérik, hogy ne rögtön ezzel kezdjünk, akkor hirtelen megsértődöm, esetleg mondok nekik valami bántót és letiltom őket. Persze, pár óra/nap múlva megbánom, feloldom a tiltást és mintha semmi sem történt volna, folytatom a beszélgetést, amit ők persze már ezek után nem szívesen akarnak... De én ezt képtelen vagyok elfogadni, mint ahogy azt is, hogy van másik barátjuk/beszélgetőpartnerük is és nem csak nekem és nem mindent akarnak elmondani magukról. Pár hónapja direkt depressziós, sérült lányokat keresgéltem, hogy beszélgethessek velük, mert gondoltam, hogy ők tényleg szívesen beszélgetnének velem és érezhetném, hogy tényleg számítok nekik (ez persze nem jött össze).

Élőben már meg sem próbálok ismerkedni, mert olyan vagyok, mint egy autista. Akárki-akármit kérdez, csak mosolygok és kimondom a legelső szót, ami eszembe jut, emiatt rettegés az emberek között lennem. Ráadásul soha nem tudom eldönteni egy emberről sem, hogy őt én most szeretem, vagy utálom!? Mondatonként változik a véleményem mindenkiről, még anyámról, legjobb barátaimról is. Mondanom sem kell, barátnőm nem volt még..

Visszatérve az elejére… Amikor ilyen hangulatom van, mint most, akkor ideges vagyok, pánikrohamszerű állapotokba kerülök időnként és nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak. Semmihez sincs kedvem, de ideges leszek, ha nem csinálok semmit. Tavaly ilyenkor mindig betéptem, pár hónapja pedig vagdostam magam. Ezekkel felhagytam, mert sok pénzem ment el rá, illetve, mert kb 1 hét alatt úgy felszabdaltam a jobb alkaromat, hogy már nagyon feltűnő volt és nem nagyon találtam olyan helyet, ahol előbb-utóbb ne látná meg senki, főleg most tavasszal-nyáron, majd ősz felé újra elkezdem, addig kibírom. 

Fogalmam sincs mit írjak még ide, mert tényleg semmi kézzelfogható probléma nincs, minden rossz az életemben, de mégis minden jó, kivéve a fejemben lévő dolgokat.

A kérdésem tehát az lenne, hogy mi a bajom, ha igazából nincs is semmi baj az életemmel, csak én?

Offline

Szeretnék mindenkit megkérni,hogy a Krizis topicot hagyjuk szabadon  és más jellegű beszélgetéseiteket a megfelelő topicban folytassátok!!

köszönöm

 

 

Offline

matiri2 írta:

Már azon gondolkodom, hogy bármennyire is utálom a háziorvost, elmegyek hozzá egy bizonyos szerért. Tudom, mit kell hozzá mondanom, és tudom, hogy avval átkerülhetek a túlvilágra viszonylag hamar és "szépen". Ez a jó abban, ha az embernek eü-s rokona van, aki kioktatott, hogy mi a jó és mi nem.
Iszonyúan kikészít, hogy nem bírok enni. Nem akarok alkoholista sem lenni.
Szarul nézek ki, pedig valaha szép voltam, nem is olyan rég. Ezért is tehetnék, de nem teszek.
Magányos vagyok, senki sem figyel rám, nem tudok semmit sem kezdeni az életemmel.
Persze mgeint nem leszek öngyilkos, mint már hatvanadszor.
De ez a hogyan tovább nem hagy nyugodni. Csak a lejtőt látom.
HOgy lehet egyáltalán egy lejtőn ilyen lassan legurulni és közben mindent tudatosan látni, érezni?!

Szeretném, ha sokkal jobban lennél és nem lennél így elkeseredve. 

Offline

Jolán írta:

Blue Velvet: Nem vagyok jól, itthon megint durva krízis van, de legalább a munkából kiirattam magam 10 napra, lesz időm pihenni és az itteni blogban is írni.

Matiri2: Írtad már valahol a történeted? Hol tudom megtalálni?
 

Jobbulást és akkor majd írjál. Tudod, sokan olvassuk a blogodat.

Offline

Kedves Jolán!
Nem írtam meg a történetemet, nem volt és nincs is hozzá energiám és abszolut nem tanulságos. Ha jobban leszek, talán magírom. Az inspiráló lehet majd másnak is, de így nem érzem annak.

Offline

Szia!
Most mást nem tudok tenni, mint orvosohoz járok meg terapeutához, és várok. Ennél több türelmem és reményem már nincs, hogy ez így egyszer csak beválik.

Offline

Jolán írta:

Blue Velvet: Nem vagyok jól, itthon megint durva krízis van, de legalább a munkából kiirattam magam 10 napra, lesz időm pihenni és az itteni blogban is írni.

Matiri2: Írtad már valahol a történeted? Hol tudom megtalálni?
 

Jolán!

