Mindenki látja

Nem belépett vendégek is elolvashatják.

nap és fogyatkozás

Az első napfogyatkozás, amit láttam 1999. augusztus 11-én volt; Budaörsről néztem, a Kő-hegyen álltam én is a mindent kitakaró fekete papírnapszemüvegben, csak a napkorog pici sárgás része volt az, amit ezen keresztül lehetett látni.
Aztán 19 évesen láttam a Werckmeister harmóniákat és beleszerettem a Valuska monológjába.
2018. februárjában elkezdődött és augusztusra teljesen beáll bennem a teljes napfogyatkozás. Nem tudom, a pokol vagy csak szimplán a jeges túlvilág volt az ahol ezidő alatt jártam? Még ha csak visszagonolok a legtöbb részére is teljsen kiráz a hideg a szégyentől, attól a némaságtól és kontrollveszettségtől, ami reám telepedet és általa majdnem teljesen eggyé váltam a megsemmsüléssel, feloldódtam az odaát sötétségébe.

Már vége van. Vége kezd lenni. Elhagyja a hűvösség a végtagjaimat, fészkükről újra felröppennek a madarak, a fű megmozdul a pirkadat balzsamos fényében és bennem kezd újból lüktetni valami. Egy dallam? Egy érzés? Egy emlék? Nem tudom. Csak valami ahhoz hasonló, amit mindezek előtt éreztem. Egy részem valahol tudta, hogy vissza jő a Nap. 

nap és fogyatkozás Read More »

Something

– egy 

 

Ezek voltunk mi – hangtalanul vergődők a magányban. Mert bár eddig azt hittem, a másság az, ami ezt teszi velünk, ők bebizonyították, hogy a magány az, ami 90%ban tönkretesz mindent. Nem a családi háttér, önmagunk, vagy az a rengeteg csalódás, amit azért visel el az ember, mert egy másik hátba szúrja. Az a tíz százalék, amiben különbözünk, ami annyira kevés is valójában: az okozza a magányt, amitől nem találjuk a helyünk. Egyedül vagyunk, mert minden körülöttünk idegen, felszínes, hazug és értéktelen.

  Most azt mondhatnád, nem, ez nem igaz! És ez az, amit a legjobban irigyeltünk mindig is Tőled; hogy Te olyannak látsz valamit, amit mi nem vehetünk észre, holott ez általában fordítva van. És ha hiszed, ha nem, annyira vágyunk rá, és irigykedünk, és ez méginkább megfojt mindünket.

  Mert nincsenek csodák. Megmentőket keresünk, mindenkibe nyitottan belelátjuk, hátha ő lesz az… hátha nem hagy majd el. Mindenkiben meg akarunk bízni, mert tudjuk, hogy csalódni fogunk. De végül mindent és mindig elveszítünk. Ha már félig megkaptuk épp úgy, mint mikor a félelemtől dobjuk el, és látod, sosem kapjuk vissza. De mindez csak halvány mása annak, amire valóban vágyunk, még ha szeretni is akarjuk, és elfogadni, hogy ez majd jót tesz.

Ahhoz vagyunk csak elegek, hogy néha odaforduljanak hozzánk, érdekeljük őket a személyiségünkkel, mert néha megérzik, hogy ez más, és azt hiszik, ez varázslatos. Ahhoz mindig elegek vagyunk, hogy azt hangoztassák, belénk szerettek, de valahogy nekünk ezt sosem akarják bebizonyítani. Épp úgy jönnek és mennek mint a felhők felettünk – mert nincsenek itt igazán sosem.

  Folyamatosan – így veszítek el én is mindent, csak önmagamat nem. Meggyógyítanál? Tehát beteg vagyok? Ha igen, mindenem hamis, az elmém, a lelkem, a paradigma, amiben élek, az igazság iránti vágyam, az értékrendem… Ha meggyógyítanál, mi maradna akkor belőlem? Annyian szeretik kijavítani a hibákat; én is perfekcionista vagyok. De helyes-e kivenni másból azt, ami nem kívánatos, és olyanná formálni, amilyenné mi akarjuk?

