Emlékpogácsa, 2002

Emlékpogácsa

Hugom többnyire süti a pogácsát, én nem sütöm, csak eszem. Nem az ő pogácsáját eszem, azt tilos. Ő sem eszi. Mindkettőnknek megvannak a magunk kis szertartásai. Evési szertartások, nemevési szertartások, tilalmak és bálványok. Bálványok lakhelyei vagyunk, lelkünk állványzata tilalomfákból épült, ismeretlen nevű vágyak és rémületek tekergőznek köztük. Valamibe csak kapaszkodni kell.

Néztem, míg dagadt a tészta a tálban, kedvem lett volna belecsípni, milyen fogása van a tepertővel egybegyúrva, de nem mertem. Ha a számba teszem a falatot, megéhezem, és nincs megállás.

Kiüresíti a lelkét, üres és fehér szentély a teste, és kiéheztetett testén át ér el a lelkéig, és azt is kifehéríti, kipucolja. Így tartja karban magát, már egy éve. Mintha valami különösen erős zsíroldószer volna az agya, mintha valami különösen hatékony szike volna a keze, mintha a nyelve ízek helyett színeket tudna csak észlelni, és azokat is fehérré akarná összekavarni, mintha a szája örökre zárva volna. Semmi oda nem léphet be, és semmi el nem hagyhatja. Tizennégy éves a hugom, a leány, akit legjobban irígyelek e földön. Csodálatos vallása van neki, csodálatosan fehér, semmi sem keveredik benne össze, nem úgy, mint az én gyomromban, az én fejemben, a füzeteimben, a verseimben.

Most a tetejét vagdalja, megkeni tojással. Jó szaga van, amíg sül, viszkető orrcimpákkal járunk a konyha körül.

Az ő vallása olyan, hogy minden szépen külön van tartva. Minden íznek külön kis fiókja van. Elképzelt ízek, ételek kategóriái, csodálatos Linné-rendszerben, egy fehér papírra kiterítve, aprólékos, gyötrelmes írással megjegyzetelve. Barátok, borotvapengék és ételek bonyolult, gyönyörű matematikai rendszerének képzelem az ő vallását.

Nem mintha tudnám vagy érteném. Anyu és Apu se tudja, és nem értik, senki sem érti. Tudni is csak egy ember tudja: ő maga, a papnő. A feladatát tudja — úgy értem tudja, de nem érti. Nem kell értenie, anélkül is ért hozzá. Ez a pogácsa-dolog például: hogyan lehet ennyire szűzen és fehéren pogácsát sütni? Fejből süti. Hogy van a fejében pogácsa, ha soha nem eszik? Talán egy pogácsát egyszer megevett. Azóta is abból él.

Egyet-egyet megnéz közelebbről, félbevágja, hogy lássa, lélegzik-e belül.

A pogácsát Anyuk adják útravalóul, legalábbis ez jut róla eszembe, az Anyuk pedig esznek és etetnek. Tulajdonképpen nem esznek, a helyes kifejezés az volna, hogy együttesznek, mint ahogy együttéreznek, és együttvannak, jó esetben persze, rossz esetben kevésbé, vagy ritkábban. Az Anyuk benne vannak az ételben. Lehet, hogy a hugom is benne van az ételben?

Az Anyuk néha annyira benne vannak az ételben, hogy azt már elviselni sem lehet. Odanyomakodnak a száj és a villa közé, mint a falat, de nem lehet őket lenyelni. Minél inkább erőlködik az ember, annál kevésbé megy le. A kisbaba elfordítja a fejét, és kiköpi az ételt. Én is ezt csinálom, de már nagylány vagyok, tehát másképpen csinálom.

A tészta, úgy érzem, szigorúan ellenkezik a szüzességgel, lisztesen fehér kézzel jár, de az érintetlenséggel nem fér össze. Nem is arról van szó, hogy hugom érintett-e, megérintették-e már őt mint Anyagot, ilyesmiről mi nem beszélünk, legfeljebb gondolunk rá, de hogy a száját ne érintse Anyag, étel, az képtelenség. Aki nem eszik, az ne süssön pogácsát, aki nem tud együttenni, az ne főzzön egyáltalán, de különösen ne süssön.

