Magányos vagyok!!
Szerintem számít a múlt, mert minden ott gyökerezik és kezdődik.'H-nek szörnyű lelkiismeretfurdalása van, amitől csak akkor szabadulhat ha tisztán lát.
Egyszerű ténymegállapítás tettem,az itélkezés gondolata sem jutott eszembe. Ez tény,társadalmi, világi probléma,ami mindenkit érint. Itélkezik a fene.TÉNY
Eliza:ha mégcsak saját pénzen menne, de a drogosok többsége az erőszaktól sem riad vissza,h.megszerezze az adagját.
Hörcsög: ő szoktatott rá, vagy már függőn talalkoztatok?
A rossz út az a drog
Milyen rossz utra gondolsz Horcsog78?
Vicuskaaaa,
Az Onsegitocsoport@gmail.hu-ra ha kuldesz egy emailt szivesen irok a csoportrol bovebben.
jó lenne egy kicsit rossz útra térni....
kitörlés
Engem érdekelne az önsegítő csoport. Megtudhatnék róla többet? Budapesti vagyok... Csak most csatlakoztam, bocsánat, nem tudok privát üzenetet írni. Előre is köszi.
Erdojaronak megint igaza van! Igazabol nem tarsasagba - a szocialis ertelemben vett - jonnel, hanem olyan emberek koze akik hasonlo gondokkal kuszkodnek, mint te! Ha mar ugysincs kedved semmihez nem veszitenel vele semmit. Sot, ha ugy erzed az elso alkalommal, h 10 perc utan inkabb elmennel, az is renden van.
Erdojaro! Te merre laksz?
Gondoltam, hogy Budapesten van, én nem ott élek, így nekem kilőve. De Hörcsög, szerintem próbáld meg, ha csak kicsi erőd is van hozzá, hátha segíthet. Csak 1 alkalmat nézz meg, milyen, legfeljebb nem mész többet.,)
Jol gondolod erdojaro, egy ilyen csoport vedett kozeg. Senki nem itelkezik a masik felett, mivel a csoport tobbi tagjanak is hasonlo problemai vannak.
Horcsog 78,
Igen, segit az onsegito csoport. Veszteni valod nincs, ha ugy dontesz, hogy csatlakozol a csoporthoz.
Budapesten indul
Szerintem igen, segít. Egy elfogadó, védett közeg, ahol kevésbé kell az átlegember-féle ítéletektől tartani - így képzelem legalábbis.
Az ilyen csoport terápia az segít valamit?
Nekem sokféle bajom van élni sincs kedvem.
Hol indul, helység szerint?
Sziasztok,
Onsegito csoport indul. Ha problemad van, ha maganyos vagy, ha nincsenek barataid, ha tul sovany vagy, ha tul kover vagy, ha fuggo vagy, ha nem talalod a helyed a vilagban, ha konfliktusaid vannak, ha kilatastalannak latod az eleted, ha nehezsegeid vannak a beszeddel, ha nehezsegeid vannak a hallasoddal, ha felsz valamitol, ha szeretnel valtoztani az eleteden szerettetel varunk. A resztvetel teljesen dijtalan. reszletekrol kerdezetek batran akar itt, akar privat uziben.
valaki, aki szintén unatkozik, magányos, akármi és van kedve beszélgetni ,dobjon egy üzit, pls! köszönöm.
Akkor nem szóltam 🙂
nem neked szólt
Kedves Hörcsög ez a kérdőjel nekem szólt? 🙂
?
Férfiaknak tudok egy megoldást, ha érdekel valakit és megunta hogy egyedül van, akkor írjon nekem privátba és tudok egy biztos módot, ha persze van benned legalább annyi elhatározás hogy érdekel és megpróbálod a dolgot.Semmi szélhámosság nincs benne!Írjatok!
ez kedves 😀
sajnos engem sokan utálnak, amiért párkapcsolatpárti vagyok
..
Hát.. én köszönöm, hogy beírtál, mert eszerint nem vagyok ezzel a dologgal ennyire egyedül.
A Kati is jó név, ráadásul gondolom, te ezzel vagy anyakönyvezve is 😉
Köszönöm, erdőjáró.
Tetszik a neved. 🙂
Én is átaludnám a napokat (ha lehetne) legszívesebben ./
M.Kati, ugyanígy vagyok, részvétem és együttérzésem
Csatlakozom. Neten sem egyszerű, de valamivel könnyebb, mint a valóságban.
Viszont... viszont engem annyira kínoz, felfal a magány, hogy szükségem lenne valaki jelenlétére, valakire akivel kölcsönösségen alapulna a kapcsolatunk.
Dettó... igaz, én szerintem alapból alkalmatlan vagyok barátnak, ismerősnek. jelenleg legalábbis
Más kérdés, hogy kb. már belepusztulok.
