Mindenki látja

Emlékpogácsa

Hugom többnyire süti a pogácsát, én nem sütöm, csak eszem. Nem az ő pogácsáját eszem, azt tilos. Ő sem eszi. Mindkettőnknek megvannak a magunk kis szertartásai. Evési szertartások, nemevési szertartások, tilalmak és bálványok. Bálványok lakhelyei vagyunk, lelkünk állványzata tilalomfákból épült, ismeretlen nevű vágyak és rémületek tekergőznek köztük. Valamibe csak kapaszkodni kell.

Néztem, míg dagadt a tészta a tálban, kedvem lett volna belecsípni, milyen fogása van a tepertővel egybegyúrva, de nem mertem. Ha a számba teszem a falatot, megéhezem, és nincs megállás.

Kiüresíti a lelkét, üres és fehér szentély a teste, és kiéheztetett testén át ér el a lelkéig, és azt is kifehéríti, kipucolja. Így tartja karban magát, már egy éve. Mintha valami különösen erős zsíroldószer volna az agya, mintha valami különösen hatékony szike volna a keze, mintha a nyelve ízek helyett színeket tudna csak észlelni, és azokat is fehérré akarná összekavarni, mintha a szája örökre zárva volna. Semmi oda nem léphet be, és semmi el nem hagyhatja. Tizennégy éves a hugom, a leány, akit legjobban irígyelek e földön. Csodálatos vallása van neki, csodálatosan fehér, semmi sem keveredik benne össze, nem úgy, mint az én gyomromban, az én fejemben, a füzeteimben, a verseimben.

Most a tetejét vagdalja, megkeni tojással. Jó szaga van, amíg sül, viszkető orrcimpákkal járunk a konyha körül.

Az ő vallása olyan, hogy minden szépen külön van tartva. Minden íznek külön kis fiókja van. Elképzelt ízek, ételek kategóriái, csodálatos Linné-rendszerben, egy fehér papírra kiterítve, aprólékos, gyötrelmes írással megjegyzetelve. Barátok, borotvapengék és ételek bonyolult, gyönyörű matematikai rendszerének képzelem az ő vallását.

Nem mintha tudnám vagy érteném. Anyu és Apu se tudja, és nem értik, senki sem érti. Tudni is csak egy ember tudja: ő maga, a papnő. A feladatát tudja — úgy értem tudja, de nem érti. Nem kell értenie, anélkül is ért hozzá. Ez a pogácsa-dolog például: hogyan lehet ennyire szűzen és fehéren pogácsát sütni? Fejből süti. Hogy van a fejében pogácsa, ha soha nem eszik? Talán egy pogácsát egyszer megevett. Azóta is abból él.

Egyet-egyet megnéz közelebbről, félbevágja, hogy lássa, lélegzik-e belül.

A pogácsát Anyuk adják útravalóul, legalábbis ez jut róla eszembe, az Anyuk pedig esznek és etetnek. Tulajdonképpen nem esznek, a helyes kifejezés az volna, hogy együttesznek, mint ahogy együttéreznek, és együttvannak, jó esetben persze, rossz esetben kevésbé, vagy ritkábban. Az Anyuk benne vannak az ételben. Lehet, hogy a hugom is benne van az ételben?

Az Anyuk néha annyira benne vannak az ételben, hogy azt már elviselni sem lehet. Odanyomakodnak a száj és a villa közé, mint a falat, de nem lehet őket lenyelni. Minél inkább erőlködik az ember, annál kevésbé megy le. A kisbaba elfordítja a fejét, és kiköpi az ételt. Én is ezt csinálom, de már nagylány vagyok, tehát másképpen csinálom.

A tészta, úgy érzem, szigorúan ellenkezik a szüzességgel, lisztesen fehér kézzel jár, de az érintetlenséggel nem fér össze. Nem is arról van szó, hogy hugom érintett-e, megérintették-e már őt mint Anyagot, ilyesmiről mi nem beszélünk, legfeljebb gondolunk rá, de hogy a száját ne érintse Anyag, étel, az képtelenség. Aki nem eszik, az ne süssön pogácsát, aki nem tud együttenni, az ne főzzön egyáltalán, de különösen ne süssön.

Egy biztos, számomra az étel nem gondolat, hanem brutális összefonódás, vad és elképzelhetetlen és megnevezhetetlen pornográfia, számára pedig csak gondolat, érinthetetlen és testetlen valami. Hát ebben különbözünk, a hugom meg én. Most ebben különbözünk, egyformák sose voltunk, mindig másfelé hajlunk el, mintha taszító mágnesek lennénk.

Ő süti a pogácsát, és én eszem, de nem most, nem az övét. A túrótortáját vagy a fagylaltját sem szívesen kóstolom meg, pedig nagyon sok fagylaltot tudok enni. Semmit, ami az ő kezéből kerül ki: nekem nem a megszentelt házias koszt való, az ilyen áldozati étel, hanem a tömegtermelt, a névtelen. A gyomrom tömegsírnak van teremtve, beveszi az Anyagot, aztán kifordítja magából, üzemszerűen.