  Látod? Nekem soha semmi nem elég jó. Vagyok, mint egy felhő az égen, megfoghatatlan, folyton folyvást változó, de nem fúj szét a szél, bármennyire is szeretném. Örökké tudnám ezt csinálni – ha hiszed, ha nem, nem olyan egyszerű meghalni. Csak azt nem tudom, mennyire élet ez egyáltalán, mennyire van értelme lelkiismeretből ittmaradni, hogy ne okozzak fájdalmat azoknak, akik azt hiszik, ismernek. A saját békémről mondani le olyanokért, akik ezt sosem érthetik meg.

  És egyre jobban csak fáj és nincs, aki látja, hogy megfulladok, és ne akarna megjavítani, csak megpróbálni szeretni így. És közben csak mi értjük ezt, és még ez sem elég.

 

– kettő

 

Lassanként rájöttem, milyen ez. Valami állandósult nosztalgiában ragadni folyton siránkozva, vagy az ürességtől csendben, miközben nem tudom eldönteni, az fáj-e jobban, ami elmúlt, vagy hogy csupán emlékszem rá. Többé nem akarok megszerezni semmit – miután elveszítek mindent újra és újra, a kétségbeesett düh eltorzítja az emlékeket és megmérgez mindent. Hogy lehetett volna bármi is jó, ha végül ilyen véget ért? Csak ez maradt. Semmim se volt soha.

  Őrülten kergetni a fentebb eszméket, mint igazság, becsület, tisztesség, és közben elveszni az irracionalitásban, tudva, hogy mindez mások számára értéktelen. Mindent akartam, és közben semmit sem fogadtam el, amit kaptam, mást meg szeszélyből szereztem értéktelenségének teljes tudatában. Rohanni akartam és bezártam önmagam, tudva, hogy úgysem jutok messze, racionálisan dönteni, miközben csak az érzelmeim uralták minden gondolatom. Ellentétekből vagyok összerakva, csoda, hogy darabjaimra nem hullok szét, és mégis… Mégse tudom, ki vagyok. Mi vagyok. Mi az a minden, mi az a semmi? Hogy definiáljam? Én én vagyok. És észre sem veszed, mikor látsz, annyira tökéletes minden. Büszke voltam rá, hogy bármit képes vagyok eljátszani; hát játsszam el azt, hogy boldog vagyok! Gyűlölöm ezt a szerepet, és odáig visz, hogy csak beszélek össze-vissza, aztán idétlenül mosolygok, és mikor véget ér, zokogva esem össze és nevetni kezdek azon, hogy ez úgysem fog változni.

  Végtére is minden nap ma van. Az a tudat nyugtat, hogy a következő nap már nem lesz minden perc olyan valós, mint most, és mégis, beleragadva a ba, eltelik egy év, kettő, minden olyan, mintha csak egy hete történt volna, de közben megállt az idő. És öregszem, bár a lelkem szinte semmit nem változott. Mindegy, hogy megállt-e az idő vagy sem. Csak emlékekből állok, képtelenül, hogy eldöntsem, megérte-e megélni őket vagy jobb volna nélkülük, és végső soron sosem jön el a holnap.

 

– három

 

Eltűntél. Már nincs értelme hitegetni magam, hogy valaha még írsz nekem. Te, aki beszéltél hozzám, te, aki megértettél, te, aki miatt könnyebb volt, te, aki féltél a haláltól – most itt hagytál.

  Elhagytál és nem tudok ellene mit tenni. Nem voltam szomorú, mert napokig nem hittem el. Aztán dühös lettem, kegyetlenül indulatos és könyörtelen tehetetlenségem teljes tudatában. Minden, amit valaha elveszítettem, keserű szájízt hagyott a számban. Már nem tudok egyikre sem úgy visszagondolni, mint valami jóra. De te nem. Rólad nem fognak megváltozni az emlékeim. De hisz ez a normális, nem? Talán te indítasz el ezen az úton, hogy megjavuljak. De undorodom magamtól, ha a te halálod árán fogok megjavulni.