:DD jee akkor legalább nem vagyok egyedül vele
elegge a faszom kivan a parkapcsolatokkal
Na jelenleg én is... pedig mindkét exem vissza akarna jönni hozzám... de valamiért mégis pokolian magányos vagyok... újat akarok nem őket....
Egyedül vagyok. Magányos vagyok. Társat keresek, lelki társat.
Sziasztok, én is magányos vagyok..
Sziasztok! kizárólag nő társat keresek! Én segítek a problémádon és Te is megoldást adsz a problémámra!
Szia!
Ha tényleg te lennél az ő Reménye, nagyon örülne neked...
Én is veletek örülnék. 🙂
Szerintem jön ő nemsoká...
Hello 😀
(Nekem harmony-t kell keresni, ha én lennék az aki lennék!)
Magányos vagyok. Orvosságot keresek egy Társ személyében.
Nekem a szülőktől való leválás, már 15 évesen megtörtént. Az anyukám nekem barátnőm mostmár és ez így van helyén, nagyon jó kapcsolatom van vele. Otthon lakom, mert a válás anyagilag megviselt egy kicsit, de nem gond így sem. Tudja mikor kell jelen lennie, és mikor nem. Nem szól bele semmibe, mert bízik bennem annyira, hogy tudja mit csinálok. Én amúgy is egy végtelenül makacs ember vagyok, ha bárki bármit mond nekem fenntartásokkal kezelem, szeretek magam meggyőződni a dolgokról, még ha csalódok is, így soha nincs bennem a "mi lett volna ha" érzése.
Az a vicc, hogy a házasságom vége felé sokkal magányosabb voltam, mint most. Kóboroltam a volt párommal mindenfelé ő költötte a pénzt, közben, amit beszéltem egyik fülén be a másikon ki. Ezen már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor festményt akart venni, elfelejtette, hogy egy festőnő férje.... nos? Természetesen új életet szeretnék egy szerető férjet és végre kisbabát, de addig lehet még a régi szerelmemhez is visszatérek egy kicsit a konditeremhez:)
Elmegyek a könyvtárba olvasok pár jó könyvet és a szerelem meg majd úgyis jön megint.
Én sem szeretném édesanyámat magára hagyni. Az élettársammal való szakítás után viszont még nem mertem hazajönni, és ott egy jó ismerős nyaralójában húztam meg magam, úgy 8 hónapig, abban reménykedve, hogy az élettárs elköltözik innen. Bár egy kicsit tovább húzódott hazaköltözésem, végül sikerrel jártam. Azt kértem Jézustól, hogy október 15-e előtt költözzön el az élettárs a házunkból. Csoda történt: édesanyám október 14-én közölte velem telefonon, hogy kizárták őt a házból, elvették tőle a lakáskulcsait. Az albérletébe ment.
Eleinte nem mertem még hazajönni, nehogy vissza-visszajöjjön még, hogy ne kelljen vele találkozni se.
Persze nem haragszom rá, mert nincs is okom rá. Imádkozom érte is. De ennek így kellett történnie. Képtelen lettem volna vele is együtt élni.
Szeretem édesanyámat. Vágytam rá, hogy segítsek neki az itteni teendőkben, hogy könnyítsek életén. Ő is vágyott rá, hogy hazaköltözzek.
Jó nekem itt. Egymást támogatjuk anyagilag is. Ők ketten (az egyik húgom is köztünk él) nem bírtak volna kijönni az anyagiakkal nélkülem. Bár így is szegények vagyunk, de ha szűkösen is, valahogy kijövünk hónapról-hónapra.
Én már szakítottam édesanyámhoz való ilyen ragaszkodásomban. Sőt, annyira, hogy amikor távol voltam tőle, nem vágytam arra se, hogy akárcsak felhívjam őt. De nem azért, mert nem szerettem. Inkább ő keresett engem. Könnyedén el tudtam volna szakadni tőle, amikor egy távoli, félig zárt vallásos közösségbe akartam menni. Azt azért éreztem, hogy ő akarta velem éreztetni, hogy én még mindig a kicsi gyermeke vagyok. Ami persze nagyon zavart engem. Addig érezhette, hogy én még mindig a kicsi gyermeke vagyok, amíg durva, arrogáns, folyton a lelkemet, lelkünket taposó, becsmérlő, kritizáló élettársa is velünk lakott. Sikerült élettársának főként engem, minket érzelmileg zsarolni, fölényt mutatni velünk szemben. Ez az alárendelt szerep annyira megviselt, hogy mégjobban belebetegedtem. Végül 45 kg-ra fogytam le. Lelki, fizakai rosszulléteim voltak. Ráadásul azt hitték, hogy azért fogytam le, mert vegetáriánus lettem.
