SRÁCOK

MEG AKARO,MAGM ÖLNI ,MERT ELHAGYOTT SZERELMEM…ÉS NEM JÖN VISSZASOHA TÖBBET HOZZÁM…

Szerző:

Belépett: 4 év

Idonotobey

Blog kommentek: 274Blog bejegyzések: 13Regisztráció: 25-10-2017

nem tudom leírni, nem tudom megértetni a poklot ami bennem van és ez az egészben a legrosszabb
ha egy pillanatra úgy érzem, hogy most jönnének a megfelelő szavak, mind eltűnik mire leülök ide és csak meredten bámulom a monitort és pulzáló görcs áll a kezeimbe, az agyam szétfeszül a kimondatlanul maradó gondolatoktól és annyira egyedül érzem magam, számkivetettként a saját elmémmel, mintha elektromos kisülések futnának végig a bőröm alatt, úgy ránt magával a csalódottság, az önutálat, az undor, a vérvörös őrület
akárhányan éreztethetik velem, hogy szeretnek és nem vagyok egyedül, legtöbbször egyáltalán nem jut el hozzám az érzés. mint ha nagyon mély, zavaros víz alól hallgatnám, néha kitudok venni egy-egy szót, de a jelentés eltorzul, az arcok összemosódnak
tehetetlen vagyok minden pillanatban, úgy érzem a szeretet, amit kaphatok, csak tévképzet, hallom a gyűlölködő, monoton narrációt az agyamban, hogy nem érdemlem, hogy csalódást okozok, hogy nem lesz jobb, örökké így fogok érezni, fáj, szétnyom az érzés, kisemmiz, szégyenteljes és csupasz görcs vagyok, kiszolgáltatott,
évek elnyomott érzéseit érzem egyszerre, újra és újra, emberek, szavak, minden ami valaha történt velem, mocskos érintések, egyszerre ott ül rajtam mindez és marcangol, nem ereszt el,
ha segíteni próbálsz csak megvetlek, amiért egyáltalán azt hiszed, hogy van esélyed rá, gyűlöllek amiért el fogsz hagyni amikor még el sem hagytál, gyűlöllek amiért neked van esélyed normális életre, amikor nekem sosem lesz,
azt akarom hogy vége legyen, azt akarom, hogy el tudjam mondani mit érzek, hogy valaki magához szorítson, annyira közel, hogy szinte megfulladok, de érzem a melegét, érzem a fizikai valóját annak, hogy mellettem van, hogy nem hagy el, hogy vannak emberek odakinn, csak szorítanám és félek sosem tudnám abbahagyni a sírást, bőgnék, a saját számba folyik a taknyom, könyörgök és nem kapok levegőt, undorodom magamtól és hogy ez az a kép, ami a legreálisabb valóm, ez a beteges torzó,hegektől, stigmáktól hemzsegő csonk.
úgy érzem minden egyes érzés, amit nem tudok kiadni magamból, belülről egyre inkább megbetegít, öli a sejtjeim, fekete gennyes fertő, mindez ott van bennem és nem szabadít fel semmi, nem most tisztára, nem szívódik fel sosem
mélységesen fáradt vagyok, kimerült, pedig semmit nem csinálok, ami külső szemlélő számára látható lenne. mégis minden egyes perc, a túlélésről szól, hogy megpróbáljam elhallgattatni a betegség hangjait
akkor vagyok a legszomorúbb, amikor átmenetileg úgy érzem, hogy jobban vagyok, hinni és bízni tudok benne, hogy meg tudom gyógyítani magam, ha nagyon erős leszek, ennél is erősebb , és jobban leszek,
lesz olyan életem, amilyet szeretnék, amit megérdemelnék, amit elképzelek magamnak, azokkal az emberekkel, akiket szeretek, nem fogok mindent félreérteni, nem fogom ellökni őket, nem fogok rájuk bámulni és úgy érezni idegenek számomra, nem fogok úgy felébredni, hogy semmit nem érzek már irántuk, ott leszek velük én is, és várnak jó dolgok, nekem is van helyem ott közöttük
amikor érzem, hogy vannak értékeim, hogy amikor azt mondják úgy látom a világot, ahogy senki más, és amikor tudom hogy ez így van,
szeretem a növényeket, megfigyelni ahogy a szeretetemtől és a gondoskodásomtól magukhoz térnek és nőni kezdenek, szeretem az állatokat, a legkisebbtől kezdve egészen a legotrombább, legamorfabb, legsérültebb lelkekig mindet magamhoz tudnám ölelni, és annyira tudnám szeretni, mint soha senki,
tudnék törődni, vigyázni emberekre, megérezni a legkisebb rezdülésükből is, hogy mire van szükségük, egy pillanatra elhomályosuló tekintetből, hogy mi fáj, a legvédtelenebb sebeiket tudnám a leginkább gyógyítani azzal a figyelemmel, ami csak nekik jár és senki másnak, tudnék segíteni nem csak rajtuk, de magamon is
és ez az egész egy pillanat alatt szertefoszlik, amit felépítettem, mintha sose lett volna, mintha egy idegen hazudta volna belülről, hogy még keserűbb legyen a csalódottság, hogy nem megy
tiszta naív szívvel mindig elhiszem mindezt, aztán én magam vagyok, aki képtelen rá

Szerző:

Belépett: 9 hónap

bluesugar

Blog kommentek: 128Blog bejegyzések: 6Regisztráció: 13-09-2014