Mindenki látja

Nem belépett vendégek is elolvashatják.

A harag 2007

Sok harag gyűlt fel a családomban. Inkább harag, mint fájdalom, talán mert a fájdalom talált magának utat és lassan elvékonyodó, de sosem szűnő vízfolyássá szelídült. Szörnyű egy szülőnek eltemetnie a gyerekét. Hallottam sírni a felnőtteket, ahogy ezt mondták, mintegy bocsánatot kérve a gyengeségért. Szörnyű volt a háború is, szörnyű volt, hogy az apák és a férjek meghaltak, eltűntek vagy kudarcot vallottak.

 
Aforrást, amelyből a panasz szüntelenül csergedezett,  mindig ki lehetett kotorni, minden beszélgetés alján volt a panaszos nedvességből egy kicsi. A fájdalom jó alapanyag volt bármihez, ahhoz, ami a család lényegét adta. Meséhez vagy hallgatáshoz. Büszkeséghez vagy félelemhez. A harag nem jó alapanyag. A harag nem tud elszivárogni a meséken át, nem tud beivódni a földbe kis panaszos mondatokon lecsordulva. A harag pusztít. Pusztít kint vagy pusztít bent. Kiéget az izzásával, saját formájára alakít, betonréteg betonrétegre, hogy az izzó magot elszigeteljük valahogy.  
 
Gyerekkoromban a narancssárga görög mitológia volt a kedvencem, gyönyörű, antikizáló színes metszetekkel. Készült 26.000 példányban, a Móra Ferenc Könyvkiadó részére, a Slovenské vydavatelstvo  krasney literatúry (Bratislava) gondozásában, 1965-ben: az egész nemzedékem táplálkozott belőle.
 
Az összes hős és hősnő közül Niobé voltam. Illetve, talán nem én voltam Niobé, de valaki köztünk Niobé volt. Niobé köztünk volt, a családban. Niobé különlegesen fontos volt. Fontosabb, mint Pallasz Athéné, fontosabb, mint Héraklész, vagy Helena, vagy Médea. Csak Baukisz volt még hozzá hasonlóan fontos.
 
Niobé csodálatos gazdagságában és szerencséjében, az istenek barátságának birtokában, hirtelen istennek képzelte magát. A hübrisz bűnébe esett. Magának követelte az emberek imádatát, és addig büszkélkedett a szép gyermekeivel, míg Artemisz és Apolló le nem nyilazták őket mind egy szálig. Ő maga kővé vált, a két szeméből két forrás fakadt – a Niobé-követ az istenek szele a szülővárosába repítette, azokhoz, akik nem királynőként, hanem kislányként ismerték.
 
A képen, amelyhez újra és újra visszatértem, a Niobé-kő volt látható. Merev, kifejezéstelen szeméből égkék patakok indultak hosszú futásnak.
 
Ami Baukiszt illeti, Philemón és Baukisz a legszegényebb pár volt a faluban, mégis, egyedül ők fogadták be az isteneket, akik álruhában a halandók közé ereszkedtek. Megvendégelték őket, a legjobbal, amit csak adhattak, és készek voltak egyetlen tyúkjukat is feláldozni. Az istenek megjutalmazták őket: kimentették kunyhójukat a gőgös gazdagokra váró pusztító árból, és templomot emeltek maguknak az esemény emlékére. Philemón és Baukisz nem vágyott másra, mint hogy egyszerre halhassanak meg, és az istenek kegyesen teljesítették a kérésüket. Haláluk pillanatában egymást ölelő fákká változtak – a meséhez mellékelt grafika ezt a pillanatot ábrázolta.
 
Őrizgettem Niobét az emlékezetemben sokáig, anélkül, hogy értettem volna. Őrizgettem Baukiszt is. Az egyik rossz volt, a másik jó. Az egyiktől féltem, a másikat irigyeltem.
 
Fogalmam sem volt, miért éppen Niobé, miért Niobé története szól rólam. És hogy Baukisz miért olyan különleges, vonzó, fojtogató, alázatos, de mégis ijesztő – nem értettem ezt se. Hordoztam őket idáig, időzített hieroglifákat, jeleket, amelyek most szólnak hozzám, a negyvenhez közeledve.
Apai nagyanyám Baukisz volt, hajlékony és szívós borostyán. A pusztítással és a dühvel is úgy fordult szembe, hogy elfogadóan körbefonta. Mint Baukisz, a megadásával szerelte le.
 
Gyerekkorom legijesztőbb élménye fűződik ehhez a Baukiszsághoz. Ketten voltunk a Tanács körúti társbérlet egyetlen szobájában, a házban, ahol a klarinétos, az elsőn, minden nap minden délelőttjén újra és újra elfújta ugyanazt a dallamot, tizenkét hangot. Dühöngtem, már nem tudom, miért, és nagyanyám csak állt, és nézett.
 
Vártam, hogy üssön végre pofon, szóljon már rám, hogy elég volt, de nagyanyám nézett esedezve, és ijedten szólított a nevemen. Tudtam, hogy ez most harc, amelyben úgy győzött, hogy hagyott engem győzni, és én megsemmisültem, elfáradtam a saját féktelen akaratom energiájától. Éppen ez volt a büntetés. A harag súlyos szégyenné vált. Kővé váltam a súlya alatt, és nagyanyám megbocsájtón körülfont.
 
Anyai nagyanyám viszont kiköpött Niobé volt. A fájdalmához nem tartozott panasz, de még fintor, arckifejezés vagy gesztus sem, talán a kötőtű csattogott szaggatottabban, talán a szája volt egy milliméterrel keskenyebb. A haragja rettenetes és néma volt. És ha érzett szégyent, vagy bűntudatot, mint sokan a túlélők közül, az is belül maradt, a kőben lett valami erezet. Nem hajolt meg. Nem kért kegyet. Úgy vált kővé, ahogy volt, úgy vált kővé, hogy nem tudtam elképzelni, hogy belül nem kőből van, és amikor a nehéz kelengyés láda fedelét felemeltem, ami a szobájában állt, és láttam, hogy tartogat ott valamit nekünk, gyerekeknek, szinte kiugrott a szívem a helyéről.
 
Nem az ajándék miatt, hanem mert ez bizonyíték volt, hogy a kőben van egy icipici kis ablak, és a kis ablakon át beszűrődik egy icipici kis fény, és a mi kis gyerekalakunk ott tükröződik egy pici tükörben, nagyanyám belsejében. Tehát van ott belül valami.
 
Onnan tudom, hogy Niobé nem egyszerűen a fájdalom szobra, hanem a tehetetlen haragé is, mert jól ismerem: minden öngyilkossági kísérlet gyakran hónapokra elnyúló előestéjét a harag markában töltöttem. A harag nem csak az enyém.
 
Ennyi harag nem jöhet egy emberből, és ha az ember haragszik, akkor tudja az okát, én azonban nem tudom, miért haragszom. Pontosabban: tudom, hogy már megint elárultak és cserbenhagytak, már megint nem a szabályok szerint játszik valaki. De hogy mi az az előzetes idő, amelyben ez újra és újra megtörténik, arról nem tudnék számot adni. Csak akkor látok valamit, amikor végül a daimón a szárnyára vesz, és kihúzza nekem a történelem hozzám tartozó szálait.
 
Mit akarhat egy ember egy másik embertől? Hogy teljesítse a kötelességét? Hogy kapja el, amikor zuhan? Hogy értse meg? Hogy legyen a szövetségese? És mit akarhat az istenektől?
 
Megbecsülést? Igazságot? Kegyet? Hogy legyen a történelemnek iránya, és a bűnnek büntetése? És ha nem kaphatja meg, amit szeretne?
 
Hogy haragudjon az ember lánya a szüleire, akik férjhez kényszerítik, a maga érdekében? Hogy haragudjon arra, akit elvitt a gránát, mert az ostrom utolsó napján még visszament az alakulatához, hiszen megígérte a fiúknak? Hogy haragudjon arra, aki a fellegekben él, csodálatos és senkinek sem kellő találmányokon töri a fejét, aki nem jár haza, csak néha, látogatóba? Hogy haragudjon a szomszédokra, akik csak kölcsönvették a porcelánt, hogy mégse a nyilasok vigyék el? Hogy haragudjon a katonákra, akik megerőszakolják, miután megmentették az éhhaláltól?
 
Fekszem a hátamon, minden izmom feszül, a szemem tágra nyitva. Így fekszem napokon át. Sűrű, fehér, izzó anyag van belül, és minden sejtem azon dolgozik, hogy ez a fehér izzás ne öntse el a világot. Talán elpusztítaná. Amikor nem tudom már megtartani, akkor – mint aki az utolsó eszközhöz nyúl – megölöm magam.

A harag 2007 Read More »

Te szülj engem 2006

Nem mintha volna választása, hogy akarja-e kapni ezeket a leveleket. Ugyan, hát filterezd ki, vagy legalább töröld ki őket olvasatlanul! B. (mint bogárkám) most másodszor mondja ezt neki, el is tűnődik a javaslaton, pitiáner ügy volna tulajdonképpen, ha ő maga nem fújná fel, és. Itt elvész a gondolat. Perverz vagyok, nyilván, gondolja, aztán fennhangon és lendületesen tovább magyaráz. Akkor is léteznek, ha kitörlöm őket olvasatlanul. Csak annyival jobban zavarnak, hogy azt sem tudom, mi állt bennük. Te tudod, a jótanács vállat ránt.

 
Viszonylag egyszerűen kezdődött, egy művészeti akció tervével. A fiúk testet akartak csinálni Nefertiti királynőnek, és ő írta a szöveget. Más dalszöveget ír, ő művészeti szöveget, testet öltött dolgokhoz valamit a dolgok lényegéről. Logosz, mint a logopédusban, fiatalabb korában még a logopédust magyarázták a logosszal, de ez elmúlt. Éppen itt tartott, az elmúlásnál, ott tartott, hogy a test romlandó. Az utolsó mondat volt, tetszett neki, de meg is ijesztette. Leírtam, de tényleg romlandó? Jézusom, meg fogok öregedni, és félek.
 
Úgy volt ezekkel a levelekkel, mint más az Ecserin talált képeslapokkal. Töredékei valaminek, ami láthatatlan, de teljes bizonyossággal érzi az ember, hogy rá vonatkozik. Írással felfelé fordítja a lapot és vonatkoztatási helyzetbe kerül, felpróbálja a töredéket. Például „Liebe Marika”, teljesen ráillik. Máskor: „üdvözlet Monacóból, a fény fővárosából”. Egyébként a villamoson lehallgatott beszéd is jó, vagy a mondat a szemben ülő könyvében, pont ott, ahol a hüvelykujjával lesimítja az oldalt, „Az ernyedt test oldalra dőlt”. Nagy betűk, olcsó papíron.
 
A levelek a testéről szóltak, vagy inkább a testéhez írták őket, a másik test, Nefertiti ürügyén. Primitív és rosszindulatú szövegek, néhol némi invenció, de főként ijesztő képesség arra, hogy rátapintson a gyengéire. A gyengéimről tanulok ezekből, mondja B-nek, aki felajánlja, hogy inkább egyszerűen megöli az illetőt. A gyengéi, a félelem, hogy nem más, mint egy kitalált, kipirosított, bebalzsamozott hulla, amelyet odakötöztek a fekete szem elé, álifjú női jelenség, középkorú tinédzser, szezonális jó csaj ötveneseknek, aki után már a halál következik.
 
A képeslap és az elhallott mondat csak játék. Béljóslás a huszonegyedik században. Tolle, lege. A levelek igaziak. Amikor begépeli, van ott valaki, félreüt, új sort kezd (régen, az elmúlásban, azt mondták, sort emel),  szeszélyesen választ ékezetet, vicces helyesírási hibákat vét, talán szándékosan. Fizikai izgalom van a levelek másik végén, ahogy egymás után háromszor elküldi ugyanazt, aztán ötven másodpercen belül egy másikat. Valaki keményen dolgozik. Ha kézzel írná, látszanának a javítások, izzadtság, könnycsepp (a könnycsepp persze túlzás), maszat, kávéfolt, dőlésszög, lehúzott szár, szaga volna a papírnak, a betűnek formája.
 
Ezt is ismerte, a kézzel írt névtelen levelet, mindig meghatódott egy kicsit, mert a szögletes, de gyerekes íráson átütött a kor, ebbe a kézbe egy másik világban ültették bele a betűket, talán még rá is csaptak vonalzóval vagy pálcával. „Ismerjük a fajtáját, menjen innen a mi hazánkból!”. Nincs sok felkiáltójel, a szögletesek végén általában egy van, azt is oda kell rajzolni, nem csak megütni még egyszer, és még egyszer, és még egyszer a billentyűt. „Tísztelt Hőlgyem!”. Az ékezetek szeretnek meghosszabbodni, talán a nyomaték végett.
 
A mostani levelek nem sokat árulnak el a kézről. „Én vagyok az álom te a konfliktus, jól összeillünk, ebböl még bármi kellemesség kijöhet.” IP cím, az igen, de a testnek semmi nyoma. Az ő testéről egy nyomtalan test ír, egy billentyűzet. Néhány mikrocsip, egy folyadékkristályos kijelző pixeljei, pont olyan pixelek, mint a saját pixeljei. Nincs különbség, nincs távolság.
 
„Névtelen levelünket keltezzük az El-Amarna férfivécéjéből, a 18. dinasztia végéről. Szerszámunk vizelethajtású laptop. A szerszám a szövegiró hölgyre irányul, a föld forgásával megegyezö irányban kilöjük lövedékünk, jól lövünk, az asszony a megmondhatója. Van még egy kis ideje mig a mühold pályán odáig csavarodik. Hogy érzi magát az újlipóton? Készen áll fogadásunkra? Retteg a hölgy, rágja a frissen lakkozott körmeit. Úgy látjuk, elvesztette a fejét, de a hölgyekben nekünk úgysem a fej a lényeg.”
 