Egy biztos, számomra az étel nem gondolat, hanem brutális összefonódás, vad és elképzelhetetlen és megnevezhetetlen pornográfia, számára pedig csak gondolat, érinthetetlen és testetlen valami. Hát ebben különbözünk, a hugom meg én. Most ebben különbözünk, egyformák sose voltunk, mindig másfelé hajlunk el, mintha taszító mágnesek lennénk.

Ő süti a pogácsát, és én eszem, de nem most, nem az övét. A túrótortáját vagy a fagylaltját sem szívesen kóstolom meg, pedig nagyon sok fagylaltot tudok enni. Semmit, ami az ő kezéből kerül ki: nekem nem a megszentelt házias koszt való, az ilyen áldozati étel, hanem a tömegtermelt, a névtelen. A gyomrom tömegsírnak van teremtve, beveszi az Anyagot, aztán kifordítja magából, üzemszerűen.

Hugom visszafogottan, méltóságteljesen süt, álldogál ott, részt vesz a sülésben, látszik, hogy szívesen van a forró sütő közelében. Ezért süt, és a vallás mián, nem örömből. Nem vetkőzik neki nagy lendülettel, hogy teremtsen és átgyúrjon, inkább áhítatosan motoszkál, összeszorított szájjal. Mindig fázik szegény. Harminc fokban is a fekete gyapjúgarbóját hordja, és a napsütötte oldalon jár. Lehet egyébként, hogy ő engem irígyel legjobban e földön. Talán arra vágyik, hogy nekem süssön pogácsát, én egyem meg. Vagy talán arra vágyik, hogy ő egye meg, csak valahogy rajtam keresztül.

De ezt a pogácsát most Anyu és Apu kapja, és bárki, nagyjából mindenki a nagyvilágon, aki csak létezik — mindegy. Számtalan hosszú, vékony árnyék formájában képzelem el ezt a sok létezőt. Más létezők nem jelentenek nekem semmit: csak a hugom fehér vallása, meg az én kavartyolós, szégyenletesen pornográf vallásom. Túlérett alvilági figura vagyok az ő sápadt szentje mellé. Bizonyos szempontból persze szép és harmatos leányok vagyunk, őszibarackok és mosolygó almák, nádszálkarcsú, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes, egyszóval ennivaló leányok, de ez csak afféle hivatalos verzió, amely a lényeget, a gyomor, a száj és a világ összefüggéseit jól-rosszul eltakarja. Mi tudjuk, hogy mik vagyunk: Anyag vagyunk, maga a tökéletlenség. Félkészek vagyunk. Mellek és csípők és combok, gödröcskés fenékpofák és puha nyakak kezdünk lenni, amelyeket irtózatos erőfeszítéssel próbálunk kordában tartani. Az Anyagot el kell tüntetni a világból, ez volna a fő feladatunk, ez a tizennégy- és tizenötéves lányok feladata. Én beveszem és kihányom, ő viszont összeszorított szájjal, szigorú szemmel nézi, vékony és undorodónak látszó ujjakkal toszogatja a tányérjában.

Nem képzelem el, milyen az, amikor mások szájába kerül az étel, még orrot vagy szemet sem képzelek ilyenkor senkinek, nemhogy szájat, amint ízeket vesznek be, agyat, amibe felszállnak az ízek, és gyomrot, amibe leszáll, ami az ízek után marad, és szerintem ő sem képzel semmit azokról, akik majd esznek. Csak kihúzza azt a rohadt sütőt, kiveszi a rohadt pogácsákat, és ráborítja az emberiségre.  