  Mégis meg akarok. Megtanulni boldognak lenni, bebizonyítani neked, hogy… nem tudom már, mit.

  Elhagytál te is, hiába ígérted meg, hogy maradsz. Hiába képzeltem azt, hogy én tűnök majd el először. Elhagytál, de én ugyanúgy fogom várni minden nap, hogy írsz, mint ahogyan mindenhez görcsösen ragaszkodom, amit már rég elveszítettem.

És most eltörtem

 

– négy

 

  Régen csak úgy gondoltam rá, mint valami kiskapura, ami majd szépen megold mindent. De már nem akarom, hogy az legyen, nem tudom elhinni. Nem érzem jogosnak. Hogy nekem ez járt volna. Ne érdemeltem volna többet? Pont én? Miért ne, legalább csak annyit, mint más. Vagy csak az idővel van a baj? Hogy ez egy érzéketlen kor? Itt nincs már miért küzdeni. Nincs, amiben értelmet láthatnék. Nincs eszme, amiért harcoljak. Nincs ember, akiért küzdjek. Sehol egy dolog, ami kivívná, hogy tegyek az érdekében.

Hiányoznak a forradalmak. Az elnyomás. Hogy legyen valami, aminek odadobhatom magam és széttépjem a világot az érdekében!

Megállt az idő. Minden nap ma van. minden nap várok és nem jön senki. Akarok valakit, aki boldognak akar látni. De homályos minden, és ez fáj. A fények is fájnak. Nincs olyan, ami ne fájna. Végül csak elveszem a napok közt, nem igaz? Felbomlok, és szerte-szét fúj majd a szél, mint a virágszirmokat

 

– öt

 

De a virágszirmok is megmaradnak. Megkövülten az időben, porcelánná fagyva a hideg földön. Ittam, talán attól vagyok ilyen könnyed és költői, miközben kétségbeesett düh és harag rombol belülről. Ő mindent mindig is jobban tudott nálam; talán el kéne fogadjam, hogy nagyképű, önző és szívtelen vagyok. Bűn szeretni önmagam, mikor senki sem teszi. Bűn így látnom, így éreznem, így gondolkodnom; bűn vagyok, és fájok, és visszataszító és mégis áldásos vagyok mások szemében, mindenkiében, aki nem Ő. Mert hiába próbáltam megváltozni. Változzon meg az, akinek semmije sincs, és dobja el önmagát, az egyetlent? Én megpróbáltam Érted. Annyira szerettelek, jelentsen ez a szó bármit is – tiszteltelek, bíztam benned, feleslegesen reméltem, hogy majd megértesz – és Neked ez, én, sosem voltam elég. És észre sem veszed, mennyire fáj. És most csak azért nem tudom, mit is érzek valójában, mert már annyira öntudatra ébredtem, hogy ez a nagy értelmetlenség összezavar. Talán elfogult azt gondolni, hogy tisztában vagyok magammal, az életemmel. Talán így, ebben az állapotban, tudva, hogy mindez értelmetlen, már nem léphetek tovább. Miben más ez? Milyen kor ez? Csuang Ce-t okolnád azért, amit érzett? Arisztarkhoszt kortársai méltatták, mégse hittek neki, nem véletlenül merült feledésbe kétezer évre, hogy még utána se az ő nevét dicsérje az elkövetkező nemzedék. Talán ez lenne a végeredmény, a cél: rájönni, hogy a nevetséges élet, amihez annyian olyan kicsinyesen ragaszkodunk, nem ér többet egy útfélen felejtett lépésnél? Ennél már nincs tovább; ha igazam van, hát hosszú út vezet még ahhoz, hogy mind rájöjjünk, ostobaságunk és önzőségünk nem szolgál egyebet, mint hirtelen vágyaink kielégítését, hogy másokat formáljunk a saját képünkre. Én nem vágyom erre – senkinek sem kívánom ezeket a gondolatokat és érzéseket. Ha ez a létezés célja, hát a cél nem más, mint hogy a semmiből visszatérjünk a semmibe. Létezzünk, és méltósággal hulljunk el ahelyett, hogy nevetséges erőfeszítéseket tegyünk egy meg nem érdemelt jólét felé, amihez kicsinyes gyűlölködés kövezte ösvényen taposunk utat magunknak. És belátva ezt, mégsem lesz könyebb.