Nem lakkozta a körmeit, legalábbis olyan értelemben nem (kétségbeesett mentési kísérlet), hogy lakkozott körmöket viselt volna, legfeljebb az ápoltság érdekében, egy kis erősítővel. És semmiképpen sem rágta őket, az az idő már régen elmúlt. Belekotort a sminkes dobozba és előszedett egy üveg vörös lakkot. (Hogy lehet ilyen otrombán ostoba, hogy szó szerint vesz egy gúnyos mondatot?) Áthúzta a lábkörmeit, mulatott magában, hogy nyilván kidugja a nyelvét az igyekezettől, de ezt nem látja senki, még a névtelen se. Tekergette a lábfejét, mint egy spanyolcsizma színpadiasan viselkedő túlélője. A lakk kicsapott a körömágyra, egy helyen még le is csordult, úgyhogy két lábujja összeragadt. Elolvasta még egyszer a levelet és ránézett a kezére. Most, hogy a lába ki volt lakkozva, nem ismert rá a kézre, annyira szűziesen visszafogottnak hatott.
 
Azt bárki tudhatja, hogy hol lakom, nem nagy ügy. „Tisztelt Anonim Mocskolódó! Ön néz, de nem lát. Ön nem tud semmit. Ön egy világtalan voyeur. Vörösre festem a karmomat és szánom Önt!”
 
B (bogárkám) a szokásosnál hangosabban csapta be az ajtót. Máskor csak messzi nesz az érkezése, aztán parkettareccsenések, végül megáll mögötte és a vállára teszi a kezét. Nem jön nagyon halkan, óvatoskodóan halkan, de elég halkan jön ahhoz, hogy ne lehessen tudni soha, vajon nem egy szomszéd lakásban történik-e mindez, nem ott rúgja-e le a cipőjét az előszobában és megy végig a parkettás szobákon egy megtermett férfi. Míg a vállához nem ér, azt játssza, hogy nem tud róla, egyedül van. B (bogárkám) most sértett és ideges. Nem tudom elhinni, hogy ezt bámulod még mindig! Belezúgtál ebbe a buzgó szarkupacba, ebbe az egyszerű mezei bunkóba! Most kéne elmagyarázni, hogy ez is a láthatatlan valóság egy töredéke, amely vonatkozik rá, bár még nem tudja, hogyan. Fel kell próbálnia, hogy kiderüljön. Még az hiányzik, hogy felpróbáld! Mást se akar ez a surdi paraszt, mint felpróbálni téged!
 
Nem erről van szó, hanem a királynő testéről és a dühről. A királynő teste miatt dühös rá valaki, aki kívánja az ő testét. Dühös rá, mert kívánja? Ezt kéne kibogozni. B (bogárkám) nem fogja érteni, mert ő nem tudja elmondani. Nem tudja elmondani, mert nem meri végiggondolni. Nem meri végiggondolni, mert nem akarja tudni a választ. Milyen a királynő teste? Ki dönthet róla? Kinek van joga a haraghoz?
 
Mutogatta a testét. A tévé szüli a testem, eleinte csak a testem szülte, de most már a lelkem is, panaszkodik B-nek. Beszélnek a testemről! B. egyszerűen gondolkodott. Ha idegesít, hogy beszélnek rólad, ne menj. Írj, ne tévézz. De muszáj. Ha muszáj menni, és idegesít, hogy beszélnek rólad, öltözz konzervatívan. De nem lehet, így érzem jól magam. Ha nem lehet, akkor engedd legalább, hogy kinyírjam ezeket a vadbarmokat, mondja végül indignáltan. Szerintem nem mondhatnak rólad véleményt, de ha mondanak, mit idegesíted fel magad?
 
Nefernefruaten-Nefertiti, Aton Tökéletességének Tökéletessége, A Szépséges, aki Itt Van, előbb vette fel a nevébe a napkorong, Aton nevét, mint maga Ekhnaton, de a kezelhetőség érdekében ezt a történelem kispórolta belőle. Így is nagyon hosszú, a múzeumlátogatók Nefinek vagy Nofinak becézik. Egy királynő ne legyen két szótagnál hosszabb, maximum három, mint Madonna, de akkor legyen könnyű kimondani. A királynőt a száján hordozza a nép, és ha beletörik a nyelvük, kihal a királyi ág.
 
Nefertiti se csitri már. Enyhén megereszkedett a melle a kiugró kulcscsontok alatt, bár a bimbók még hetykén előre néznek. Lazán áll,  kissé még görbén is, csak a fejét tartja magasra, a karcsú, hosszú nyakán. Fejdíszt, fülbevalót és sarut visel, mást nem. A teste körte forma, keskeny ugyan a csípő, de súlyosak a combok, és a vénuszdomb fölött ráncot vet a has. Először úgy érti, nyomot hagyott rajta a szülés, de aztán látja, hogy a kis hercegnők hasára a kemény kvarckőből is odavarázsolták a rengő hájat, a szeméremtestük is puhán domborodik, a combjuk még kerekdedebb, épp csak a keblük feszesebb egy kicsit. Az egyiptomiak úgy látták, az idő pusztítja a húst, nem szaporítja.
 
Nefertiti teste ismeretlen. Nem érdekel senkit. Pedig az arca felismerhető, ugyanaz a mester, ugyanaz a műhely. Szűz terep, senkiföldje, ha nem dolgozik ebben a projektben, ő sem tudna róla. A feje viszont mindenkié. Mindenkinek megvolt. Mindenki magára próbálja. Mindenki beszélhet róla.
 
Amióta ebben a művészeti ügyben élt, számolta Nefertitit. Láncon függő, 58 db eddig. Mind arany (vagy aranyozott). Makramé, 2 db, vagy az egyik suba? Műanyag bevásárlótáska, 3 db. Szövött táska, 1 db. Könyvborító, 17-nél tart, de kicsit csalt, mert belevette a külföldieket is. Jelvény és kitűző, 8 változat. Antikizáló kerámia bross. Képeslap – ez külön kategória. Utazási iroda. Tetoválás. Mobiltelefonhoz háttér és téma (egy csomagban Heidi Klummal, utóbbi bikiniben). Faszobor, bronzszobor, gipszszobor. Festmény, számtalan. Fali maszk. Sminkstúdió. Libériai dollár. Parókás. Sara Hueber pólója, akit szülei Nofretétének neveztek el. Kerti törpe. Golyóstoll. Borcímke. Halle Berry a címszerepben. Magánklinika. Nofretété-büszt-gyártó-üzem (ezt vajon hogy kell írni?) brosúrája. Hangulatlámpa, két változatban.
 
Talán a fél szem hiánya teszi, vagy az egyiptomiasság kívánalma, mindenesetre a legtöbb Nefi profilból látható. Néhányan viszont előzékenyen kipótolták a másik szemet. Olyan másodlagos használatú arcmást nem talált, amely az üres szemmel szembesítette volna a nézőt. Élned kell, Nefi, nézz rám, szólj hozzám! Pofozgatják, gyomormosás után, és az álmos Nefi kinyitja a másik, a halott szemét is. Itt vagyok.
 
A szakirodalom szerint  IV. Amenhotep, aki Ekhnatonnak nevezte el magát, új ábrázolási konvenciót hozott az amarnai művészetbe. Mély ráncokat vésetett a portréira. Nefertitin tükröződik a férje. Egy árok fut a szemzugtól a pofacsont felé, egy másik árok az orr tövétől a száj sarkáig, és van még egy harmadik is, amely kíméletlenül húzza lefelé az arcot, mintha az idő csorogna le rajta, a száj sarkától az állon át a földre. Az utóbbi kettő néha egybefolyik, egyetlen határozott, keserű vonássá. A sokat tapasztalt bölcsesség jele. Manapság ezt mondják nevetőráncnak, akik szépen akarnak fogalmazni.
 
„Miért is öregszik bőrünk? A bőr öregedése a ráncképződéssel kapcsolatos. A ráncok folyamatos elmélyülése elsősorban a következő tényezőktől függ: gravitációs erő, a bőrre nehezedő nyomás (pl.alvás közben), izomaktivitás. Az emberi arc naponta 15 000 mimikai arckifejezést végez. A ráncok legtöbbször az erős izomösszehúzódások miatt keletkeznek.”
 
A festett berlini büsztön, amiből a számtalan Nefi lett, a ráncok inkább csak jelezve vannak, de Nefi további kópiáiról ezt a keveset is eltüntette a szépségre és ifjúságra éhes történelem. Elvették Nefertititől a korát. Elvették tőle az arc beszédes mozgásainak a nyomát. A királynő per definitionem fiatal és gyönyörű. Különben leváltjuk. Próbálja ki Ön is a legújabb biotechnológiai eredményekre építő ránctalanító kúrát! A Nép Szeretete rendszeres használat esetén az örök ifjúság üdeségét varázsolja arcára. Minden bőrtípusra ajánljuk.
 
A következő levél okos volt. Durva és egyszerű, de okos. „Azt hiszed, te vagy Nefertiti? Mit avatkozol más dolgába? Miröl szól ez a játék?”
 
A szúrás talált. Azt hiszed, te vagy Nefertiti? Kinek a teste készül itt végül is?
 
„Tisztelt Uram! Felhívjuk szíves figyelmét arra, hogy névtelen leveléhez elmulasztotta csatolni kézzel írott, fényképes szakmai önéletrajzát. Szabályzatunk értelmében ennek hiányában nem áll módunkban kérdésével foglalkozni. Hiánypótlásra a jelen levél keltétől számított 15 napon belül van lehetősége.”
 
Semmiképp nem az ő teste. Nem állt modellt, ez fel sem merült. Időről időre meglátogatta a hatalmas, hideg termet, ahol a viaszt gyúrták, és megnézte, hol tart a dolog. Nehezen született meg. Hogy kistermetű lesz, az hamar eldőlt, talán mert a srácok nem érték volna fel egyébként. De a többi nehezen jött, ha kérdezte őket, hümmögtek, nem olyan egyszerű. Legutóbb úgy találta a két fiút, hogy könyékig voltak a nőben, egy nagy lyuk tátongott a csípőjénél, ott nyúlt be az egyik, a másik a melle alatti résen át. Domborították belülről. Azt gondolta, sovány egy kicsit a hatgyerekes, érett asszonyhoz, az egyiptomi ideálról nem beszélve, de nem szólt. Két nap múlva megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a melle is visszafejlődött. Mi folyik itt? Elsorvad benne a nő. Valamit kell írni a testről, amíg még tart, mert hamarosan elfogy.
 
„Két férfi könyékig egy fejetlen nőben, miközben mindannyian a fejre gondolunk, vagy a személyiségre, a királynőre, akiről kétségbeejtően keveset tudunk ahhoz képest, hogy most hozzá méltó, a személyiségének kellő tiszteletet megadó testet kell alkotni. Egyáltalán, mit jelent a méltó test ebben az esetben? Mit jelent a méltó test bármilyen esetben? Nem lehet büntetlenül női testet alkotni. De még gondolni rá, még az is kockázatos – meg merjem-e kérdezni, hogy mi lesz a mellével? Hogy inkább öreg lesz vagy inkább fiatal? És a fenekét milyen alapon alakítják? Várom, nagyon várom, hogy ez a két férfi megszülje a nőt.”
 
Nefertiti, mármint az új test, amely éppen megszületőben van, egészen aszexuális. Van olyan, hogy mindegy, egyszerűen csak mindegy, hogy férfi vagy női a test? Indifferens, közömbös? Lapozgat az emlékezetében. Az angyalkák? Egy bögyörő kijár az angyalkának. A kis Jézus? Leo Steinberg szerint szexualitása hangsúlyos. Szent Sebestyén. David Bowie. Ezek mind fiúk, kéne egy nő is. „Kéne egy nő is” – rendszeresen ezzel hívják fel a szerkesztők. Jaj, hát muszáj lenne, nincs egyetlen nő sem, biztos nem érsz rá? Ön, mint a hölgyek képviselője, mint mondana a politikai helyzetről? És a külügyminiszter kalapjáról?
 
„Ugyan hölgyikém! A fenék megalapozásáról irni mikor egy ragyogó kiralynöröl van szó! Ez a sorvadt, lakótelepi kádárista luvnya, ez akarsz te lenni? A negatív mellgumójával? Büntetést azt érdemelnétek és meg is kapjátok! Meztelen a királynö! Szövegirókám, mikor leszel te is meztelen? Nézünk itt a férfivécé tévéjén, szurkolunk, hogy vetközz még egy kicsit! A helyedben félnék, hogy a te cicid is elfogy ha ennyien bámulják.”
 
B (bogárkám) a józan egyensúlyt képviseli. A melltartópánt nem probléma, az most divat, de meg kell húznunk egy határt. Számoljunk négy centimétert onnan, ahol a pánt a kosárhoz csatlakozik, annál lejjebb nem lehet menni. B. adás után megnézi a Matulán a hatást, és ha rejszolás merül fel, azt a topot többet nem engedélyezi. Nem azért, mert az intellektuális nőket bírja. Néhány kérdésben kifejezetten konzervatív. Felkössem a hajam vagy kibontsam? Vegyek kontaktlencsét vagy jó lesz szemüvegben is? Bontsd ki, és kontaktlencse. Smink is legyen, pirosabbra a szádat, teltebbre egy kicsit, de nem akarom látni, amikor csinálod.
 
Nem érti, neki ez ellentmondás. Nyaktól felfelé legyen csajszi, nyaktól lefelé viszont aszex? David Attenborough magyar hangjának intonációjával előadást tart a csajsziság természettanáról B-nek. A speciális bevonatot, amellyel ez a különös élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, csajsziságnak nevezzük. Teljesen átlátszatlan, ha a szembe kerül, a látásunk egy időre károsodhat. Erős méreg, ugyanakkor igen ragadós is. A faj életében érdekes újdonság, hogy az üveg, például egy tükör vagy akár a kamera jelenléte különösen erős hatást vált ki, mint látják (hopp, velem ne próbálkozz!). A lényt ez az átlátszatlan réteg elrejti, ugyanakkor  – tessék, már megy is! – a ragacs segítségével a tükörsima falon is ügyesen felmászik. B ennél a metaforánál elveszti a fonalat. Miért kéne felmásznia? Nem zavartatja magát, folytatja. Azért érdemes figyelmünkre ez a furcsa jószág, mert cáfolni látszik az idő hatását, amelyet (Attenborough a legkedvesebb mosolyával néz fel) mindannyian tapasztalhatunk. Az élőlény ugyanis mindaddig a fiatal fázisban marad, míg üveg mögött, megvilágított állapotban tartjuk. Terráriumban lényegében örök ifjúság vár rájuk. Az öregedés békés folyamata csak akkor kezdődik meg, amikor a nyilvánosnak nevezett életszakasz lezárul, és az egyed visszavonul a lénytemetőnek is becézett csendes, sötét helyre. B hitetlenkedve hallgatja. Azért csak maradj fiatal, ha már eddig sikerült.
 