Akinek nincs vallása, az a mi szempontunkból puszta díszlet. Csak a vallás cselekszik. Akinek nincs vallása, az nyilván nem tud valamit. Ő úgy gondolja, azok nem tudják, hogy mi a jó — hogy elemésztődni jó, átlátszóvá válni jó, de amikor nem jó, akkor is úgy helyes és üdvözítő, vagyis mégis úgy jó, még ha nem jó is.
Én úgy gondolom, ők nem tudják, mi a rossz — nem tudják, hogy a rossz, amelynek csatornája énbennem fut, a gyomrom és az agyam közti szakaszon, az a kísértés. A kísértés a türelmetlenség az éhségben, a kétségbeesés a bánatban, a düh a félelemben. A türelmetlenség, a kétségbeesés és a düh elől beleeszem magam a kásahegybe, és aztán kijutok a túloldalon, lyukat vágok, én magam leszek a lyuk, és a végén kiérek a fénybe.

Nekem az éhségem a vallásom. Csillapíthatatlan az éhségem, ó Uram. Néha szoktam imádkozni, általában azt kérem, hogy tüntess el a világból. Vagy jelenj meg nekem, és közöld már, hogy mi a fenét csináljak.

Utópikus szaga van ennek a pogácsának, olyan enyhén erjedt szaga, mint egy viszonylag tiszta szájnak, vagy a bodzaszörpnek, meleg szaga, mint a menedékháznak a Tátrában, és esküszöm, ha még egyszer megesik a szégyen, ha még egyszer telítődöm éhséggel és túlcsordulok, ha most éppen ezzel a tepsi pogácsával, ha ezt a megpróbáltatást, ezt a kísértést nem állhatom meg, és el nem háríthatom magamtól, akkor esküszöm, hogy végeztem.

Nem számolok most pogácsaevéssel, mert önkéntes száműzetésben vagyok. Nem tartozom a világhoz, a lakásom különös mozaik, a WC-kagylóból, a konyhapultból és az ágyam lószőrmatracának huzatjából kombinált montázs. Nem tiltja senki, hogy a hugom pogácsáját egyem, csak a szemérem. Tizenötévesen a szemérem nagy dolog, tizenötévesen a szemérem azt mondja neked, hogy a fiú, aki megérintette a mellbimbódat a trikód alatt, bizonyosan szerelmes beléd, és feleségül is fog venni. És te bizonyosan szerelmes vagy belé, és feleségül fogsz menni hozzá. Hiszen másképp hogyan is hagyhattad, akár egy másodpercre is, egy nem is olyan régi estén.

A pogácsát tehát Anyu és Apu eszi, és aki még beesik hozzánk, barátok.

Állva és ülve, beszélgetés közben, fél kezükben pohárral, oda sem figyelve tömik a szájukba a barátok. Egyszerre két kéz is van a tálban, sőt, három. Úgy látom, nagyon lassan esznek. Kicsiket harapnak, sokat várnak, nyugodtak, mintha ráérnének. Én bezzeg nem volnék ráérős. Nekem sürgős dolgom van, amikor eszem.

Vissza kell fognom a sürgetést. Nem ehetek. Sosem eszem, ha mások látnak. Ha tehetem, persze. Rosszul viselem a szégyent. Sürgős az éhségem, mint afféle szükséglet, pisilés vagy hasonló. Csak akkor érzem meg, amikor már nagyon sürgős, mindjárt elájulok, vagy sikítani volna kedvem. Remegni kezdek, mintha rettenetes állatok akarnának kinyomulni a torkomon, és vissza kell nyomni a fejüket, betemetni őket, fullasztásos halálra ítélni, aztán a hullákat kihányni a WC-ben. Nem láttam tulajdonképpen még egy szörnyet sem, semmilyen állatot, ételalapnyagot látok többnyire, visszaforgatva végállapotából. A szörny bennem marad, de evés után elalszik, és hányás után meghal egy kicsit. Sokat tudok, például hogy — minden ellenkező intuíció ellenére –, az jön ki először, ami először bement.