2010-ben aztán sikerült egy társat találnom. Nem hitték, hogy én meg tudnám állni a helyem egy nő mellett, és hogy emiatt hamarosan hazaköltözöm majd. De végül belátták, hogy tévedtek. Édesanyám emiatt is már felnőttként viszonyult hozzám. 2013-ban persze szakítottunk, de az oka nem az én gyerekességem volt.
Tavaly november óta újra a szülői házban élek. De már jóval megkönnyebbülten, mert az élettárs nincs már itt.
Azért gondoljunk bele abba is, hogy nem volt mindig ilyen nehéz feltétele annak, hogy az ember fel tudjon nőni egy világban. Ez a világ Isten szemébem már messze nem az ideális, paradicsomi feltételeket kínálja az élhetőséghez. Az a baj, hogy már rég nem Isten szellemében vezetik ezt a világot a vezetők. Sok vezető visszaélt szabad akaratával, és ennek ma szenvedjük el súlyos következményeit. Hol van már a szeretet?
Nem mondom, hogy nem kell egy kis ellenállás, hogy fejlődhessünk, növekedjünk, erősödjünk, épülhessünk Jézusban. Ez kell, szükséges lendítőereje fejlődésünknek, de ami most van, az már messze jóval több nehézség, amit egy ember fejlődéséhez szükséges lenne, és amit károsodások nélkül elbírhatna. Egyre kevesebben viselik el a stresszhatásokat, egyre többen betegednek bele a teljesítménykényszerekbe. Igenis az ember tehet róla, hogy itt tartunk, az önző, pénzéhes, mindent csak a magának akaró ember, akit egyáltalán nem érdekel az, hogy mennyi más embert kell megkínoznia ahhoz, hogy az ők önző, főként pénz-, és hatalomvágyukat kielégíthessék vele.
Persze e túlzott nehézségek ellenére sem szabad feladnunk küzdelmeinket. A legfontosabb az Istenhit. Jézus Krisztus ami kiapadhatatlan erőforrásunk. Őt kell keresnünk, Őt kell szeretnünk. Problémáinkat adjuk át Neki, és Ő meg fogja oldani azokat. Nem azt mondom, hogy csak üljünk ölbetett kézzel és várjuk a csodát. Amit tudunk, bírunk azt azért tegyük meg, éljük napjainkat, vegyük ki az adódó, megoldanó munkákból, feladatokból részünket. De Jézusunk mindenből a legjobbat foja kihozni.
Sziasztok, hozzászólhatok?
arra gondoltam, hogy a magányosságot is a szüleinktől tanuljuk...
Nekem a terápiám végső felvonásában végre sikerült rábukkannom a mélyben arra az eltéphetetlen és erős megkövesedett szálra, ami anyámhoz láncol... megértettem, hogy a bennem élő kicsi gyermek még mindig azt várja az anyjától, hogy az szeresse őt...
és sikerült megértenem, és elfogadnom, hogy képtelen rá. És sikerült lezárnom őt magamban.
Ezt valóságos hőstettnek tartom.
És csak azért osztom meg veletek, mert sztem azért sikerült, mert a terapjaim régóta mondogatták, hogy ezt kellene tennem.
De nem hittem el.... építgettem anyámmal a kapcsolatomat, vigyázgattam rá...
iszonyatos, irtózatos erőfeszítés - vagyis inkább mély ellazulások sorozata - amíg képes voltam megtalálni ezt a megkövesedett, eltéphetetlen szálat - és mégis sikerült eltépnem.
tudatom veletek, hogy ez a leválás lehetséges és szükséges.
És bár nagyon fájdalmas, de hasznos.
Én már érzem és élvezem az előnyeit. Hirtelen kinyílott a világ...
Tehát csak azt akarom mondani, hogy a magányosság szerintem nem sors.
Nem egy olyan dolog, amivel örökké együtt kell élni.
Lehet változtatni, bár nem könnyű.
Ha leváltok lelkileg a szüleitektől, és meggyászoljátok, hogy nem tudták megadni nektek, amire szükségetek lett volna, tovább tudtok lépni. Minden téren az életben.
és a magányosságból is ki tudtok lépni.
Lehet élvezni ezt a magányt? Ideje lefeküdnöm. Ideje lefeküdnie egy kisgyermeknek a pihepuha, hűs takarója alá. Kénytelen vagyok csak önmagamat szeretni addig, míg egyedül vagyok. De legalább nekem ez nagyon megy. A magány ettől viszont mégjobban kínoz. Nem értem én ezt. Fáj, hogy nem akar velem osztozni senki. Nem is tudom, hogy hová kerülnék, ha reggel már nem kelnék fel? Magányra, szenvedésre születtem. Mintha itt se lennék.
A szelet ugyan lehet érzékelni, de látni nem. Jó éjt egyetlenem!
És újra magány és fájdalom jutott ma nekem. 🙁
Jó éjt!