Szerintem a pihenés jót fog tenni. Élvezd ki, amennyore tudod!

Offline

matiri2 írta:

Már azon gondolkodom, hogy bármennyire is utálom a háziorvost, elmegyek hozzá egy bizonyos szerért. Tudom, mit kell hozzá mondanom, és tudom, hogy avval átkerülhetek a túlvilágra viszonylag hamar és "szépen". Ez a jó abban, ha az embernek eü-s rokona van, aki kioktatott, hogy mi a jó és mi nem.
Iszonyúan kikészít, hogy nem bírok enni. Nem akarok alkoholista sem lenni.
Szarul nézek ki, pedig valaha szép voltam, nem is olyan rég. Ezért is tehetnék, de nem teszek.
Magányos vagyok, senki sem figyel rám, nem tudok semmit sem kezdeni az életemmel.
Persze mgeint nem leszek öngyilkos, mint már hatvanadszor.
De ez a hogyan tovább nem hagy nyugodni. Csak a lejtőt látom.
HOgy lehet egyáltalán egy lejtőn ilyen lassan legurulni és közben mindent tudatosan látni, érezni?!

Matiri2!

Mi lenne, ha megpróbálnád lassan összeszedni magad? Hátha a befektetett energia megtérül és jobban leszel idővel. 

Offline

Blue Velvet: Nem vagyok jól, itthon megint durva krízis van, de legalább a munkából kiirattam magam 10 napra, lesz időm pihenni és az itteni blogban is írni.

Matiri2: Írtad már valahol a történeted? Hol tudom megtalálni?
 

Offline

Már azon gondolkodom, hogy bármennyire is utálom a háziorvost, elmegyek hozzá egy bizonyos szerért. Tudom, mit kell hozzá mondanom, és tudom, hogy avval átkerülhetek a túlvilágra viszonylag hamar és "szépen". Ez a jó abban, ha az embernek eü-s rokona van, aki kioktatott, hogy mi a jó és mi nem.
Iszonyúan kikészít, hogy nem bírok enni. Nem akarok alkoholista sem lenni.
Szarul nézek ki, pedig valaha szép voltam, nem is olyan rég. Ezért is tehetnék, de nem teszek.
Magányos vagyok, senki sem figyel rám, nem tudok semmit sem kezdeni az életemmel.
Persze mgeint nem leszek öngyilkos, mint már hatvanadszor.
De ez a hogyan tovább nem hagy nyugodni. Csak a lejtőt látom.
HOgy lehet egyáltalán egy lejtőn ilyen lassan legurulni és közben mindent tudatosan látni, érezni?!

Offline

Jolán írta:

