Öregedőben: lemondási nyilatkozat (elhangzott a Nappali ház utolsó estjén, 1999 december 30-án)

Kedves fiatalok, az öregedésről szeretnék mesélni nektek, ha sikerül.

Hatéves koromban kiszámoltam, hogy kétezerben 34 éves leszek. A következő lépsében el kellett volna képzelnem magamat harmincnégy évesen. Anyu harminc volt éppen akkor, tupírozta a haját, az enyémet meg húzta, miközben lófarkat csinált, a harmincnégy év egy érthetetlen, túlnan jellegű, azaz metafizikai szférába került. Annyiban maradtam, hogy felnőtt leszek.

 
Mi az, kedves fiatalok, felnőttnek lenni?
 
Nem én vagyok az egyetlen, aki némileg bizonytalan e téren, és ezt onnan tudom, hogy huszas éveim közepén szorongásomat leplezve megkérdeztem több ismerősömet is — akkoriban főként a Nappali házasok voltak az ismerőseim, és eléggé összekapaszkodva jártunk –, felnőttek vagyunk-e már, és szerintük pontosan mikortól, és ez az összekapaszkodottak mindegyikére kiterjed-e, születési évszámtól függetlenül, vagy a kapaszkodáson kívül mással is ki kell érdemelni.
Ismerőseim azt mondták, hogy ezen már ők is gondolkodtak, és nem tudják eldönteni, mert sose jött el a pillanat, amikor sikerült volna megérezniük, hogy most és ettől fogva.

Határozott felelősségként nehezedett ez rám, a felnőttség problémája.

 
Aztán elmúlt. Gyerekem született, ez bizonyos mértékben lezárta a problémát. Félretettem mint tisztázatlan, de lejárt dossziét. A probléma abban él tovább, ahogyan a gyereket nem nevelem, csak hagyom élni. Először azt gondoltam, csak addig nem nevelem, míg meg nem tudom, mint Descartes, hol vannak az erkölcsi igazságok.  Aztán letettem erről. Örülök, ha tudom, hol keressem a saját erkölcsi igazságaimat, ha éppen muszáj elővenni őket.

És ekkor jött az újabb szorongás. Újabb lépés, az ananké, a jelek kutatása, a metafizikai jellegű rémület. Le kéne zárni az ifjúságot. Próbálnék megint lépést tartani a korommal, behozni a behozandókat, az öregedés jeleit kezdem keresni.
Viszonyítok. Nézem a jobb karban lévőket. Szépek. Más folyóiratokba írnak, amelyek szintén jobb karban vannak. Ritmikai megfigyeléseket teszek. A felnőtt erkölcsi bizonyosságaiban különbözik a gyermektől (ő nevel, és nem őt nevelik). Az ifjúság viszont ritmikailag különbözik a középkorúságtól. Az egyedi ifjak ritmikája csoportosan összehangolt. Összekapaszkodási effekt. Én meg individualista maradtam, maradék elven lettem individualista, amikor eleresztettem az egykori összekapaszkodás tárgyait képező célszemélyek kezét.

Én és kedves ismerőseim elengedtük magunkat és egymást. Ennyi az egész. E sejtközi és időközi lében, a későnyolcvanas évek továbbnyúló pocsolyáiban ér majd minket az anakronisztikus öregség. Értelmiségiek lettünk az egyetemen, erről nem bírunk leszokni, aztán meghalunk. Addig is örülünk, hogy élünk. Széltében kezdünk terjedni, újságról újságra, Ph.D. tervezetről Ph.D. tervezetre ugrálván, ami az anakronisztikus öregségre várók tipikus betegsége.

 
Ezt onnan tudom, hogy ritmikailag középkorú kedves volt ismerőseim vertikálisan mozognak, további csúcspontok vagy csúcspontkísérletek felé, látják az életben a hierarchiát, horizontális terjeszkedésük legfeljebb a ruhaméretben és a tulajdonolt négyzetméterszámban nyilvánul meg.
 
Jó azoknak, akik látják az életben a hierarchiát.
 
Mert az öregedés jeleit kutatva, hogy kedves fiatalok, azt mondhassam, íme, elismerem és átnyújtom lemondásom, és íme, itt van mögöttem az élet, amely ifjúságom elhagyását munkakönyvileg igazolja, egy efféle lépésenként felvonulhatható didaktikus sztorihoz, amely az iskolák elhagytával az életbe fut, ennek bemutatásához tudni kéne, hogy mi az életben a megmászandó vertikum.
 
