Valaki beszél a tévében és leszarom. Gyorsan bealkonyult megint, más történések meg csak elvétve. Vajon vannak a belvárosban még ilyen romantikus, elfekvős kocsmák? Legyenek! És legyek én is, ott! Most épp a fiatalkori tengés-lengés hiánycikk errefelé. Meginni valamit, meglátni valamit, megérezni valamit, és ami még belefér. Az én életem ez volt, most meg nincs, ez. És milyen régóta nincs! Nincs is jobb annál mint céltalanul elindulni valahová, majd némi hatásszünetet követően céltalanul elindulni haza. Persze rendesen kisminkelem most a régi „daliás” időket, volt ott baj bőven, na de azért volt valami más is. Több más is volt, mindenféle mások voltak, állagra, színre és szagra általában különbözőek. Egyre mások voltak, ebben állt lényegük. Most viszont semmi más nincs, a semmin kívül semmi, más. Ma elmentem könyveket menteni egy lakásba. Egy hatvanas férfi meghalt, és valószínűleg továbbiak is, de róluk nincs hír. Az a rohadt sok cigi. A volt felesége invitált be, és mesélte milyen büszke volt emberünk a könyvgyűjteményére. „Mekkora kincs ez” – gondolta, aztán most úgy kell azokat a szerencsétlen könyveket rátukmálni valakire. „Élményeket érdemes gyűjteni” – ezt pedig a volt feleség mondta kissé lemondóan, miközben én válogattam. Nos, nekem nincs nagy kollekcióm. Mit mesélek majd ha valaki számon kér? A kisebbik gond ez, persze. Ha majd én kérem számon, rajtam, hogyan lesz akkor a dolgok alakulása? Sok jóra nem lehet számítani. Nem tudom hogyan kéne csinálni. További kérdés, hogy a „mit” kéne hogyan csinálni. És nagyon sok az ami még feltehető. Feltehetőleg „ki tudja a választ”. „Legszebb éveim”, absztrakt szépség ez, ha minden áron ragaszkodunk a jól bejáratott fordulathoz. A ventillátor zúgása pár méterrel odébb bizonyos értelemben zene, olyan értelemben amilyen értelemben a habcsók is csók. És ez a vonagló test ezen a heverőn a maga módján az élet csodája, mint ahogyan a bölény is az. Láttatok már bölényt közelről??? Nincs több kérdésem. Szóval alakítani kéne valamit, főszerepet például, egy másik életben, ha van mód.

Írtam Miss Ukrajnának, békülésben értünk véget. Számos dologról felvilágosítottam, és ő biztosított meg- illetve egyetértéséről egyaránt. Ettől függetlenül minden marad a régiben, attól tartok, azaz lényegében semmi sem marad majd, abból sem ami még most van. Én ennél többet tenni nem tudok. Nem lehet tudni mennyiben fogta fel a jócskán levezetett tényállást. Borzasztó időszak áldozata. Most tényleg mindene megvan amit az ember nem kíván sose, semennyire. Bunkó család, magukból kiforduló „barátok”, egészségügyi krízishelyzetek. Nem túl alkalmas időpont, hogy végre alaposan megtárgyaljuk dolgainkat. Évek óta sosem alkalmas, sosem igazán. Márpedig ez ne menjen tovább, és nem fog amúgy, egyáltalán. Nem különösebben baj ez, ha józanul mérjük a méregetni valót. De józanság nem mindig van, jelenleg hiányát szenvedem, a józanságnak is, meg neki is. Legkevésbé izgatna ha csak bőgne itt nekem, maximum mosolygósra abajgatnám. Csak hát ilyet csinálni, mikor a legnagyobb veszélyt épp egymásra jelentjük. Furfangos dolog ez a kényszerzubbonyos létezés, ha az ember kicsit társasan képzeli el. Akármennyire kicsit is. Rögtön dilemmákkal kell vesződni, minden más helyett. Öleljük hát keblünkre (ún.) egészséges embertársainkat! Illeszkedjünk, dörgölőzzünk, smúzoljunk, vágódjunk befele! Ma délután sületlenségeket írtam egy lányzónak tinderen, nagyjából minek. De ki kíváncsi most rá? Én most Nyűgöskével akarok sorsközösséget vállalni! Azért mi ketten elég szokatlanul bénák vagyunk. Az egy dolog, hogy ő gyönyörű, de ezzel a helyzettel sem kerülhet olyan viszonyba, mint egy átlagos lány. Ő az én „Esther”-em, és ha így megy ami (nem) megy, én leszek az ő „Daniel”-je, visszafordíthatatlanul. Inkább bárhogy máshogy legyen, mint így.