Hugom visszafogottan, méltóságteljesen süt, álldogál ott, részt vesz a sülésben, látszik, hogy szívesen van a forró sütő közelében. Ezért süt, és a vallás mián, nem örömből. Nem vetkőzik neki nagy lendülettel, hogy teremtsen és átgyúrjon, inkább áhítatosan motoszkál, összeszorított szájjal. Mindig fázik szegény. Harminc fokban is a fekete gyapjúgarbóját hordja, és a napsütötte oldalon jár. Lehet egyébként, hogy ő engem irígyel legjobban e földön. Talán arra vágyik, hogy nekem süssön pogácsát, én egyem meg. Vagy talán arra vágyik, hogy ő egye meg, csak valahogy rajtam keresztül.

De ezt a pogácsát most Anyu és Apu kapja, és bárki, nagyjából mindenki a nagyvilágon, aki csak létezik — mindegy. Számtalan hosszú, vékony árnyék formájában képzelem el ezt a sok létezőt. Más létezők nem jelentenek nekem semmit: csak a hugom fehér vallása, meg az én kavartyolós, szégyenletesen pornográf vallásom. Túlérett alvilági figura vagyok az ő sápadt szentje mellé. Bizonyos szempontból persze szép és harmatos leányok vagyunk, őszibarackok és mosolygó almák, nádszálkarcsú, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes, egyszóval ennivaló leányok, de ez csak afféle hivatalos verzió, amely a lényeget, a gyomor, a száj és a világ összefüggéseit jól-rosszul eltakarja. Mi tudjuk, hogy mik vagyunk: Anyag vagyunk, maga a tökéletlenség. Félkészek vagyunk. Mellek és csípők és combok, gödröcskés fenékpofák és puha nyakak kezdünk lenni, amelyeket irtózatos erőfeszítéssel próbálunk kordában tartani. Az Anyagot el kell tüntetni a világból, ez volna a fő feladatunk, ez a tizennégy- és tizenötéves lányok feladata. Én beveszem és kihányom, ő viszont összeszorított szájjal, szigorú szemmel nézi, vékony és undorodónak látszó ujjakkal toszogatja a tányérjában.

Nem képzelem el, milyen az, amikor mások szájába kerül az étel, még orrot vagy szemet sem képzelek ilyenkor senkinek, nemhogy szájat, amint ízeket vesznek be, agyat, amibe felszállnak az ízek, és gyomrot, amibe leszáll, ami az ízek után marad, és szerintem ő sem képzel semmit azokról, akik majd esznek. Csak kihúzza azt a rohadt sütőt, kiveszi a rohadt pogácsákat, és ráborítja az emberiségre.  

Akinek nincs vallása, az a mi szempontunkból puszta díszlet. Csak a vallás cselekszik. Akinek nincs vallása, az nyilván nem tud valamit. Ő úgy gondolja, azok nem tudják, hogy mi a jó — hogy elemésztődni jó, átlátszóvá válni jó, de amikor nem jó, akkor is úgy helyes és üdvözítő, vagyis mégis úgy jó, még ha nem jó is.
Én úgy gondolom, ők nem tudják, mi a rossz — nem tudják, hogy a rossz, amelynek csatornája énbennem fut, a gyomrom és az agyam közti szakaszon, az a kísértés. A kísértés a türelmetlenség az éhségben, a kétségbeesés a bánatban, a düh a félelemben. A türelmetlenség, a kétségbeesés és a düh elől beleeszem magam a kásahegybe, és aztán kijutok a túloldalon, lyukat vágok, én magam leszek a lyuk, és a végén kiérek a fénybe.

Nekem az éhségem a vallásom. Csillapíthatatlan az éhségem, ó Uram. Néha szoktam imádkozni, általában azt kérem, hogy tüntess el a világból. Vagy jelenj meg nekem, és közöld már, hogy mi a fenét csináljak.

Utópikus szaga van ennek a pogácsának, olyan enyhén erjedt szaga, mint egy viszonylag tiszta szájnak, vagy a bodzaszörpnek, meleg szaga, mint a menedékháznak a Tátrában, és esküszöm, ha még egyszer megesik a szégyen, ha még egyszer telítődöm éhséggel és túlcsordulok, ha most éppen ezzel a tepsi pogácsával, ha ezt a megpróbáltatást, ezt a kísértést nem állhatom meg, és el nem háríthatom magamtól, akkor esküszöm, hogy végeztem.

Nem számolok most pogácsaevéssel, mert önkéntes száműzetésben vagyok. Nem tartozom a világhoz, a lakásom különös mozaik, a WC-kagylóból, a konyhapultból és az ágyam lószőrmatracának huzatjából kombinált montázs. Nem tiltja senki, hogy a hugom pogácsáját egyem, csak a szemérem. Tizenötévesen a szemérem nagy dolog, tizenötévesen a szemérem azt mondja neked, hogy a fiú, aki megérintette a mellbimbódat a trikód alatt, bizonyosan szerelmes beléd, és feleségül is fog venni. És te bizonyosan szerelmes vagy belé, és feleségül fogsz menni hozzá. Hiszen másképp hogyan is hagyhattad, akár egy másodpercre is, egy nem is olyan régi estén.

