Más vagyok…
Éreztem olykor,
másabb, mint mások.
De ez jó volt…
Voltam már minden:
Szerető,
nem tudni,
milyen is az az „Ő”
Voltam Ribanc-kurva,
és ez olykor durva…
Vagyok anya, feleség
Ki rettegéssel tele, fél.
Vagyok sír, temető
Drága életet-vesztő.
/Sajnálom…/
Ennek a kapcsolatnak is vége.
És még csak azt sem mondhatom, hogy csak miatta. Ő autista a lelkem, én meg bipoláris.
Két hülye egy pár.
Kölcsönösen megvédtük, és kiegészítettük egymást a világtól és a világban. Csak épp szeretni nem tudott egyikünk sem. Egészséges módon nem. Sokat nevettünk, és fogtuk egymás kezét. És úgy tettünk, mint ha ez elég volna, mert ezt láttuk a szülőktől,akik pont így csinálták, és mert minden intelligenciánk ellenére inkább hinni akartunk a boldog végben, mint érezni azt, ami nincs. Ami nincs köztünk.
Asszem mostantól hajléktalan vagyok, lelkileg.
Hetek kérdése, hogy fizikailag is az legyek, de bárcsak. Nincs kedvem már semmihez.
