Ha hozzám hasonlóan egy szuicid bolond vagy, akkor inkább ne olvasd el. Nem mintha annyira átütő erejű írás lenne, hogy kedvet kapj az öngyilkossághoz, szimplán csak nem érzem helyesnek. De persze, ha szeretnéd, nyilván elolvashatod, hisz ez szabad ország. De inkább ne.
Ezt alig egy hete írtam, egy, az átlagosnál is rosszabb napomon, amely viszont egy, az átlagosnál is jelentéktelenebb „probléma” miatt vált bestiálisan pokolivá. Momentán (viszonylag) jól vagyok, és így, visszagondolva egyszerűen nevetséges, mennyire jelentéktelen dolog váltotta ki belőlem az összeomlást, és hogy azt hogyan reagáltam le. Egy korty alkoholt sem ittam, és nem szedtem be semmit, mégis, egy körül-belül 6-7 órás időintervallumban úgy viselkedtem, mint aki valami nagyon megátalkodott drog hatása alatt áll. Ez (már amennyire meg tudtam állapítani) valamiféle búcsúlevél, ami valahogy egybeolvadt egy naplóbejegyzéssel, mindenesetre rohadt kellemetlen volt végigolvasni.
Online rákerestem, hogy mennyiért lehet borotvapengét rendelni. Kész röhej, mennyire nehéz hozzájutnia az embernek valamihez a saját lakásán belül, ami elég éles ahhoz, hogy felhasítsa az ereit. És valahol kurva nyomasztó is. Ma nagyon szükségem lenne valami pokolian éles cuccra. De nem jó akármi. A borotvapenge az valahogy… klasszikus hatást kelt, nem? De vajon ha a rendelkezésemre állna, megölném magam végre? Vagy megint csak úgy tennék? Egyáltalán a korábbi alkalmakkor csak úgy tettem? Vagy tényleg el akartam vérezni? Olyan ez, mint a világ legelbaszottabb függősége; belevágni magadba minden fél, vagy másfél évben egyszer, hátha majd most végre sikerül. És ezúttal nem fogok előtte bebaszni, hogy aztán ezt is elcsesszem. Gondoltam arra is, hogy ha már ennyire ragaszkodok a pengéhez, akkor egyszerűen elvágom a nyaki ütőeret. Nem a torkomat, hanem csak a nyaki ütőeret. Hiszen annyira kínálja magát. Szinte akkor is érzem, hol lüktet, ha nem is érintem meg. Ha azt vágnám át, ott aztán nem lenne visszakozás, ráadásul baromi hamar véget is érne a haláltusa. Talán nem is lenne annyira fájdalmas, hogy haláltusának nevezzük. De valahogy mégis az alkaron történő hosszanti vágás az, amire folyton visszakalandoznak a gondolataim. Két-két 20 centiméter hosszú, és mély vágás. Valószínűleg kibaszott fájdalmas lesz. A bal karomon fogom kezdeni. És ha azon túl vagyok, akkor jöhet a jobb karom (váó, meglepő, ugye?). És ha azt is felhasítottam, akkor valószínűleg komolyan gondolom. És akkor még arra is lesz időm, hogy érezzem, ahogy lassan meghalok. Valahol ugyanúgy, ahogy eddigi életem során is mindössze annyit éreztem, hogy lassan meghalok. Nem fogom élvezni. A The Grey-ben azt mondták, a halál finom, és meleg érzés. De én ezt nem hiszem. Szerintem csak azért mondták, mert pokoli hideg volt a filmben, ahol játszódott. Szerintem a halál förtelmes, és jéghideg.
De ha esetleg mégsem gondolom majd komolyan az első vágás után, az sem baj, mert elméletileg, ha azokat az ereket felszántom, elég sansztalan, hogy el tudom majd őket szorítani, ellentétben a csuklóval.
De nem most teszem meg. Mert most nincs hozzá elég éles pengém. Meg egyébként is borotvapenge kell. Várok …-ig. Esetleg …-ig. Amikor majd (elméletileg) lesz egy…, persze ez most még nem biztos. Meglássuk mi lesz a koronavírussal meg a kijárási korlátozással. Addig kiderítem, honnan szerezzek feltűnésmentesen borotvapengét. És aztán kiderítem, tudok-e olyan helyszínt találni, ahol feltűnésmentesen és „nyugodtan” kivérezhetek.
Addig is hadd meséljem el, milyen napom volt…
Mit ne mondjak, ritka retek. Amilyen jókedvűen és energikusan ébredtem fel, annyira baszódott el minden a végére. 2 perc alatt 6-szor basztattak 4-en, ugyanazzal a hibával, amit elkövettem, és kivétel nélkül mindannyian ugyanazt a szarságot mondták el, különösebb változtatások nélkül. „Légy szíves, ennél a típusnál menj 1 milliméterrel feljebb! Köszi!” Hol a kurva anyjukban voltak ezek akkor, amikor azt kellett volna mondani: „Légy szíves, ennél a csuklónál menj 1 centiméterrel lejjebb, mert akkor nem a kibaszott ideget, hanem a vénát találod el, hülye gyerek! Köszi!” Akkor sor se került volna erre az elbaszott napra. Persze lehet, hogy akkor sem sikerül eltalálni az eret, de tudom, mert konkrétan látom, hol volt az a bizonyos vágás, ami ezen a csuklómon egyszer bizony eltalálta, és a két heg állati közel van egymáshoz.
