Mindenki látja

Nem belépett vendégek is elolvashatják.

Mit jelent a jellemhiba

jellemhiba (főnév)

1. Hiba valaki erkölcsi és szellemi tulajdonságaiban.

2. Jellemgyöngeségből származó vétség.

“Az életben többen buknak el jellemhiba miatt, mint bármi más okból.

Dr. James Kennedy

Mi is a jellem fogalma először is?

Jellem – tartós (viszonylag állandó) személyiségvonások együttese. Az emberek cselekvéseiben, életstílusában mutatkozik meg.”

“A személyiségjegyeink nem pusztán a társadalmi helyünket, kapcsolatainkat határozzák meg, de akár a testi egészségünket is befolyásolhatják.
Gondolataink hatással vannak szervezetünkre, így aki ügyel az egészségére, annak nem árt dolgoznia a legrosszabb tulajdonságain.

Ha elfogadjuk azt az alapjábavéve elfogadható állítást, hogy senki sem tökéletes, akkor ebből arra is következtethetünk, hogy mindenkinek vannak hibái. A hibák viszont egyértelműen nem jó dolgok, így mindig meg kell próbálnunk helyrehozni azokat.

Mostanában foglalkoztatnak ezek a gondolatok, hogy mit is nevezünk jellemhibának.

Pár évvel ezelőtt abban a tudatban voltam, hogy a légynek se tudnék ártani és igenis jó ember vagyok, de utána, ahogy elkezdtem elemezni az életemet, háááát , mit ne mondjak…

Nem vagyok büszke egy-két cselekedetemre, de arra jöttem rá, hogy elég sok ember felmenti ezzel a kijelentéssel magát, hogy igenis ő egy jó ember.

A fenéket, mindenki követ el hibákat, amik eleinte talán nem tűnnek súlyosnak, de ha tovább boncolgatjuk nagyon sok mindenre hatással vannak, a következményeket pedig lehet, hogy nemcsak mi viseljük.

Nagyon nehéz szembesülni azzal a bizonyos tükörrel, pláne, ha beletudunk, vagy egyáltalán bele akarunk nézni.

A tudás pedig felelőséggel jár, ha már tudjuk, hogy hibáztunk, akkor nem mutogathatunk többé másra, csak saját magunkra.

Nade akkor hogy legyünk ” jó emberek”‘? Ez itt a kérdés.

Ki oldoz fel bennünket, hogy ne cipeljük azt a bizonyos puttonyt /a múltat/.

 

 

 

 

Mit jelent a jellemhiba Read More »

Mélyalvás hiánya

Sziasztok. Az én problémám kb 3 hónapja kezdődött, egy buli alkalmával durván ki csináltam az idegrendszerem. Edzés előtti porgeto, majd utána buli előtt sok alkohol energia itallal, buliban egy csík kokain, majd iszonyat kész állapotban reggel 3 cataflam kb 1 órán belül. Ez után 5 napig nem aludtam, miután  surgossegin kötöttem ki, ahol benyugtatoztak. Akkor azt hittem a túl pörgés az oka és helyreáll minden, de nem. Probalkoztam altató teakkal, mindfullness technikák elsajátításával, teljesen sulytalanna valók, lelassul a legzesem, de fel aggyal alszom, ez után egyik felém hulla fáradtan másik pörögve fáradtságot nem érezve ébred. Napközbeni érzéseim ki tolódtak, nem érzem mikor éhes vagyok, szomjas vagyok csak mikor már szédülök kiszárad a szám stb. Szinte nincs fájdalom küszöbön, izomfaradtsagom iszonyat ki tolódott. Szexuálisan is komoly gondjaik vannak. Olyan érzés, mintha károsodott volna a központi idegrendszerem. Lehetséges ez? Van ebből felépülés? Minden eredményem negatív egyenlőre…. De a kimerültség miatt már jelentkeznek tünetek, szem fáradtság…. Pszichiáterhez fordultam, Yarocent kaptam első körben, de azon kívül hogy picit elalmosit semmi hatását nem érzem az alvasomra, altatót bekapva (rivotril,frontin) pedig leszedall, másnap használhatatlan vagyok. Hangulatilag teljesen ép vagyok, sosem depiztem, edzem is mellette, boldog életem van, azonban egyre nehezebb a kimerültség miatt. Alta tóból a Zolsanat próbáltam meg, az tűnt a legelfogadhatobbnak olyan szempontból, hogy első éjszaka kiütött, azonban ahogy urult belolem 2.ejszaka már nehezen de magamtól aludtam, aztán mire kiürült megint nem. Kérlek mondjátok, ha maradandó tompultsagot okoztam magamnak, van az a szer, amivel el tudom érni a mélyalvás fázist akár 5-6 órára, úgy hogy közben nem szedall le és használható vagyok másnap. Nagyon köszönöm. 