A pogácsát tehát Anyu és Apu eszi, és aki még beesik hozzánk, barátok.

Állva és ülve, beszélgetés közben, fél kezükben pohárral, oda sem figyelve tömik a szájukba a barátok. Egyszerre két kéz is van a tálban, sőt, három. Úgy látom, nagyon lassan esznek. Kicsiket harapnak, sokat várnak, nyugodtak, mintha ráérnének. Én bezzeg nem volnék ráérős. Nekem sürgős dolgom van, amikor eszem.

Vissza kell fognom a sürgetést. Nem ehetek. Sosem eszem, ha mások látnak. Ha tehetem, persze. Rosszul viselem a szégyent. Sürgős az éhségem, mint afféle szükséglet, pisilés vagy hasonló. Csak akkor érzem meg, amikor már nagyon sürgős, mindjárt elájulok, vagy sikítani volna kedvem. Remegni kezdek, mintha rettenetes állatok akarnának kinyomulni a torkomon, és vissza kell nyomni a fejüket, betemetni őket, fullasztásos halálra ítélni, aztán a hullákat kihányni a WC-ben. Nem láttam tulajdonképpen még egy szörnyet sem, semmilyen állatot, ételalapnyagot látok többnyire, visszaforgatva végállapotából. A szörny bennem marad, de evés után elalszik, és hányás után meghal egy kicsit. Sokat tudok, például hogy — minden ellenkező intuíció ellenére –, az jön ki először, ami először bement.

Az ételek ízéről és elkészítési módjáról nincs sok fogalmam, annál többet tudok viszont emésztődési folyamatukról, hányhatóságukról, elegyedésükről, a torok érzékeny nyálkahártyájára gyakorolt hatásukról. Kedvelem a paradicsomot: a héja mindig visszaköszön. A tésztafélék nagyszerűek: puha pépként nyomulnak vissza. Hústól, sajttól óvakodni kell viszont, és nincs halálosabb, mint a mogyoró, kegyetlen, karcos holmi, bármilyen csábító is. Így találkozom az étellel, rombolom, amit hugi felépít, ásom az alagutat át a kásahegyen, az Anyaghegyen, ami a világ.  

Anyu és Apu persze nem ráérősen eszeget, nem is beszélgetnek közben, félelemmel és reszketéssel nyúlnak a tálba, kerülik a tekintetünket, csócsálgatják a tésztát, fennhangon dícsérik, így meg úgy, egyetek gyerekek, de jól sikerült. Aj, nem meggyőző, sehogy se megy nekik, nem bírnak felérni a feladatig. Ők az istenek, nekik kell elfogasztaniuk az áldozati ajándékot. Képtelenek rá. Képtelenek lenyelni, ami előttük van. Szimbólumokat kéne zabálniuk, és nem megy. Már ők is titokban esznek, mintha szégyellenék, hogy emberek. Csak reggelizni szeretnek, mint Anyu. Vagy jól bezabálni a TV előtt, mint Apu.

Igazság szerint utálom őket, pedig nem lehet könnyű istennek lenni. Én titokban eszem, mert sürgős szükségletekhez senkinek semmi köze. Ami ennyire rettenetes, az magánügy, magányos ügy. Biztosan gondolnak rá néha, hogy jó lenne csak úgy emberesen enni egyet, együttenni, családiasan. Ilyen lányok mellett nem lehet. Ezek a lányok, a szép és harmatos leányok, őszibarackok és mosolygó almák, ennivaló, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes leányok most elhajolnak, kétfelé hajlanak, mint a rózsafa ága valamiben, amit énekelni szoktunk volt régebben, az egyik ájuldozik, a másik öklendezik. Deviánsok lettünk. Nem mintha minket ez zavarna.

Egy idő után persze kiszárad a pogácsa, még a krumplis pogácsa is, nem beszélve a töpörtősről, mert az fokozottan veszélyeztetett. Az igazi, a jó pogácsa csak harmadnapra lesz száraz. Harmadnapra, ha kint marad, ha a tálon hagyják. Nedvesen hideg lesz, ha a hűtőbe teszik. Ha száraz, vagy ha hidegen nedves, én is megehetem, de többnyire a boltban veszem, mindjárt szárazon.

Nem olyen rég még semmievő voltam, a hugom vallásán voltam, diadalmas, kíméletlen tizennégyéves éhezőművész. Elfelejtettem, milyen diadalmasnak lenni, teljesen elképzelhetetlen lett számomra ez a nagy diadalittasság, az a könnyű, repülős érzés, az a dac és az a mindenható erő. Mostanra mindenevő lettem. Harmadnapevő. Nem tudom, miért. Megismertem a szégyent. Legjobb esetben is csak a felejtésre, a láthatatlanságra számíthatok. Olyan démon lettem, aki azzal áltatja magát, hogy észre sem veszik. Azzal áltatom magam, hogy holnaputánra már elfelejtődik a mai fogás, a maradék, nem nézik, nem kérdezik, ki ette meg, mert harmadnaposan nem kell már a kutyának sem. Az már az ördögé. Az én speciális kis démonomé.