 

– hat

 

Ősz van. Az ősz volt az utolsó határidő, amit felállítottam magamnak – és az első, amit feladtam. Feladtam, mert belefáradtam, hogy újabbakat találjak ki, amiknek sose lesz vége. És most, hogy Ő írt, és megláttam, és belebódultam a jelenléte okozta felüdülésbe, örömmel le tudtam azt írni: Ősz van!

Egy pillanatra megéreztem a napfényt. Most újra jég van mindenütt.

Erre vártam én, az Őszre.  Ez volt az én egykori egyetlen, utolsó mentsváram.

Belebuktam.

Több mindent veszítettem el ebben a pillanatban, mint eddig bármikor. Kevesebb veszett Mohácsnál. Számomra most tűnt el mindent, amiről még álmodni is csak titokban reméltem. Nekem sosem fognak virágba borulni a fák..?

 

– hét

 

Most, hogy már visszafele számolom a napokat, kezdem életem során másodszor azt érezni, hogy nem akarok meghalni. Nem a halállal van bajom most sem; csupán csak azt sajnálom, hogy nem élhettem előtte igazán.

Tél van, és ő nem jött el. Hiába vártam tántoríthatatlan kitartással az őszt, elmúlt nélküle. Nem tudom, mi fáj jobban, hogy ostobán reménykedtem benne, vagy hogy csalódnom kellett – ismét. Nem jött haza, és nem is fog, és akkor sem láthatom már soha. Nem mintha ő gyógyír lenne számomra. Sosem oldott meg semmit körülöttem, mindössze kiragadott a valóságból az idő tört részéig. Ő volt az én áhított pszichózisom, ha úgy tetszik: alkohol és mámor nélküli puszta közelség okozta káprázat. Bolondulásig hajszolt léttelenség a forgó világ közepette; csak a kezei közé kerültem, és amíg magával rántott a színek kavalkádjába, megszűntek a gondolatok.

  Akkor még nem tudtam, hogy ez áldás. És hogy csak egy áldás válhat büntetéssé. Neonkék és piszkosfehér és aranyló lámpasárga volt ez a zuhanás mellette. És hideg csend két téllel ezelőtt, és karcosan édes nyár a rózsákkal végigültetett utcában. Szabadság ízű volt a levegő, mert nem gondoltam arra, hogy rab vagyok, és kötelességek és útirányok láncolnak a talajhoz. Nem valakinek a lánya, a testvére voltam, nem az, akinek tanulnia kell, aki épp szép, aki épp zenél, aki épp dolgozik, aki ezt és ezt szereti csinálni. Én én voltam egyszerűen – alaktalan, a végtelenség alatt elheverő. Nyugalom volt nekem – és most, késve ráeszmélve, béke. A béke, amire mindig is vágytam, és ami annyira elsöprően csodálatos volt, hogy nem tudatosult bennem az alatt a pár alkalom alatt, amíg a részese lehettem. Most tehát róla írok; pedig azt hittem végig, magamról. Egy éve, öt hónapja és hat napja nem láttam már – nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. Tudom, hogy néha eszébe jutok; de ez nem tud kárpótolni azért, hogy sosem láthatom már.

Something Read More »

Halálvágy

Sziasztok. 21 éves vagyok. A kisfiam megszültem 2019.11.21-n . Két hónapig vele keltem vele feküdtem . Ő volt az életem. Anyaotthonban éltem vele. Sajnos el vettek tőlem mert megszegtem az anya otthon szabályzatát . Nem volt hova vinnem ezért 60 napig ideiglenes elhelyezést kapott egy gyermek otthonban. Itt adtam fel. Nem láttam 2 hónapja. És amikor közöltek velem hogy állami gondozásba veszik. Úgy gondoltam neki egy család kell és én már rég fel adtam. Ezért titkos örökbe adást tettem. Azóta kábítószer függő vagyok és nem akarok élni… nincs jövő képem. Tudom neki ez volt a legjobb . Kap egy családot . De én nem bírok ezzel az érzéssel együtt élni. Mit tegyek?