Az ételek ízéről és elkészítési módjáról nincs sok fogalmam, annál többet tudok viszont emésztődési folyamatukról, hányhatóságukról, elegyedésükről, a torok érzékeny nyálkahártyájára gyakorolt hatásukról. Kedvelem a paradicsomot: a héja mindig visszaköszön. A tésztafélék nagyszerűek: puha pépként nyomulnak vissza. Hústól, sajttól óvakodni kell viszont, és nincs halálosabb, mint a mogyoró, kegyetlen, karcos holmi, bármilyen csábító is. Így találkozom az étellel, rombolom, amit hugi felépít, ásom az alagutat át a kásahegyen, az Anyaghegyen, ami a világ.  

Anyu és Apu persze nem ráérősen eszeget, nem is beszélgetnek közben, félelemmel és reszketéssel nyúlnak a tálba, kerülik a tekintetünket, csócsálgatják a tésztát, fennhangon dícsérik, így meg úgy, egyetek gyerekek, de jól sikerült. Aj, nem meggyőző, sehogy se megy nekik, nem bírnak felérni a feladatig. Ők az istenek, nekik kell elfogasztaniuk az áldozati ajándékot. Képtelenek rá. Képtelenek lenyelni, ami előttük van. Szimbólumokat kéne zabálniuk, és nem megy. Már ők is titokban esznek, mintha szégyellenék, hogy emberek. Csak reggelizni szeretnek, mint Anyu. Vagy jól bezabálni a TV előtt, mint Apu.

Igazság szerint utálom őket, pedig nem lehet könnyű istennek lenni. Én titokban eszem, mert sürgős szükségletekhez senkinek semmi köze. Ami ennyire rettenetes, az magánügy, magányos ügy. Biztosan gondolnak rá néha, hogy jó lenne csak úgy emberesen enni egyet, együttenni, családiasan. Ilyen lányok mellett nem lehet. Ezek a lányok, a szép és harmatos leányok, őszibarackok és mosolygó almák, ennivaló, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes leányok most elhajolnak, kétfelé hajlanak, mint a rózsafa ága valamiben, amit énekelni szoktunk volt régebben, az egyik ájuldozik, a másik öklendezik. Deviánsok lettünk. Nem mintha minket ez zavarna.

Egy idő után persze kiszárad a pogácsa, még a krumplis pogácsa is, nem beszélve a töpörtősről, mert az fokozottan veszélyeztetett. Az igazi, a jó pogácsa csak harmadnapra lesz száraz. Harmadnapra, ha kint marad, ha a tálon hagyják. Nedvesen hideg lesz, ha a hűtőbe teszik. Ha száraz, vagy ha hidegen nedves, én is megehetem, de többnyire a boltban veszem, mindjárt szárazon.

Nem olyen rég még semmievő voltam, a hugom vallásán voltam, diadalmas, kíméletlen tizennégyéves éhezőművész. Elfelejtettem, milyen diadalmasnak lenni, teljesen elképzelhetetlen lett számomra ez a nagy diadalittasság, az a könnyű, repülős érzés, az a dac és az a mindenható erő. Mostanra mindenevő lettem. Harmadnapevő. Nem tudom, miért. Megismertem a szégyent. Legjobb esetben is csak a felejtésre, a láthatatlanságra számíthatok. Olyan démon lettem, aki azzal áltatja magát, hogy észre sem veszik. Azzal áltatom magam, hogy holnaputánra már elfelejtődik a mai fogás, a maradék, nem nézik, nem kérdezik, ki ette meg, mert harmadnaposan nem kell már a kutyának sem. Az már az ördögé. Az én speciális kis démonomé.

Tehát dögevő vagyok. Harmadnapos paprikáskrumplit is eszem, az jó, megérik. Megszívja magát a krumpli, rácsapódik a lé, tömény, érett egységgé alakul. Állva eszem, hidegen, a fazékból, úgy a legjobb, úgy emlékeztet a leginkább a feladatra. Gyorsan és hatékonyan dolgozom. Ez nem a különválogatás, az ízlelgetés, a kézben melengetett vagy hűtögetett falatok ideje, hanem a cselekvésé. Megéhezek rá, bekebelezem és kiadom magamból. De sokkal biztonságosabb olyasmit enni, ami harmadnapra már csak az enyém, egykor friss kiflit, óvatlanul nagyra tervezett sajttál maradékát, felpöndörödő szegélyű párizsit, egy jószándékú vendég súlyos tévedéséből eredő tortaszeletet. Vagy pogácsát.