Tehát dögevő vagyok. Harmadnapos paprikáskrumplit is eszem, az jó, megérik. Megszívja magát a krumpli, rácsapódik a lé, tömény, érett egységgé alakul. Állva eszem, hidegen, a fazékból, úgy a legjobb, úgy emlékeztet a leginkább a feladatra. Gyorsan és hatékonyan dolgozom. Ez nem a különválogatás, az ízlelgetés, a kézben melengetett vagy hűtögetett falatok ideje, hanem a cselekvésé. Megéhezek rá, bekebelezem és kiadom magamból. De sokkal biztonságosabb olyasmit enni, ami harmadnapra már csak az enyém, egykor friss kiflit, óvatlanul nagyra tervezett sajttál maradékát, felpöndörödő szegélyű párizsit, egy jószándékú vendég súlyos tévedéséből eredő tortaszeletet. Vagy pogácsát.

Harmadnapon levest tesznek elém. Húst, krumplival. Próbatételnek vetnek alá. Ne kísértsetek, mondanám, de hiába próbálom mondani, mert nem találom meg ezt a szót, csak meglehetősen átlátszó ürügyeket találok, úgyismint "nem vagyok éhes" vagy "már ettem".  Odáig jutok csak el, hogy "ne!", egy gyötrődve pulzáló felkiáltójelet teszek a hugom állandó felkiáltójele mellé. "De miért?" — kérdezik meglehetősen jogosan. "Mi ez már megint?" Vasárnap van, család van. A család a tápláló dolgok közé tartozik, tápanyag, táptalaj, táptalaja a kísértéseknek és a kétségbeeséseknek. Innen most nem szabadulsz, mondja nekem az ebédlőasztal.
Ezt nem úszom meg szárazon. Ha nem engednek elbújni vele, akkor kiteszem a világot ennek a rettenetes látványnak, szembesítem a rettenetes éhséggel, a rémisztő mohósággal, az Anyagtól való rettegéssel, a kis halálon át való szabadulással.

Nem szeret a világ, mert bűnös vagyok. Bűnös vagyok, biztosan azért nem szeret a világ. Az a bűnöm, hogy nem bírom megszerettetni magam. Az a bűnöm, hogy nem szeretnek, nem bírnak szeretni. De most erényes leszek az asztalnál, még egy bűnt nem bírok el.

Erényes vagyok, nem veszek be semmit, nem adok ki semmit, közönyt mímelek, nézek, használom a szemem, ülök, használom a testem, mintha ember lennék. Harmadnapos pogácsákra gondolok közben. Már három napja gondolok rájuk, de csak mostanra értek meg számomra. Visszavonulok velük az érintetlen hagyott ebéd után, hátamat a világ felé fordítom, tejet töltök, nagy rutinnal, tudom, hogy nem néznek, mert nézni se bírnak, de mégis lángol a hátam a szégyentől, és gyorsan-gyorsan végzek ezzel.

Hatszor olyan gyorsan eszem, mint egy ember, hatszor annyi fér belém, és nincs, ami megállítson. Igazi hatalmas démon vagyok, hatszor annyi pogácsát eszem, megeszem a harmadnapos pogácsát mindet, mindent, ami maradt, mindent, aminek hiánya még leplezhető, a meg nem evett ebédet, a titkos üveg lekvárt, az elfelejtett babapiskótát, felfalom, bezabálom, beletömöm az arcomba.

Végezni akarok magammal. Meg akarok halni, de a meghalásra nem értem még meg. Csak ennyire, hogy elnémítsam a sürgetést, és aztán megszabaduljak a bűn gyümölcsétől. Felmosok magam után a fürdőszobában, okádtam, de rendes lány vagyok, az én bajom csak az enyém. Nem osztozom rajta velük, nem akarom, hogy osztozni akarjanak velem. Nem kell a trakta. Nem kell a bűntudat. Nem kell a táplálás. Egyedül rágom át magam. Nincs terített asztal. Mindehhez túl késő. Úton vagyok a kásahegyben, és nem nézek vissza. Kifelé tartok mindebből. Kívül és túl van valami. Valami más van, addig kéne elérni.

Mi mindannyian félünk. Hugom fent a hegyen, csontfehér sziklákon. Én a kásahegyben, belső örvényekben, amelyek naponta háromszor lehúznak, belenyomják a fejemet a WC-kagylóba. Mindenki más kettőnk között, a kezükkel a szemüket takarva.

Nem tudok az emberek közt élni. Nem tudok ezen a világon lenni.
Megtöri a lelket a szégyen.