Halálvágy Read More »

Lélekcukor avagy rekviem Zsikéért

   Miután hosszú idő után végre rájöttem mi bajom, elkezdtem kutakodni a témában. Két irányvonalat szabtam meg magamnak. Az egyik a borderline tudományos megközelítése különböző szakkönyvek és előadások álltal. A másik olyan írások felkutatása, melyeket borderline betegek írtak a saját betegségük kapcsán. Sajnos hamar rá kellett ébrednem, hogy mindkét irányvonal magyar irodalma (beleértve a fordításokat is) roppant csekély. Ennek ellenére sikerült találnom rendkívül jó írásokat. Mindezek közül szeretném most kiemelni Koncz Erzsébet „Zsike” írásait, melyek még ha nem is tartoznak a magasröptű szépirodalom elitt kategoriájába, ennek ellenére rám messze a legnagyobb s legmélyebb benyomást tették. 

   Sokszor hallom azt a tanácsot, hogy borderlineosként nem kellene nekem olyan könyveket olvasnom, melyek Zsike írásaihoz hasonlóak, mert azok csak rossz hatással vannak rám. Én ezzel messze nem értek egyet. Úgy vélem mindannyian másképp működünk. Meglehet valóban vannak olyanok, akiket az efféle lelki kinyilatkoztatások mélyen visszarántanak a saját problémájuk legsötétebb bugyraiba, viszont ami engem illet, én inkább azon olvasók közé tartozom, aki bár szíve legmélyéig átélem azt amit olvasok, mégis helyén tudom kezelni azt. Ez által nekem rendkívül sokat tudott adni Zsike, amiért roppant hálás vagyok neki. 

   Kutakodásom során akadtam rá elösször a Lélekhasadás című könyvére. Már az első pár oldal után teljesen beszippantott. Olyan mértékben oldotta fel bennem a szeparációs szorongásomat, ahogy még soha semmi. Így egyből elkezdtem utána nézni ki is ez a lány, van e még más írása, stb stb… Szomorúan kellett rájönnöm, hogy ő már 10 éve meghalt. Ez nagyon megrázott. Az írásai így kicsit más megvilágítást kaptak. Óriási öröm volt számomra, hogy a versekötetét is sikerült pár nap alatt beszereznem. A mindösszesen három könyvecske (két napló és egy verseskötet) nem túl hosszú, én mégis két hetet töltöttem el velük. Apránként olvasgattam őket és ismertem meg belőlük egy olyan embert, aki többet adott nekem ezekkel az írásokkal a halála után 10 évvel, mint az összes körülöttem élő ember együttvéve. Azért ez elég gáz….

   Most pedig cikáznak a gondolatok a fejemben. Elsőként arra gondoltam milyen jó is lett volna őt személyesen ismerni. Mennyit tudtunk volna beszélgetni. Aztán kicsit mélyebben belegondolva rá kellett ébrednem, hogy egy nagy francokat. Nagy valószínűséggel igen keveset beszélgettünk volna és gyanítom az sem ért volna szerencsés véget. Egyszerűen nem értettünk volna szót s még azt sem tartom kizártnak, hogy hamar elküldtük volna egymást a pi….ba. De hát hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy az írásait elolvasva mélyen tudtam vele együtérezni pusztán azért, mert az érzései tárházának 90%-a bennem épp úgy ott tombolnak, akár csak benne. Annak ellenére is, hogy az élettörténetünk es az élet helyzeteink nyilván teljesen mások és ebből adódóan a problémáink is más módon kerültek felszínre. Mind ez olyan szépen lejött, amikor elolvastam az írásait. Annyi mindent tudott nekem adni. Viszont mind ezt személyesen màr sosem mondhatta volna el, akkor sem ha ismertük volna egymást. Miféle rohadt fal választ el minket egymástól, ami miatt egyszerűen képtelenek vagyunk úgy komunikálni, ahogyan kellene? Milliószór írta le a ketelyeit azért, hogy lesz e aki olvasni fogja, lesz e aki érteni fogja, lesz e akit érdekelni fog, s lesz e aki megérti e mind az, amit leír? Hát persze hogy van!!! De mért csak így? Mért csak írásban? S szóban, egymással szembenézve miért nem megy???