Harmadnapon levest tesznek elém. Húst, krumplival. Próbatételnek vetnek alá. Ne kísértsetek, mondanám, de hiába próbálom mondani, mert nem találom meg ezt a szót, csak meglehetősen átlátszó ürügyeket találok, úgyismint "nem vagyok éhes" vagy "már ettem".  Odáig jutok csak el, hogy "ne!", egy gyötrődve pulzáló felkiáltójelet teszek a hugom állandó felkiáltójele mellé. "De miért?" — kérdezik meglehetősen jogosan. "Mi ez már megint?" Vasárnap van, család van. A család a tápláló dolgok közé tartozik, tápanyag, táptalaj, táptalaja a kísértéseknek és a kétségbeeséseknek. Innen most nem szabadulsz, mondja nekem az ebédlőasztal.
Ezt nem úszom meg szárazon. Ha nem engednek elbújni vele, akkor kiteszem a világot ennek a rettenetes látványnak, szembesítem a rettenetes éhséggel, a rémisztő mohósággal, az Anyagtól való rettegéssel, a kis halálon át való szabadulással.

Nem szeret a világ, mert bűnös vagyok. Bűnös vagyok, biztosan azért nem szeret a világ. Az a bűnöm, hogy nem bírom megszerettetni magam. Az a bűnöm, hogy nem szeretnek, nem bírnak szeretni. De most erényes leszek az asztalnál, még egy bűnt nem bírok el.

Erényes vagyok, nem veszek be semmit, nem adok ki semmit, közönyt mímelek, nézek, használom a szemem, ülök, használom a testem, mintha ember lennék. Harmadnapos pogácsákra gondolok közben. Már három napja gondolok rájuk, de csak mostanra értek meg számomra. Visszavonulok velük az érintetlen hagyott ebéd után, hátamat a világ felé fordítom, tejet töltök, nagy rutinnal, tudom, hogy nem néznek, mert nézni se bírnak, de mégis lángol a hátam a szégyentől, és gyorsan-gyorsan végzek ezzel.

Hatszor olyan gyorsan eszem, mint egy ember, hatszor annyi fér belém, és nincs, ami megállítson. Igazi hatalmas démon vagyok, hatszor annyi pogácsát eszem, megeszem a harmadnapos pogácsát mindet, mindent, ami maradt, mindent, aminek hiánya még leplezhető, a meg nem evett ebédet, a titkos üveg lekvárt, az elfelejtett babapiskótát, felfalom, bezabálom, beletömöm az arcomba.

Végezni akarok magammal. Meg akarok halni, de a meghalásra nem értem még meg. Csak ennyire, hogy elnémítsam a sürgetést, és aztán megszabaduljak a bűn gyümölcsétől. Felmosok magam után a fürdőszobában, okádtam, de rendes lány vagyok, az én bajom csak az enyém. Nem osztozom rajta velük, nem akarom, hogy osztozni akarjanak velem. Nem kell a trakta. Nem kell a bűntudat. Nem kell a táplálás. Egyedül rágom át magam. Nincs terített asztal. Mindehhez túl késő. Úton vagyok a kásahegyben, és nem nézek vissza. Kifelé tartok mindebből. Kívül és túl van valami. Valami más van, addig kéne elérni.

Mi mindannyian félünk. Hugom fent a hegyen, csontfehér sziklákon. Én a kásahegyben, belső örvényekben, amelyek naponta háromszor lehúznak, belenyomják a fejemet a WC-kagylóba. Mindenki más kettőnk között, a kezükkel a szemüket takarva.

Nem tudok az emberek közt élni. Nem tudok ezen a világon lenni.
Megtöri a lelket a szégyen.

Szerző:

Belépett: 2 hét

babarczyeszter

Blog kommentek: 6809Blog bejegyzések: 39Regisztráció: 2010. 10. 12.

Írj megjegyzést