Mindenki látja

Tudom, nem vagyok túl aktív, csak most valahogy semmi kedvem semmihez.

Most is ahogy ránéztem a mosatlanokra, olyan undort éreztem annak a gondolatnak a hatására, hogy el kell mosogatnom, hogy nagyon. Pedig a mosogatás az egyetlen amit szívesen megcsinálok. Most meg, ránéztem és úgy éreztem egyszerűen túl kényszerszerű, nem megy, ez már meghaladja a képességeimet. Mint amikor bemész a boltba, meglátsz egy jó cuccot, amit meg akarsz venni nagyon, de muszáj vagy otthagyni. Tudom ez nem olyan, csak hirtelen ez a hasonlat jutott eszembe. De mivel muszáj voltam, így elmosogattam mindent, de közben végig kínként éltem meg (ami lehet hülyeségnek, hisztinek tűnik). Meg az előbb is olyan kényszer jött rám hogy bántsam magam, hogy üssem marjam magam, nagyon nehéz volt visszafojtanom. Na a másik meg az, hogy miért vagyunk megbélyegezve? Ha előtörne ez a kurva border-bipol belőlem ami egész nap emészt, akkor egyből mindenkitől megkapnám, hogy őrült vagyok, egy hisztis picsa, egy elmebeteg. Ha meg magamba tartom, nem mutatok ki semmit, akkor meg lusta trehány vagyok, meg miért nem mutatom ki az érzéseimet…. 🙁

Lelkem sötét felhők árnyékolják be,

és nincs velem már senki se,

fáj a Távol és fáj a Közel,

fáj a lelkem, mely szégyentől tüzel,

és bár megállíthatnám az időt és lenne vége,

majd felnézek a sötétfelhős, viharos égre,

elveszett lényem minden készsége és képessége.

Hogy folytassa? Nincs már reménye.

A szégyen tüze izzik benne

és retteg, mi lenne ha ismét a hazugságok

örvénye remegne.

Végül? Kiutat hol keresne?

Hiszen kínos a családnak élethelyzete.

Csalódást okozott,

pedig végig kitartóan próbálkozott,

mégis elbukott.

Nincs már mit szeret, se motiváció, se vágya,

döntése sose volt: így most vajon mit csinálna?

Sötét a lelke, sötét a szobája,

még nagyobb elkeseredése és magánya,

mindig is azt szerette volna, hogy lássa:

HOGY NEM ÉLT HIÁBA!

Lefeküdni, kelni, oly felesleges,

reggelből újra hajnal, miért is keresselek,

mert nincs kölcsönösség és válasz,

rossz ember vagyok nyugodtan ignorálhatsz.

Hiába szeretnélek magam mellett tudni,

az éjszaka árnyai nem hagynak aludni.

Fáj a Távol és félő a Közel,

szorongok majd bűntudat csilingel.

Mit mondanék? Tuti, kamuzva hazudnék,

mert Szégyent tojik a Nyúl,

miközben a hajnal nappalba fordul.

 

 

 

Figyelsz, ahogy rosszat teszek,

körülöttem ítélkező tekintetek,

megijedtem, magam lepleztem,

lépteid újra és újra visszafordultak,

s összerezzentem.

Oly sokszor mondtad : Süllyedj el!

Azt is mondtad, szégyellsz,

összetöpörödve lépkedtem melletted, és tudtam,

a világ újra többé fel nem éleszt.

Halott lelkem felett fekete a felhő

és már akkor tudtam – a Szégyen velem felnő.

Igen, teltek hosszú évek és én bújkáltam,

a Szégyentől nem leltem menedéket.

A munkanélküliség és a sok hazudozás,

mert a te lányodról aztán ne csámcsogjon a világ.

Aztán jött a pszichiáter és újabb hazudozás,

meg ne tudják, hogy a lányod ronccsá vált.

Mert fontos a külsőség, mit mutatsz

de idővel belefáradsz és legalább terápián

adod tisztán minden zavarral együtt azt, aki vagy.

És ki tud róla, ki tud róla, ki tud róla, hogy a kórház-

visszhangzik – Mindenki bazdmeg, remegő rohanás, 

aztán a sok drámai sírás,

hogy jajjj a büszkeség,

de én már szavad se hiszem, Elég! 

Mindig csak a kurva nagy SZÍNJÁTÉK!