A napokban jöttem rá, hogy a 75B kifejezetten hiánycikk. Vegyék kérem tekintetbe, hogy ez egy kissé használt, és mosógépileg kimolyolt, de tökéletes példány, kis hibával, amelyre majd rátérek mindjárt.

Nem olyan kitúrt darabról van szó ám, mint ez az estélyi rajtam, amit egy szilveszteri szezon után vettem a Skálában féláron, és két számmal nagyobb is volt, és tavalyelőtt óta vágyom rá, hogy végre felvehessem.

Visszatérve a tárgyra.

Van valami közös az említett dolgokban, túrt vagy nemtúrt. Elbillen a világ egyensúlya, és vigaszt keresünk egy két számmal nagyobb lila estélyiben. Vagy egy pushup-ban. Mondjuk nincs pasid, vagy három pattanásod nőtt, és majdnem kirúgtak az állásodból. Budapest, vagy New York, ez egyformán működik mindenütt. Végre megtalálod magad valami nálad jobb-ban. Mert megérdemled, ahogy mondani szokás. Legalábbis abban a pillanatban képes vagy így érezni.

Szóval, jöttem az 5. Avenue-n lefelé, Kentől, a japán csodadoktortól, aki barátságosan ugrált a hátamon, és huzigatta a hajamat, hátha ettől fogok magamhoz térni enerváltnak tűnő állapotomból. Kent a barátnőm javasolta, és nagylelkűen be is fizetett (kétszáz dolcsi!), így hát nem volt vesztenivalóm. Ken azt is mondta, nyugodtan hívjam, ha van valami, például mégse működik a gyomorvidító tea, ő ugyanis telefonon is hat, s végül azzal búcsúzott, hogy jól gondoljam meg, orchideák nem nőnek az alagsorban.

Ez utóbbi gondolat tetszett. Azt akarja mondani, hogy én vagyok az orchidea, és jobbat érdemlek a világtól?

És ekkor felnéztem a márványcsíkok közé beszorult kék égre, és észrevettem, hogy az egyik márványcsíkon az áll: “Victoria’s Secret”.

Ez kell egy orchideának!

Úgy sétáltam be, mint a barbár Rómába, szédülve és álmélkodva. Nyilván volt a barbár mámorában is egy pillanat, amikor elfelejtette, hogy a végén jönnek az oroszlánok.

Kissé zavart tudatállapotban turkáltam a bézs- aranysárga- és egyéb selyemszínű cuccok között, amikor egy udvariasan tolakodó eladó hozzám lépett, és nagyon kedvesen és segítőkészen azt mondta, higgyem el, manapság a pushup az igazi. A pushup korszaka következik. Ez még 1999-ben volt (mondom, hogy a tárgy szinte új), de megdöbbentő módon az eladó szót sem ejtett a Y2K problémáról. Szerinte nem arról fog szólni a jövő, hanem a pushupról. És kinek lett igaza, kérdem csak úgy mellesleg? Természetesen neki.

No, akkor én még naív voltam, és friss szörfös a fehérneműdivat hullámain. Kételkedve néztem. Nem tartok én még ott, gondoltam, kell a francnak pushup. Mivel azonban az eladónőnek csak a sminkje volt kifogástalan, a mosolya majdnem valódi volt, és az ilyesmitől én elsírom magam, nem tudtam ellenállni. Hát jó. Nézzük meg.

Zárjuk itt rövidre. Gazdagabb lettem egy pushuppal meg néhány selyemizével, viszont az oroszlánok a végén  kifogástalan (ezúttal nem valódi, de ezt ki várná el) mosolyukkal lehúztak a bankszámláról egy összeget, amelyet én vakon aláírtam. Van, hogy az ember nem akar tudni. Őrizze Viktória titkát a pushup, míg meg nem jön a számlakivonat.

A pushup különösebben nem tetszett, de az orchideára emlékeztetett, és tényleg majdnem alagsorban laktunk, így nosztalgikusan hordtam, mígnem egészen hozzászoktam. Second skin, az ember második bőre, Marx asszem a civilizációt nevezte így, nőknek viszont marad a Viktória, meg manapság a Schiesser, ami még drágább. Viszont kevésbé foszlós, mint a civilizáció, és mosógépben is lehet mosni.

Aztán egyszercsak felébredtem egy vaságyban. A szobatársak kérve kértek, hogy ne ordítsak, mert min segít az. Én viszont ordítottam, mert utálom a katétert és az infúziót. Ki is téptem mind a kettőt, és ennek folyamán észrevettem, hogy nincs rajtam semmi. Nem mondom, hogy szégyellős vagyok, de egészen és teljesen semmiben ritkán szoktam tartózkodni. Mi a fene?

Valami nővér ült másnap reggel az ágynál, félig a folyosón, félig a kórteremben, egy sámlin, pontosan úgy nézett ki, mint a rusztikus latinák a mexikói képeken, amint az amerikai turistáknak szalmakalapot árulnak. Ő viszont azt mondta, hogy csukjam már össze a lábam, mert neki itt kell ülni és vigyázni rám egész nap, de ha nem csukom össze a lábam, akkor belát nekem.