„Uram, nyaktól lefelé mi még nem vagyunk bemutatva. Ha Ön az én átszellemült anorexiámat kifogásolni óhajtja, először tekintse meg és értelmezze a combos-pocakos berlini testemet. Az talán inkább kedvére volna? Igazán sajnálom, ha csőlátása van, és egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életben más izgató lehetőséget. Nem Nefertiti melle, hanem az Ön szexuális világképe sorvadt, göthös, mondhatnám, szűkkeblű.”
 
Hol láthatta az egyre fogyó test egyre fogyó mellét? Az IP címet már lenyomozta, még első ijedtségében, a Városmajor utca környékére vezetett a nyom, de ennél tovább nem jutott. Egy bennfentes névtelen. Akárki lehet. A sajtótájékoztatón idegesen jár ide-oda a szeme. Mindenfélét leír az ember, ha lendületben van, valaki más szexuális világképéről, de nem szeretne mindjárt másnap találkozni az illetővel. Unatkozik, ha itt van, vagy vigyorog? Lehet, hogy fapofa, pókerarc.  Fapöcs. Fapina. Frusztrált faszkalap. Ideges vagyok, ezt állapítja meg végül. Nyugalom.
 
„Cicuska csak nem félsz tölem? Ilyen intim levelezés után? Majd kiugrott a szemed az arcodból, legközelebb a szivecskédet is megnézem, hátha az is ugrál. Birom ha fölkötöd a hajad, jó hosszú nyakad van, tisztára mint Nefertitinek nem félsz hogy megharap a farkas? Vagy csak pasizni akartál, azért pillogtál? Hervad már a rózsa?”
 
Végigbogarássza a sajtótájékoztató képeit. B-nek igaza van, flörtöl ezzel a barommal, miközben nemzetközi botrány készülődik a pucér Nefertiti miatt, már a New York Times is ráugrott a témára. „Uram, Ön minden bizonnyal egy kopaszodó, löttyedt figura, nem érdekel, melyik a sokból, nekem pedig más dolgom van. Isten áldja.”
 
A szeme feldagadt a repüléstől, az állán nőtt egy pattanás. A bronzplakettet, amely a büszt csavarjait rögzítené, fordítva csinálták meg, újra kell fúrni. Az egyiptomi sajtó őrjöng. Még szerencse, hogy a múzeumigazgató szerelmes. Elvakítja a szerelem. Semmi nem állíthatja meg. Nézi, ahogy Nefertiti hosszú és karcsú nyakát megragadja. Fehér kesztyű van rajta, ez emlékezteti valamire. Orvos. Bűvész. Mestertolvaj. Lugosi Béla. A fej kőből van, nagyon nehéz, két kézzel kell emelni. Ha így emelnék meg, eltorzulna az arca. A mester gyengéden, de határozottan markolja Nefertitit, az álla és a gégéje közt, aztán hanyatt fekteti, míg fúrnak és csavarnak. Ő tud róla a legtöbbet, ez is benne van a mozdulatban. Kívülről nézve mégis egy fojtogatós szerelmi aktus. Szájon kéne csókolnia, de ilyesmit nem vállalhat be. Nyilván eszébe se jut.
 
„Hazudsz, nagyon is érdekel. Kopasz és löttyedt? Mióta válogatunk a rajongóink közül? Ha izmos vagyok és bozontos, akkor jöhetek? Üdvözletem az igazgató úrnak. Magáévá tette már a nöt? Kicsit pedofil szagu a dolog.”
 
Nefertiti áll a lábán. Szilárdan áll, de ijesztően törékeny. A biztosítási értékét fel sem lehet becsülni, nem ebben az értelemben gondolja a törékenységet. Halandó? Sebezhető? Mi a legjobb szó? Tévékamerákat tologatnak körülötte, vastag fekete kábelek kígyóznak. Majdnem feldönti az egyik lámpát, ahogy előzékenyen hátra lép, hogy a riporternek helyet adjon, aki sárga mikrofonjával becserkészi az igazgatót. Látszik, habozott egy pillanatig, ne tartsa-e oda Nefertiti fejéhez is a holmit. Vicces kép lenne, és mindenkinek fényképezőgép a kezében. A kamerák néznek. Nefertiti is néz, fél szemmel. Egy serdülő testéből érkezik a nézése.
 
A Munch kép, a serdülő lánnyal. Az ágyon ül, rémült, tudja, hogy jön valami, nem kerülheti el, nincs felkészülve rá, de nincs más választása. Nem nő, nem férfi, nem gyerek. Közömbös a neme, a rémület a lényeg, hogy aki nézi, szexuális testet lát. Az lesz belőle, aminek látni akarják, és semmit nem tehet ellenük. Csak egy pillanatig tart, aztán Nefertiti megint nyugodt, magabiztos, megfejthetetlen, az új testével egyetemben, értelmezze, aki akarja. Ő ezért jött, ez volt az ő privát pillanata. Ez volt az ő teste. Nem tartozik senkire.
 
„Menj a pokolba, rohadék, az éhes nézéseddel, aminek fel kell tálalnom magam, az undorító gondolataiddal, amikkel megfertőzöl, az egész szennyes világoddal, amiből felbugyborékolsz. Nem válaszolok többet neked.”

Te szülj engem 2006 Read More »

Egy test (itáliai utazás)

Délben lépett ki a szálloda kapuján, a szűk utca simára csiszolódott kövei ragyogtak, óvatosan tette a lábát, mintha félne, hogy elcsúszik a márciusi fényben. Elmentek mind, és ennek határozottan örült. Időt szakított magának, 36 órát, nem akarta tudni előre, hová tart. Most kezdődik az itáliai utazás, és zavarta volna, ha az előző napok szertartásait kell folytatnia. Mostantól belső szabályokat követ, ha ugyan vannak belső szabályok. Keresi a medrét. Mondhatnám, hogy a kezdet kezdetétől arra vágyott, ami történt, legalábbis kihívta maga ellen a sorsot, de utólag ítélkezni könnyű.
 
Valójában csak ennyi volt: lassú andalgás észak felé, hazafelé, olyan szándéktalan határozottsággal, ahogy a folyóvíz tart a torkolathoz. Felszínre engedi a régi időt, kiszáll majd Firenzében, hogy ha nem ízlelheti, legalább megnézze a Chianti ízét, amelyet üvegből ittak, a Dávid-másolat oldalában a keskeny lépcsőfokon. Buffallóban és a dél-dakotai Sioux Fallsban is van Dávid-másolat, sőt, egy Los Angeles-i lakos a kertjét dekorálta tíz darab másolattal, de ez a jelenet az eredeti másolat tövében zajlott, és akkor nem is tudott még másikról. Mielőtt a jeggyűrűket vették, vagy utána? Már nem emlékezett. Másképp alakult.
 
Azért visszanézett a kiürült kertre: mediterrán este volt, az urak szivarral, a hölgyek estélyiben. Nem jött elő újra Tocqueville és a középkori céhek; nem lett volna elegáns, és a pénzükért is megdolgoztak már. Estélyit nem hozott, koktélruhát viselt, gyöngysort és natúr sminket.
 
Évek tapasztalata: a gyöngysor és a kásmír sál elfedi a garderobe hiányait, a smink az udvariasság jele. Este nő a nő és férfi a férfi, ezt megtanulta. Este tehát nő, de test nélkül, kacérkodás nélkül, szenvtelenül, mert az agyukat vitték oda, azt öltöztették fel így. Egy nőnek öltöztetett agy, amely a Clinique márkájú rúzst a megfelelő izmokkal megnyitja, és azt mondja: sajnos nincs nálam névjegykártya, de feltétlenül. Igazán örültem. Én észak felé megyek.
 
Az este, ha kérdezték, konyakot kért. A bormester kissé megmerevedett és előredőlt, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallja. Konyakot? Bocsánatkérően mosolygott, és talán a gyógyszereire hivatkozott, talán csak általában arra, hogy életmódja szerint mit szabad és mit nem szabad, mindenesetre lehajtotta a fejét a sommelier tekintetétől. Ez a csodálatos vörös bor, amelyet lassan forgatnak előtte az öblös pohárban, ez sajnos nem megfelelő. Egy kortyocskát, csak a zamatáért. Számíthatott volna rá egyébként, hogy nem lepődnek meg semmin, mert a meglepődés nem fér össze az eleganciával.
 
Akár a gyógyszer nevét is mondhatta volna, vagy elmesélhette volna, mennyit bújta az internetet, míg megtalálni vélte azt a szert, amely mellett ki lehet hordani egy gyereket (teratogén hatása nincs, ezt így mondják), mert tulajdonképpen szülne még, tulajdonképpen bárkinek, sőt most éppen egy konkrét valakinek. De ilyen ingoványos talajra nem akart csalni egyetlen kedves kollégát sem.
 
Mi lett volna, ha elkezdi mesélni, amit akkor persze még nem tudhatott, hogy ahogy észak felé tart, Firenzében tanul majd valamit a testről, amit nem akart volna megtanulni, és ez az egész család-ügy megváltozik ettől, például amit Tocqueville-tól idézett, az se lesz ugyanaz? Ez a történet egy másfajta konferenciára illett volna, mondjuk olyanra, ahol egzaltált bakkhánsnők sikítva tépik fel a mellükön a ruhát, és tanúságot tesznek az élvezet nyomorúságáról. Ha ugyan van ilyen konferencia, vagy ha konferenciának hívják az ilyesmit.
 
Most nem visel sminket, zöld trikót vett és farmert, de az nem látszik a képen. A trikó nem tudom, hová tűnt már, volt hozzá pedig egy elegáns kis kardigán is. De a melltartó pántja, amely leplezetlenül fénylik a vállán, ismerős. Túlélte a költözést és nyilván csak a következő költözésnél esedékes leltározáskor bukkan majd újra elő. A haja vörös. A szeme barna. Akkor most vörös maga, vagy barna, vagy micsoda? Ezt kérdezi a híres professzor az emailben. Azt kéne válaszolnom, nem tudom, milyen vagyok, ilyen is, olyan is, és mire kell ez, de ehelyett kötelességtudóan megadok egy precíz hajszínt. Auburn, az vagyok.
 
A napszemüveg néha a szemét takarja, jó sötét, máskor a rövid haját borzolja vele. Harmincöt éves. Nem olyan vészes, de azért lehetne jobb is. Lehetne harminc, vagy huszonöt, lehetne még ígéretes kezdet. A Piazza del Campón elkattintja a gépet, bár nem biztos benne, hogy érdekelni fogja a fiát. A szupermodern vonat inkább. Egyszerűen csak normális a gyerek.
 
Aztán visszahúzódik a városfal üres lépcsőire, nézi az eget (egeket gyűjtök, és fényt, és kirakatokat is, más felhőket gyűjt, mi rossz van ebben?), végül talál egy barokk angyalkát egy kút fölött. Üres fekete kút, nem világítja be a vaku a mélyét, a tetején rács van, azon ül az angyalka. Gyűjthető fény gyűjthető sötétség fölött. Nem esik bele, pedig bizonyos szögből nézve akár bele is eshetne. Ez olyan megnyugtató. Elmosódott az arca, a szárnyai kicsit csökevényesek, de határozottan karaktere van, puha karaktere, ölelnivaló; a  göndör haja, a gyűrt hús a combokon, az űr fölé türemkedő kis pocak, és a lábfejek, amelyeket már elnyel a sötét: édes látvány az egész, hetykén ártatlan.
 
Nem érinti meg persze, az ember nem tapogat műemlékeket. Sajnálom, mert azt az érintést jó lenne felidézni. Nem tudhatod, milyen emlékre lesz szükséged.
 
A firenzei pályaudvar éjfél és hajnali 4 óra között zárva tart. Ez készületlenül érte. Egy biztos hely járna az embernek, ha már 36 órán át vándorol Itáliában, ha este kilencre ér Firenzébe, ha keres valamit. Miért ne lehetne egy esti városban fényeket és kirakatokat gyűjteni, aztán a vonaton aludni egy kicsit, kiszállni egy másik városban, és kezdeni az egészet előről? Nem úgy volt régen, hogy?
 
Térkép nélkül indul neki, mindig ezt csinálja, az emlékek majd előjönnek, majd adja magát a város. Az Ospedale degli Innocenti előtt roskad le először, fejkendős fekete asszonyok sietnek át a téren, némelyik gyereket vonszol, de sokan egyedül vannak. Az első gyermekeknek szentelt intézmény, a gyermekgyógyászat humanista kezdetei. A pólyájukból kibontakozó árvák arcát elborítja a sötét, így nem is különböznek annyira az asszonyok kendőbe bugyolált fejétől.
 
Elképzelem, ahogy Andrea della Robbia a humanista őszinteség nevében levetkőzteti ezeket az arcokat, kibontja őket a pólyából és odarakja a falra. A nők nem néznek körül, és elfordítják a fejüket, ha mégis találkozik a tekintetük.
 
Bevándorló negyed – ezt egy férfi mondja, aki melléje telepszik a padra. Turisták itt este tíz után nem járnak, lehet, hogy jobb odébbállni. Barátságosan tanácsolja, de mintha a területét védené. Feltápászkodik és nekiindul, a fényképezőgép remeg a kezében, mert a gyöngysort, a koktéluhát és az elegancia egyéb kellékeit most a hátán cipeli, egy nem különösebben jó minőségű hátizsákban.
 
Legközelebb jobb hátizsákot vesz, de szállodába akkor sem megy. Nem azért teremtett magának harminchat leszakajtható órát, hogy átaludja egy amúgy is megfizethetetlen helyen.
 
Kettőkor bezárnak a bárok. Csüggedten nézi, ahogy a türelmes pincér még egy kakaót szállít neki, ez lesz az utolsó. Vissza kéne legalább menni a kirakathoz, ahol az a kutya ül, három, színben teljesen hozzáillő függönybojt mögött, odaadóan félrehajtott fejjel, a fülhegyezés és az elbambulás között félúton, és néz a semmibe, kifelé, hímzett selyempárnák és anyagukban mintás damasztterítők fölött. Kitömött állat volna? Vagy, mondjuk így, szobor?
 