Sziasztok! Megint nagyon-nagy a krízis (és sajnos megint várnom kell a moderálásra, mert túl későn írok), ha egy kicsit bátrabb lennék, már kiugrottam volna a nyolcadikról. Illetve hát nem tudom, mert sokszor eszembe jut, de amikor ott állok, akkor olyan ijesztő. És itt vannak a gyerekeim is. Igaz, ma velük is kiabáltam. Egyszerűen NEM BÍROM, a munkába mindennap megaláznak többször is. Persze mindenki, akinek ezt mondom azt gondolja, hogy én vagyok paranoiás. Sok munka van, és a folytonos fenyegetettség, hogy bármikor kidobhatnak. De nem merem otthagyni, mert félek az anyagi bizonytalanságtól, mert a lakásból is bármikor kidobhatnak, ahol élek. Durva veszekedéseink voltak megint, megalázóan kritizál, nem érti, hogy én most nem bírom a piszkálódást, az enyhe megjegyzéseket sem. És tévét néz, vagy zenélve cigizik, miközben én fulldokolva zokogok a szobában. És lebasz, mert rosszul vagyok. A balhézások után mindig érezteti napokig, hogy én vagyok a szar, hogy csak zavarom az életét, mint egy ittragadt akárki, akit  nem tud kirakni. A gyerekei anyja. De azért simán egyedül hagy, elmegy a haverokkal, én meg betegen, fáradtan a saját ordító gyerekeimet gondozom. És bőgök magamban. Meg a vécében a munkahelyemen. Nem mehetek betegszabira, olyan szerződésem van, hogy csak akkor fizetnek, ha dolgozom, és ha többször nem megyek, akkor lehet, hogy nem hívnak többet. (óraadó munka) És minden balhéért én vagyok a hibás otthon is. Én provokálom ki az ő agresszióját is. Múlt hét szombaton megint meg akart ütni, de helyette összetörte a nagyfiú helikopterét. A gyerekek jelen voltak, ordítva bőgött mindkettő. Közben még megy a gyámügyi vizsgálat (több, mint egy éve), ha a szomszédok ránk hívják a rendőrséget, elveszik tőlünk a gyerekeket. És én a munkámat is elvesztem, gyerekekkel dolgozom, nem tudhatják meg, hogy milyen problémám van. És megint a pszichiátriával fenyegetőzött. Két hete nem szedek gyógyszert, mert a pszichiáter három hete nem képes fehívni, hogy időpontot adjon. A gyógyszert nem tudom recept nélkül megszerezni. Tudom, hogy most mindenki azt mondja, hogy a gyógyszer elhagyása miatt vagyok rosszul, de én úgy érzem, hogy a gyógyszer csak arra van, hogy fogjam be a pofámat, mert a környezetemnek így könnyebb. Tényleg csak az én paranoiám lenne mindez? Hogy a munkahelyen az arcomba röhögnek, amikor megpróbálom (idegen nyelven) az ötleteimet előadni, aztán meg amikor nem szólok egy szót sem az értekezleten, akkor azért tesznek megjegyzést, hogy nem csinálok semmit, nem veszek részt, csak itt ülök. És lecsesznek naponta 5x 6x valami hülyeségért, kollégák előtt, SŐT gyerekek előtt! Hogy köteles vagyok 10 órákat dolgozni, mert ha nem vállalom be, akkor semennyit sem dolgozhatok. És nem merem otthagyni a munkám, mert amikor nem volt bevételem, akkor anyagilag nagyon a páromtól függtem, akinek épp hangulatától függött, hogy ad pénzt, vagy épp kidob. És tb-m sem volt, nem intézte el nekem, hogy a neve alá vegyenek (nem vagyunk összeházasodva). És megsértődik, amikor nem akarok úgy szexelni vele, ahogy ő szeretne, és amitől én viszolygok. És már többször kidobott a lakásból. és fenyegetett, hogy bezárat. Aztán pár nap múlva elmúlik, és jól vagyunk, és ez mindig rajtam múlik, hogy én mennyit balhézom. Tényleg csak az van, hogy én vagyok a beteg, dührohamos nő, és ő JOGOSAN agresszív? (Mármint, hogy én tehetek az agresszivitásról.) Tényleg el kell mindezt hinnem? Tényleg nem lehet, hogy ő bántalmaz engem? Szerinte én bántalmazom őt pszichésen. Biztos én is hibás vagyok, de neki több a hatalma. És nem merem otthagyni, mert akkor a gyámügyi cirkuszban biztos, hogy vesztek. Én itt még albérletet sem tudok fizetni. És 40 éves leszek  nemsokára, és nem bírok lefogyni, és egy szétesett roncs nőnek érzem magam, pedig vágyom a szexre, de vele sosincs orgazmusom és így nem érdekel a dolog. De nem ismerkedhetek mással, mert az megcsalás lenne, és különben sem kellenék senkinek. Egy szanaszét esett, túlsúlyos 40 éves nő ordító kisgyerekekkel. Elcsesztem az életemet, mint nő, mint ember, mint munkaerő. És valószínűleg mint anya is. A gyerekeim is sokat látnak bőgni, őket is traumatizálom. A diplomámat nem használom, nálam butább és feleannyi idős emberek ugráltatását hallgatom egész nap, és bocsánatot kérek, hogy élek. Otthon is. Nincs már semmi emberi méltóságom. Biztos írtam már ezeket, ne haragudjatok ti sem, baromi unalmas lehetek. De tényleg csak a gyógyszer (hiánya) lenne a válasz? Nem lehet, hogy mégiscsak KIBASZOTT SZAR  azaz élethelyzet, amiben benne vagyok, és próbálok helyt állni? Semmi emberi irgalmat én nem érdemlek? Gyógyszer, és akkor kuss lesz??
 

Hogy vagy most?

Offline

Nagyon sajnálom a helyzetedet,együttérzek. De nem lenne jobb ezt a pasit otthagyni?Mert ez csak rosszabb lesz szerintem.Ennél bármi jobb. Együttműködni a gyámüggyel és nem ellenségként tekinteni rájuk? Ha valakik ők segíthetnek, hiszen az a fő céljuk,h. a gyerekek az anyjukkal maradjanak Férjed folyamatosan megaláz. A gyerekeket sem kiméli(istenem mit érezhetett az a kisfiú),téged meg pláne nem. És a tapasztalatok alapján ez csak rosszabbodni fog.

A munkahely meg végleg gáz. De tudom,h.kell a qrva pénz:(. Másik állást keresel?

