Mindenki látja

It's you who don't allow yourself to say the words without awareness – – but why could that be? Contemplate about it, and who knows what happens. Maybe you'll end up holding your head: "I'm a fool to do such a thing!" – But we are on the wrong track, talking about our "brain". We treat the brain as a computer. Come on, we're wiser than that! Your brain is YOU! Your memories are YOURS! It's not your "brain" that blocks you, it's YOU! 

If you follow my line, you end up confessing to yourself: "I want to speak fluently because I want to be normal." But why are you craving to be normal? Because you think you're abnormal. Why is that? Because of stuttering. But you stutter because you want to speak fluently. Ah, so you're totally normal! Than your stutter is the biggest foolness on earth! Not a "poor thing", a "disaster", but a dumb mistake!

But can you believe it?! After decades of humiliation, weakness, hiding, stutterer-pride, stutterer-fighting, lot of speaking fluently, lot of success as well? Can you leave all this behind and be again an almost newly born 2-4 year old child who steps into the light of the Sun and speaks out with awareness of the meaning of his words, not the words itself: "I am what I am" ??

To get to the bottom of that, you have to uncover first the brutal feeling, you're life's monster who've been chasing you since you're aware of yourself; because it's not your brain that thinks you're not normal: it's you. 

Well, I can't catch it for you. I cought mine once, and didn't stutter at all for days (before that, I'd been almost mute I stuttered that much). It never entered my head. But still the monster was stronger than me – because at that time I didn't fully understand that it is me. Now I'm gaining the courage. Next time I shake hands with him. 

Next time I shake hands with myself.

Good luck to you too!

PS.: If you're still young, maybe you should share these thoughts with an adult, one who you look up. He has probably gone through existential issues like this. With his help, you might put an end to your crazy, laughable habit to speak-fluently-to-avoid-stuttering-hence-stuttering. It's really a childish habbit! You can grow it out.

I wonder what it would feel like to know that I have never been a stutterer.

riginally Posted by Hans  I messed up the first time around when learning to speak. Who ever said I can't have another stab at it?

I did. That's why nor you Hans, neither any technique can convince me. Neither can I. 

What is embarrassing? – When somebody wants to do something he knows he shouldn't. Look at the beggars: we always feel a little embarrassed by them, because they ask undeservedly. We can't either give or not give them. And trust me, they are embarrassed too. That's what so uneasy in those situations.

I recognize the confidence in me when a beggar approaches me. He squirms relieved as I reach into my pocket. I start with low, confident voice to deal with him graciously; but when I feel the block coming, I glance aside. While I stutter in the outside, the recognition pierces into me without mercy; – 

I am the beggar.

 (A szokásos körkérdésre, miszerint meg szokták e említeni a barátaink a dadogásunkat.)

Have somebody ever loved you when you didn't loved her back? From time to time you saw her love in her little gestures, in her addicted eyes, no matter how hard she tried to hide it, and later you heard from others her secret, that "she loves you". – That's the strange, not that bothering feeling that your friends feel when they notice your avoiding gestures and your blocks.

I'd recommend you to confess! Sometimes if we confess our passion and fear, it vanishes. Tell them that you have an uncontrollable fear of losing your speach. Describe them seriously what's that like: they will immediately sympathize with you, understand your fear. They will stand at your back when you'll have to deal with strangers which will be much more frightening.

I abandoned all my friends when I had to deal with tougher times. I said to myself: "I have to be alone to deal with it. Nobody understands me." Now I know the truth, as I'm totally alone: I was too afraid of showing them my weakness. But solitude is much more scarier. Don't fool yourself!

Az "emberi érzésekben" tobzódó dadogók közt olykor engem is elfogott a fórumon a megengedhetetlen szentimentalizmus. A dadogót és a szeretteit mélységes szakadék választja el, hiszen a szeretet nem képes elviselni, hogy a másik miattunk szenvedjen. Kevés szomorúbb ténye van a mi helyzetünknek, mint az, hogy nem azért rejtegetjük mindenáron a többiek, főleg a szeretettek elől a dadogásunkat és a velejáró lelki gyengeségünket, mert ilyen sunyi módon akarunk mi is "okésak" lenni: hanem mert a szeretet nem képes elviselni, hogy a szeretett lény szenvedjen. Ennek külön posztot kellene szentelni: arról van szó, hogy a dadogók problémája nem a hiúság, mint ahogy én is hittem: hanem hogy annyira meleg szívvel akarják, amit akarnak, hogy képesek lennének ezért még magát ezt a szívet is megkeményíteni majd széttörni, ha kell. Milyen szörnyűséges, őrült szerelem az, amelyik képes lenne vasvillával kiirtani magát, csak hogy beteljesüljön?! Az egész világot otthagytam, és még én magam is azzal gyötröm magam, hogy mindezt gyávaságból, hiúságból, büszkeségből tettem, habár már végzetes ideggörcsök gyötörtek: pedig ha megérteném, ha igazán megérteném, hogy azért mondtam le önmagamról, hogy ne veszítsek el mindent –összeesnék a fájdalomtól, mint valami rögtön ható idegméregtől. Mert a mi mérgünk a Jó. Nem szabad, hogy elnyerjük Önmagunkat, mert akkor mindennek vége.

Furcsa, de még a dadogósok között is van rangsor: a legalja, amikor a szenvedésüktől fanatizált dadogók elhatározzák, hogy ezentúl "igenis" beledadognak az emberek képébe. Ők a legundorítóbbak, és ó jaj, ők a legsajnálatraméltóbbak. Ki ismeri azt a szerelmet, amelyik még a saját szerelmét is képes lenne megölni, hogy beteljesüljön? Hát nem maga az őrület ez?!- Durva másodlagos traumatizációval kéne megsebeznünk másokat, hogy értsenek: hogy is tehetnénk, ha egyszer mi sem vagyunk képesek elviselni a látványunkat? – Természetesen a "megoldás" egyik kulcsa nem más, mint hogy a szeretteink elvesztése árán, mindent feláldozva mégiscsak vállaljuk magunkat, a kisgyereket, aki megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy elnyerje a Másik szeretetét. – De erre senki sem képes. Hisz különben nem dadogna. Hisz különben nem lenne semmi probléma. Egyszóval: őrült szerelem ez!