Jó, mondom, akkor adjanak egy bugyit.

A bugyim, mondják, minden egyéb ingóságommal együtt, abban a kis zacskóban található, ott ni.

Ne tessék ordítani, nekem azt mondták, üljek itt, hát itt ülök.

Jó, nem ordítok. Tényleg, szegény, rossz lehet neki állandóan az ágyam lábánál ülni egy kisszéken. Még jó, hogy a szobatársaim fantasztikus információkkal rendelkeznek a tekintetben, hol lehet Kelet-New-Yorkban legolcsóbban afrót fonatni, negyedincses fonatot is csinálnak, hát egy fél élet, tényleg, és párnára se meri tenni az ember a fejét. Nem baj, a nővér örül. Mindenki örül. Én is nagyon viccesnek találom, hogy a negyed incses fonatért napokig kell szenvedni. Ez már majdnem olyan abszurd, mint egy súlyosabb fehérnemű-láz.

Még Abby is benéz, az AIDS-es srác, olyan jókedvünk lett. Abby kerekeken jár, és mindig csíkot húz maga után, nem tudom megállapítani, milyen testi váladékból. Nem baj, szeretem, mindenkit szeretek, csak egy kis hashajtót adjanak.

Fogom a zacskót, és mit látok? Egyrészt azt, hogy teljesen stílustalanul kék-szürke csíkos Victoria’s Secret bugyi volt rajtam a fekete pushuphoz (legközelebb erre jobban figyelek), másrészt hogy a pushup szét van vágva középen, a két kosár között! Mindig tudtam, hogy a férfiak ügyetlenek és türelmetlenek, de azért tökölhettek volna még egy kicsit egy ilyen szép csipkés izével, ha már ragaszkodnak hozzá, hogy megmentsék az életemet.

A fekete doki mondja, hogy most már a fejem is egész jól néz ki, két napja az még rémes volt. Mondom, fel akarok öltözni. Cicceg, azt itt nem szokás. Akkor nem lehetne tudni, ki orvos és ki beteg.

Anyátok. Szerzek cérnát, szépen összeöltögetem a pushupot, legalább az legyen. Van az embernek női méltósága.

A méltóság beválik. A következő éjjel az egyik műtősgyereket éppen az ajtó előtt kapta el a hév, és a nyilvánvalóan mindentől, főként az osztálytól, személyzetétől és betegeitől undorodó német vendégdokinak hangosan és kicsit rappes ritmusban magyarázni kezdte, hogy a Milosevicsnek nem a fejével kell beszélni, hanem körülvenni tankokkal, mert a gazdasági blokád szart se ér, ha nincsenek ott a tankok.

Mivel a német doki igyekezett úgy nézni, mintha süket volna, segítőkészen felvettem a fonalat, és kérdeztem, hogy ezt hogy képzeli, hogy pl. nálunk Pécs meg Szeged környékére gondolta-e a tankokat. És mi lesz a folyókkal.

Nagyon lelkesen elmagyarázta, hogy mi lesz a folyókkal, sajna elfelejtettem, Pécs és Szeged keveset mondott neki, de annyit levett, hogy valahonnan a Milosevics környékéről jöttem.

Másnap már annyira felbátorodtam a pushuptól, hogy kimentem a folyosóra balhézni (a nővér legyintett, csak szem elől ne tűnjek el), és az a zseniális ötletem támadt, hogy brit kiejtéssel fogok balhézni. Lehet, hogy nincsenek orchideák Angliában, de jól áll nekik a brit kiejtés. Még a jogaimra is hivatkoztam, mert rémlett, hogy ebben az országban vannak ilyenek, bár lehet, hogy East New York városi intenzívjén nem szoktak ilyesmivel foglalkozni.

Jött is egy köpcös pacák, műanyag írótáblával, úgy nézett ki, mint egy ügynök, aki tudja, hogy úgyse vesznek tőle semmit. Kifejezetten meglepődött, amikor megkérdeztem, hogy akkor ezek szerint kiengednek-e. Azt nem. Viszont írjam itt alá, mert különben nem tudják iktatni a betegjogi osztályon.

A tiszteletet parancsoló pushup, és ihletett gyümölcse, a brit kiejtés (na jó, East New Yorkhoz képest elég brit) végül felvirágoztatta az orchideát bennem, mert külön cseh dilidokit küldtek nekem, akire annyira szépen és intelligensen mosolyogtam,  hogy bevallotta, nem ajánlaná az itteni zártosztályt. Inkább átvitet a zsidókhoz.

Hát így esett. A zsidóknál mindenki középosztály volt (az összes nőnek volt pushupja, lefogadom), állandóan felöltözve kellett járni, és az én összeöltögetett fekete darabom szimbolikus jelentése, titka, elmerült az eléggé viszonylagos privátszférámban, illetve időről időre, annak rendje s módja szerint, a mosógépben.