Offline

Sziasztok! Megint nagyon-nagy a krízis (és sajnos megint várnom kell a moderálásra, mert túl későn írok), ha egy kicsit bátrabb lennék, már kiugrottam volna a nyolcadikról. Illetve hát nem tudom, mert sokszor eszembe jut, de amikor ott állok, akkor olyan ijesztő. És itt vannak a gyerekeim is. Igaz, ma velük is kiabáltam. Egyszerűen NEM BÍROM, a munkába mindennap megaláznak többször is. Persze mindenki, akinek ezt mondom azt gondolja, hogy én vagyok paranoiás. Sok munka van, és a folytonos fenyegetettség, hogy bármikor kidobhatnak. De nem merem otthagyni, mert félek az anyagi bizonytalanságtól, mert a lakásból is bármikor kidobhatnak, ahol élek. Durva veszekedéseink voltak megint, megalázóan kritizál, nem érti, hogy én most nem bírom a piszkálódást, az enyhe megjegyzéseket sem. És tévét néz, vagy zenélve cigizik, miközben én fulldokolva zokogok a szobában. És lebasz, mert rosszul vagyok. A balhézások után mindig érezteti napokig, hogy én vagyok a szar, hogy csak zavarom az életét, mint egy ittragadt akárki, akit  nem tud kirakni. A gyerekei anyja. De azért simán egyedül hagy, elmegy a haverokkal, én meg betegen, fáradtan a saját ordító gyerekeimet gondozom. És bőgök magamban. Meg a vécében a munkahelyemen. Nem mehetek betegszabira, olyan szerződésem van, hogy csak akkor fizetnek, ha dolgozom, és ha többször nem megyek, akkor lehet, hogy nem hívnak többet. (óraadó munka) És minden balhéért én vagyok a hibás otthon is. Én provokálom ki az ő agresszióját is. Múlt hét szombaton megint meg akart ütni, de helyette összetörte a nagyfiú helikopterét. A gyerekek jelen voltak, ordítva bőgött mindkettő. Közben még megy a gyámügyi vizsgálat (több, mint egy éve), ha a szomszédok ránk hívják a rendőrséget, elveszik tőlünk a gyerekeket. És én a munkámat is elvesztem, gyerekekkel dolgozom, nem tudhatják meg, hogy milyen problémám van. És megint a pszichiátriával fenyegetőzött. Két hete nem szedek gyógyszert, mert a pszichiáter három hete nem képes fehívni, hogy időpontot adjon. A gyógyszert nem tudom recept nélkül megszerezni. Tudom, hogy most mindenki azt mondja, hogy a gyógyszer elhagyása miatt vagyok rosszul, de én úgy érzem, hogy a gyógyszer csak arra van, hogy fogjam be a pofámat, mert a környezetemnek így könnyebb. Tényleg csak az én paranoiám lenne mindez? Hogy a munkahelyen az arcomba röhögnek, amikor megpróbálom (idegen nyelven) az ötleteimet előadni, aztán meg amikor nem szólok egy szót sem az értekezleten, akkor azért tesznek megjegyzést, hogy nem csinálok semmit, nem veszek részt, csak itt ülök. És lecsesznek naponta 5x 6x valami hülyeségért, kollégák előtt, SŐT gyerekek előtt! Hogy köteles vagyok 10 órákat dolgozni, mert ha nem vállalom be, akkor semennyit sem dolgozhatok. És nem merem otthagyni a munkám, mert amikor nem volt bevételem, akkor anyagilag nagyon a páromtól függtem, akinek épp hangulatától függött, hogy ad pénzt, vagy épp kidob. És tb-m sem volt, nem intézte el nekem, hogy a neve alá vegyenek (nem vagyunk összeházasodva). És megsértődik, amikor nem akarok úgy szexelni vele, ahogy ő szeretne, és amitől én viszolygok. És már többször kidobott a lakásból. és fenyegetett, hogy bezárat. Aztán pár nap múlva elmúlik, és jól vagyunk, és ez mindig rajtam múlik, hogy én mennyit balhézom. Tényleg csak az van, hogy én vagyok a beteg, dührohamos nő, és ő JOGOSAN agresszív? (Mármint, hogy én tehetek az agresszivitásról.) Tényleg el kell mindezt hinnem? Tényleg nem lehet, hogy ő bántalmaz engem? Szerinte én bántalmazom őt pszichésen. Biztos én is hibás vagyok, de neki több a hatalma. És nem merem otthagyni, mert akkor a gyámügyi cirkuszban biztos, hogy vesztek. Én itt még albérletet sem tudok fizetni. És 40 éves leszek  nemsokára, és nem bírok lefogyni, és egy szétesett roncs nőnek érzem magam, pedig vágyom a szexre, de vele sosincs orgazmusom és így nem érdekel a dolog. De nem ismerkedhetek mással, mert az megcsalás lenne, és különben sem kellenék senkinek. Egy szanaszét esett, túlsúlyos 40 éves nő ordító kisgyerekekkel. Elcsesztem az életemet, mint nő, mint ember, mint munkaerő. És valószínűleg mint anya is. A gyerekeim is sokat látnak bőgni, őket is traumatizálom. A diplomámat nem használom, nálam butább és feleannyi idős emberek ugráltatását hallgatom egész nap, és bocsánatot kérek, hogy élek. Otthon is. Nincs már semmi emberi méltóságom. Biztos írtam már ezeket, ne haragudjatok ti sem, baromi unalmas lehetek. De tényleg csak a gyógyszer (hiánya) lenne a válasz? Nem lehet, hogy mégiscsak KIBASZOTT SZAR  azaz élethelyzet, amiben benne vagyok, és próbálok helyt állni? Semmi emberi irgalmat én nem érdemlek? Gyógyszer, és akkor kuss lesz??
 

