Mánia

Úgy négy éve, amikor bent voltam a Klinikán, bemutattak egy csoport orvosegyetemistának mint bipolt. Épp vaskosan depressziós voltam, de ez ugyan mindenkit hidegen hagyott. Persze a hallgatók nagy részét abszolút nem vonzotta az egész: egy tárgy, amiből le kell vizsgázni. De akadt közülük néhány, akit érdekelt is a pszichiátria. Ők kérdezgettek, azonnal feltűnt, hogy a depresszióról nem faggat senki, csak a mánia, az az izgalmas. Na most ennek alapján (is) ki a fene ne érezné jobban magát mániásan, amikor még érdeklődésre is számot tarthat, mint dög unalmas depresszióban??? 

Na igen, milyen is a mánia. Álljon itt egy blogbejegyzésem mániás szakaszból, amikor tudtam is ezt magamról, sőt! segítséget is megpróbáltam kérni, de ez majd kiderül alant.

Örökbe fogadtam az exférjeimet

2012.07.25. 03:29 Linkamama

Nem tom, mikor történt, egyszer csak azon vettem észre magam… hogy, hát, így történt.

Tegnap(előtt) jött exlajos az autóért. Hogy kinek az autója? Nem tom má’. Én vettem a jányom nevére (merthogy néki van jogsija, azt béfizettem, aztán sikerült! kifizettessem az apjával, de a gyerök megmondta, hogy nem azért teszi le a jogsit, hogy az én sofjőröm legyen), aztán az apucikája jár vele, de rendi, mert olykor – ha megkérem a jányom, hogy kéne valamire – kölcsönadja. Osztán mongya, hogy szerinte valami el van kúrelva az én gyógyszerezésemen. Mondok, más(ok) is kifejezté(k) már, hogy mintha túlpörögnék. Pedig én bejelentkeztem és elmentem, úgymond, soron kívül… És bészedem, rendesen. Se több, se kevesebb…

Osztán ma itt járt a mutter, egyedül, mert a papi bridgelni ment. (Útálja, de most már polgári kötelességtudatból musz. neki.) Egymagukban egész normálisak ám, még a mutter is… Míg végignézte-hallgatta a nagymonológ közbeni palacsintasütést (két serpenyőben, hadd szóljon!), illetve a palacsintasütés közbeni  nagymonológot (az öreg klasszikusok, mint Cyrano és Tiborc, bújtak elfele szégyenükben a nyavalyás kis tőmondatukkal); aszongya: mikor mész a doktornőhöz, na nem azért… meg hogy van-e elég gyógyszerem. Értettem. A célzást. Mondtam, csütörtökön. Megnyugodott. Én nem tehetek róla, hogy a múltkor aszonta a nagy Vörös Sárkány, hogy a mostani állapotomra szerinte nem a megfelelő kezelési mód a kórházi. (Én igazán mindent megtettem, még klotyipapírt is vittem magammal arra az esetre, ha bent tartana…) Pedig a tömeg-, izé, közösségi közlekedési járműveken már nem egyszerűen úgy néznek rám, mint régebben. Valami fortélyos félelem fedezhető fel a szemekben…

Később hí exgyuri, mert a múltkor piás fejével elcsapta egy motoros, szarrá ment a könyöke, láttam a rögönyét, tiszta frontsebészet. Nem gyógyult rendesen, de hogy ő vissza nem megy a dokihoz, majd kikezelődik. (Öreg matriarcha orvos drágamama irányításával, aki engem is örökké át akar gyogyózni, belgyógyász lévén főleg vérnyomásilag. Mindezt az ágytrónusból.) Na, megígértem, ha vágják, elkísérem. Ám kisült, nem az ámbulanter műtéttől fél őkelme (még csak nem is a vérvételtől 😀 ), hanem attól, hogy lebassza a doki, mert nem ment vissza kontrollra. Na, apa, ezt oldd meg egyedül! Megoldotta: másik doki. Szerencsére minden okés, beszámolót meghallgatom, mirelityi hambuci be a mikróba. És aztán: teló: – Nem akarlak megbántani, de kicsit kevesebb ántidepi nem kéne neked? – Azt már nem is szedek, de tudom, túl vagyok pörögve, csütörtökön megyek stb. – De vigyázz magadra… – Vigyázok, vigyázok, más úgyse… – Tudod én nem meg izé, csak féltelek… (Most. Most félt. 28 éve bezzeg, amikor lett volna miért…) – Jó, de most megyek vacsizni, csá-puszi-pá. Két perc múlva csörizik a vezetékes. – Gyuri, hadd egyek! – aztán nem vettem föl. Egyik vezetékest sem. Olyan ISDN, két szám. Felváltva. Hol ez csörög, hol az. Mogyoró nem, mert a mobilt híni qrvadrága. (Hál’ ég.) Végül fölvesz, kágylót visszaejt. Többször is. Anita lakásában is csörrrög. (Valaki vegye már ki ebből a kurvadögből is a sípot, mert tényleg megháborodok. Persze az a baja, hogy az esőben nem tud bemenni a saját foteljába, mert kizártam: szaráskor becsuktam a szobaajtót, hogy ne menjen be – a füst. Aztán az ajtó úgy maradt, mint egyszeri leány szüretkor. Meg már vacsizna ő is szegény.) Az a telefonkészülék jobb helyről – és későbbi időből – származván, kiírja a számot. Visszaejt: jé, ez a mutter volt. És, és, és akkor a tőrdöfés: – Tudom, hogy nem fontos, nem is sürgős, de szabad megkérdeznem, hogy mi is van ráírva arra a Globus konzervre? Ugye, klasszikus? – Megnézem, megnézem, nekem mán igazán mindegy… Hagyományos! Az áll rajta: Hagyományos vagdalthús-konzerv. Nüná, tetoválva van. De a felirat nem az, hogy RÓZA, hanem: Vitéz nagybányai Horthy Miklós hadseregtábornok kitüntetett matRÓZA!!!