   Borzasztóan sajnálom azt is, hogy az a Bura, amelynek ő eredetileg a tagja volt, már nem létezik és teljes törlésre került. A naplóban sokszor hivatkozik az ott közzétett írásaira, melyek sajnos már nem elérhetőek. Legalább ennyire sajnálom azt is, hogy bár többször megemlíti mennyire szeretett rajzolni, de sajnos egy rajzát sem tette bele a naplókönyveibe. 

   Valóban sok minden jár most a fejemben, amit így nagy hirtelen nem fogok tudni értelmesen kiírni magamból, bár mennyire is szeretném… Amit viszont mindenképpen le kell írnom, el kell mondanom, valahogy ki kell adnom magamból:

Kedves Zsike! Köszönöm szépen az írásaidat! Egy sorod sem volt hiábavaló. Te voltál az első, ki számomra „szemmel, melegen jelzett csak annyit: vannak itt, s te nem vagy idegen” (József Attila után szabadon).

Nyugodj békében! 

Lélekcukor avagy rekviem Zsikéért Read More »

A szoba

Jó érzés volt eljutni végre erre a „szigetre”. Hosszú volt ez a hétvége. Talán véget sem ért volna, ha nem tudom, hogy létezik ez  a sziget. Bár már kicsit jobban éreztem magam, még mindig vannak rosszulléteim, nem tudom miért. Bistosan láttam már a szemeimmel azt a menedéket, és azért voltam jobban. Csak el kellett jutnom oda, de most itt vagyok. Szép ez a szoba. Egy ágyas, de van benne asztal, kézmosó, wc és tusoló is. A fal világos zöld, vagy sárga. Nem tudom pontosan mert színtévesztő vagyok. Két ablak is van, de mindkettő ugyanarra a nagyon pici udvarra és egy másik épületre nyílik. Egyébként a földszinten vagyok és az épületek három emeletesek. Most vasárnap este van. Már pénteken észrevettem, hogy van az ágyammal szemben egy kép a falon. A képről holnap fogok írni. Tegnap este már egy kicsivel jobban aludtam. Talán ma mégjobban fogok a kis szobámba. Most kicsit megnyugodtam, hogy eljutottam ide. Bár nem tudom mi vár itt rám, és hogy mi lesz, ha majd el kell innen mennem. Jó lenne kicsit rendberakni az érzéseimet, de van valami ami mindig visszalök a mélybe. Egyszer majd elmesélem ezeket az érzéseket. Sajnos vannak látható jele is. Nem mindig örülök neki, hogy ilyen vagyok, de mégis jó érzés. De erről később írok majd, amikor már jobban leszek, mert ez most nagyon nehéz téma lenne nekem.

A szoba Read More »

Helyettesítő gyógyszer – kvetiapin – tapasztalatok, T. hegy után

Sziasztok!

Nagyon rég írtam ide. Egyszer írtam, még valamikor de megijedtem és töröltem az egészet. Aki régi, emlékszik, aki új, az nem ismer nagyon. Teljesen mint Tündérhegyen.

Most jöttem ki pénteken és kifejezetten egy gyógyszer-probléma miatt írok, hátha valakinek van ezzel tapasztalata. Benn kicsit növelték a keti prolongot 200-ra és ugye aznap mikor eljöttem, kaptam receptet. Voltam kiváltani, de azt mondták keti prolong ilyen dózisban nincs most forgalomban és nem tudni mikor lesz. 