Offline

akbar írta:

Szia Kiwi!

Sajnos "ezek" rendszeresen megjelennek nálam,hosszabb-rövidebb jólét után. Oka nincs, különösebb rossz szerencsére  nem ért, csak jön. A legapróbb dolog is pokoli nehéz,halni vágyom(nem öngyilkosság,ilyet nem tennék),síró és dührohamok kínoznak,nem látom semminek sem az értemét, örömtelen vagyok. Klasszikus depi. Néha úgy érzem bedilizekangry

Gyere át a dep topicba!

Offline

"Ha öngyilkossági gondolatot forgatsz a fejedben, hívd az orvosod vagy egy ismerőst! Az ember ilyenkor beszűkült állapotban van, segítségre van szüksége. Ne add fel -- beszélj róla vagy írj!"

Minden más off itt. Ha itt álltok neki beszélgetni, akkor elkallódhat a segítségkérő írása, továbbá kevésbé lesz súlya ennek a topicnak. Nem véletlenül van kiemelve.

Offline

Szia Kiwi!

Sajnos "ezek" rendszeresen megjelennek nálam,hosszabb-rövidebb jólét után. Oka nincs, különösebb rossz szerencsére  nem ért, csak jön. A legapróbb dolog is pokoli nehéz,halni vágyom(nem öngyilkosság,ilyet nem tennék),síró és dührohamok kínoznak,nem látom semminek sem az értemét, örömtelen vagyok. Klasszikus depi. Néha úgy érzem bedilizekangry

Offline

akbar írta:

Szia Vao!

Az én esetemben is őrült nehéz megcsinálni bármit (ennek ellenére igyekszem megcsinálni mindent). Bár én rá vagyok kényszerülve, már a korom által is. Háztartás,takarítás,munkahely...stb. Helyt kell állnom. De ez mind olyan szorongással, dührohamokkal jár,h.annyira elfáradok mire végzek, mintha maratont futottam volna. Ezzel azt akarom csak írni,h.ami egy átlag embernek totál természetes(pl: esetetekben a fűnyírás) neki iszonyatosan nehéz,mert minden energiát ki vesz belőle a szorongása. Sajnos igazán ezt csak az érti,aki átéli ezt,napról-napra ,évről-évre. Ezzel együtt mindenképpen végezze el,vagy legalább próbálja meg,amit rábízol! 

Testvére ha jól emlékszem van. Hogy jönnek ki? Melyikük az idősebb? Ő hogy bírja ezt az egészet, mi a véleménye?

Akbar, az OFF-ban szívesen beszélgetnék veled erről az agyonhajszolt témáról. Dettó szó szerint ugyanezt érzem én is. Mondjuk most betegszabin leszek egy ideig.

Offline

Vao írta:

Sziasztok!
Nálunk kicsit most jobb a helyzet. Jobb a hangulata a fiamnak.
Robi!
A pszichiátriától én is megijedtem, de nem láttam már (és a pszichológusok sem) más megoldást. A fiamnak olyan tekintete volt, ami rémísztő volt, olyan eszelős, rendesen ijesztő, ( na meg téveszmék) és a szabályok be nem tartása is elkezdődött, nem akartam hogy ez elfajuljon olyan szintre, ami már nagyobb gondokat okozott volna. Ezek megszűntek, de a mérhetetlen szorongás maradt. És az, hogy segítséget várok tőle, pl. a fűnyírás, azt hiszem elvárható, hiszen nekem sem könnyű. Vagy nem várhatok empátiát, segítséget tőle?

Én őszintén nem értem ezt a fűnyírás dolgot. Miért olyan fontos ez, hogy most füvet nyírjon? Viccen kívül kérdem, hogy valamiféle munkaterápiának szánod? Ha nem, akkor pár száz forintért gondolom bárki lenyírja.

Ha munkaterápiának szánod, akkor is megfontolható, hogy esetleg más feladatokat is felajánlasz neki és ő választhat, hogy mit csinál meg.

Offline

Szia Vao!

Az én esetemben is őrült nehéz megcsinálni bármit(ennek ellenére igyekszem megcsinálni mindent). Bár én rá vagyok kényszerülve, már a korom által is. Háztartás,takarítás,munkahely...stb. Helyt kell állnom. De ez mind olyan szorongással, dührohamokkal jár,h.annyira elfáradok mire végzek, mintha maratont futottam volna. Ezzel azt akarom csak írni,h.ami egy átlag embernek totál természetes(pl: esetetekben a fűnyírás) neki iszonyatosan nehéz,mert minden energiát ki vesz belőle a szorongása. Sajnos igazán ezt csak az érti,aki átéli ezt,napról-napra ,évről-évre. Ezzel együtt mindenképpen végezze el,vagy legalább próbálja meg,amit rábízol! 