Trehány ember vagyok, sokat költözöm és nem ragaszkodom a tárgyakhoz. Csak véletlenül maradnak velem, mert fel tudnak nőni az új időkhöz, az új követelményekhez, megelőzik korukat (ld. pushup), és kitartó következetességgel ápolják az élet alapvető viszonyait. Szóval nem volt jobb ötletem mára, morbid vagyok, bocsi.

Jó. Igazság szerint az is eszembe jutott, hogy egykor Kolozsvárott Balla Zsófi harisnyakötője ment a legjobban az irodalmi árverésen.

Minden jel szerint az örök nő a győzelem titka. Viseljék el, ha bírják.   

 

Kedves fiatalok, az öregedésről szeretnék mesélni nektek, ha sikerül.

Hatéves koromban kiszámoltam, hogy kétezerben 34 éves leszek. A következő lépsében el kellett volna képzelnem magamat harmincnégy évesen. Anyu harminc volt éppen akkor, tupírozta a haját, az enyémet meg húzta, miközben lófarkat csinált, a harmincnégy év egy érthetetlen, túlnan jellegű, azaz metafizikai szférába került. Annyiban maradtam, hogy felnőtt leszek.

 

Mi az, kedves fiatalok, felnőttnek lenni?

 

Nem én vagyok az egyetlen, aki némileg bizonytalan e téren, és ezt onnan tudom, hogy huszas éveim közepén szorongásomat leplezve megkérdeztem több ismerősömet is — akkoriban főként a Nappali házasok voltak az ismerőseim, és eléggé összekapaszkodva jártunk –, felnőttek vagyunk-e már, és szerintük pontosan mikortól, és ez az összekapaszkodottak mindegyikére kiterjed-e, születési évszámtól függetlenül, vagy a kapaszkodáson kívül mással is ki kell érdemelni.
Ismerőseim azt mondták, hogy ezen már ők is gondolkodtak, és nem tudják eldönteni, mert sose jött el a pillanat, amikor sikerült volna megérezniük, hogy most és ettől fogva.

Határozott felelősségként nehezedett ez rám, a felnőttség problémája.

 

Aztán elmúlt. Gyerekem született, ez bizonyos mértékben lezárta a problémát. Félretettem mint tisztázatlan, de lejárt dossziét. A probléma abban él tovább, ahogyan a gyereket nem nevelem, csak hagyom élni. Először azt gondoltam, csak addig nem nevelem, míg meg nem tudom, mint Descartes, hol vannak az erkölcsi igazságok.  Aztán letettem erről. Örülök, ha tudom, hol keressem a saját erkölcsi igazságaimat, ha éppen muszáj elővenni őket.

És ekkor jött az újabb szorongás. Újabb lépés, az ananké, a jelek kutatása, a metafizikai jellegű rémület. Le kéne zárni az ifjúságot. Próbálnék megint lépést tartani a korommal, behozni a behozandókat, az öregedés jeleit kezdem keresni.
Viszonyítok. Nézem a jobb karban lévőket. Szépek. Más folyóiratokba írnak, amelyek szintén jobb karban vannak. Ritmikai megfigyeléseket teszek. A felnőtt erkölcsi bizonyosságaiban különbözik a gyermektől (ő nevel, és nem őt nevelik). Az ifjúság viszont ritmikailag különbözik a középkorúságtól. Az egyedi ifjak ritmikája csoportosan összehangolt. Összekapaszkodási effekt. Én meg individualista maradtam, maradék elven lettem individualista, amikor eleresztettem az egykori összekapaszkodás tárgyait képező célszemélyek kezét.

Én és kedves ismerőseim elengedtük magunkat és egymást. Ennyi az egész. E sejtközi és időközi lében, a későnyolcvanas évek továbbnyúló pocsolyáiban ér majd minket az anakronisztikus öregség. Értelmiségiek lettünk az egyetemen, erről nem bírunk leszokni, aztán meghalunk. Addig is örülünk, hogy élünk. Széltében kezdünk terjedni, újságról újságra, Ph.D. tervezetről Ph.D. tervezetre ugrálván, ami az anakronisztikus öregségre várók tipikus betegsége.

 

Ezt onnan tudom, hogy ritmikailag középkorú kedves volt ismerőseim vertikálisan mozognak, további csúcspontok vagy csúcspontkísérletek felé, látják az életben a hierarchiát, horizontális terjeszkedésük legfeljebb a ruhaméretben és a tulajdonolt négyzetméterszámban nyilvánul meg.

 

Jó azoknak, akik látják az életben a hierarchiát.

 

Mert az öregedés jeleit kutatva, hogy kedves fiatalok, azt mondhassam, íme, elismerem és átnyújtom lemondásom, és íme, itt van mögöttem az élet, amely ifjúságom elhagyását munkakönyvileg igazolja, egy efféle lépésenként felvonulhatható didaktikus sztorihoz, amely az iskolák elhagytával az életbe fut, ennek bemutatásához tudni kéne, hogy mi az életben a megmászandó vertikum.