Mélyalvás hiánya Read More »

Kellenének szavak…

Sziasztok!

Kellenének szavak amiket még nem ismerek. Egészen egyszerűen nem tudom megfogalmazni hogy mi is ez a belső fájdalom. Ám mielőtt eljutnék bármilyen következtetésre, először magamban keresem a problémát, mert felesleges tagadni hogy van bőven…Iszonytosan kattogok azon hogy ezt nem kértem, és nagyon sokat teszek, vagy akár múltidőben is mondhatom, tettem magamért. Voltak tévedéseim, mint az hogy önkezűleg távozok ebből az életből, vagy akár csak a sima vagdosás, és mégis, a mai napom után úgy érzem hogy igenis volt létjogosultsága ( milyen hülyeség már, öngyilkos és létjogosultság) az öngyilkosság vágyának és kísérletnek. Na igen, akkor voltam olyan balfék hogy jelezni akartam hogy egy fontos rész abból amim van, kire is óhajtanám hagyományozni. 

A lényeg, hogy a mai napig azt gondoltam hogy milyen sokat is segítenek a gyógyszerek és a pszichológus, ennek ellenére ismét sikerült hatost dobni ebben az össznépi társasjátékban. Össznépi…aha…Próbálom magamat okolni hogy apafej, dehát border vagy, milyen csodára számítottál? Kb arra a csodára hogy egy pillanatig sem titkoltam hogy alkalomadtán hibátlan seggfej vagyok, szeretném azt aki elfogad.. És volt is  erre a szerelmes reakció „hogy így is kellesz” .  Tény hogy a pszichológus sokat segített abban, hogy értelmes reakciókat prezentáljak, de a mai reggelen éreztem hogy nem a mentáls stabilitásról fog szólni a nap, és ezt elmondtam. És basszus mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Abszolút értelmiségi módon, de mégis az én kurv@anyámat. Én meg csak védekeztem. Nomálisan, semmi értelmetlenség. Hittem teljes lelkemből, hogy van olyan aki együtt tud élni azzal hogy nem mindig tudok empatikus lenni, pláne mikor a saját poklomban kalandozok. Hát tévedtem, és nincs okom a másik felet okolnom. Végülis ezt tudnám ragozni a végtelenségig, de szerintem ma én voltam aki szenved más miatt, és mégis, mióta tudom hogy a hiba az én készülékemben van, hát mindig magamat okolom minden szarért. És most nem igazán vonzó pespektíva az élet. Szarul vagyok. És a f@szba velem. Bocs ha kaotikus vagyok. Csak fáj a minden.

Kellenének szavak… Read More »