A dobogóról lekászálódik a gitáros, pakolni kezd, néhány szót vált a pincérrel, aztán leül az asztalához. Bemutatkozik, Francesco, ezt mondja, és gitáros. Inkább mutogat, mint beszél angolul, de a kimerültség fátylán a mutogatás és a beszéd egyformán homályosan jön át. Dove? Hát hová mégy innen? Német vagy? Ungherese? Igyál egy konyakot velem, konyakos kávét. Az jót tesz. A pályaudvar messze van, és nincs még 4 óra, itt a közelben, pihenj kicsit. With friends.
 
Beszélgessünk kicsit. Egyedül az utcán, az veszélyes. Előrelátó, de nem eléggé, és ki mondja már meg, hogy mi az eléggé. No sex, ezt mondja tompán, miközben felhajtja a konyakos kávét. OK, but no sex. Thanks. Beszélgetni lehet, az érdekel.
 
A pincér udvariasan biccent, örül, hogy megszabadult tőlük. Az utcán kicsit megrázza magát, leül egy széles márványpadkára, ölébe veszi a hátizsákot, és határozottan néz Francescóra. Azt hiszem, inkább visszamegyek a pályaudvarra, ezer köszönet. Ugyan, hát mit képzelsz, csak segíteni akarok, egy kicsit leülsz, hideg is van, ez a város veszélyes, nincsenek ilyenkor rendes emberek az utcán. És tényleg. Nincs ember az utcán egyáltalán.
 
Feláll és elindul, valójában nem tudja, hogy merre, de határozottan, Francesco lépést tart vele, karon fogja, ma dove vai? Gyere, itt, ide gyere, qua, here, egy sötét kapualj, valami alagút, valami hangok. Mimo! Vendégünk jött! Mimo a szemét dörzsöli és felül az ágyban. Fürtös a feje, mint az angyalkáé, és pufók is.
 
A lyuk, ahová került, egy fotelt tartalmaz, két ágyat, és két lépcsőfokot, amely egy újabb ajtóhoz vezet, a bejárattal szemben. Hogy fér el ennyi minden itt? Mintha az egész a szagban sűrűsödne össze, vastag, nehéz szag, zsúfolt szag, mosatlan lepedő, nedves fal, borotvahab, spagettiszósz. Francesco, akit a másik Lulónak szólít, már amennyire meg tudja állapítani, hogy mi bugyborékol ki az álmos Mimo a száján, amennyiben Mimo valóban Mimo és nem valami más, mert Francesco (ha ugyan így hívják) szintén valami más, olaszra alig hasonlító nyelvet használ most, szóval a Francescóként bemutatkozó férfi kedvesen mosolyog. Itt vagyunk, látod. Főzök neked teát. Nyugodtan megfürödhetsz – mutatja az ajtót a lépcsőfokok tetején.
 
Megrázza a fejét, no, mille grazie, leül a fotelben és nézi a fiút. A szag egészen más arcot rajzolt neki. A bárban, a régi dívák fekete-fehér montázsa előtt – igazán jópofa kép volt — a fekete sörtehaj és a fehér trikó művészinek tűnt, most inkább ápolatlan. Lendületesen magyaráz. Mimo és én, mi barátok vagyunk, itt lakunk, szuper ez a kégli, Firenze közepén, jó, nem?
 
Valójában nem is tud olaszul, de beletörődött, hogy olaszul fognak beszélgetni, és figyel. Akkor hát ezt hozta az út, most megismeri két olasz életét. Meghallgatja őket. Ülhetnének a vonaton is. Firenze gyönyörű, igaz? Először jársz erre? Honnan jöttél? Nem vár választ, de azért közbeszúrja, hogy Budapesten lakik. Lulo hirtelen tört németre vált, ő pedig int a fejével, hogy neki az olasz jobban menne, most, ha már itt van Firenzében. Lulo csalódott, de folytatja.
 
Azon az ágyon tudsz aludni egy kicsit. Én meg itt a fotelben leszek, Mimo úgyis mindjárt felkel és megy dolgozni. Na gyere, én a fotelben, te pedig az ágyon. Nem lesz semmi probléma. No problem.
 
Nem fizikai erőszak ez, talán ellen tudna állni, Mimo csak figyel. Tétován feláll, az ajtóhoz lép, de az zárva van, és mielőtt kinyitná a száját, hogy a kulcsot követelje, Mimo eléje lép. Lulo elnézően mosolyog, az ágyhoz löki, itt szépen, jó kislány, nem lesz baj, no problem. Villámgyors mondatokat váltanak, az érthetetlen nyelvükön. Olasz nyelv nincs, az az olasz, amit olasznak hiszek, a firenzei nyelvjárás, Lulo és Mimo egy másik világból érkezett.
 
Új helyzet van. Az ágyon fekszik. Lulo szorosan átfogja, fél karjával belenyomja az izzadságszagú párnába, fulladozik. A másik kéz a térdét ragadja meg, a fenekéhez nyomja az alsótestét, és mintha büszke volna rá, hogy erekciója van, azt suttogja, látod? Látod? Érzed? Érzi, igen, érzi, de nem mondja, és amikor Lulo ellágyul büszkeségében, és enyhít a szorításon, gyorsan közli, hogy férjnél van, gyereke van, és megállapodtak benne, hogy no sex. Nem tudja, milyen nyelven mondja mindezt, de el tudja mondani, mert Lulo felkacag, és biztosítja felőle, hogy ez nem szex. Csak egy kicsit, un poco, hagyjál, csak egy kicsit még megölellek, így, no problem. Mire elmondja, bámulatos módon megszabadul a nadrágjától. Alsónadrágot nem viselt, vagy mi? Éppen itt tart a gondolatban, amikor a fiú megtalálja a rést a két combja között, és fújtatva, a karját szorongatva, érthetetlen szavakat mormolva betolakodik.
 
Ez nem történhet meg. Ez nem történhet velem. Mimo tétován áll az ágy mellett, aztán feltérdel, átnyúl a két összefonódott test fölött, és elkezdi lefejteni a farmert. Jó szoros farmer, nem afféle hip-hop cucc, Lulo abbahagyja a combok közti révült húzkodást, segítenie kell, egy megfeszült testről nem jön le egykönnyen, nem jön le, míg fel nem adja. Míg fel nem adom. Mimo, menj ki, mondja Lulo. Mimo a fürdőszobába távozik, Lulo pedig behízelgően susog. No problem. No sex. Nem lesz baj. Szépen. Szép lány. Így, jó lesz, így, a combja között van megint, vastag és kemény, simán siklik a nadrág feletti küzdelem izzadságán, siklik és siklik. A falat nézi, egy penészfoltot, amely nem emlékezteti semmire, és érzi, hogy el fog élvezni Lulo farkának érintésétől, érzi, hogy nem akar elélvezni, de akar is azért, hogy nem akarja ezt, de akarja is azért. Ez nem fair. A megaláztatástól, a megalázó élvezettől, sír.
 
Lulo felhördül és elengedi, a falra fröccsen az ondó, de jut belőle mindenhová, és amíg Lulo azt susogja, hogy ugye, hogy no sex, ugye, hogy jó volt, ő végigsimít a combján, hogy kitapintsa a ragacsos anyagot. A szeméremajkakig húzza a kezét, érzi a nedvességet és érzi a vágyat, a saját kínzó kívánságát, hogy jönne még Lulo, hogy hatolna belé igazán, hogy csinálná még ezt egy kicsit. Hanyat fordul, már mindegy, megpróbálja szorosan összezárni a combját, hogy belül tartsa, ami kikívánkozik, a sírás is elállt.
 
Ez nem történhetett meg. Lulo lelkes. Beszélj németül, ezt parancsolja, gyerünk, németül, az olyan szexi, gyere Mimo, beszél németül!
 
Mimo térdel fölötte, kicsit bocsánatkérő arccal. Lulo azt mondja, nem mehetsz el. Lulo azt mondja, most szexelhetek én veled. De ha akarod, a számmal csinálom. Mutatja. Itt, így, az jó lesz, nem? Nem megyünk beléd, ne aggódj, no problem. Nem érti, mi ez a megható tapintat, miért tartják fontosnak őt megkímélni a spermáiktól, lassan forognak a gondolatai a spermiumok körül, ez a Mimo egy kedves fiú, de először is tudni kéne, hány óra van.
 
Che ora e? Próbálkozik. Mimo mutatja az órát: 4.30. Mimo, nekem el kell mennem. Nekem megy a repülőm. Nem, ne menj el, nem mégy el, itt maradsz velünk. Jó ez itt. Szomorúan nézi puha hasát és kisfiús farkát, amely sehogy sem akar felállni. Én majd a számmal csinálom, mondja. Reggel megyek a pizzeriába, mert ott dolgozom, de addig jó lesz neked. Lulo eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Kösz, Mimo, nem, mille grazie. Mimo, én elmegyek. Nekem menni kell. Nadrág és bugyi ugyan nincs rajta, és nem is látja, hová kerültek, nélkülük pedig nem szívesen indulna el, de ki kell használni az időt, amíg Lulo nincs a közelben, Mimo talán meggyőzhető. De Mimo szomorúan csóválja a fejét, és beszól Lulónak, pörögnek a mondataik, görögnek, mintha gyöngyök záporoznának, hosszú ideig tart az egész, csak annyit ért belőle, hogy lei, hogy ő. Vagy csak érteni véli? Lei, olaszul nő. Hawaiban például a virágfüzért hívják így, amit a csábos lányok és a részeg turisták hordanak. Mostantól ez ő. Ő, ez a nő. Ez a test itt az ágyon.
 
Az idő telik. Most Lulo ül az ágy mellett, akitől engedélyt kér, hogy megfürödhessen, és a hátizsákja felé indul. Lulo int, hogy arra nem lesz bent szükség. A zsákban van a mobiltelefonja, ha nem merült még le, a zsákban van az útlevele is. Felhívhatna valakit. Nem tudja a rendőrség számát Olaszországban, felhívhatná a magyar rendőrséget, vagy felhívhatná a pasiját, hogy nem tudja hol, de valahol Firenze belvárosában, fogva tartja két olasz, akik nem is olaszul beszélnek, hanem mondjuk délolaszul, és a nevüket sem tudja, de úgy hangzik, mintha Lulo volna az egyik, és Mimo a másik. Csináljon valamit.
 
Felidézi a pasija arcát, a mosolyt, amire büszke, amivel beletörődően fogad minden beavatkozást az életükbe, minden újabb parancsot az anyjától, a hátizsákhoz nyúl, és meggyőzően azt mondja Lulónak: jól van, Luló, csak meg akarom mutatni neked a kisfiamat. Lulo érdeklődik. Belekotor a zsákba, egy gombot megnyom a telefonon, és látja, hogy még világít. Aztán előveszi a tárcáját és kihúzza belőle a szőke kisfiú képét, közben ellenőrzi, hogy az útlevele megvan-e. Megvan. Ez a fiam. Ez meg a férjem, mondja aztán hirtelen ihlettel, mert ahogy az útlevél hátát kitapintja, a zsák zsebéből a spermától ragacsos ujjakhoz tapad egy másik igazolványkép.
 
A képen nem a pasija van. A pasijáról nem hord képet. Ha hordana, szégyellné megmutatni ennek a két olasznak itt, akik annyira örülnek a szexuális zsákmányuknak, akik olyan büszke pillantásokat vetnek rá. Mimónak nem áll fel, az igaz, de mindent megtenne, hogy kielégítse. És hát Lulo igazi kan. Ő pedig a nőjük, ennek a kettőnek, és lassan megérti, hogy nemcsak a nőjük, hanem a vagyonuk is, rövid távon ő Mimo és Lulo jövője. Hamarosan megjönnek az első kuncsaftok, hogy az ungherese testébe, aki még németül is beszél, beleélvezzenek. Nem akarják rontani az üzletet.
 
A pasija nem férfi ezekhez képest. Átengedné nekik. Vigyétek csak, ha ennyire akarjátok. Ő nem akar tolakodni. Az ember nem birtokolhat egy nőt. A pasija, igen, szó szerint ezt írta valakinek, aki szerelmével üldözte őt, akitől hozzá menekült, aki miatt védelmet kért tőle. Volt képe ezt írni: hogy szívesen átengedi, mert tudja, hogy a másik előbb jött, nagyon akarja és előbb akarta. Volt képe nem lemenni az utcára, nem ronggyá verni, nem üvölteni vele. Volt képe nem rátenni a kezét a testére, volt képe nem mondani, hogy ez itt az enyém, ezek a mellek, ez a has, ezek a combok, ez a fenék, ez az enyém, én élvezem. Ezek itt férfiak, ezek a stricik, ezek megérdemelnek egy nőt.  
 
Hány éves vagy? Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni, hogy kereken megmondja, tévedésben vannak, ő harmincöt éves, ő már öreg, ő nem lesz jó kurva. Lei. Ez a test már vén. Elmenne a kedvük tőle. De nem mondja, csak kacéran néz. Találd ki, hány évesek vagyunk! 30? Nem, nem. 28? Én 27, Lulo 29. Na és te? Hogy én? Hány éves vagyok? Mimo hízeleg. 25? Ingatja a fejét. 27? 29? Mosolyog tovább, a fényképre gondol, amit az imént mutatott, a férfira, aki férfi volt, olyan férfi volt, aki szereti kínozni a nőket, de legalább férfi volt. Az is fiatalabb volt nála, 29 éves. Trente? Mimo álmélkodik. Most kéne megmondani neki, mégis inkább bólint kecsesen, harmincvalami, olyasmi.
 
De még szép vagy, mondja Mimo tárgyilagosan, és Lulo felé int a fejével. Most egy kicsit itt hagyunk, mert elmegyek dolgozni, és Lulónak dolga van. De ne félj, visszajön, nem kell félned, nem hagyunk sokáig egyedül.
 