A nap első felében szinte fuldokoltam a dühtől. Nehezebben vettem a levegőt, diszorientált volt a mozgásom, sokszor úgy csináltam meg valamit, hogy azután vettem észre, hogy megcsináltam, miután elkészült, közben végig magamban beszéltem, és mocskoltam őket, és mindenféle változatos halálnemeket soroltam rájuk. Amelyeket viszont nem képzeltem el. Egyszerű szavak voltak, a lényegük annyi volt, hogy minél brutálisabban és véresebben és kegyetlenebbnek hangozzanak. És közben, ha valaki hozzám szólt, azonnal felvettem a „Tök jól vagyok, mi van, he?”-félmosolyomat, és a büdös életben soha senki nem tudta meg, mennyire felbaszták az elbaszott agyamat. Már tudom, hogy nem azért mondták, hogy basztassanak. Azon a poszton az elmúlt két hónapban, mióta ott dolgozok, nem is jött panasz, sőt, még meg is dicsértek. Szerettem ott dolgozni, egészen addig, amíg egymás után 6-an oda nem jöttek. És még a hangsúlyuk sem volt bántó vagy lealacsonyító. Egyszerűen csak meg akartak bizonyosodni arról, hogy értem, mi volt a gond. De a tény, hogy még azon a poszton sem vagyok képes nem hibázni, ami az egyik kedvencem, sok volt. És a jókedvem úgy robbant szilánkokra, mint az az üveglap, amit egyszer a könyökömmel zúztam le, mert egy pillanat alatt elöntötte az agyamat a szar. Abból is vannak hegeim. Egyszer össze fogom számolni az összeset, hogy tudjam, pontosan mennyi van, még a halálom előtt, és akkor az a szám lesz majd a szerencseszámom.
Itt viszont nem egy pillanat alatt borult rám a vörös köd, itt szép fokozatosan és feltartóztathatatlanul, mert esküszöm, még meditálni is megpróbáltam, szép dolgokra is gondoltam, pozitív dolgokra is gondoltam, és az összes olyan volt, mint a falra hányt agyfasz. Minden új pozitívumot olyan sebességgel és végzetességgel nyírt ki a harag, mint egyszeri pónit a sötét villámcsapás.
Nem vagyok jól. Nem bírom már szavakba önteni sem, mennyire nem vagyok jól. Olyan rohadtul, mocskosul kimerült vagyok, mint soha a rohadt életben, mintha beleroppanna a gerincem ebbe a folyamatos, napról-napra és percről-percre és pillanatról pillanatra történő, nyomorult tettetésbe és színészkedésbe, hogy jól vagyok, és már ez az írogatás sem olyan, mint azelőtt, nem érzem, hogy csökkenne a fáradtság, és a fájdalom, és a harag, és az önmarcangolás mértéke, és már nem is akarom, hogy csökkenjen, de már nem tudom, mit tehetnék, mert képtelen vagyok hívni valakit, képtelen vagyok elviselni azt, hogy megpróbálnának lebeszélni, képtelen vagyok elviselni még egy kedves szót, vagy még egy pozitív megerősítést, mert a végén még hatnának rám, és a végén még itt kéne rekednem még fél vagy másfél évre, amikor aztán újra meg akarnám próbálni, és újra el kéne kezdenem azt hazudni, hogy élni akarok, és magamnak is azt hazudnám, és nem akarok többé hazudni.
De gyenge vagyok hogy megtegyem, és fáradt vagyok hogy megtegyem, és addig képtelen vagyok megtenni, amíg öreganyám lenne az, aki rám találna, mert nem akarok vele ennyire kibaszni. De akkor hol tehetném meg? És mikor? És mivel?
Még mindig van bennem valami kis darab, valami kis… megfoghatatlan, rohadt parazita, ami megakadályozza, hogy meghaljak, de érzem, hogy az a rohadt kis parazita mennyire szenved, és azt is akarom, hogy szenvedjen, még egy darabig, még egy egészen kicsit, amíg szépen lassan, és kegyetlen módszerességgel ki nem szorítom az életerejét, és akkor majd végre nem fogok itt picsogni, és akkor majd végre nem mindenféle hiánycselekvésekkel és felesleges elintéznivalókkal meg mechanisztikus, rutinos faszkodásokkal fogok foglalkozni, és nem fogok többé színészkedni, megszerzem azt a kurva borotvapengét, és akkor majd befejezem azt, amit eddig 4-szer is elkezdtem, és akkor majd azzal a kis parazitával együtt fogok szépen lassan kiszenvedni a förtelmes hidegben, és akkor majd végre magammal rántom a semmibe.
Utánanéztem, melyek a fő erek a karomban, és mivel egyikben sem vagyok biztos, mert nem vagyok egy kibaszott orvos, úgy döntöttem, jó magasra felviszem a testhőmérsékletemet, hogy minden ér kiválóan láthatóvá váljon. Először a két oldalt kidudorodó ereket fogom felvágni, aztán hosszában vágok, a csuklóm felé, végül felhasítom a csuklóban lévő verőeret is, biztos ami biztos alapon (mert arról az érről azt sem tudom, halálos-e, ha kivérzik, bár elvileg annak kéne lennie, mert artéria). De nem kockáztathatok. Ha ezt tényleg megcsinálom, ezúttal biztosra kell mennem.
Ui: Ma végre újra sírtam. Nagyon hosszú idő óta először. Nem hiszem, hogy mondjuk másfél évnél régebbre nyúlna az a „nagyon hosszú idő”, de nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Remélem, tudok majd sírni megint, mielőtt elvérzek. Mert ezt a sírást is lefojtottam a végére. Mint szinte az összes többit.
