Sziasztok!
Többen kértétek, így írok részletesebben a kutatásomról.
A kutatásomban bántalmazott, és nem bántalmazott depressziós személyeket vizsgálunk MRI segítségével. Nem tudom, hogy ki mennyire van ezekkel a dolgokkal tisztában, úgyhogy leírom. Az ember ugye nem „teljesen összerakott, kész” aggyal születik, hanem az agy folyamatosan fejlődik kb 18-19 éves korig. Viszont kimutatható, és ki is mutattuk mi is, és más kutatók is, hogy a korai életkorban (18 éves kor előtt) megtapasztalt negatív hatások befolyásolják az agy fejlődését, és később depresszió kialakulásához vezethetnek. Persze nem egyenes és kizárólagos az út a bántalmazástól és elhanyagolástól a depresszióig, de nagyobb rizikófaktort jelent. A későbbi depresszió kialakulásában fontos szerepet játszik a genetika is, illetve az, hogy az illető maga milyen alap személyiséggel rendelkezik, illetve a traumatizáltság foka is. Trauma alatt nem csak a köznyelvben „traumának tartott” történéseket értem, ide tartozik a fizikai és érzelmi bántalmazás („ehhez hülye vagy kisfiam, nincs hozzá tehetséged” és hasonló mondatok, az érzelmi zsarolás „amíg nem tettél rendet a szobádban, addig nem is szeretlek” és társai), illetve a fizikai és érzelmi elhanyagolás (nincs elég élelem, koszos ruhákban jár, stb, az érzelmi elhanyagolás pedig azt jelenti, hogy nem számíthatsz a szüleidre, ha szomorú vagy, ha haragszol, ha vígasztalásra vágysz, vagy hasonlók, mintha „láthatatlan lennél”, én ezt úgy fogalmaztam meg, hogy „érzelmi árvaság”) és a szexuális bántalmazás is. A nagyobb „gondot” az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás jelenti, mert ezt sokszor az emberek még a mai napig is nevelésnek tartják, holott nagyon nagy károkat okoz. A gyerekben ez félelmet, bizalmatlanságot, bizonytalanságot szül, de ő még ezt persze nem tudja megfogalmazni.
Az agy fiatal korban még nagyon plasztikus, így azoknak a területek, amik sokszor, erősen aktiválódnak, „bejáratódnak”, a térfogatuk általában megnövekszik. Ilyen mondjuk a félelemközpont, illetve maga limbikus rendszer egyes részei is (ez felelős az érzelmek feldolgozásáért), azok a területek, amik a szomorúságért, szorongásért felelősek, vagy például a negatív töltetű arckifejezések feldolgozásáért. Ezek viszont más területek térfogatának rovására növekednek meg, és általában azoknak a területeknek a rovására, amik pont az ellenkező, pozitív, illetve „normális” érzelmi körök, ezek térfogata általában csökken.
Az egyes területek és agyi hálózatok (egy agyi hálózatba tartoznak azok a területek, amik egy bizonyos helyzetben mindig szinkron módon aktiválódnak, vagy deaktiválódnak) aktivitásában is különbségek vannak. Depresszióban általában három olyan hálózat van, amiről leírták, hogy alul működik vagy túlműködik a kontroll alanyokhoz képest. Ezeknek a hálózatoknak a nem megfelelő működése eredményezi a „megmagyarázhatatlan” szomorúságot, kedvetlenséget, apátiát (ez az az érzés, amikor semmi nem érdekel, még az sem, amit előtte szívesen csináltál), a szorongást, és a kognitív torzításokat is (ezek olyan torzításai a valóságnak, amit mi éppen akkor valóságnak élünk meg, hogy mondjuk „senki nem szeret”, „senkinek nem vagyok fontos”, „kinek hiányoznék, ha eltűnnék a világból”, „semmirevaló, semmit érő alak vagyok” és hasonlók, amik valójában nem igazak, de depressziós állapotban ezt mégis a valóságnak éljük meg.) Ezek a hálózatok néha olyan módon működnek, hogy vagy ez, vagy az, és nincs átmeneti állapot, más hálózatok között viszont vannak átmeneti állapotok. Ezek közül kiemelten fontos egy olyan hálózat (ez a DMN hálózat), ami nem depressziós embereknél akkor aktiválódik, ha „csak úgy vannak”, tehát nem végeznek aktív agyi tevékenységet, amikor a saját gondolataikkal vannak, és kikapcsolja azt a hálózatot, aminek pont akkor kell működnie, ha aktív agyi tevékenységet végzünk (mondjuk dolgozunk, problémát oldunk meg, stb). Tehát ezek vagy/vagy alapon működnek. Viszont depressziósokban a DMN hálózat aktívabb, mint kellene, ami fokozott szorongáshoz, a koncentráció és memória romlásához vezet, ezért nem tudunk ilyenkor dolgozni, tanulni, vagy csak nagy erőfeszítések árán. Ennek a DMN hálózatnak köszönhető, hogy nem tudunk koncentrálni, száguldoznak a fejünkben a negatív érzések, gondolatok, és csak egyre vacakabbul érezzük magunkat.
Ami a konklúzió ebből, hogy nem mindegy, hogy hogyan, milyen környezetben nevelkedik egy kisgyerek. Nem csak az számít bántalmazásnak vagy elhanyagolásnak, ami fizikai szinten nyilvánul meg, az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás pontosan ugyanannyira fontos, és ezek általában együtt járnak. Az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás szinte mindig fizikaival is társul, míg a fizikailag elhanyagolt és/vagy bántalmazott gyerekek nem mindig kapnak érzelmi traumákat is. De akár fizikai, akár érzelmi traumák érik az illetőt, olyan elváltozásokat okozhatnak az agyban, amik aztán később szorongáshoz, pánikbetegséghez, depresszióhoz vezetnek.