Gyorsan felöltözik. A zöld trikó pántja elszakadt, másikat vesz. A farmer Mimo ágyának végébe dugva. Az ajtó be van zárva. Nincs rajta kukucskáló nyílás sem. Az odúnak nincs ablaka, a fürdőszobának sincs. Megnézi az órát: 7.45. Telefonálni próbál, a pasiját hívná, akiről az imént olyan méltatlan dolgokat gondolt. Jó ember, segíteni fog, valamit csinál, legalább a repülőt elintézi, ha még sokáig nem jut ki, lekési. A kopott Nokia kijelzője barátságosan világít, igen, ez ő, ez én vagyok, ez a telefonom, és ennek az abszurd történetnek mindjárt vége, mindjárt, csak ebben a lyukban nincs térerő.
 
Az ajtóhoz megy, feltartja a telefont, amilyen magasra csak tudja, az ajtó kinyílik és Lulo gyorsan belép. Egy papírstanicliben olasz zsömlét hoz, pannini, a hóna alatt kakaót. Felvillan mögötte egy folyosó, az alagút, amin át ide érkezett, ő, lei, ez a test. Na, nem mész sehová, no, no, nevet, fél kezével távol tartja, nem bánja, hogy ehhez el kell engednie a zsömléket, amelyek szétgurulnak a földön. A másik kezével bezárja az ajtót. A kulcs a zárban marad. A telefont nem szabad észrevennie.
 
Míg Lulo összekaparja a stanicli tartalmát, a fotelhez hátrál, leül, mintha beletörődött volna, a háta mögött kitapintja a zsákot és belecsúsztatja a telefont. Na, egyél. Jó lesz itt neked. Mimo is rendes fiú. Én is nagyon jó leszek hozzád.
 
Időnként német szavakat kever az olasz mondatokba, igyekszik nagyon. Sehr gut.. Nyugodj meg. No problem. A folyosón léptek hallatszanak, és tudja, hogy most kell mennie, a zsákot felkapja, az ajtóhoz szalad, éles hangon, angolul kiabál, you must let me out, let me out now, right away, let me, let me! Lulo csitítaná, de még jobban kiabál, sikít, elfordítja a kulcsot, és rohan, a folyosón, le a lépcsőn, nem emlékszik rá, hogy lépcső is volt, de csak arrafelé tud szaladni, nem botlik meg, pedig fél, hogy meg fog botlani, ki az utcára, ki a fényre.
 
Szédül a reggeli naptól, törődött arcú emberek mennek az utcán, közömbösek, szalad még, Lulo szalad utána, kiabál, de nem érti, mit. Reneszánsz kövek mellett fut, kövek és kövek, padkák és megint kövek, és rácsos ablakok. Nem fogja bírni, elesik, ólommá válik a lába, vagy a feje hirtelen lebiccen a nyakáról, nem tud futni, nem akarja ezt, nem kap levegőt. Nincs rajta a szemüvege, nem emlékszik, hogy beletette-e a zsákba, vagy hová is tette, egy szemüveg tartozott ehhez a testhez, de ez nem tűnt fel ott a sűrű szagban, most pedig nem lát nélküle, nem tudja, merre rohan.
 
Aztán mégis valami más jön a kövek után, befordul egy ajtón, az elsőn, nagyon sír, de lélegzetvétel nélkül mondja, hogy hívják a rendőrséget. Egy reggelizőhelyen van, a pult mögül idősödő férfi bámul rá, nem mond semmit, csak néz, a közöny és a hitetlenség között, Lulo pedig megjelenik az üvegajtóban. Lei, la a barátom, mondja, hát gyere már, ne szaladj el, ne bolondozz. Menj innen, go away, hívom a rendőrséget, kérem, prego, hívja a rendőrséget. Prego.
 
Az öreg nem tud angolul talán, vagy csak nem avatkozik más dolgába, áll, Lulóra néz, elbiggyeszti a száját. Lulo mégsem bírja, egy szemrehányó pillantást vet rá, az ő tulajdonára, a testre, ami az övé, az én testemre, aztán sarkonfordul. A padrone egy szót hajít utána, és megszólal végre. Na, elment, most már menjen maga is.
 
 
A pályaudvar felébredt, de mindegy már, mintha mámorban járna, mint akinek isteni jogai vannak, úgy megy a csaphoz, úgy dobja le a ruhát, locsolja magára a vizet. Fürdenem kell, meg kell tisztulnom. A combját és a hasát locsolja a hideg vízzel, ha tehetné, savval öntené le, hogy lemarjon róla mindent, lemarja róla a spermát és az élvezetet, a vágyakat és a gondolatot, a szeméből ki akarja marni Mimo megható tehetetlenségét, el akarja felejteni Lulo szagát és a farka feszítését. Nem szól rá senki.
 
Már a vonaton, Milánó felé, megtalálja a szemüvegét is, megtalálja a menetrendet és a repülőjegyet, megvan minden, a tárcája, az útlevele, a telefon. Van térerő. Nem telefonál mégsem. Egy kicsit aludni szeretne, de a két elviselhetetlen szőke milánói hangosan és hosszasan cserél eszmét a firenzei egyetemről. Középkori céhek, na persze. Most már ráér.
 
Milánóban megfürdik egy szökőkútban, és lefekszik a park füvébe. Alszik. Van még ideje. Van pénze. Nem költötte el szállodára. Minden megvan. Csak haza kell vinni ezt a testet, leszáll, és visszakapja az ismerős érzéseket, megérintik, akiket szeret, és az anya teste lesz, akit meg lehet ölelni, az a test lesz, amelyik szült, a kéz, ami simogat, a száj, amivel az első puszit adja, hogy megjöttem, édes kicsi fiam, édes drágám – nem érti szegény gyerek, miért sír, mi olyan szörnyű, mi olyan megrendítő — az ismerős test lesz, akit a járásáról megismerni, akinek nevetése van. Csak hazáig kell elvinni, és jön egy érintés, az mindent eltöröl.
 
 
Selyembe burkolni ezt a testet. Milánó a divat fővárosa. Vörös selyem, nem is vörös, téglaszínű, egy másik én, egy szebb valaki, elegánsabb. Ha kicsit oldalt pillantok, látom is a szoknyát, jó minőségű holmi, nem viselte meg az idő. Selyembe burkolni, mert megérdemli. Eltakarni ezekkel a divatos, kurvás cucokkal.
 
Nem tudja még, hogy megerőszakolták, nem haragot érez, csak szégyent. Évek kellenek ahhoz, hogy megértsem. Az erőszak az akarat tagadása, a másik létezésének tagadása, lei én vagyok, és én ezt nem akarom. Jogom van nem akarni.
 
De azért valamit tud mégis. Hazaviszi a testét, szégyelli, és szeretné, ha egy érintéssel eltörölnék a szégyent. Most csak selyem simogat, de majd simogat kéz is. Szégyent érez, amikor leszáll a gép. Szégyent érez, amikor beszámol, fektetés után. A reménybeli apa gondterhelten nézi a nőt, aki, ezt reméli, gyerekeket szül majd neki. Nem simogatja meg. Maradj itt, elmegyek gyógyszerért, azonnal be kell venned, nehogy terhes maradj.
 
Gyengén tiltakozik, nem akar bevenni gyógyszert, de nem tudja elmagyarázni, hogy nem, biztosan nem marad terhes, mert Mimo impotens volt, akárhányszor próbálkozott, Lulo pedig rajta kívül élvezett el mindannyiszor, már maga sem tudja, hányszor. Miről szólt az idő. Ki szeretkezett. Ki élvezett. Nem képes kiejteni ezeket a neveket, azt sem képes mondani, hogy egyik és másik, csak hogy ketten voltak. És hogy biztosan nem lett terhes, ha terhes, akkor a gyerek az övék. Ez a mi gyerekünk, ha mégis van.
 
A jövendő apa azonban most erőszakos, most határozott, mert a tartályt, amelyben a gyermekét szeretné elhelyezni, üresnek akarja tudni. Ő biztosra akar menni, mondja. Ő nem kockáztatja, hogy ez itt valaki más gyereke. Az a tartály, tehát ez az ő teste — felfedezte végre. Vérrel kell kiöblíteni. Ez a tartály, ez vagyok én. Gyerünk, vedd be. Nem létezem.

Egy test (itáliai utazás) Read More »

Emlékpogácsa, 2002

Emlékpogácsa

Hugom többnyire süti a pogácsát, én nem sütöm, csak eszem. Nem az ő pogácsáját eszem, azt tilos. Ő sem eszi. Mindkettőnknek megvannak a magunk kis szertartásai. Evési szertartások, nemevési szertartások, tilalmak és bálványok. Bálványok lakhelyei vagyunk, lelkünk állványzata tilalomfákból épült, ismeretlen nevű vágyak és rémületek tekergőznek köztük. Valamibe csak kapaszkodni kell.

Néztem, míg dagadt a tészta a tálban, kedvem lett volna belecsípni, milyen fogása van a tepertővel egybegyúrva, de nem mertem. Ha a számba teszem a falatot, megéhezem, és nincs megállás.

Kiüresíti a lelkét, üres és fehér szentély a teste, és kiéheztetett testén át ér el a lelkéig, és azt is kifehéríti, kipucolja. Így tartja karban magát, már egy éve. Mintha valami különösen erős zsíroldószer volna az agya, mintha valami különösen hatékony szike volna a keze, mintha a nyelve ízek helyett színeket tudna csak észlelni, és azokat is fehérré akarná összekavarni, mintha a szája örökre zárva volna. Semmi oda nem léphet be, és semmi el nem hagyhatja. Tizennégy éves a hugom, a leány, akit legjobban irígyelek e földön. Csodálatos vallása van neki, csodálatosan fehér, semmi sem keveredik benne össze, nem úgy, mint az én gyomromban, az én fejemben, a füzeteimben, a verseimben.

Most a tetejét vagdalja, megkeni tojással. Jó szaga van, amíg sül, viszkető orrcimpákkal járunk a konyha körül.

Az ő vallása olyan, hogy minden szépen külön van tartva. Minden íznek külön kis fiókja van. Elképzelt ízek, ételek kategóriái, csodálatos Linné-rendszerben, egy fehér papírra kiterítve, aprólékos, gyötrelmes írással megjegyzetelve. Barátok, borotvapengék és ételek bonyolult, gyönyörű matematikai rendszerének képzelem az ő vallását.

Nem mintha tudnám vagy érteném. Anyu és Apu se tudja, és nem értik, senki sem érti. Tudni is csak egy ember tudja: ő maga, a papnő. A feladatát tudja — úgy értem tudja, de nem érti. Nem kell értenie, anélkül is ért hozzá. Ez a pogácsa-dolog például: hogyan lehet ennyire szűzen és fehéren pogácsát sütni? Fejből süti. Hogy van a fejében pogácsa, ha soha nem eszik? Talán egy pogácsát egyszer megevett. Azóta is abból él.

Egyet-egyet megnéz közelebbről, félbevágja, hogy lássa, lélegzik-e belül.

A pogácsát Anyuk adják útravalóul, legalábbis ez jut róla eszembe, az Anyuk pedig esznek és etetnek. Tulajdonképpen nem esznek, a helyes kifejezés az volna, hogy együttesznek, mint ahogy együttéreznek, és együttvannak, jó esetben persze, rossz esetben kevésbé, vagy ritkábban. Az Anyuk benne vannak az ételben. Lehet, hogy a hugom is benne van az ételben?

Az Anyuk néha annyira benne vannak az ételben, hogy azt már elviselni sem lehet. Odanyomakodnak a száj és a villa közé, mint a falat, de nem lehet őket lenyelni. Minél inkább erőlködik az ember, annál kevésbé megy le. A kisbaba elfordítja a fejét, és kiköpi az ételt. Én is ezt csinálom, de már nagylány vagyok, tehát másképpen csinálom.

A tészta, úgy érzem, szigorúan ellenkezik a szüzességgel, lisztesen fehér kézzel jár, de az érintetlenséggel nem fér össze. Nem is arról van szó, hogy hugom érintett-e, megérintették-e már őt mint Anyagot, ilyesmiről mi nem beszélünk, legfeljebb gondolunk rá, de hogy a száját ne érintse Anyag, étel, az képtelenség. Aki nem eszik, az ne süssön pogácsát, aki nem tud együttenni, az ne főzzön egyáltalán, de különösen ne süssön.

Egy biztos, számomra az étel nem gondolat, hanem brutális összefonódás, vad és elképzelhetetlen és megnevezhetetlen pornográfia, számára pedig csak gondolat, érinthetetlen és testetlen valami. Hát ebben különbözünk, a hugom meg én. Most ebben különbözünk, egyformák sose voltunk, mindig másfelé hajlunk el, mintha taszító mágnesek lennénk.

Ő süti a pogácsát, és én eszem, de nem most, nem az övét. A túrótortáját vagy a fagylaltját sem szívesen kóstolom meg, pedig nagyon sok fagylaltot tudok enni. Semmit, ami az ő kezéből kerül ki: nekem nem a megszentelt házias koszt való, az ilyen áldozati étel, hanem a tömegtermelt, a névtelen. A gyomrom tömegsírnak van teremtve, beveszi az Anyagot, aztán kifordítja magából, üzemszerűen.

Hugom visszafogottan, méltóságteljesen süt, álldogál ott, részt vesz a sülésben, látszik, hogy szívesen van a forró sütő közelében. Ezért süt, és a vallás mián, nem örömből. Nem vetkőzik neki nagy lendülettel, hogy teremtsen és átgyúrjon, inkább áhítatosan motoszkál, összeszorított szájjal. Mindig fázik szegény. Harminc fokban is a fekete gyapjúgarbóját hordja, és a napsütötte oldalon jár. Lehet egyébként, hogy ő engem irígyel legjobban e földön. Talán arra vágyik, hogy nekem süssön pogácsát, én egyem meg. Vagy talán arra vágyik, hogy ő egye meg, csak valahogy rajtam keresztül.

De ezt a pogácsát most Anyu és Apu kapja, és bárki, nagyjából mindenki a nagyvilágon, aki csak létezik — mindegy. Számtalan hosszú, vékony árnyék formájában képzelem el ezt a sok létezőt. Más létezők nem jelentenek nekem semmit: csak a hugom fehér vallása, meg az én kavartyolós, szégyenletesen pornográf vallásom. Túlérett alvilági figura vagyok az ő sápadt szentje mellé. Bizonyos szempontból persze szép és harmatos leányok vagyunk, őszibarackok és mosolygó almák, nádszálkarcsú, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes, egyszóval ennivaló leányok, de ez csak afféle hivatalos verzió, amely a lényeget, a gyomor, a száj és a világ összefüggéseit jól-rosszul eltakarja. Mi tudjuk, hogy mik vagyunk: Anyag vagyunk, maga a tökéletlenség. Félkészek vagyunk. Mellek és csípők és combok, gödröcskés fenékpofák és puha nyakak kezdünk lenni, amelyeket irtózatos erőfeszítéssel próbálunk kordában tartani. Az Anyagot el kell tüntetni a világból, ez volna a fő feladatunk, ez a tizennégy- és tizenötéves lányok feladata. Én beveszem és kihányom, ő viszont összeszorított szájjal, szigorú szemmel nézi, vékony és undorodónak látszó ujjakkal toszogatja a tányérjában.