Testvére ha jól emlékszem van. Hogy jönnek ki? Melyikük az idősebb? Ő hogy bírja ezt az egészet, mi a véleménye?

Offline

szia Vao!

véleményem szerint, depresszív is, de természetesem elvárható,hogy csináljon vmit otthon....én a saját oldalam tudom leírni neked, nincs kedvem semmit csinálni, ha mégis, akkor rámjön a pánik, hogy mások látják mit csinálok stb, s ezt nagyon visszatart...

Vao
Offline

Sziasztok!
Nálunk kicsit most jobb a helyzet. Jobb a hangulata a fiamnak.
Robi!
A pszichiátriától én is megijedtem, de nem láttam már (és a pszichológusok sem) más megoldást. A fiamnak olyan tekintete volt, ami rémísztő volt, olyan eszelős, rendesen ijesztő, ( na meg téveszmék) és a szabályok be nem tartása is elkezdődött, nem akartam hogy ez elfajuljon olyan szintre, ami már nagyobb gondokat okozott volna. Ezek megszűntek, de a mérhetetlen szorongás maradt. És az, hogy segítséget várok tőle, pl. a fűnyírás, azt hiszem elvárható, hiszen nekem sem könnyű. Vagy nem várhatok empátiát, segítséget tőle?

Offline

hansel írta:

https://thespoontheory.tumblr.com/post/157882252241/for-years-mental-health-professionals-taught

For years mental health professionals taught people that they could be psychologically healthy without social support, that ‘unless you love yourself, no one else will love you’ …The truth is, you cannot love yourself unless you have been loved and are loved. The capacity to love cannot be built in isolation.

 

Lefordítottam. Akinek van jobb verziója, írja meg nyugodtan, a fordítás nem erősségem.

Éveken keresztül az egészségügyi szakemberek azt mondták az embereknek, hogy pszcihológiai értelemben véve egészségesek lehetnek szociális támogatás (itt esetleg közösség) nélkül és hogy "ha te nem szereted magad, senki sem fog". Az igazság az, hogy nem tudod magad szeretni anélkül, hogy ne szerettek volna és ne szeretnének. Izolációban a szeretetre való képesség nem tud kibontakozni.

Offline

Szia! Egy normális terápiában nyugodtan hallgathatsz, az is teljesen OK, amíg meg nem tudsz nyílni. Egy jó terapeuta ezt érteni fogja.

Akinek otthon sok negatív ingert adagoltak, az felhúz egy nagy falat, és nem tud bízni az emberekben, így az is eltart egy ideig, míg a terapeuta felé meg tudsz nyílni.

Az órán esetleg gondolj arra, hogy nagy örömet okozol a tanárnak, ha mondasz valamit. Én egyetemen oktatok, szóval tudom, hogy megörül az ember szíve, amikor egy csöndes, visszahúzódó valaki megszólal.

Offline

parrot írta:

. Az a baj eleg mely es összetett a mukodesem mivel eleg "negatív " ingerek érnek a családomban is. Erről viszont felesleges beszélni mert "felnőtt " vagyok és nem árnyékot kell keresni ami mögé elbujhatok. 

Perla,idéztem a hozzászólásodból....mindennek ez a gyökere.S amíg úgy gondolod,erről felesleges beszélni,tényleg nincs mit mondanom.Sajnos be kell látnod majd egy idő után,az otthon ért negatív ingerek kihatnak egy életen át.Megfelelő terapeuta segítene,lépésről lépésre.Addig marad a kínlódás,az önmarcangolás.

 

Perla ,én csak annyit szeretnék mondani ,hogy van a bemutatkozó szövegem alján , egy link beszúrva......

Üdv:Kiwi

Offline

. Az a baj eleg mely es összetett a mukodesem mivel eleg "negatív " ingerek érnek a családomban is. Erről viszont felesleges beszélni mert "felnőtt " vagyok és nem árnyékot kell keresni ami mögé elbujhatok. 

Perla,idéztem a hozzászólásodból....mindennek ez a gyökere.S amíg úgy gondolod,erről felesleges beszélni,tényleg nincs mit mondanom.Sajnos be kell látnod majd egy idő után,az otthon ért negatív ingerek kihatnak egy életen át.Megfelelő terapeuta segítene,lépésről lépésre.Addig marad a kínlódás,az önmarcangolás.

