Csak belépett látja

Agyalok, múlton, jelenen és jövőn. A hibáim előjönnek, tévedéseim bosszút állnak rájövök sosem voltak barátaim csak ismerősök, akik jöttek-mentek….agyalok mi lesz, ha….aztán várom, hogy sírjak végre, de nem sikerül. A napjaimat tönkre vágja, mert nem alszom…vagy csak keveset. Kaptam pirulákat, de pár óra alvásra jók és nem akarom folyton szedni. Most néztem, hogy van terápia a klinikán, ami két hét és táppénz is jár rá, de sajna most egy húzós időszak jön szeptembertől jövő áprilisig, addig számításba se jöhet. Jó lenne végre sírni egy rendeset.

Sziasztok!

Gondolkodtam hogyan kellene kezdeni a blogírást. Az volt a terv hogy mindenről írok amit olyannak gondolok ami miatt nem érzem jól magam évek óta. Ami visszahúz, megkeserít és gyakran okoz szomorúságot szorongást. Sok minden volt, sok minden történt, mint mindenki életében és minden hat ránk, formál minket. És én nem hiszem hogy minden megerősít. Sőt! Bár tanulni majdnem mindenből lehet. Most mégis egy sokak számára bagatell történetről fogok írni.

Ma hajnalban keltem négy körül. Nem jellemző, de előző este korán feküdtem. Párom is négykor kel, én is felkeltem, legalább többet tudok dolgozni ma. Ahogy fetrengtem az ágyban még, bevillant egy kép: egy kis vadászgörény könnyben úszó szeme. Na , ezt már régen mertem így előhozni az emlékeimből, el is kezdődött a fájdalom, mint mindig, ugyanolyan erősen, olyan torok szorítóan , amikor érzed hogy a torkod mintha összeszűkülne kicsit. Aztán sírás. Aztán eldöntöttem hogy ezt a történetet írom meg, mert ‘biz isten ez fáj a legjobban életetmben.

Szóval volt egy vadászgörényem. Öt évig éltünk együtt. Csak velem volt kezes, de velem végtelenül. Másokat nem fogadott el, ha idegen akarta megsimogatni, felemelni harapott.Chips -nek hívták, bár azt soha nem kapott. Panelben laktunk, és minden nap mentünk sétálni a közeli parkba. Nagyon örült minden ilyen kirándulásnak. Olyan kis lapos volt hogy sokan nem látták mit sétáltatok csak a pórázt. Nagyon szerettem. Mégis olyat tettem vele, amitől rosszabbat nem lehetne talán. Odaadtam. A párkapcsolatom miatt költözni kellett és ahová mentünk oda ő nem jöhetett.
Nagyon borzasztó volt ez a folyamat, hírdetést adtam fel, hogy odaadnám… kaptam hideget – meleget, mindent , hogyan tehetek ilyet. Bárcsak jobban meghallottam volna.

Aztán itt helyben találtam egy helyet. Jónak tűnt eleinte de rossz hely volt, később már láttam. Őt odavittem a cuccaival együtt egy nagy ketrecben. Benne a kis függőágyával, játékaival, a plüss zebrával és elefánttal. És könnyek között ott hagytam. Ő nem tudta mi is történik vele. Másnap költöztünk, a pokolba mint később kiderült. Próbáltam beilleszkedni, dolgoztam elég sokat. Minden nap eszemben volt, mit érezhet? Sosem aludt kint egyedül. Melléképületben. Kap -e enni, inni rendesen? Aztán 2-3 hetente meglátogattam. Nem bírtam nem megtenni. Pedig mondták felejtsem már el. Azok borzasztó nehéz látogatások voltak. Egy kicsit kivettem , felhámoztam, és séta az udvaron. Ő azt hitte viszem haza, és annyira örült. És én tudtam hogy vissza kell tenni a ketrecbe és otthagyni megint. És minden látogatás alkalmával elkövettem életem legnagyobb hibáját, hogy nem hoztam el magammal őt.. És ezért azóta is gyűlölöm magam. Megtehettem volna! Visszaköltöztem volna anyámhoz a panelba a kis görimmel. Annyira jó lett volna ha ezt teszem. Hogy lehettem ennyire buta. Közben meg borzasztóan fájt ez az egész dolog. Ebből is kellett volna tudnom hogy hibázok, ha otthagyom..Az utolsó alkalommal mikor voltam hozzá, ugyanígy örülés, kis séta, és tettem vissza a ketrecbe. És a szeme. A szemén láttam a megtörést akkor..Tiszta könnyes volt, és tompa. Csak meredt rám. Azt nem lehet elfelejteni. Annyi mindent mondott akkor nekem vele. Azt mondta hogy neki vége, ha újra itt hagyom. Hogy ne hibázzak ilyen nagyot. És az a csalódás benne.

Sosem felejtem el. Én tettem ezt vele. Megöltem ezzel .