Nem képzelem el, milyen az, amikor mások szájába kerül az étel, még orrot vagy szemet sem képzelek ilyenkor senkinek, nemhogy szájat, amint ízeket vesznek be, agyat, amibe felszállnak az ízek, és gyomrot, amibe leszáll, ami az ízek után marad, és szerintem ő sem képzel semmit azokról, akik majd esznek. Csak kihúzza azt a rohadt sütőt, kiveszi a rohadt pogácsákat, és ráborítja az emberiségre.  

Akinek nincs vallása, az a mi szempontunkból puszta díszlet. Csak a vallás cselekszik. Akinek nincs vallása, az nyilván nem tud valamit. Ő úgy gondolja, azok nem tudják, hogy mi a jó — hogy elemésztődni jó, átlátszóvá válni jó, de amikor nem jó, akkor is úgy helyes és üdvözítő, vagyis mégis úgy jó, még ha nem jó is.
Én úgy gondolom, ők nem tudják, mi a rossz — nem tudják, hogy a rossz, amelynek csatornája énbennem fut, a gyomrom és az agyam közti szakaszon, az a kísértés. A kísértés a türelmetlenség az éhségben, a kétségbeesés a bánatban, a düh a félelemben. A türelmetlenség, a kétségbeesés és a düh elől beleeszem magam a kásahegybe, és aztán kijutok a túloldalon, lyukat vágok, én magam leszek a lyuk, és a végén kiérek a fénybe.

Nekem az éhségem a vallásom. Csillapíthatatlan az éhségem, ó Uram. Néha szoktam imádkozni, általában azt kérem, hogy tüntess el a világból. Vagy jelenj meg nekem, és közöld már, hogy mi a fenét csináljak.

Utópikus szaga van ennek a pogácsának, olyan enyhén erjedt szaga, mint egy viszonylag tiszta szájnak, vagy a bodzaszörpnek, meleg szaga, mint a menedékháznak a Tátrában, és esküszöm, ha még egyszer megesik a szégyen, ha még egyszer telítődöm éhséggel és túlcsordulok, ha most éppen ezzel a tepsi pogácsával, ha ezt a megpróbáltatást, ezt a kísértést nem állhatom meg, és el nem háríthatom magamtól, akkor esküszöm, hogy végeztem.

Nem számolok most pogácsaevéssel, mert önkéntes száműzetésben vagyok. Nem tartozom a világhoz, a lakásom különös mozaik, a WC-kagylóból, a konyhapultból és az ágyam lószőrmatracának huzatjából kombinált montázs. Nem tiltja senki, hogy a hugom pogácsáját egyem, csak a szemérem. Tizenötévesen a szemérem nagy dolog, tizenötévesen a szemérem azt mondja neked, hogy a fiú, aki megérintette a mellbimbódat a trikód alatt, bizonyosan szerelmes beléd, és feleségül is fog venni. És te bizonyosan szerelmes vagy belé, és feleségül fogsz menni hozzá. Hiszen másképp hogyan is hagyhattad, akár egy másodpercre is, egy nem is olyan régi estén.

A pogácsát tehát Anyu és Apu eszi, és aki még beesik hozzánk, barátok.

Állva és ülve, beszélgetés közben, fél kezükben pohárral, oda sem figyelve tömik a szájukba a barátok. Egyszerre két kéz is van a tálban, sőt, három. Úgy látom, nagyon lassan esznek. Kicsiket harapnak, sokat várnak, nyugodtak, mintha ráérnének. Én bezzeg nem volnék ráérős. Nekem sürgős dolgom van, amikor eszem.

Vissza kell fognom a sürgetést. Nem ehetek. Sosem eszem, ha mások látnak. Ha tehetem, persze. Rosszul viselem a szégyent. Sürgős az éhségem, mint afféle szükséglet, pisilés vagy hasonló. Csak akkor érzem meg, amikor már nagyon sürgős, mindjárt elájulok, vagy sikítani volna kedvem. Remegni kezdek, mintha rettenetes állatok akarnának kinyomulni a torkomon, és vissza kell nyomni a fejüket, betemetni őket, fullasztásos halálra ítélni, aztán a hullákat kihányni a WC-ben. Nem láttam tulajdonképpen még egy szörnyet sem, semmilyen állatot, ételalapnyagot látok többnyire, visszaforgatva végállapotából. A szörny bennem marad, de evés után elalszik, és hányás után meghal egy kicsit. Sokat tudok, például hogy — minden ellenkező intuíció ellenére –, az jön ki először, ami először bement.

Az ételek ízéről és elkészítési módjáról nincs sok fogalmam, annál többet tudok viszont emésztődési folyamatukról, hányhatóságukról, elegyedésükről, a torok érzékeny nyálkahártyájára gyakorolt hatásukról. Kedvelem a paradicsomot: a héja mindig visszaköszön. A tésztafélék nagyszerűek: puha pépként nyomulnak vissza. Hústól, sajttól óvakodni kell viszont, és nincs halálosabb, mint a mogyoró, kegyetlen, karcos holmi, bármilyen csábító is. Így találkozom az étellel, rombolom, amit hugi felépít, ásom az alagutat át a kásahegyen, az Anyaghegyen, ami a világ.  

Anyu és Apu persze nem ráérősen eszeget, nem is beszélgetnek közben, félelemmel és reszketéssel nyúlnak a tálba, kerülik a tekintetünket, csócsálgatják a tésztát, fennhangon dícsérik, így meg úgy, egyetek gyerekek, de jól sikerült. Aj, nem meggyőző, sehogy se megy nekik, nem bírnak felérni a feladatig. Ők az istenek, nekik kell elfogasztaniuk az áldozati ajándékot. Képtelenek rá. Képtelenek lenyelni, ami előttük van. Szimbólumokat kéne zabálniuk, és nem megy. Már ők is titokban esznek, mintha szégyellenék, hogy emberek. Csak reggelizni szeretnek, mint Anyu. Vagy jól bezabálni a TV előtt, mint Apu.

Igazság szerint utálom őket, pedig nem lehet könnyű istennek lenni. Én titokban eszem, mert sürgős szükségletekhez senkinek semmi köze. Ami ennyire rettenetes, az magánügy, magányos ügy. Biztosan gondolnak rá néha, hogy jó lenne csak úgy emberesen enni egyet, együttenni, családiasan. Ilyen lányok mellett nem lehet. Ezek a lányok, a szép és harmatos leányok, őszibarackok és mosolygó almák, ennivaló, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes leányok most elhajolnak, kétfelé hajlanak, mint a rózsafa ága valamiben, amit énekelni szoktunk volt régebben, az egyik ájuldozik, a másik öklendezik. Deviánsok lettünk. Nem mintha minket ez zavarna.

Egy idő után persze kiszárad a pogácsa, még a krumplis pogácsa is, nem beszélve a töpörtősről, mert az fokozottan veszélyeztetett. Az igazi, a jó pogácsa csak harmadnapra lesz száraz. Harmadnapra, ha kint marad, ha a tálon hagyják. Nedvesen hideg lesz, ha a hűtőbe teszik. Ha száraz, vagy ha hidegen nedves, én is megehetem, de többnyire a boltban veszem, mindjárt szárazon.

Nem olyen rég még semmievő voltam, a hugom vallásán voltam, diadalmas, kíméletlen tizennégyéves éhezőművész. Elfelejtettem, milyen diadalmasnak lenni, teljesen elképzelhetetlen lett számomra ez a nagy diadalittasság, az a könnyű, repülős érzés, az a dac és az a mindenható erő. Mostanra mindenevő lettem. Harmadnapevő. Nem tudom, miért. Megismertem a szégyent. Legjobb esetben is csak a felejtésre, a láthatatlanságra számíthatok. Olyan démon lettem, aki azzal áltatja magát, hogy észre sem veszik. Azzal áltatom magam, hogy holnaputánra már elfelejtődik a mai fogás, a maradék, nem nézik, nem kérdezik, ki ette meg, mert harmadnaposan nem kell már a kutyának sem. Az már az ördögé. Az én speciális kis démonomé.

Tehát dögevő vagyok. Harmadnapos paprikáskrumplit is eszem, az jó, megérik. Megszívja magát a krumpli, rácsapódik a lé, tömény, érett egységgé alakul. Állva eszem, hidegen, a fazékból, úgy a legjobb, úgy emlékeztet a leginkább a feladatra. Gyorsan és hatékonyan dolgozom. Ez nem a különválogatás, az ízlelgetés, a kézben melengetett vagy hűtögetett falatok ideje, hanem a cselekvésé. Megéhezek rá, bekebelezem és kiadom magamból. De sokkal biztonságosabb olyasmit enni, ami harmadnapra már csak az enyém, egykor friss kiflit, óvatlanul nagyra tervezett sajttál maradékát, felpöndörödő szegélyű párizsit, egy jószándékú vendég súlyos tévedéséből eredő tortaszeletet. Vagy pogácsát.

Harmadnapon levest tesznek elém. Húst, krumplival. Próbatételnek vetnek alá. Ne kísértsetek, mondanám, de hiába próbálom mondani, mert nem találom meg ezt a szót, csak meglehetősen átlátszó ürügyeket találok, úgyismint "nem vagyok éhes" vagy "már ettem".  Odáig jutok csak el, hogy "ne!", egy gyötrődve pulzáló felkiáltójelet teszek a hugom állandó felkiáltójele mellé. "De miért?" — kérdezik meglehetősen jogosan. "Mi ez már megint?" Vasárnap van, család van. A család a tápláló dolgok közé tartozik, tápanyag, táptalaj, táptalaja a kísértéseknek és a kétségbeeséseknek. Innen most nem szabadulsz, mondja nekem az ebédlőasztal.
Ezt nem úszom meg szárazon. Ha nem engednek elbújni vele, akkor kiteszem a világot ennek a rettenetes látványnak, szembesítem a rettenetes éhséggel, a rémisztő mohósággal, az Anyagtól való rettegéssel, a kis halálon át való szabadulással.

Nem szeret a világ, mert bűnös vagyok. Bűnös vagyok, biztosan azért nem szeret a világ. Az a bűnöm, hogy nem bírom megszerettetni magam. Az a bűnöm, hogy nem szeretnek, nem bírnak szeretni. De most erényes leszek az asztalnál, még egy bűnt nem bírok el.

Erényes vagyok, nem veszek be semmit, nem adok ki semmit, közönyt mímelek, nézek, használom a szemem, ülök, használom a testem, mintha ember lennék. Harmadnapos pogácsákra gondolok közben. Már három napja gondolok rájuk, de csak mostanra értek meg számomra. Visszavonulok velük az érintetlen hagyott ebéd után, hátamat a világ felé fordítom, tejet töltök, nagy rutinnal, tudom, hogy nem néznek, mert nézni se bírnak, de mégis lángol a hátam a szégyentől, és gyorsan-gyorsan végzek ezzel.

Hatszor olyan gyorsan eszem, mint egy ember, hatszor annyi fér belém, és nincs, ami megállítson. Igazi hatalmas démon vagyok, hatszor annyi pogácsát eszem, megeszem a harmadnapos pogácsát mindet, mindent, ami maradt, mindent, aminek hiánya még leplezhető, a meg nem evett ebédet, a titkos üveg lekvárt, az elfelejtett babapiskótát, felfalom, bezabálom, beletömöm az arcomba.

Végezni akarok magammal. Meg akarok halni, de a meghalásra nem értem még meg. Csak ennyire, hogy elnémítsam a sürgetést, és aztán megszabaduljak a bűn gyümölcsétől. Felmosok magam után a fürdőszobában, okádtam, de rendes lány vagyok, az én bajom csak az enyém. Nem osztozom rajta velük, nem akarom, hogy osztozni akarjanak velem. Nem kell a trakta. Nem kell a bűntudat. Nem kell a táplálás. Egyedül rágom át magam. Nincs terített asztal. Mindehhez túl késő. Úton vagyok a kásahegyben, és nem nézek vissza. Kifelé tartok mindebből. Kívül és túl van valami. Valami más van, addig kéne elérni.

Mi mindannyian félünk. Hugom fent a hegyen, csontfehér sziklákon. Én a kásahegyben, belső örvényekben, amelyek naponta háromszor lehúznak, belenyomják a fejemet a WC-kagylóba. Mindenki más kettőnk között, a kezükkel a szemüket takarva.

Nem tudok az emberek közt élni. Nem tudok ezen a világon lenni.
Megtöri a lelket a szégyen.

Emlékpogácsa, 2002 Read More »

Pushup (Elhangzott a Litera 2001-es előszilveszterén)

A napokban jöttem rá, hogy a 75B kifejezetten hiánycikk. Vegyék kérem tekintetbe, hogy ez egy kissé használt, és mosógépileg kimolyolt, de tökéletes példány, kis hibával, amelyre majd rátérek mindjárt.

Nem olyan kitúrt darabról van szó ám, mint ez az estélyi rajtam, amit egy szilveszteri szezon után vettem a Skálában féláron, és két számmal nagyobb is volt, és tavalyelőtt óta vágyom rá, hogy végre felvehessem.

Visszatérve a tárgyra.

Van valami közös az említett dolgokban, túrt vagy nemtúrt. Elbillen a világ egyensúlya, és vigaszt keresünk egy két számmal nagyobb lila estélyiben. Vagy egy pushup-ban. Mondjuk nincs pasid, vagy három pattanásod nőtt, és majdnem kirúgtak az állásodból. Budapest, vagy New York, ez egyformán működik mindenütt. Végre megtalálod magad valami nálad jobb-ban. Mert megérdemled, ahogy mondani szokás. Legalábbis abban a pillanatban képes vagy így érezni.