Függőség-függetlenség kérdéskör

Ide kéne valami bevezetőt írni, de nem megy. Pedig amúgy mindenki azt mondja, milyen jól írok, de hát már kiszállt belőlem a tehetség, meg a minden. Fú, na ez egy szép, költői bevezetés volt, vagyis valami olyasmi. De most nem is a hervasztó gondolataimról szeretnék írni, hanem arról, hogy én alapvetően egy túlvédő családból jöttem (mármint nem volt alapból túlvédő, csak azért lett az, mert én testi fogyatékossággal születtem), ezért ugye az önállóságom eléggé alacsony támogatottságúra sikeredett. Nem arról van szó, hogy tiltottak volna, vagy ilyesmi, csak valahogy az jött ki a dolgok végén, amikor elkezdtem ténylegesen rájönni az önállótlanság hátrányaira (ez mostanában következett be), hogy hát én nem vagyok hajlandó segíteni a házimunkában stb. stb., meg hogy én nem akarok önállósodni! No comment. 1. Évekig nekem az önállóság, mint opció, eszembe se jutott: tehát hogyha megkérdezték volna, hogy élek majd meg felnőtt koromban egyedül, halovány lila gőzöm se lett volna róla (most sincs!), méghozzá azért, mert az önállóság szót ismertem, de úgy ténylegesen fölfogni azt, ha nincs, mivel jár, az nem volt meg (kinyiffanok az első napon egyedül, mert még a postára se tudok elmenni, a pékség az meg luxus). Jó, most ezt kicsit eltúloztam, de értitek. Megjegyzés: Ja, jó, bocsi, nem túloztam el, egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy ez tényleg így lenne. Amúgy képes lennék én testi fogyatékosságom ellenére önállóan működni, tehát nem itt van a bibi. 2. Amikor például én eldöntöttem, hogy önálló leszek még abban az időszakban, amikor kb. azt se tudtam, mivel járna, ha nem lennék az, akkor: na, ez úgy történt, hogy kint voltam az udvarnál, és ugye havazott, és valamibe bevágtam a fejemet, vérzett is na mindegy, de anyámnak a reakciója az egyenlő túlaggódás és túlreagálás, ami lehetetlenné tette az érzelemmentes önállóságfejlesztést, mert azonnal előjöttek az érzelmek (utálom őket!), amelyek kudarcba fullasztották ez irányú önállóság-kezdeményemet, illetve anyám azt mondta, nem tudtam volna ezt a dolgot megcsinálni, de ilyen normál, tehát nem lecseszős hangon, mint aki tényleg csak jót akar (fú, de utálom ezt a szót, mert anyám, ha nem tehet jót, és ebben megakadályozzák (ami szerinte jó, mert ő nagyon társadalomnak megfelelni akaró emberke), akkor ő kb. őrjöng!). Ez csak egy példa volt. Meg anyám folyton azzal izélt (a mai napig néha-néha), hogy segítsek neki, de amikor bezzeg én felajánlom egy másik alkalommal, akkor meg pont, valahogy, fú de érdekes, nem kell. Meg ide jön még nemcsak a fizikai túlélésem szempontjából értendő függőségem úgymond, hanem a bizonyos családon kívüli személyközi kapcsolatokban megnyilvánuló érzelmi függőségem is, amelyre egyáltalán nem vagyok büszke. Kéne valami személyiségalakító vagy személyiségformáló programot hirdetni, ahol mindenki olyanra programozhatná a személyiségét, amilyenre akarja, és akkor már sokkal elégedettebb lennék magammal. Most ezt úgymond családon kívüli gondolatként írom – végszóként: egyébként szerintem sokkal jobb egy társfüggőnek, mert az gondoskodik másokról, és aki meg olyan, hogy gondoskodni kell róla, azaz aki pl. ezt szeretné és vagy erre vágyik, az meg sokkal kiszolgáltatottabb, olyan értelemben, hogy aki gondoz másokat, mondhatja azt indulatból, hogy akkor nem gondozlak, de akit gondoznak, az ezt nem teheti meg, hogy kb. eltaszítja magától azt, aki gondoskodik róla.

Függőség-függetlenség kérdéskör Read More »

Vers

Sziasztok! Kaptam egy feladatot: írjak egy verset egy képről és olyan legyen, mintha egy történetet mesélne el. Gondoltam megosztom veletek és a vélemény nyílvánítás sincs ellenemre. 🙂

Szyvfacsaró

 

Most is úgy megijedtem , olyan lányt láttam, mint te.
Minden ékszere,
A teste.
A szeme.
A haja, a félelmem,hogy elveszítelek.
Eszembe jut, szétszakadnak bennem az erek…
Szívfacsaró érzés,
akár egy testből kilépés.

S most láttam rólad,
egy képet. De nem láttam szépnek.
Újra és újra betépek,
zenélek,
Élek.
Tombolok, s félek,
hogy elfelejtlek/elfelejtenek.
Nem nyújtanak már kezet,
a félelem szülötte felek.

Félig gondolok a mára,
félig a holnapra,
félig az elmúlt órákra.
Félig a képre,
mi a szívem kettétépte.
Egészben a haragra,
a tavaszra, amikor megismertelek.
Mindenre, s semmire,
a földtől csak két centire…

Nem tudom, felismernélek?
Rám esett az ítélet,
romokban, a téged emlegető “lények.”
Mi a lényeg?
Hogy elfelejthetnèlek tényleg.

Nem akarom már, túlságosan fáj,
körbe jár a hideg.
A gyűrűre nézek, elajándékozom, minek?
Egyszerűen pörögnek bennem a filmek,
mikor ketten voltunk gyönyörű szépek.
Fejembe ötlött, hogy törölni kéne,
fel emészt a képe.

Hagyjuk. Csak ki ülök arra a rozoga székre,
S össze-vissza szedem magam.
Egyedül egy morzsa marad,
amit majd el visz egy éhes madár,
akár, már eldobhatom a gondolatod sarát.