Boldogok, akik mindig felfelé néznek. Minekünk, ha szabad a la bölcsészgeneráció fogalmaznom, ez nem adatott meg.
 
Eme sorsszerű vagy egyéb jellegű jövőképhiány problematikusságát, s eme probléma alapvető homályosságát, már elnézést, hogy dícsérem magam, megdöbbentő precizitással sejtettem meg hatévesen. Milyen vertikumot mulasztottunk el megmászni, és hogyan lettünk mi horizontálisak? Vajon mindenkit sújt-e ez a horizontális lében szorongás, aki éppen, mutatis mutandis, 35 felé jár, vagy csak azokat, akik történetesen 2000 táján járnak 35 felé?
 
Talán hirtelen mutációk vagyunk, ismét csak a la bölcsészgeneráció, feltéve, de meg nem engedve, hogy van ilyen, mármint növekedés közbeni mutáció, hirtelen környezeti hatás, amelynek következtében a szervezet növekedése irányt változtat vagy teljesen összezavarodik és azontúl negatíve bővül, mélyülés formájában. Nagyok mélyek vagyunk, ez kétségtelen.

Kedves fiatalok! Az öregedés jelei után való szorgalmas kutatás érthető módon deprimáló tevékenység. Nem úgy kéne inkább, hogy egy nap megdöbbenve állunk a tükör előtt, kérdezlek titeket, és felfedezzük azt a ráncot, és rákérdezünk életünk értelmére, és becsapjuk a garázsajtót és ráüvöltünk a gyerekre, hogy mit ért ő a világből, mert a gyerek megint húszezer forintos legót akar – szóval nem így terveznétek-e ti, ha ti írnátok a barátok között forgatókönyvét?

 
Ehelyett itt vagyunk mi, én és kedves ismerőseim, folyton rákérdezünk életünk értelmére, mást se tettünk, mióta élünk, már eleve ezt választottuk főfoglalkozásként a bölcsészkaron, és megvesszük a gyereknek azt a húszezer forintos legót, csak hagyjon már tovább gondolkodni az életünk értelmén.
 
Itt mintha volna némi vertikum. Tíz évvel ezelőtt nem vettük volna meg a gyereknek a húszezer forintos legót, csak hogy hagyjon már tovább gondolkodni az élet értelmén, igaz, hogy mi a francnak vegyen az ember akkora legót egy csecsemőnek, sőt egy negatív gyereknek. De ez legyen a ránk érvényes vertikum? Miközben az élet értelme nem növekszik kumulatíve, sőt? Ugye nem?!
 
Az öregedés jelei után való kitartó kutatás, amely menet közben, lelkiismeretességünknek köszönhetően, beépül az élet értelmén való töprengésbe, mondom, kedves fiatalok, elég undorító dolog, ha közben egy lében úszkál az ember, amely a maga iránytalan és színjátszó felszíni borzongásaival inkább a buddhistáknak látszik kedvezni. Nyilvánvaló, hogy a buddhisták nem kutatnak az öregedés jelei után. Megvilágosodnak a lében, legyen az későkádári vagy koraorbáni, s azontúl rendben vannak.
 
Történelmileg tudatos munkával minimálisra csökkentik a történelemmel kapcsolatos várakozásaikat. Élnek, művelik a kertet, összekapaszkodást csak alkalmilag és esetileg vállalnak, meghalnak. Bejövő generáció se lesznek, nemhogy kimenő. Nem hisznek semmi feleslegesben és nem is óhajtanak hinni semmi feleslegesben. Igy relativizálódásuk is kizárt.
 
Bölcsen hallgatnak az örökkévalósághoz képest.
Kedves fiatalok, azt hiszem, ha nem sikerül középkorúsodnom, buddhista leszek. Ez a lében való megvilágosodás nem tűnik rossz ötletnek. Minden, ami emberi, mulandó és többnyire gusztustalan is, vitatkozni nem érdemes rajta. Ki-ki megoldja magának. Azért embert ne öljetek, csak ha nagyon muszáj.

Bölcsességként rátok hagyom ezt, és egy lezáratlan dossziék felett hunyorgó zavart, de azért biztató mosolyt. Eljő a kor, amely átértékel minket, egyéb értékekkel egyetemben. Ha nem, hát nem. Vale.
 

Szerző:

Belépett: 2 hét

babarczyeszter

Blog kommentek: 6809Blog bejegyzések: 39Regisztráció: 2010. 10. 12.

Írj megjegyzést