Szóval, jöttem az 5. Avenue-n lefelé, Kentől, a japán csodadoktortól, aki barátságosan ugrált a hátamon, és huzigatta a hajamat, hátha ettől fogok magamhoz térni enerváltnak tűnő állapotomból. Kent a barátnőm javasolta, és nagylelkűen be is fizetett (kétszáz dolcsi!), így hát nem volt vesztenivalóm. Ken azt is mondta, nyugodtan hívjam, ha van valami, például mégse működik a gyomorvidító tea, ő ugyanis telefonon is hat, s végül azzal búcsúzott, hogy jól gondoljam meg, orchideák nem nőnek az alagsorban.

Ez utóbbi gondolat tetszett. Azt akarja mondani, hogy én vagyok az orchidea, és jobbat érdemlek a világtól?

És ekkor felnéztem a márványcsíkok közé beszorult kék égre, és észrevettem, hogy az egyik márványcsíkon az áll: “Victoria’s Secret”.

Ez kell egy orchideának!

Úgy sétáltam be, mint a barbár Rómába, szédülve és álmélkodva. Nyilván volt a barbár mámorában is egy pillanat, amikor elfelejtette, hogy a végén jönnek az oroszlánok.

Kissé zavart tudatállapotban turkáltam a bézs- aranysárga- és egyéb selyemszínű cuccok között, amikor egy udvariasan tolakodó eladó hozzám lépett, és nagyon kedvesen és segítőkészen azt mondta, higgyem el, manapság a pushup az igazi. A pushup korszaka következik. Ez még 1999-ben volt (mondom, hogy a tárgy szinte új), de megdöbbentő módon az eladó szót sem ejtett a Y2K problémáról. Szerinte nem arról fog szólni a jövő, hanem a pushupról. És kinek lett igaza, kérdem csak úgy mellesleg? Természetesen neki.

No, akkor én még naív voltam, és friss szörfös a fehérneműdivat hullámain. Kételkedve néztem. Nem tartok én még ott, gondoltam, kell a francnak pushup. Mivel azonban az eladónőnek csak a sminkje volt kifogástalan, a mosolya majdnem valódi volt, és az ilyesmitől én elsírom magam, nem tudtam ellenállni. Hát jó. Nézzük meg.

Zárjuk itt rövidre. Gazdagabb lettem egy pushuppal meg néhány selyemizével, viszont az oroszlánok a végén  kifogástalan (ezúttal nem valódi, de ezt ki várná el) mosolyukkal lehúztak a bankszámláról egy összeget, amelyet én vakon aláírtam. Van, hogy az ember nem akar tudni. Őrizze Viktória titkát a pushup, míg meg nem jön a számlakivonat.

A pushup különösebben nem tetszett, de az orchideára emlékeztetett, és tényleg majdnem alagsorban laktunk, így nosztalgikusan hordtam, mígnem egészen hozzászoktam. Second skin, az ember második bőre, Marx asszem a civilizációt nevezte így, nőknek viszont marad a Viktória, meg manapság a Schiesser, ami még drágább. Viszont kevésbé foszlós, mint a civilizáció, és mosógépben is lehet mosni.

Aztán egyszercsak felébredtem egy vaságyban. A szobatársak kérve kértek, hogy ne ordítsak, mert min segít az. Én viszont ordítottam, mert utálom a katétert és az infúziót. Ki is téptem mind a kettőt, és ennek folyamán észrevettem, hogy nincs rajtam semmi. Nem mondom, hogy szégyellős vagyok, de egészen és teljesen semmiben ritkán szoktam tartózkodni. Mi a fene?

Valami nővér ült másnap reggel az ágynál, félig a folyosón, félig a kórteremben, egy sámlin, pontosan úgy nézett ki, mint a rusztikus latinák a mexikói képeken, amint az amerikai turistáknak szalmakalapot árulnak. Ő viszont azt mondta, hogy csukjam már össze a lábam, mert neki itt kell ülni és vigyázni rám egész nap, de ha nem csukom össze a lábam, akkor belát nekem.

Jó, mondom, akkor adjanak egy bugyit.

A bugyim, mondják, minden egyéb ingóságommal együtt, abban a kis zacskóban található, ott ni.

Ne tessék ordítani, nekem azt mondták, üljek itt, hát itt ülök.

Jó, nem ordítok. Tényleg, szegény, rossz lehet neki állandóan az ágyam lábánál ülni egy kisszéken. Még jó, hogy a szobatársaim fantasztikus információkkal rendelkeznek a tekintetben, hol lehet Kelet-New-Yorkban legolcsóbban afrót fonatni, negyedincses fonatot is csinálnak, hát egy fél élet, tényleg, és párnára se meri tenni az ember a fejét. Nem baj, a nővér örül. Mindenki örül. Én is nagyon viccesnek találom, hogy a negyed incses fonatért napokig kell szenvedni. Ez már majdnem olyan abszurd, mint egy súlyosabb fehérnemű-láz.

Még Abby is benéz, az AIDS-es srác, olyan jókedvünk lett. Abby kerekeken jár, és mindig csíkot húz maga után, nem tudom megállapítani, milyen testi váladékból. Nem baj, szeretem, mindenkit szeretek, csak egy kis hashajtót adjanak.

Fogom a zacskót, és mit látok? Egyrészt azt, hogy teljesen stílustalanul kék-szürke csíkos Victoria’s Secret bugyi volt rajtam a fekete pushuphoz (legközelebb erre jobban figyelek), másrészt hogy a pushup szét van vágva középen, a két kosár között! Mindig tudtam, hogy a férfiak ügyetlenek és türelmetlenek, de azért tökölhettek volna még egy kicsit egy ilyen szép csipkés izével, ha már ragaszkodnak hozzá, hogy megmentsék az életemet.

A fekete doki mondja, hogy most már a fejem is egész jól néz ki, két napja az még rémes volt. Mondom, fel akarok öltözni. Cicceg, azt itt nem szokás. Akkor nem lehetne tudni, ki orvos és ki beteg.

Anyátok. Szerzek cérnát, szépen összeöltögetem a pushupot, legalább az legyen. Van az embernek női méltósága.

A méltóság beválik. A következő éjjel az egyik műtősgyereket éppen az ajtó előtt kapta el a hév, és a nyilvánvalóan mindentől, főként az osztálytól, személyzetétől és betegeitől undorodó német vendégdokinak hangosan és kicsit rappes ritmusban magyarázni kezdte, hogy a Milosevicsnek nem a fejével kell beszélni, hanem körülvenni tankokkal, mert a gazdasági blokád szart se ér, ha nincsenek ott a tankok.

Mivel a német doki igyekezett úgy nézni, mintha süket volna, segítőkészen felvettem a fonalat, és kérdeztem, hogy ezt hogy képzeli, hogy pl. nálunk Pécs meg Szeged környékére gondolta-e a tankokat. És mi lesz a folyókkal.

Nagyon lelkesen elmagyarázta, hogy mi lesz a folyókkal, sajna elfelejtettem, Pécs és Szeged keveset mondott neki, de annyit levett, hogy valahonnan a Milosevics környékéről jöttem.

Másnap már annyira felbátorodtam a pushuptól, hogy kimentem a folyosóra balhézni (a nővér legyintett, csak szem elől ne tűnjek el), és az a zseniális ötletem támadt, hogy brit kiejtéssel fogok balhézni. Lehet, hogy nincsenek orchideák Angliában, de jól áll nekik a brit kiejtés. Még a jogaimra is hivatkoztam, mert rémlett, hogy ebben az országban vannak ilyenek, bár lehet, hogy East New York városi intenzívjén nem szoktak ilyesmivel foglalkozni.

Jött is egy köpcös pacák, műanyag írótáblával, úgy nézett ki, mint egy ügynök, aki tudja, hogy úgyse vesznek tőle semmit. Kifejezetten meglepődött, amikor megkérdeztem, hogy akkor ezek szerint kiengednek-e. Azt nem. Viszont írjam itt alá, mert különben nem tudják iktatni a betegjogi osztályon.

A tiszteletet parancsoló pushup, és ihletett gyümölcse, a brit kiejtés (na jó, East New Yorkhoz képest elég brit) végül felvirágoztatta az orchideát bennem, mert külön cseh dilidokit küldtek nekem, akire annyira szépen és intelligensen mosolyogtam,  hogy bevallotta, nem ajánlaná az itteni zártosztályt. Inkább átvitet a zsidókhoz.

Hát így esett. A zsidóknál mindenki középosztály volt (az összes nőnek volt pushupja, lefogadom), állandóan felöltözve kellett járni, és az én összeöltögetett fekete darabom szimbolikus jelentése, titka, elmerült az eléggé viszonylagos privátszférámban, illetve időről időre, annak rendje s módja szerint, a mosógépben.

Trehány ember vagyok, sokat költözöm és nem ragaszkodom a tárgyakhoz. Csak véletlenül maradnak velem, mert fel tudnak nőni az új időkhöz, az új követelményekhez, megelőzik korukat (ld. pushup), és kitartó következetességgel ápolják az élet alapvető viszonyait. Szóval nem volt jobb ötletem mára, morbid vagyok, bocsi.

Jó. Igazság szerint az is eszembe jutott, hogy egykor Kolozsvárott Balla Zsófi harisnyakötője ment a legjobban az irodalmi árverésen.

Minden jel szerint az örök nő a győzelem titka. Viseljék el, ha bírják.   

 

Pushup (Elhangzott a Litera 2001-es előszilveszterén) Read More »

Öregedőben: lemondási nyilatkozat (elhangzott a Nappali ház utolsó estjén, 1999 december 30-án)

Kedves fiatalok, az öregedésről szeretnék mesélni nektek, ha sikerül.

Hatéves koromban kiszámoltam, hogy kétezerben 34 éves leszek. A következő lépsében el kellett volna képzelnem magamat harmincnégy évesen. Anyu harminc volt éppen akkor, tupírozta a haját, az enyémet meg húzta, miközben lófarkat csinált, a harmincnégy év egy érthetetlen, túlnan jellegű, azaz metafizikai szférába került. Annyiban maradtam, hogy felnőtt leszek.

 
Mi az, kedves fiatalok, felnőttnek lenni?
 
Nem én vagyok az egyetlen, aki némileg bizonytalan e téren, és ezt onnan tudom, hogy huszas éveim közepén szorongásomat leplezve megkérdeztem több ismerősömet is — akkoriban főként a Nappali házasok voltak az ismerőseim, és eléggé összekapaszkodva jártunk –, felnőttek vagyunk-e már, és szerintük pontosan mikortól, és ez az összekapaszkodottak mindegyikére kiterjed-e, születési évszámtól függetlenül, vagy a kapaszkodáson kívül mással is ki kell érdemelni.
Ismerőseim azt mondták, hogy ezen már ők is gondolkodtak, és nem tudják eldönteni, mert sose jött el a pillanat, amikor sikerült volna megérezniük, hogy most és ettől fogva.

Határozott felelősségként nehezedett ez rám, a felnőttség problémája.

 
Aztán elmúlt. Gyerekem született, ez bizonyos mértékben lezárta a problémát. Félretettem mint tisztázatlan, de lejárt dossziét. A probléma abban él tovább, ahogyan a gyereket nem nevelem, csak hagyom élni. Először azt gondoltam, csak addig nem nevelem, míg meg nem tudom, mint Descartes, hol vannak az erkölcsi igazságok.  Aztán letettem erről. Örülök, ha tudom, hol keressem a saját erkölcsi igazságaimat, ha éppen muszáj elővenni őket.

És ekkor jött az újabb szorongás. Újabb lépés, az ananké, a jelek kutatása, a metafizikai jellegű rémület. Le kéne zárni az ifjúságot. Próbálnék megint lépést tartani a korommal, behozni a behozandókat, az öregedés jeleit kezdem keresni.
Viszonyítok. Nézem a jobb karban lévőket. Szépek. Más folyóiratokba írnak, amelyek szintén jobb karban vannak. Ritmikai megfigyeléseket teszek. A felnőtt erkölcsi bizonyosságaiban különbözik a gyermektől (ő nevel, és nem őt nevelik). Az ifjúság viszont ritmikailag különbözik a középkorúságtól. Az egyedi ifjak ritmikája csoportosan összehangolt. Összekapaszkodási effekt. Én meg individualista maradtam, maradék elven lettem individualista, amikor eleresztettem az egykori összekapaszkodás tárgyait képező célszemélyek kezét.

Én és kedves ismerőseim elengedtük magunkat és egymást. Ennyi az egész. E sejtközi és időközi lében, a későnyolcvanas évek továbbnyúló pocsolyáiban ér majd minket az anakronisztikus öregség. Értelmiségiek lettünk az egyetemen, erről nem bírunk leszokni, aztán meghalunk. Addig is örülünk, hogy élünk. Széltében kezdünk terjedni, újságról újságra, Ph.D. tervezetről Ph.D. tervezetre ugrálván, ami az anakronisztikus öregségre várók tipikus betegsége.

 
Ezt onnan tudom, hogy ritmikailag középkorú kedves volt ismerőseim vertikálisan mozognak, további csúcspontok vagy csúcspontkísérletek felé, látják az életben a hierarchiát, horizontális terjeszkedésük legfeljebb a ruhaméretben és a tulajdonolt négyzetméterszámban nyilvánul meg.
 
Jó azoknak, akik látják az életben a hierarchiát.
 
Mert az öregedés jeleit kutatva, hogy kedves fiatalok, azt mondhassam, íme, elismerem és átnyújtom lemondásom, és íme, itt van mögöttem az élet, amely ifjúságom elhagyását munkakönyvileg igazolja, egy efféle lépésenként felvonulhatható didaktikus sztorihoz, amely az iskolák elhagytával az életbe fut, ennek bemutatásához tudni kéne, hogy mi az életben a megmászandó vertikum.
 
Boldogok, akik mindig felfelé néznek. Minekünk, ha szabad a la bölcsészgeneráció fogalmaznom, ez nem adatott meg.
 
Eme sorsszerű vagy egyéb jellegű jövőképhiány problematikusságát, s eme probléma alapvető homályosságát, már elnézést, hogy dícsérem magam, megdöbbentő precizitással sejtettem meg hatévesen. Milyen vertikumot mulasztottunk el megmászni, és hogyan lettünk mi horizontálisak? Vajon mindenkit sújt-e ez a horizontális lében szorongás, aki éppen, mutatis mutandis, 35 felé jár, vagy csak azokat, akik történetesen 2000 táján járnak 35 felé?
 