Vers Read More »

Kell Ott Fenn Egy Ország

Kell Ott Fenn Egy Ország

 

Kendőbe zárta ősz haját
Ahogya régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk-Isten tudja miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Felnött az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem ért
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti már fel ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

 

 

 

Kell Ott Fenn Egy Ország Read More »

BELEHALOK

BELEHALOK

 

Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Félig telt poharak az asztalon,

Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen
Összefutnánk egy másik Életben!
Volt, amikor azt hittem, hogy nincs, ami megállít,

De tudom, ha esik, a magamfajta megázik,
Megbecsülöm már, hiszen hamar elillan a gyönyör,
Hiába mászok ki, mindig jön ugyanaz a gödör!
Felismertem már, és meg is bántam a hibáim,

Hiszem, hogy odafenn meghallgatják az imáim,
Úszom az árral és hiába látom: messze a part,
Az éj leple alatt én csak tovább írom a dalt!
Nem tudom mi lesz majd, ha megunom az egészet,

De még ezt itt hagyom nektek, mielőtt lelépek,
Én a szívembe zárok mindenkit, ki megértett,
És hitt bennem, engem már csak ez éltet!
Eddig sem adtam fel a hitem, ezután se fogom,

Akkor sem, ha becsúszik az Élettől egy-két pofon,
Míg a szívemben bármi lesz, ha sírni lesz is okom,
Mindig ott lesz velem: a papír, a toll, a mikrofon!
Kicsikét szűk a világ nekem,

Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Félig telt poharak az asztalon,

Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen
Összefutnánk egy másik Életben!
Emlékszem, egész mást akartam ez előtt 10 évvel,

Akkor még azt hittem, bárkivel elbánok fél kézzel,
Kellett egy évtized, hogy rá tudjak jönni,
Hogy ami meg fog ölni, az nem a többi ember,
Hanem az én-központú rendszer, amit pont azért hoztam létre,
Hogy ne kerüljek trébe! És nézd meg: hogy mit adott most az Isten,
Mert semmim sincsen, összedőlt minden, megszűnt, amiben hittem!

Ami akkorát csattan az arcomon,
Hogy eszembe sem jut, hogy melyik a rossz út,
Valami kéz, ami visszahúz!
De nem volt senki, aki példát mutatott volna,

Apám régen elment, anyám meg, mondd meg, minek is szólna,
Mikor úgy is tudja, hogy a fia az csak egy önpusztító barom,
Ha kell 100 fokon égek, és a véleményt mind leszarom!
És hiába van pénz a zsebemben, ha szálka vagyok a szemedben,

Nektek írtam a dalokat, úgyhogy jusson eszedbe:
Mikor engem kritizálsz, kicsikét magadat is bántod,
Mert görbe tükröt mutatok neked, amiben saját magad látod!
Nem kell, hogy arról szóljon minden nóta, mekkora raj vagyok,

Nem kell, hogy azt hidd: én bármit, bárhol megkapok!
10 éve próbálok ugyanaz a srác lenni,
De megváltozott a világ, én is megváltoztam… ENNYI!
Kicsikét szűk a világ nekem,

Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Félig telt poharak az asztalon,

Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen
Összefutnánk egy másik Életben!
Jó pár gond, amit sajnálom, megéltem,

Igaz út, mit a hamisra cseréltem,
Volt sok fájdalom, azóta elégtek,
Angyalok követtek, imáik elértek!
Voltam rossz példa, szálka a szemekben,

Égre nézek, rózsafüzér a kezemben,
Mondták páran már: sohasem felednek,
És ha nem leszek, akkor is szeretnek!
Sokszor volt nekem is, hogy könny hullott a szememből,

Mit magamnak hittem, kifolyt a kezemből,
Csalódásban, fájdalomban mit is várhatnék,
Isten vagy ördög előtt tiszta szívvel állhatnék!
Nem voltam nagymenő, ki szinte mindent megtehet,
Vagy gazdag család sarja, aki egy lapra feltehet
Bármit, mert neki semmi sem számít,
Kis koromtól kezdve csak a bűn, ami csábít!
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Félig telt poharak az asztalon,
Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen
Összefutnánk egy másik Életben!
Szólj rám, ha egyszer véletlen,
Összefutnánk egy másik Életben!

 

 

 

BELEHALOK Read More »

MÁRAI SÁNDOR – A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK (részlet)

MÁRAI SÁNDOR – A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK (részlet)

 

Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek meg ismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

 

 

MÁRAI SÁNDOR – A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK (részlet) Read More »