 

Azóta is érzem, mekkora nagy tabu vagyok,

családi kollektív szégyen,

az emberek tekintetét mindig is félem,

mindenhol szemek néznek:

Vajon mit látnak? A rosszat? Elítélnek? Féljek? 

…és jönnek felém mindenféle lények.

Szemükbe ne nézz! Ha megteszed, megölnek téged! 

Csak jönnek és jönnek feléd,

te ott ülsz remegve középen, nincs út merre menj,

lefagytál, hogy lépj.

Várod, hogy egyszer megölnek,

kerülöd a tekinteteket, kerülöd őket

…. és itt is – ott is életed része a szégyen,

ki mit hogy tud meg rólad,

lelked újra remeg és a hazudozó szavak,

elrejtik, elrejtik bűnös lényed,

bújj el, a sötétben kell élned,

így nem érnek el hozzád kések,

fájó, égő és mérgező hegek és csípések.

mindig van új a nap alatt

s mindig van újabb nap

néha fényes, időnként borús

máskor meg búrás

ne féljetek skacok, mindenkire süt előbb-utóbb valami

vagy valaki

legyen valami szép, valami csillogó, valami szívmelengető…

csodásat

Az álmot várom, sötétben tapogatózva kereslek,

végül azt hiszem, jobb lesz, ha elfeledlek,

valahol talán létezel, de szerteszakadt létünk

össze többé nem férceled,

és én se fércelem,

a szavaim hideg esőként hullnak alá

s ott halnak érzéstelen.

Egyszerre várlak még és dühösen löklek el.

Szeretet, hol vagy? Valaha még itt leszel?

Várlak de tudom, nem szólsz hozzám többé,

lelkem fekete madarak szállják meg,

a lét a sötétségé.

Nonstop bennem a kérdés:

Megéri még bárkire várni?

Vagy a szív pusztán a sötét földben fog hálni?

 

Mert a munka, a gyerek, a siker,

minden is fontosabb, nekem nincs helyem,

ne csodálkozz, ha többé nem érsz el.

Számomra nem vagy, mégis valahol létezel…

Az élményt hasítom, leválasztalak lelkemről,

és ha még tőlem bármit és szeretnél,

megpróbállak elfelejteni , többé te se keressél.

Hajnal van, minden oly csendes, távoli,

elméd éber, nem vagy kész álmodni,

a sötétség benned szorong,

fut az égen és feltűnik a fényes korong,

és lények szállnak alá,

emberekbe költözött a sötét talány,

szavak és hangok

beszélnek hozzád s te sasszézol

köztük, őket távolról hallod,

s ha engeded, ki tudja, mit nyelsz magadba,

a másik szavai már piócaként lógnak 

testeden, fejeden, hajadban,

ítélkező, okoskodó, magyarázó szavak,

 az ördöglakat enged, lyukas a falad.

Nem bízol senkiben, a világban,

a lények ott keringenek, sötét árnyak,

követnek és a hajnali csend …

nem csukod szemed, éber a figyelmed,

ha lekapcsolódsz és a készenlét egy pillanatra

is enged, 

szorongva rohansz, biztonságot nem lelsz

és a könnyek eltemetve,

így kúszik az árny a lelkedbe.

Jönnek az emberek és belőlük beszélnek a lények,

sötétségben hullámoznak, kis szarvuk apró kések,

egy szó, egy email, már szorong egy részed.

Párhuzamosan, üvöltve kér kommunikációs teret,

már a védelmet sehol se nyeri el, ahogy te se nyered.

 

…. és a sötét hajnalon már a madár csicsereg,

az éber álom lénye sötéten cserreg 

és szorongva köszöntöd rég megszállt lelked.

Itt vagyok megint ennyi ido utan.hat nem.javultam.romlitt a helyzet

Allutolaf mar bipolaris is vagyok es bulimas es anorex a sok egyeb mellett.azota sem tudok aludni semmut.insomnia.nem sikerult terapiat gyogyszerrel beallutani evek ota plusz minden nap hanyok.jott egy betegseg valamin poly…akik sok vizet isznak naponta kb 8 liter vizet iszok meg es ki is hanyom minden nap.nagyon kesz vagyok.csak allandoan fekszek.nem mozgok semmut sem

Nem tartom senkivel a kapcsolatot telhesen bezarkoztam.csak a neten ligok ejjel nappal nagyjabol most enbyi majd madkor mast. Off.