Mesék 2001

Elindulok lefelé, azt remélem, hogy így becsukott szemmel, a gyomrom tájára összpontosítva, megtalálom a gyerekkori és kamaszkori olvasmányaimat. Mintha egy szűk aknában haladnék, népmesékben fordul elő ilyesmi, amelynek alján zöld rét virít, és egy másik világ kezdődik. Tegyük fel, hogy az a zöld rét az örök vadászmezők, vagy a mező a Nauszikaa-féle patak mentén. Nem könnyű megtalálni ezeket az olvasmányokat, sőt a nekem olvasott történeteket, mert most a zöld mezőn, úgy látom, nekem olvasott történetek  keverednek első olvasmányaimmal.

Görög mitológia, csehszlovák feldolgozás, hatalmas, narancssárga könyv, azt mondtam, a Panni szakította el, és nagyon kikaptam. Nagyon. Azóta nem érzem magam biztonságban az életben. Hol van ma ez a könyv? Aki elvitte, hozza vissza, ismeretető jele egy celluxszal megragasztott oldal. Ferdén, durván végigszakadt, ahogy csak négyéves gyerekek tudnak könyvet szaggatni. Tényleg én voltam és nem a hugom? Most is fáj, amit mondtak, de nem emlékszem rá, mi volt az.

Ixiónt tüzes kerékbe törték. Ez rettenetes. Valakivel megetették a saját gyerekei húsát, egy ünnepi lakomán, király volt az illető. A görög mitológiában nehéz megmondani, ki a gonosz és ki a jó. Nagyon plasztikus figurák, nyilván illusztrálva volt az a könyv, színes, egyedi formák, mindegyiknek saját szépségei és fájdalmai és bűnei vannak. Nem hasonlítanak egymásra. A népmesékben, az indiános történetekben, és a kisfiús és kislányos Janikovszkykban mindenki hasonlít mindenkire. Hogy is mondjam. A görögöknél minden egyes embernek külön mércéje van. Most eszembe jut, hogy régóta folyik róla a vita, hogy Prótagorasz, a szofista úgy gondolta-e, hogy minden egyes ember a mércéje mindennek, vagy hogy az általános ember a mérce. Itt az akna alján végre állást tudok foglalni. Az egyes ember, külön-külön, nyilván.

Ami a népmeséket illeti, főleg a magyar népmeséket, unom őket.

Nyilván én is királylány vagyok, de mivel mindenki más is királylány, ez nem olyan érdekes.

Egy icipici, keserű Hans Christian Andersen. Valamit rejteget Hans Christian Andersen, valami fáj neki. Ez a nyomott fájdalom nem következik a porcelán pásztorleánykából meg a többi kis figurából. Főként nem a kis hableányból. Nem tudom elviselni Hans Christian Andersent (még egy szerzővel fordul ez elő, de vagy tíz évvel később, Kafkával). Valami gyanús szomorúság szivárog be a meséibe, kivülről jön, nem a mesékből ered. Tiltakozom ez ellen, hamisításnak tűnik. A csúf kiskacsa még rendben van, azt legalább tanulsággal adják el. Úgy viszont nem olyan érdekes. A tanulságoknál kikapcsolok.

A görögök mások. Ellentmondást nem tűrnek, és irracionálisak. Nem megérteni kell őket, hanem elfogadni. Távol is vannak a görögök, és ez jó, mert így megérteni nehezebb, elfogadni pedig könnyebb.

Artemisz és Apollón lenyilazzák Niobé gyerekeit. Nem őrjöngök és tiltakozok az igazságtalanság ellen, az önkény ellen, mint a fiam tenné most, hanem Niobénak képzelem magam, szép bokros-fás hegyoldalban omlik a könnyem, mozdulatlan leszek örökké. Nyilván szép is, egy szobor szép.

Philemón és Baukhisz, belőlük meg fa lett, öregkorukban. Kezdettől fogva is olyan növényszerűek voltak, csöndesen egymásbakapaszkodtak, az átváltozás nem hangzik drámainak egyáltalán. Volt egy nimfa is, az is fává változott, mert valami szatir vagy isten, vagy ki is, üldözte. Az a nimfa nem érdekelt, Philemón és Baukhisz viszont nagyon. Én is növénnyé szeretnék válni. Sötét levelű, borostyánnal benőtt fának képzelem őket, nem mozdulatlanok, mert enyhén ingatja az ágaikat a szél, és a szél is mintha még a testük része volna. Van bennük azért valami véglegesség. Meggyökereztek. Én nem ilyen növény lennék, inkább fűcsomó, mindenesetre világoszöld színű. A világoszöld a kedvenc szinem.

Hogy a nimfa nem érdekelt, ez nem is pontos így. Nem értem azt a nimfát. Én nagyon szeretném, ha megölelnének. Elrabolnának az indiánok és utána megölelnének. Előbb megkínoznának, és utána megölelnének. Megkínoznának, és megölelnének, és Winnetou megmentene, és ő is megölelne. A Winnetou nagyon hosszú, de alig két nap alatt kiolvasom, pedig néhány hete még nem voltam hajlandó olvasni egyáltalán. Túl fáradságos, lassan jut el az emberhez a mondat, sokkal jobb, ha olvassák. Még hatszor elolvasom. Nem emlékszem belőle semmire, csak az izgalomra, amit nem nézek messziről, egyáltalán nem olyan dolog ez, mint a görögök, ez nagyon közeli izgalom, talán túl közeli is. Néha szégyellem magam.

