Mindenki látja

Ide figyeljetek, tököm teli veletek,
menjetek a jó büdös picsába gyerekek! 
Hogy nem lehetek őszinte, nem lehetek önmagam,
mert az üveghez minden szó szorongva koppan,
mert higgyétek csak el, vannak érzéseim,
csak elfojtott, meg nem élt, mert vannak kétségeim,
szabad e nekem előttetek, van e jogom szabadon érezni,
nincsen már válaszom, és nem fogtok kérdezni,
nem lehet már őszintén, mert hallgatom mindig a dumát,
csak még jobban szorongok, és nincs válasz igazán,
mert nem bízok a szóban, sose bíztam tán.
S mert levéded magad ha rossz az energia?
S hogy nem szólsz soha többé hozzám? – Értem, nem csoda.
De nem érdekel ám, nyugi, hagyj tényleg egyedül,
megélek így vagy úgy, rendesen vagy veszettül,
de kérlek, ne lökd nekem a felesleges szöveget,
és ne akarj annyira megszakadva segíteni, csak figyelj rám egy keveset,
mert ha szeretetet érzek, nem vagyok hálátlan
de oly könnyen maradok magányomban önmagam,
és talán, tessék, egy szerethetetlen érzelmi torz vagyok,
emberi kapcsolatok nem járnak, emberi szót, gyengédséget nem kapok,
ha tudok , adok, de esélytelenségemben élem esélytelen életem,
és ha te azt mondod nekem, hogy „ég veled” , én vissza, „ég veled”,
magasról teszek rád és törlöm a lelkemmel ki a seggemet,
és nem várom, hogy értsd mit érzek, én is érezhetek,
lehet emberi torz vagyok, mert az lettem mellettetek,
ne is szóljatok hozzám, éljétek a nyamvadt kis életetek! 
Lájkoltad a szépet, a világosat, mindig tagadtad bennem a sötétet,
de a sötét mindig is részem volt, nem fogom tagadni miattad? – Értetted?
Mert mit számítok én, hogy hogy és mit érzek,
de már nem gondolok Rátok többé, magamban élek,
és nem kell, sose kell többé félned,
jól játszok és színpadon is maradok míg élek, értem és érted,
de nekem is vannak érzéseim, gondolkozz el ezen kérlek.

Mr. Jones vagyok, felépülő alkoholista. 3 éve, 10 hónapja és 22 napja nem fogyasztottam alkoholt.

Megszámolni sem tudnám, hogy hányszor mutatkoztam be így…

 

Jól „eltűntem”. Nem volt szándékos. Nemrégiben valahogy feljöttek bennem emlékek és visszataláltam ide az oldalra. Újra elolvastam a blogbejegyzéseimet és ez meghökkentő élmény volt… Valahogy igencsak megérintett. Minden egyes leírt szóban, minden gondolatban érződik a kilátástalanság, az elkeseredettség, a szenvedés, a fájdalom, a szégyenérzet (is megjelenik néhány helyen). Ugyanakkor ott van bennük a tenni akarás vágya, egy szermentes élet vágya: reményteljes bizakodással.

 

 

Jelentem: beigazolódott minden, amit csak sejtettem. 🙂 El tudtam indulni a felépülés útján. Ebben nagyon nagy segítséget kaptam Debrecenben, ahova már részben önszántamból vonultam be 2015. június 5-én. Kilencen kezdtük a terápiát, ami négy hónapig tartott. Olyan időszak volt ez, ami örökre az emlékezetembe vésődött. Kezdetben igen nehéz volt… Naplót is írtam odabent, amibe nemrégiben szintén bele-beleolvastam. Egy dolog bizonyos: mindvégig hittem abban, hogy sikerülni fog. Fantasztikus segítőim voltak, akiknek roppant mód hálás vagyok azért, amiért terelgettek és energiát fektettek abba, hogy most ott tarthatok ahol tartok. Olyan önismereti utazáson vettem részt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Abban a formában ahogyan történt: egészen bizonyosan. Hamar eljutottam odáig, hogy bevallhattam önmagamnak is és a körülöttem lévőknek is, hogy bizony: alkoholista vagyok. 13 év szerhasználat volt akkor mögöttem, amit akkor el kellett kezdenem lezárni. Arra is rögvest rájöttem: 1) egyedül nem sikerülhet, 2) hinnem kell saját magamban 3) fel kell tennem a kezem és rendezni az életem összes rendezetlen területét.

Fény derült ama tényre, hogy az utolsó időkben a mániát és a depresszív szakaszokat az alkohol okozta. Az antidepresszánsról és a nyugtatóról legalább annyira kemény volt lejönni, mint a piáról… Voltak nagyon hullámzó időszakok, szorongásaim, még álmatlan éjjeleim is. Utólag látom csak: ezek mind kellettek ahhoz, hogy lerázhassam magamról a láncaimat, amelyeket persze én magam raktam a kezeimre. Senki más nem felelős ezért. Ezt már akkor beláttam. Október végére négyen maradtunk, amikor búcsút inthettünk a terápiás közösségnek, benne a segítőinkkel. Nem mindenki „bírta ki”, nem mindenki tudta elviselni a kötöttségeket, vagy csak szimplán megszegte a szabályokat. Számos olvasata volt ennek. Én kitartóan hittem az erőmben, meg a Felsőbb Erőmben.

 

2015 tavaszán már majdnem az utcára kerültem… Szinte már semmim nem volt, ráadásul adósságaim is voltak, sokaktól elfordultam, senki sem értette mi történik velem.

Hol tartok most? Szép lassan rendeztem a kintlévőségeimet. Újra albérletben lakok, immár lassan két éve. Ugyancsak két éve lesz, hogy stabil állásban dolgozom, ráadásul olyan munkát végzek, amiben otthon érzem magam – persze tudom, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. 😉 Nemrég még elő is léptettek vezetői pozícióba.