Offline

Szia ! Igen szedek is, de az azon segített, hogy ki tudjak menni az utcára. Sajnos sokáig az se ment. Emelte a doktornő a dózist ám továbbra is értelmetlennek látom a létezést. De azert köszönöm a kedves szavakat 

Offline

Sziasztok ! Hát terápiára nem járok, ennek két oka is van : az egyik az, hogy nem tudok nyitni , nem merek beszélni megnyilni. Például felvettek egyetemre és mondjuk szemináriumon van, felteszi a kérdést a tanár, tudom is a helyes választ, de egyszerűen nem merek megszólalni. Gondolom ez a komplexusok miatt van , hogy nem bízom magamba . Az a baj eleg mely es összetett a mukodesem mivel eleg "negatív " ingerek érnek a családomban is. Erről viszont felesleges beszélni mert "felnőtt " vagyok és nem árnyékot kell keresni ami mögé elbujhatok. Az a helyzet, hogy voltam ilyen terápián egyszer , de nagyon feszült voltam . Nem tudok megszólalni,es ha meg is ugyan úgy megjátszom magam. Nem bírok szembesülni azzal, hogy beteg vagyok. Mármint a külvilággal nem tudom szembesíteni .  A barátok egy olyan téma nálam, hogy volt egy rakat , haver stb. Nem bírom hosszútávon elviselni őket( vagy inkább magamat). Kezdek azzal szembesülni , hogy abba faradok el a legjobba, hogy  izgalmasnak akarok tűnni , leplezni az ürességet, de ahogy mennek az évek egyre nehezebb. Számomra meghökkentő, hogy az egyik én egy társasági jo pofa ember a másik egy antiszociális barom. 

Offline

Szia Perla!

A bipoláris depresszióval járó hangulatingadozást gyógyszerekkel lehet kezelni. A személyiségzavar pedig idővel enyhül, ha jársz terápiába. Szóval ne add fel! 

Fontos, hogy találj magadnak olyan embert/embereket, akikben tudsz bízni, akik közt jól érzed magad -- olyan munkahelyet vagy sulit, ahol érhet sikerélmény, ami megerősít magadban. Az üresség tényleg menekülés a rossz érzések elől, és ha a rossz érzéseket tudod kezelni -- mondjuk a terápiában --, akkor javulni fog.

Offline

https://thespoontheory.tumblr.com/post/157882252241/for-years-mental-health-professionals-taught

For years mental health professionals taught people that they could be psychologically healthy without social support, that ‘unless you love yourself, no one else will love you’ …The truth is, you cannot love yourself unless you have been loved and are loved. The capacity to love cannot be built in isolation.

 

Offline

Szia Perla! Szerintem segíthet ezen az ürességen a gyógyszer, ha depresszió okozza. Ha a személyiségzavar, akkor inkább a pszichoterápia a megoldás. Én is gyakran èrzem magam üresnek. Szerintem ennek az az oka, hogy olyankor nem tudom elviselni az érzéseket. Ez egyfajta védekezési mechanizmus.

Jársz terápiára?

Offline

Sziasztok! Igazából olyan zavarba vagyok, de kissé azt érzem elértem egy elég komoly krizis pontot amit már kezdek nem bírni. Sajnos 17 évesen kiderült rólam, hogy bipoláris depresszióval és személyiségzavarral küzdök, ami akkor még annyira nem érintett meg, így nem is igazán foglalkoztam ezzel. Azóta eltelt 7év beállítottak gyógyszerekre, de lassan másféléve ismét elkezdődött az az érzés ami már kiskoromóta keringett bennem. Egyszerűen nem érzek semmit, nincs bennem szeretet, utálat olyan közömbösség ragad el mindennel kapcsolatban, hogy néha ezen szoktam órákat gondolkozni, hogy ez hova fog vezetni? Sajnos ez miatt nem tudok tartos kapcsolatot se kialakítani, legyen az baráti ill. párkapcsolati. Néha amikor jobb a hangulatom mert kialszom magam akkor előjönnek kérdések bennem. Lesz családom? mi lesz velem? lehet gyerekem? szeretni fog valaki? ÉS amikor ezeket felteszem, felteszem magamnak. -Te képes vagy szeretni magad? Képes vagy szeretni mást ? Olyan kongó üresség indul meg bennem ami egy roppant szorongásba vonul át, hogy legszívesebben elbújnék minden elől. Az a helyzet, hogy egy undoritó embernek érzem magam.  Egyszerűen semmihez sincs kedvem, ami csak fokozódik. Az a helyzet, hogy ezzel néha már kezdek megbarátkozni, állarcok kedves üres mosolyok, smink, csinoskodás. Ezzel egy ideig óráig megy a dolog csak aztán amikor elfáradok és nincs kedvem reggel másfélórát mázolni magam, hogy ne látszódjon az üres tekintetem a fekete karika, a kifejézéstelen arc. Járok orvoshoz, gyógyszert is szedek, de szerintem ezen nem segít igazából a gyógyszer, igaz? Ez sose fog már változni..? Attól félek, hogy skrizoféniába fog ez átmenni. Az fáf a legjobban, hogy nem tudok segíteni magamon és undorodok attól, hogy ilyen vagyok. Igazából nem is tudom, hogy most mit várok azzal , hogy ezt leírtam, de szimpatikus az oldal tematikája, hiszen itt hasonlóan küzdenek emberek ezn problémákkal és nem kell magyarázkodni. Köszönöm, hogy valaki elolvasta és köszönöm, hogy ezt leírhattam, jól esett .