 

Boldogok, akik mindig felfelé néznek. Minekünk, ha szabad a la bölcsészgeneráció fogalmaznom, ez nem adatott meg.

 

Eme sorsszerű vagy egyéb jellegű jövőképhiány problematikusságát, s eme probléma alapvető homályosságát, már elnézést, hogy dícsérem magam, megdöbbentő precizitással sejtettem meg hatévesen. Milyen vertikumot mulasztottunk el megmászni, és hogyan lettünk mi horizontálisak? Vajon mindenkit sújt-e ez a horizontális lében szorongás, aki éppen, mutatis mutandis, 35 felé jár, vagy csak azokat, akik történetesen 2000 táján járnak 35 felé?

 

Talán hirtelen mutációk vagyunk, ismét csak a la bölcsészgeneráció, feltéve, de meg nem engedve, hogy van ilyen, mármint növekedés közbeni mutáció, hirtelen környezeti hatás, amelynek következtében a szervezet növekedése irányt változtat vagy teljesen összezavarodik és azontúl negatíve bővül, mélyülés formájában. Nagyok mélyek vagyunk, ez kétségtelen.

Kedves fiatalok! Az öregedés jelei után való szorgalmas kutatás érthető módon deprimáló tevékenység. Nem úgy kéne inkább, hogy egy nap megdöbbenve állunk a tükör előtt, kérdezlek titeket, és felfedezzük azt a ráncot, és rákérdezünk életünk értelmére, és becsapjuk a garázsajtót és ráüvöltünk a gyerekre, hogy mit ért ő a világből, mert a gyerek megint húszezer forintos legót akar – szóval nem így terveznétek-e ti, ha ti írnátok a barátok között forgatókönyvét?

 

Ehelyett itt vagyunk mi, én és kedves ismerőseim, folyton rákérdezünk életünk értelmére, mást se tettünk, mióta élünk, már eleve ezt választottuk főfoglalkozásként a bölcsészkaron, és megvesszük a gyereknek azt a húszezer forintos legót, csak hagyjon már tovább gondolkodni az életünk értelmén.

 

Itt mintha volna némi vertikum. Tíz évvel ezelőtt nem vettük volna meg a gyereknek a húszezer forintos legót, csak hogy hagyjon már tovább gondolkodni az élet értelmén, igaz, hogy mi a francnak vegyen az ember akkora legót egy csecsemőnek, sőt egy negatív gyereknek. De ez legyen a ránk érvényes vertikum? Miközben az élet értelme nem növekszik kumulatíve, sőt? Ugye nem?!

 

Az öregedés jelei után való kitartó kutatás, amely menet közben, lelkiismeretességünknek köszönhetően, beépül az élet értelmén való töprengésbe, mondom, kedves fiatalok, elég undorító dolog, ha közben egy lében úszkál az ember, amely a maga iránytalan és színjátszó felszíni borzongásaival inkább a buddhistáknak látszik kedvezni. Nyilvánvaló, hogy a buddhisták nem kutatnak az öregedés jelei után. Megvilágosodnak a lében, legyen az későkádári vagy koraorbáni, s azontúl rendben vannak.

 

Történelmileg tudatos munkával minimálisra csökkentik a történelemmel kapcsolatos várakozásaikat. Élnek, művelik a kertet, összekapaszkodást csak alkalmilag és esetileg vállalnak, meghalnak. Bejövő generáció se lesznek, nemhogy kimenő. Nem hisznek semmi feleslegesben és nem is óhajtanak hinni semmi feleslegesben. Igy relativizálódásuk is kizárt.

 

Bölcsen hallgatnak az örökkévalósághoz képest.
Kedves fiatalok, azt hiszem, ha nem sikerül középkorúsodnom, buddhista leszek. Ez a lében való megvilágosodás nem tűnik rossz ötletnek. Minden, ami emberi, mulandó és többnyire gusztustalan is, vitatkozni nem érdemes rajta. Ki-ki megoldja magának. Azért embert ne öljetek, csak ha nagyon muszáj.

Bölcsességként rátok hagyom ezt, és egy lezáratlan dossziék felett hunyorgó zavart, de azért biztató mosolyt. Eljő a kor, amely átértékel minket, egyéb értékekkel egyetemben. Ha nem, hát nem. Vale.
 

(…)

 

Mandulavirágzás? Ebben, uram,

megjelenünk végre mindannyian,

dadogó lábbal, de jó az is,

itt lenn lassabban varrasodik.

Kabát

körül

belül

bejárom

 

egyetlen énsúlyú nagykabátom

 

zsebek

felett

fagyott

nyomok

 

én mégiscsak benne vagyok

 

csakisenyém csakisenyém

ezvagyokén ezvagyokén

 

az ujjak végén kiszököm

ott áll a kabát a kövön

 

és bennvagyok

és kinnvagyok

én is vagyok

vagy nem vagyok

 

roskad a kabát a kövön. visszabújnom nem lehet

most mit tegyek

most mit tegyek

 

és új kabátom lesz nekem

 

körül-belül bejárom

csakisvelem csakisvelem