Tavaly szeptemberben szemműtétem volt: újra tökéletesen látok, immár szemüveg nélkül. Februárban pedig megvettem életem első autóját. 🙂

Vannak új barátaim, akikkel felhőtlenül jól érzem magam.

Kapcsolat? Hát ez bonyolult történet… Erről majd a következő bejegyzésemben.

 

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki nyomon követte 4 éve az írásaimat és szorított értem!

 

Korkép

A bloggerlány dala

 

„Amiként kezdtem, végig az maradtam.

Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.”

 

műholdak, keresők pásztázzák az agyadat,

te csak fekszel depressziósan az ágy alatt,

telefonok kikapcsolva, alufólia a fejre,

nem jönnek el érted soha ilyen helyre,

online detox, slow mozgalom,

nincs számláló, nincs forgalom,

nem jönnek blogra, nem jönnek Twitterre

üzenetek, a Facebook is régen kilőve,

nem zavarnak már a hajtók,

és nem nyitja már rád az ajtót,

sem a CIA, sem a rendőrség,

az MK-Ultra rólad letett rég,

ha ugyan ők voltak, akik téged

tévedésből naponta bemértek,

most már senkinek nem használ,

hogy itt vagy még, és egy hajszál

választ el a haláltól, kedves bloggerlány,

elméletekben viszont nincs hiány,

miért lettél ilyen, mégis mi lett veled,

egy kíváncsi pszichiáter az ablakól integet.

–

…élni akarásom, nem akarok gyógyulni (miért?!), nincs igazi párom, akit szeretek talán már családos ember, én meg 36 évesen férfiszűzen egyedül a nagyvilágban, illetve hát a család itt van meg 2 kutya, de a kutyáktól meg csak még depisebb vagyok, mert látom, anyukám is betegen egyedül kínlódik velük, kivinni sétálni őket, wc-zni, etetni, figyelni, nehogy valakit megtámadjanak, nincs e kint a szomszéd, és ez így legyengülve betegen nekem már nem megy, anyu is beteg de ő még talpon, nem is tudom, hogy bírja, de rám már nincs ideje csak anyu férjének mikor itthon van, de látom, idegesíti, elszomorítja, kétségbe ejti hogy nem gyógyulok csak egyre gyengül, rosszabbodik az állapotom. Nem vagyok jól, és mégcsak megértést sem kapok senkitől, „csak” Lélekben A Szerelmemtől, de ki tudja hogy ez is valós e vagy csak a képzeletem szüleménye… fáj, hogy nincs erőm pedig szó szerint tömnek itthon, 49-50 kg vagyok, nagyjából tartom ezt így, úgy hogy szó szerint zabálok, hétvégeken, hétközben is sokat eszem, csak olyankor gyakran van hasmenésem és nem bírok mindent megenni, nem azért hogy fogyjak vagy mert nem szeretem hanem egyszerűen csak hányingerem van bizonyos ételektől, húst nem eszek bár legutóbb azt mondtam itthon, jó megeszem a szelet sonkát Húsvétkor hogy anya férje ehesse a túrós batyut, de nem is tudom már, hogy van e kiút a sok rosszból, az állandó rossz közérzetből, az elnyomásból és lelki terrorból, ami úgy van beállítva hogy „a javamat akarják csak”, de közben szenvedek és kínlódok az állandó kényszerektől amikbe belekényszerítenek, a folyamatos tömésből, az engem lustának nézésből és ezt mindig felhánytorgatják, holott örülök, ha levegőhöz jutok időnként, le vagyok lassulva, az idő rohan, este minden elektromos kütyüt 8 órakkor elszednek tőlem, mondván nappal legyek fent, este mindig jól vagyok de marad a nagy SEMMI, mivel se mobil, se gép, se net se tv se semmi, csak kb 7 db könyv ami engem nem érdekel, vagy fekve nézni a sötétet és reggel jön a takarólehúzás és ágyból való kirugdosás, kiráncigálás, lebaszások, minden nap, tömések, elvárások, munkakiosztás rám, amihez nincs erőm, szar egy élet ez, de legalább SZERETEM ÉLETEM SZERELMÉT. Más nincs.

Zombiként bolyongok, kószálok a világban,
könnyek már nem folynak, létem a magányban,
elhervadt, elaszott virág, levél és gyümölcs,
bennem már úgy néz ki senki se üvölt,
magamra hagytál, nem vagyok jó neked,
nem érdemlem szavad se, se szereteted,
szemem a világ sötétkékjében villog,
a lélek koszos, bűnös, többé már nem csillog,
míg te utad jó kapcsolatokkal, családdal, barátokkal írod,
én már magamban ásom a mély sírom,
melyből egy nap kikelek és majd épp így bolyongok,
érzéstelen töröm szét a gömböt, átlátszó üveg-korongok,
mik az üveggömbömből kiszakadt élők,
a fejem tompa, bennem nincsenek már félők,
csak lélektelen aszott zombiként a világban,
könnyek már nem folynak, létem a magányban.

Szótlan hagysz, de tény nem érdemlem szavad,
oly nagy a csend, befele beszél ez az ajak,
számolj el magaddal, bár tudom neked van jobb dolgod is,
családod vagy társad, s vannak barátaid,
mit számítok én már, foszlott testű, aszott zombi,
ez valami torz már, már messze nem emberi,
és a fő, az ilyen pokolbéli gonoszt nem lehet szeretni.

A sírok felett szellemek kezdenek repkedni,
és talán … talán sose tudtam igazán szeretni.

ápr. 22 22.00

 

hétfő este a 4 nap lezárása, igaz, hogy alkoholmentesen – avagy minimálissal