A görögökkel az van, hogy nehéz elképzelni, hogy megölelnének. Nem olyanok. Nem is biztos, hogy szeretném, ha megölelnének. Indiánkutató akarok lenni, de görögkutató nem. Nem szeretem például, hogy Odüsszeusz ravasz. Ha nem lenne ravasz, szívesen kutatnám. Héraklész nem érdekel, egyszerűen nem érdekel, olyan muszklis dolog, nekem pedig már kezd kialakulni a helyem az iskolai tornasorban és én vagyok az egyetlen, aki nem mer teljesen átfordulni a hinta korlátján a téren.

Kilencéves vagyok, sokszor szomorú, indiánkutató akarok lenni, de most már  etnográfusnak hívom. A nagyanyámnál szeretek lenni. Olvas valamit, én is elolvasom, amikor nem látja. Az a címe, hogy M. Furcsa és gusztustalan történet, de nem csodálkozom rajta, teljesen értem én, sajnálom ezt a fiút meg ezt a lányt, én nem szeretnék ilyen lenni. Különben is indiánkutató leszek, és az őserdőben fogok táborozni. Elolvasom az összes Kontiki-expedíciót, meg egy könyvet az esőerdő indiánjairól, egy másikat meg a majákról. A maják nem tetszenek, titokzatosak, de öldökölnek. Akkor inkább Hevesi András és Pocahontas, gondolnám most utólag, de Pocahontas éppen csak átfutott az életemen. Olvastam, Az indián hercegnő címen, átszivárgott rajtam és minden bizonnyal megtermékenyítette indiános álmodozásaimat, és aztán nyomtalanul eltűnt az akna látószögéből, míg Disneyék emlékezetembe nem idézték. Most viszont Mulan jobban tetszik. Az őserdővel az is baj, hogy félek a kígyóktól.

Álmodom kígyókkal, a szoba padlóján tekeregnek, fémesen fekete kígyók, dermedten ülök az ágyon. Ilyenkor menedéknek számít az ágy, vagy nem? Annyira félek a kígyóktól, hogy valamit tennem kell. Elolvasom A kígyóvadászok nyomábant. Nagyon sokáig tart, míg rászánom magam, hogy elolvassam. A könyv külön rettenetként rakódik rá a kígyós rettenetekre. Végül összeszedem a bátorságomat. A kígyóvadászok nem félnek a kígyóktól, sőt meg is fogják őket. Az ember viselhet magas szárú csizmát. Mindig a fejét kell először leszorítani. Hosszú bottal. Egy kicsit megnyugszom.

Ellopom apu asztaláról A sors ezüst ruhában járt. Egy nő van rajta ezüst ruhában, nem látszik az arca. Olyan gyorsan olvasom el, ahogy kamaszkoromban a scifiket. Felfalom, pedig nem érdekel. Nem marad belőle semmi. Anyu kicsit bizonytalanul azt mondja, hogy ilyeneket ne olvassak. Érzem, hogy mostantól szabad vagyok. Igyhát csillagász leszek. Belevetem magam Sklovszkijba és Kulin Györgybe. Vöröseltolódás, spektrumelemzés. Az indiánokhoz, az öleléshez és a kígyókhoz képest világos, tágas és absztrakt világ. Plasztikus azért, fények vannak benne, fejlődés, élet és halál, valami elkerülhetetlen, mint a görögöknél, de ez az elkerülhetetlen nem irracionális. Ez az elkerülhetetlen racionális, csak éppen mikor végre oda jutok a könyvben, hogy feltáruljon, akkor mindig egy egyenlet következik. Szomorú vagyok, de középiskolás korom végéig őrzöm a világegyenlet gondolatát, metaforaként, persze.

Aztán tizennégyéves leszek, verseket írok, és aggódom, hogy nem tudom utolérni Rimbaud-t. A körülmények hatalmát meg A csömört olvasom, és sok Dosztojevszkijt. Tizenötéves vagyok, és elmerülök A József és testvéreiben, alámerülök, ez a helyes szó, és azután Doktor Faustusban is. Nem értem az egészet, a zene túl absztrakt dolog számomra, inkább azok a vizi kővirágok, amik a kis Hannonak nőnek, a kis angyalarcúnak, azokból értek valamit. A varázshegyben Hans Castorp egy érdektelen idióta.

Tizenhatévesen Orwell 1984-ét olvasom, angolul, egy szentendrei házban, ahol egy macskára vigyázok. A macskát Cecile-nek hívják, és én nem tudok jól angolul. De ez nem zavar, perverz szépség van a könyvben, félelmetesen abszurd és hihető is, és éppúgy nem látom a didaktikát, ahogy Thomas Mannban sem érzem az iróniát.

Tizenhétéves leszek, teherbe esem, és elindulok lefelé, a sötétbe, elveszítem a lában alól a talajt, teljesen sima és közömbös a világ, minden szöveg egyforma, csak József Attila nem egyforma a többiekkel, ő önmagán belül egyforma, nem tudok részletekben megkapaszkodni. A Száz év magány elemzésével bejutok az egyetemre. Nem olvasok többé regényeket. Hazudnak, csalnak, nem segítenek.

Szerző:

Belépett: 1 óra

babarczyeszter

Blog kommentek: 6809Blog bejegyzések: 39Regisztráció: 12-10-2010

Írj megjegyzést