Offline

Kiwi, már odébb ment a téma itt, csak annyi még, hogy párkapcsolatom nem biztos, hogy menthető, igazából csak túlélek most, munka területen is, meg mindenhol. Írok a blogomba még, hogy tisztább legyen a kép. Nagyon sok a fájdalom most, meg a reménytelen apátia (ez a kettő váltakozik).
 

Offline

crazy írta:

sziasztok! mindenféle harag és rosszindulat nélkül kérem, hogy a párbeszéd majd ne itt menjen! :)  köszönöm, C.

Igazad van crazy ,elnézést !

Offline

sziasztok! mindenféle harag és rosszindulat nélkül kérem, hogy a párbeszéd majd ne itt menjen! :)  köszönöm, C.

Offline

roboman írta:

Én is ilyen voltam fiatalnak, kivéve, hogy a középsulit legalább befejeztem viszonylag normálisan. Ettől még nem voltam "beteg", illetve többen mondták azt, hogy normális vagyok, mint az ellenkezőjét. Különben, akit korán diagnosztizálnak valamivel, szinte törvényszerűen gallyra megy az életük. Kivételről én nem tudok. Azt szokták mondani, hogy minél előbb jó elkezdeni a kezelést. Nem igaz. 18 éves kor alatt az embernek semmi keresnivalója a pszichiátrián. Utána se nagyon, főleg nem kényszerrel. Én, ugyanúgy, mint a cigivel, bevezetném a 18-as korhatárt, és onnét is csak saját felelősségre.

Azért remélem, hogy rendbejön valahogy az élete. Nekem is vannak maradványtüneteim, pl. füvet nem nyírok azóta sem. Igaz már nem is szívok, akkor meg minek, nem igaz? Én is játszom, én is iszom, mindenki tudja rólam, mégis felelős munkával bíztak meg. Nem ezen múlik. A pszichiátria sokszor tetézi a bajt. Amerikában egyenesen pszichiátriai túlélőkről beszélnek, azt hiszem, ezt azokra mondják, akik viszonylag normálisan keveredtek ki a "kaland"-ból. Én is annak tartom magam valamennyire.

Mindegy, nem szidom őket tovább, maradjunk abban, ha szükség van, vagy volt rájuk, akkor ezeket a találkozásokat igyekezzni kell minimalizálni, és ezzel nem is mondok rosszat, ez mindenkinek az érdeke. De például egy jó pszichológus talán segíthetne. Nekem is ezt javasolták, azóta se voltam, de tovább adom a tanácsot, hátha bejön.

 

Én komolyan örülök roboman ,ha olyanok szólnak hozzá akik az adott témában már megjárták a hadak útját.Akár pozitív ,akár negatív irányban,eredménnyel.

Köszönöm!

 

Offline

Én is ilyen voltam fiatalnak, kivéve, hogy a középsulit legalább befejeztem viszonylag normálisan. Ettől még nem voltam "beteg", illetve többen mondták azt, hogy normális vagyok, mint az ellenkezőjét. Különben, akit korán diagnosztizálnak valamivel, szinte törvényszerűen gallyra megy az életük. Kivételről én nem tudok. Azt szokták mondani, hogy minél előbb jó elkezdeni a kezelést. Nem igaz. 18 éves kor alatt az embernek semmi keresnivalója a pszichiátrián. Utána se nagyon, főleg nem kényszerrel. Én, ugyanúgy, mint a cigivel, bevezetném a 18-as korhatárt, és onnét is csak saját felelősségre.

Azért remélem, hogy rendbejön valahogy az élete. Nekem is vannak maradványtüneteim, pl. füvet nem nyírok azóta sem. Igaz már nem is szívok, akkor meg minek, nem igaz? Én is játszom, én is iszom, mindenki tudja rólam, mégis felelős munkával bíztak meg. Nem ezen múlik. A pszichiátria sokszor tetézi a bajt. Amerikában egyenesen pszichiátriai túlélőkről beszélnek, azt hiszem, ezt azokra mondják, akik viszonylag normálisan keveredtek ki a "kaland"-ból. Én is annak tartom magam valamennyire.

Mindegy, nem szidom őket tovább, maradjunk abban, ha szükség van, vagy volt rájuk, akkor ezeket a találkozásokat igyekezzni kell minimalizálni, és ezzel nem is mondok rosszat, ez mindenkinek az érdeke. De például egy jó pszichológus talán segíthetne. Nekem is ezt javasolták, azóta se voltam, de tovább adom a tanácsot, hátha bejön.

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
//