Szerző:

Belépett: 2 nap

Kleó

Blog kommentek: 14835Blog bejegyzések: 69Regisztráció: 29-12-2012

Írj megjegyzést

Mánia

Amikor elindultam otthonról, minden alkalommal órákig készülődtem. Az egész olyan ünnepi készülődés volt. Ünnep csak úgy arra a napra. Bármilyen apróság örömmel töltött el. A zene minden apró neszét meghallottam, ami olykor az egész gerincemet is átjárta. Mosolyogtam szinte egész nap. Végre valaki voltam, már nem is emlékeztem milyen is volt depressziósan, amiben az egész előtte lévő életemben benne voltam. Eltűnt minden félelmem, a szorongásaim, a gátlásaim. Megérkeztem teljes egészében. Észre vettek idegen emberek, megszólítottak, kérdeztek, beszéltek hozzám, meséltek. A legnagyobb természetességgel reggeliztem, ebédeltem, ettem, bárhol megtehettem, ahol éppen szimpatikus volt, élveztem mindent, amit érezhettem és láthattam magam körül. Bárhol ismerkedhettem a legnagyobb természetességgel. Otthon éreztem magam. Pár nap alatt nagyon sok minden történt velem, az alábbi talán egy-két perc lehetett.

Szombat reggel volt, amikor az ébredező városban alig jártak páran az utcán. A Nap már a háztetőket sütötte. Autók ritkán tűntek fel, átlósan lehetett átsétálni az úton a villamos megállóba. Csak gyönyörködtem a patinás épületekben, szívtam magamba a friss levegőt. A megállótól még jó pár méterre kutyanyüszítésre lettem figyelmes. Egy kutya a megállóban a gazdájával várta pórázon a villamost. Nézett rám kétségbe esve és ahogy közeledtem, összehúzta a nyakát, behúzta maga alá a farkát, meggörnyedve és behajlított lábakkal csak nyüszített. Nagyon félt tőlem. A kutya gazdája is zavartan és értetlenül nézett rám. Gyorsan hátat fordítottam, hogy lássa a kutya, nem akarok tőle semmit. Vártam egy kicsit és lassan hátra néztem. A kutya a gazdájával már a megálló legtávolabbi végében volt.

Akkor gondolkodtam el, hogy mekkora lehetett az aurám, kb. 6 méter? Amerre jártam előtte, mindenki érezhette körülöttem, ezért vehetett észre már a tömegből is az a sok ember, aki kíváncsian a szemembe nézett, hogy ki is lehetek én? Ennyi lenne a betegségem, auratágulás? 

Amikor újra depresszióba estem, elindítottam ugyanazt a zenét, ami mániásan az egyik legmeghatározóbb élmény volt számomra. Akkor már csak kb. a 20% hallottam… csak néztem magam elé döbbenten. Zuhanás…

Szerző:

Belépett: 4 év

oroszlanpetya

Blog kommentek: 64Blog bejegyzések: 2Regisztráció: 31-10-2012

4 gondolat erről: “Mánia”

Írj megjegyzést

…mánia

1. Sötétség. A szoba másik végében édesanyám talán még ébren van, talán már nincs. Fülhallgatóval rádiózok. Középhullám, tekergetés, egyszercsak tökéletesen tiszta adás. A román rádió gyakran felerősödik és a fél középhullámot elfoglalja, most is ez történik. Beszélgetős műsor, előadó éppen egy hosszabb körmondatba vész bele Dumézil-ről (Istenről? Az dumnezeu…). Vigyázzban fekszem a döbbenettől – szöveg belefolyik a fejembe, kitölt belülről, ismerős, otthonos, vitatkozik az összes előítélettel, amit az élményt megelőző években már érzékenyebb füllel begyűjtöttem a román világról.

3. Fémes, monumentális lautăreasca, az énekesnő hangja mint virágfüzér a tankra, csavarodik a zene köré –  a legvadabb sztereotípiák aláfestő zenéje. Nem hiszem el.

2. Fekszem az ágyamban, kint hajnalodik. Egész éjjel rádióztam. Hajnal felé tisztább a középhullám, a román rádió hírműsora érkezik az első napsugarakkal együtt. Otthon vagyok. Csak az zavar be némileg, hogy 2003-at írunk, tehát Románia még épp, hogy szedi össze magát több erőteljes nyakonvágás és hátbatárdelés után. Hogy egy büdös szót nem értek a román szövegből. És hogy még mindig Budapesten vagyok, 20 évesen a szülői lakásban, ahol valami olyan idegenkedés övezi a románokat, amit még az idegenkedők (a szüleim) se tudnak megmagyarázni.

Szerző:

Belépett: 9 év

sorica123

Blog kommentek: 31Blog bejegyzések: 3Regisztráció: 13-11-2010

Írj megjegyzést