Újra itt, bocsi, hogy hülyeségekkel fárasztalak benneteket. Ki kell írnom magamból, ami bennem van, úgy érzem. Röviden: engem soha senki sem szeretett. Se szerelmi, se más értelemben, de most leginkább az első az, amit nem bírok elviselni. Sose volt „normális” párkapcsolatom, sose voltam még senki szeretetére se méltó. Félreértés elkerülése végett, én viszonylag sokszor szerettem, mondjuk sajnos én a szeretetnek csak azzal a borderline-típusú mániákus verziójával rendelkezem, amit se én, se mások nem tudnak hosszútávon elviselni, de akkor is. Egész életemben csak visszautasításokat kaptam, hol normálisabb formájút, hogy olyat, hogy az említett delikvens visszautasításhoz való hozzáállását leginkább azzal a képpel tudnám illusztrálni, ahogy bedob engem a sarokba, majd lehugyoz és leköp („életem nagy szerelmét” innen is csókoltatom). Sajnos képtelen vagyok arra, hogy csakúgy szexeljek, muszáj a partneremet előtte legalább valamennyire szeretnem – ez az egyik legrosszabb tulajdonságom, többek között például ezért van az is, hogy siralmasan kevés szexuális tapasztalattal rendelkezem. Úgy tűnik, hogy én egy olyan ember vagyok, akit még látásból se lehet se szeretetre méltónak, se minimálisan is vonzónak ítélni. Egyszerűen gusztustalan vagyok minden lehetséges értelemben, mind kinézeti, mind lelki, mind személyiségi szempontból, ez az igazság, én is tudom, nyilván. Ugyanakkor viszont tény, hogy az utóbbi két állítás sokszor talán elsőre nem egyértelmű rólam – az elején még többé-kevésbé el tudom játszani a „jóindulatú intellektüelt” (már amikor). Ez azért rémisztő, mert az igazság, hogy valamiért én egész életemben személyiség és intelligencia alapján vonzódtam emberekhez, a külsőben is valamiért csak az fogott meg, ha valakiben volt valami „különleges”. Aspergeres vagyok (remek kombó), nem értem a világ működését, őszintén nem értem, hogy az emberek mi alapján basznak, mint a nyulak, de igazából már én is csak ennyire vágyom, az utolsó nagy csalódásom óta nem fárasztom magam a szerelem illúziójával. Ijesztő számomra, hogy születésem óta még annyira se voltam szimpatikus soha senkinek, hogy részegen valami wc-ben kamatyoljunk egyet. Többet nem várok magamtól, de még ennyi se jön, döbbenetes.
Ezek évek óta felgyülemlett gondolatok és indulatok bennem. Képtelen vagyok a szerelemről és a szexről normálisan beszélni, mert fáj. Huszonéves vagyok, de egy nagyon elbaszott rebellis kamasz és egy totálisan megkeseredett 60-as macskásnéni eltorzult lelki keverékének érzem magam. És most jön a lényeg: a minap egy ismerősömtől becsiccsentve, „viccből” kaptam egy olyan megjegyzést, hogy igazán nem akar megsérteni, de ahogy így rám néz, szerinte ember nincs a földön, aki bármikor is le akarna feküdni velem. Amikor kiakadtam erre, azzal próbált meg „szépíteni”, hogy ez egy szubjektív vélemény volt, de hát tulajdonképpen ha végiggondolja, matematikailag csak van legalább egy olyan ember a földön, aki esetleg kívánna, hiszen valószínűleg nincs olyan ember, akit senki se kíván. Ezeket egy olyan ember mondta nekem, akivel (elvileg) közeli barátok vagyunk. Valószínűleg leesett neki, hogy ezt talán nem kellett volna, mert enyhén szólva kurvára nem vicces, vissza is szívta meg bocsánatot is kért többször is, de amit leírtam elhangzott, úgyhogy ez ki a faszt érdekel már, ugye. Segítsetek, kérlek, akármilyen megjegyzéssel: hogy a francba dolgozzam fel azt, hogy ez így ebben a formában elhangzott velem kapcsolatban, ráadásul valakinek a szájából, akinek a véleménye fontos nekem? Segítsetek kérlek, mert én őszintén nem tudom. Borzasztóan félek tőle, hogy ez a mondat örökké velem marad. (Ja igen, ebben a kérdéskörben fontos, úgyhogy leírom, ha nem lenne egyértelmű: nő vagyok.)
És mivel eredetileg ezzel a céllal hoztam létre ezt a blogot, ezért itt egy pársoros:
evolúció
néha kilátszik az állati énem.
megrekedtem az evolúcióban valahol
a majom és a halott között.