Talán hirtelen mutációk vagyunk, ismét csak a la bölcsészgeneráció, feltéve, de meg nem engedve, hogy van ilyen, mármint növekedés közbeni mutáció, hirtelen környezeti hatás, amelynek következtében a szervezet növekedése irányt változtat vagy teljesen összezavarodik és azontúl negatíve bővül, mélyülés formájában. Nagyok mélyek vagyunk, ez kétségtelen.

Kedves fiatalok! Az öregedés jelei után való szorgalmas kutatás érthető módon deprimáló tevékenység. Nem úgy kéne inkább, hogy egy nap megdöbbenve állunk a tükör előtt, kérdezlek titeket, és felfedezzük azt a ráncot, és rákérdezünk életünk értelmére, és becsapjuk a garázsajtót és ráüvöltünk a gyerekre, hogy mit ért ő a világből, mert a gyerek megint húszezer forintos legót akar – szóval nem így terveznétek-e ti, ha ti írnátok a barátok között forgatókönyvét?

 
Ehelyett itt vagyunk mi, én és kedves ismerőseim, folyton rákérdezünk életünk értelmére, mást se tettünk, mióta élünk, már eleve ezt választottuk főfoglalkozásként a bölcsészkaron, és megvesszük a gyereknek azt a húszezer forintos legót, csak hagyjon már tovább gondolkodni az életünk értelmén.
 
Itt mintha volna némi vertikum. Tíz évvel ezelőtt nem vettük volna meg a gyereknek a húszezer forintos legót, csak hogy hagyjon már tovább gondolkodni az élet értelmén, igaz, hogy mi a francnak vegyen az ember akkora legót egy csecsemőnek, sőt egy negatív gyereknek. De ez legyen a ránk érvényes vertikum? Miközben az élet értelme nem növekszik kumulatíve, sőt? Ugye nem?!
 
Az öregedés jelei után való kitartó kutatás, amely menet közben, lelkiismeretességünknek köszönhetően, beépül az élet értelmén való töprengésbe, mondom, kedves fiatalok, elég undorító dolog, ha közben egy lében úszkál az ember, amely a maga iránytalan és színjátszó felszíni borzongásaival inkább a buddhistáknak látszik kedvezni. Nyilvánvaló, hogy a buddhisták nem kutatnak az öregedés jelei után. Megvilágosodnak a lében, legyen az későkádári vagy koraorbáni, s azontúl rendben vannak.
 
Történelmileg tudatos munkával minimálisra csökkentik a történelemmel kapcsolatos várakozásaikat. Élnek, művelik a kertet, összekapaszkodást csak alkalmilag és esetileg vállalnak, meghalnak. Bejövő generáció se lesznek, nemhogy kimenő. Nem hisznek semmi feleslegesben és nem is óhajtanak hinni semmi feleslegesben. Igy relativizálódásuk is kizárt.
 
Bölcsen hallgatnak az örökkévalósághoz képest.
Kedves fiatalok, azt hiszem, ha nem sikerül középkorúsodnom, buddhista leszek. Ez a lében való megvilágosodás nem tűnik rossz ötletnek. Minden, ami emberi, mulandó és többnyire gusztustalan is, vitatkozni nem érdemes rajta. Ki-ki megoldja magának. Azért embert ne öljetek, csak ha nagyon muszáj.

Bölcsességként rátok hagyom ezt, és egy lezáratlan dossziék felett hunyorgó zavart, de azért biztató mosolyt. Eljő a kor, amely átértékel minket, egyéb értékekkel egyetemben. Ha nem, hát nem. Vale.
 

Öregedőben: lemondási nyilatkozat (elhangzott a Nappali ház utolsó estjén, 1999 december 30-án) Read More »

Mesék 2001

Elindulok lefelé, azt remélem, hogy így becsukott szemmel, a gyomrom tájára összpontosítva, megtalálom a gyerekkori és kamaszkori olvasmányaimat. Mintha egy szűk aknában haladnék, népmesékben fordul elő ilyesmi, amelynek alján zöld rét virít, és egy másik világ kezdődik. Tegyük fel, hogy az a zöld rét az örök vadászmezők, vagy a mező a Nauszikaa-féle patak mentén. Nem könnyű megtalálni ezeket az olvasmányokat, sőt a nekem olvasott történeteket, mert most a zöld mezőn, úgy látom, nekem olvasott történetek  keverednek első olvasmányaimmal.

Görög mitológia, csehszlovák feldolgozás, hatalmas, narancssárga könyv, azt mondtam, a Panni szakította el, és nagyon kikaptam. Nagyon. Azóta nem érzem magam biztonságban az életben. Hol van ma ez a könyv? Aki elvitte, hozza vissza, ismeretető jele egy celluxszal megragasztott oldal. Ferdén, durván végigszakadt, ahogy csak négyéves gyerekek tudnak könyvet szaggatni. Tényleg én voltam és nem a hugom? Most is fáj, amit mondtak, de nem emlékszem rá, mi volt az.

Ixiónt tüzes kerékbe törték. Ez rettenetes. Valakivel megetették a saját gyerekei húsát, egy ünnepi lakomán, király volt az illető. A görög mitológiában nehéz megmondani, ki a gonosz és ki a jó. Nagyon plasztikus figurák, nyilván illusztrálva volt az a könyv, színes, egyedi formák, mindegyiknek saját szépségei és fájdalmai és bűnei vannak. Nem hasonlítanak egymásra. A népmesékben, az indiános történetekben, és a kisfiús és kislányos Janikovszkykban mindenki hasonlít mindenkire. Hogy is mondjam. A görögöknél minden egyes embernek külön mércéje van. Most eszembe jut, hogy régóta folyik róla a vita, hogy Prótagorasz, a szofista úgy gondolta-e, hogy minden egyes ember a mércéje mindennek, vagy hogy az általános ember a mérce. Itt az akna alján végre állást tudok foglalni. Az egyes ember, külön-külön, nyilván.

Ami a népmeséket illeti, főleg a magyar népmeséket, unom őket.

Nyilván én is királylány vagyok, de mivel mindenki más is királylány, ez nem olyan érdekes.

Egy icipici, keserű Hans Christian Andersen. Valamit rejteget Hans Christian Andersen, valami fáj neki. Ez a nyomott fájdalom nem következik a porcelán pásztorleánykából meg a többi kis figurából. Főként nem a kis hableányból. Nem tudom elviselni Hans Christian Andersent (még egy szerzővel fordul ez elő, de vagy tíz évvel később, Kafkával). Valami gyanús szomorúság szivárog be a meséibe, kivülről jön, nem a mesékből ered. Tiltakozom ez ellen, hamisításnak tűnik. A csúf kiskacsa még rendben van, azt legalább tanulsággal adják el. Úgy viszont nem olyan érdekes. A tanulságoknál kikapcsolok.

A görögök mások. Ellentmondást nem tűrnek, és irracionálisak. Nem megérteni kell őket, hanem elfogadni. Távol is vannak a görögök, és ez jó, mert így megérteni nehezebb, elfogadni pedig könnyebb.

Artemisz és Apollón lenyilazzák Niobé gyerekeit. Nem őrjöngök és tiltakozok az igazságtalanság ellen, az önkény ellen, mint a fiam tenné most, hanem Niobénak képzelem magam, szép bokros-fás hegyoldalban omlik a könnyem, mozdulatlan leszek örökké. Nyilván szép is, egy szobor szép.

Philemón és Baukhisz, belőlük meg fa lett, öregkorukban. Kezdettől fogva is olyan növényszerűek voltak, csöndesen egymásbakapaszkodtak, az átváltozás nem hangzik drámainak egyáltalán. Volt egy nimfa is, az is fává változott, mert valami szatir vagy isten, vagy ki is, üldözte. Az a nimfa nem érdekelt, Philemón és Baukhisz viszont nagyon. Én is növénnyé szeretnék válni. Sötét levelű, borostyánnal benőtt fának képzelem őket, nem mozdulatlanok, mert enyhén ingatja az ágaikat a szél, és a szél is mintha még a testük része volna. Van bennük azért valami véglegesség. Meggyökereztek. Én nem ilyen növény lennék, inkább fűcsomó, mindenesetre világoszöld színű. A világoszöld a kedvenc szinem.

Hogy a nimfa nem érdekelt, ez nem is pontos így. Nem értem azt a nimfát. Én nagyon szeretném, ha megölelnének. Elrabolnának az indiánok és utána megölelnének. Előbb megkínoznának, és utána megölelnének. Megkínoznának, és megölelnének, és Winnetou megmentene, és ő is megölelne. A Winnetou nagyon hosszú, de alig két nap alatt kiolvasom, pedig néhány hete még nem voltam hajlandó olvasni egyáltalán. Túl fáradságos, lassan jut el az emberhez a mondat, sokkal jobb, ha olvassák. Még hatszor elolvasom. Nem emlékszem belőle semmire, csak az izgalomra, amit nem nézek messziről, egyáltalán nem olyan dolog ez, mint a görögök, ez nagyon közeli izgalom, talán túl közeli is. Néha szégyellem magam.

A görögökkel az van, hogy nehéz elképzelni, hogy megölelnének. Nem olyanok. Nem is biztos, hogy szeretném, ha megölelnének. Indiánkutató akarok lenni, de görögkutató nem. Nem szeretem például, hogy Odüsszeusz ravasz. Ha nem lenne ravasz, szívesen kutatnám. Héraklész nem érdekel, egyszerűen nem érdekel, olyan muszklis dolog, nekem pedig már kezd kialakulni a helyem az iskolai tornasorban és én vagyok az egyetlen, aki nem mer teljesen átfordulni a hinta korlátján a téren.

Kilencéves vagyok, sokszor szomorú, indiánkutató akarok lenni, de most már  etnográfusnak hívom. A nagyanyámnál szeretek lenni. Olvas valamit, én is elolvasom, amikor nem látja. Az a címe, hogy M. Furcsa és gusztustalan történet, de nem csodálkozom rajta, teljesen értem én, sajnálom ezt a fiút meg ezt a lányt, én nem szeretnék ilyen lenni. Különben is indiánkutató leszek, és az őserdőben fogok táborozni. Elolvasom az összes Kontiki-expedíciót, meg egy könyvet az esőerdő indiánjairól, egy másikat meg a majákról. A maják nem tetszenek, titokzatosak, de öldökölnek. Akkor inkább Hevesi András és Pocahontas, gondolnám most utólag, de Pocahontas éppen csak átfutott az életemen. Olvastam, Az indián hercegnő címen, átszivárgott rajtam és minden bizonnyal megtermékenyítette indiános álmodozásaimat, és aztán nyomtalanul eltűnt az akna látószögéből, míg Disneyék emlékezetembe nem idézték. Most viszont Mulan jobban tetszik. Az őserdővel az is baj, hogy félek a kígyóktól.

Álmodom kígyókkal, a szoba padlóján tekeregnek, fémesen fekete kígyók, dermedten ülök az ágyon. Ilyenkor menedéknek számít az ágy, vagy nem? Annyira félek a kígyóktól, hogy valamit tennem kell. Elolvasom A kígyóvadászok nyomábant. Nagyon sokáig tart, míg rászánom magam, hogy elolvassam. A könyv külön rettenetként rakódik rá a kígyós rettenetekre. Végül összeszedem a bátorságomat. A kígyóvadászok nem félnek a kígyóktól, sőt meg is fogják őket. Az ember viselhet magas szárú csizmát. Mindig a fejét kell először leszorítani. Hosszú bottal. Egy kicsit megnyugszom.

Ellopom apu asztaláról A sors ezüst ruhában járt. Egy nő van rajta ezüst ruhában, nem látszik az arca. Olyan gyorsan olvasom el, ahogy kamaszkoromban a scifiket. Felfalom, pedig nem érdekel. Nem marad belőle semmi. Anyu kicsit bizonytalanul azt mondja, hogy ilyeneket ne olvassak. Érzem, hogy mostantól szabad vagyok. Igyhát csillagász leszek. Belevetem magam Sklovszkijba és Kulin Györgybe. Vöröseltolódás, spektrumelemzés. Az indiánokhoz, az öleléshez és a kígyókhoz képest világos, tágas és absztrakt világ. Plasztikus azért, fények vannak benne, fejlődés, élet és halál, valami elkerülhetetlen, mint a görögöknél, de ez az elkerülhetetlen nem irracionális. Ez az elkerülhetetlen racionális, csak éppen mikor végre oda jutok a könyvben, hogy feltáruljon, akkor mindig egy egyenlet következik. Szomorú vagyok, de középiskolás korom végéig őrzöm a világegyenlet gondolatát, metaforaként, persze.

Aztán tizennégyéves leszek, verseket írok, és aggódom, hogy nem tudom utolérni Rimbaud-t. A körülmények hatalmát meg A csömört olvasom, és sok Dosztojevszkijt. Tizenötéves vagyok, és elmerülök A József és testvéreiben, alámerülök, ez a helyes szó, és azután Doktor Faustusban is. Nem értem az egészet, a zene túl absztrakt dolog számomra, inkább azok a vizi kővirágok, amik a kis Hannonak nőnek, a kis angyalarcúnak, azokból értek valamit. A varázshegyben Hans Castorp egy érdektelen idióta.

Tizenhatévesen Orwell 1984-ét olvasom, angolul, egy szentendrei házban, ahol egy macskára vigyázok. A macskát Cecile-nek hívják, és én nem tudok jól angolul. De ez nem zavar, perverz szépség van a könyvben, félelmetesen abszurd és hihető is, és éppúgy nem látom a didaktikát, ahogy Thomas Mannban sem érzem az iróniát.

Tizenhétéves leszek, teherbe esem, és elindulok lefelé, a sötétbe, elveszítem a lában alól a talajt, teljesen sima és közömbös a világ, minden szöveg egyforma, csak József Attila nem egyforma a többiekkel, ő önmagán belül egyforma, nem tudok részletekben megkapaszkodni. A Száz év magány elemzésével bejutok az egyetemre. Nem olvasok többé regényeket. Hazudnak, csalnak, nem segítenek.

Mesék 2001 Read More »