De hogy a Kventiax SR az hivatalos helyettesítő és ugyanaz a hatóanyag stb, tiszta sor. Gondolkodtam, mit csináljak, mert amit bevittem 50-es prolong azt haza is küldték. Karácsony után növelve lett az adag 100-ról 200-ra. Azon gondolkodtam az 50-esből is bevehetnék 4-et, hát faszom tudja, nem értek ezekhez, de végül vettem Kventiax SR-t.

Na most azt jó tudni, hogy a keti prolong az nekem kb mintha nem is volna. Éreztem hatást, leginkább másnap, pl nem akartam kimenőn kinyírni az embereket a buszon. 😀 De elalvásban pl teljesen mindegy lett volna mikor veszem be, elalvásban az volt, hogy 75 kventiax – arra mondták, hogy abban van „szedáló” hatás, vagyis, az alváshoz jó.

Öhm, nos, össze kutattam a Kventiax SR-ről, izgultam – mert bár kvetiapin – de alapvetően ketit szedtem, kinn is kezdetben 100-at, 150-et , benn ebből lett 200, túlzottan nem éreztem meg. Jól tolerálok már lassan bármit. Örültem viszont, mert ahogy ezt így emelték, a Frontint 0-ra szedték, lassan elhagyni. Szóval ezért is – meg egyéb dolgok miatt is emelték. 75 kventiax és a prolong 200. Így is zártam majdnem 4 hónapot.

na és akkor az lett, hogy múlt éjjel először vettem be Kventiax SR-t és ….. – valahol – google-ba írtam és ott találtam elvileg búrás link, fórum vagy mi, írta valaki hogy jókat lehet tőle aludni ——– na fasza, gondoltam tesztelem —— hát én nem szoktam éjjelente felkelni (nehezen alszok el de átalszok) , de most egy éjjel így az álom fázisok között érzékeltem hogy 3-szor vagy 4-szer felkeltem, félálom és visszaaludtam. Nem volt rémálom, nem is feltétlen emlékeztem rá, csak nem aludtam át az éjszakát és nem volt mély, reggel már nagyon ébredeztem.

Ez nem baj, mert egyszer – bár nem mostanában lesz – de vissza kell menni dolgozni.

Arra is gondoltam, hogy azért aludhattam ilyen szakadozva, mert előző éjjel másnap negyed 1-ig folyamatosan aludtam és mélyen  …….. vagy a gyógyszer miatt aludtam ilyen szakadozva, elaludni nehéz, aztán belehúz az éjszaka.

A keti prolonghoz már asszem jól hozzá voltam szokva, ehelyett tudták adni a Kventiax SR-t. Azt mondták hivatalos helyettesítő, de arra gondoltam, a normál Kventiax-ra benn mondták hogy segítheti az alvást, nagyobb dózisban ez lehet még ütősebb ….

Meglátom, mi lesz most éjjel. Mostanában nem fogom tudni cserélni. Egy receptem volt, prolong nem volt 200-as, szóval ha ehhez a kventi SR- hez ha megszokom, akkor ez …. (prolong még amit bevittem 50-es ből van egy doboz )

Ki kell tapasztalni.

Mellesleg azoknak mondom, aki nagyjából tud hova tenni, hogy eltűntem, nem próbálkozok, verseket ide nem írok, meg amúgy is, egy valakivel, volt egy illető akivel emaileztünk annyira máshogy gondolkodunk, hogy lekoptatott, hogy fejezzük be. Be is fejeztem. Elég nekem magammal szenvedni, nemhogy még másokkal is erőlködni egy egy kapcsolatért.

és amúgy faszán nyertem magyarázatot mindenre , amiket művelek, főleg a kapcsolataimmal.

Már csak ezért is megérte a benn töltött idő. (border – elkerülő — anyám valószínűleg nárcisztikus, én kevert, szóval fasza ) …..de ez rengeteg mindenre ad megértést és magyarázatot. 

Helyettesítő gyógyszer – kvetiapin – tapasztalatok, T. hegy után Read More »