Ma is ugyanúgy fáj ha eszembe jut. Kerülöm a témát, ha göris képet látok, gyorsan eltekerem…Mert ha egy percnél többet gondolok rá, jön ez a torokszorító fáldalom. Meg is érdemlem, nem erről van szó. Csak olyan tehetetlen vagyok már pont 15 éve… Augusztusban halt meg. Nagyapám is abban a hónapban halt meg motorbalesetben. Tíz nap kóma után. Ő nevelt fel, nagyon sok mindenre megtanított, nagyon szerettem. Az ő halálát fel tudtam dolgozni, mert nem vétettem ellene soha, és végig mellette voltam. Akkor motoszkált a fejemben hogy elviszem a Chips-et a mamához. Legalábbis átmenetileg. / A nagyapa miatt ez szóba sem jöhetett. Nagyon ellene volt. / Oda minden nap mehetek hozzá…. És pár nap múlva az utcán találkoztam azzal az emberrel akihez elhelyeztem. Egy iszákos, gyakran hazudó ember. És azt mondta: a kisgörény meghalt tegnap. És én sosem felejtem el de megkönnyebbülést éreztem: Hogy nem szenved tovább szegénykém. De ez csak pár napig tartó érzés volt.. És nem mentem el a testéért. Sorra hibáztam. És azóta sem tudom igaz volt-e, vagy csak azért mondta hogy ne menjek oda többet. Akkor elhittem, de ma már tudom akár hazugság is lehetett. Eltelt 15 év. És végígkísér ez. Volt hogy évekre elfeledkeztem róla, de az mindig el fog kísérni. Ma is sírva ébredtem miatta. És én egyszerűen nem tudom hogy lehet ez alól feloldozást kapni? Nem lehet. Nem tudom semilyen szinten sem jóvá tenni. Nem tudok bocsánatot kérni. Erről nem lehet továbblépni. Annyi lehetőségem lett volna hogy a szívemre halgassak. Kezdve azzal hogy nem adom oda, nem költözöm. Inkább ment volna rá a 10 éves kapcsolatom, ami három év múlva úgyis befejeződött. Bárcsak ez történt volna. Vagy folytatva hogy elhozom, és hazaköltözöm, mind ahányszor ott járok ott volt a lehetőség. És sosem hallgattam a szívemre. Átérzem mit érzett, borzasztó féjdalom, elhagyatottság, reménytelenség, kiszolgáltatottság…Már akkor is éreztem és mégsem hoztam haza.. Nem tudom jóvá tenni. Nem tudok ebből meggyógyulni. Már nincs mit tenni. Egy ideig abban leletem vígaszt hogy az élettatrtamuk 6-10 év, ő öt éves volt, mikor ez történt. De persze ez is hülyeség, mert ha velem van évekig élt volna még. Nincs kapaszkodó, nem tudok megbocsátani magamnak. Azt mondják ilyenkor ha nem tudunk már bocsánatot sem kérni, az egyetlen dolog amit tehetünk ha tanulunk belőle. Tanultam , de ez sem vígasz. Erre számomra nincs vígasz.

Ha bárkinek is beszélni szeretnék erről, mindenki csak kiröhög, vagy vígasztalni próbál. Kiröhög mert ilyen hülyeséget hogy egy görényért sírni…, itt nem is találhatok megértést. Számomra minden élet egyenlő értékű, legyen az állat vagy ember. Talán ez azóta tudatosult bennem. Ha vígasztalni próbálnak, hogy de nem tehettél mást, az sem segít mert én tudom hogy tehettem volna, sok lehetőségem volt rá. Szóval sajnos ez sem segít. Talán ezért is félek annyira a haláltól, mert ha sok idő lesz előtte szenvedni , tudom én ettől a tettemtől fogok a legjobban. Úgy gondolom akkor előjön minden amit elrontottunk, amit nem jól csináltunk, ahol a szívűnk ellen cselekedtünk, és kínoz jobban mint valaha.

Mindíg hallgassatok a szívetekre! Soha ne cselekedjetek ellene ha egy mód is van rá! Ne hagyjatok cserben olyat aki ki van szolgáltatva nektek. Életetek végéig bánni fogjátok! És nincs rá gyógymód! Csak elfeledkezni lehet róla időkre. De mindig előjön majd. Az élet végén a számvetés nem az anyagi javakról szól majd, hanem a szív dolgairól. Kinek mit okoztál. És én nem tudok elszámolni magammal. Én ezúton is kérek tőle bocsánatot ezerszer is! És mindig szeretni fogom őt!

Ha én aztán egy nap meggyógyulok, az lesz aztán az igazi csoda

Tényleg így elképzelni hogy mennyire fair H milyen alapokkal kell normálisan élnem, és mások mit kaptak alapbol az élettől. De nem is jövök ezzel mert ez csak fókusz hogy jaj nekem szarabb mint masoknak közben mindenkinek nyilván a saját fájdalma meg a hozzá közel állók fájdalma meg bajai a legnagyobb.

Mert aki még nálam is rosszabb helyzetben van valamilyen értelemben én meg benne is a jót latom, nyilván a hiányossagokat ami nekem nincs és sose volt. De sztem abban meg lehet egyezni, hogy az én életemben más számára semmi irigylésre méltó nincs. Hacsak nem a rothadó ház, hogy legalább van, annak számít, vagy az állatok, mert ők azért néha tudnak lelkileg támogatni ha az embernek van rá affinitásra.

Szoval sokat álmodozok rajta milyen büszke lennék magamra, hogyha elérnem az előtte utána képet ami ég és föld lenne akár, mert sztem a lelki állapotom is egyértelműen tukrozne.

De nekem hatalmas bizonyítás lenne.

De nyilván lebeszelem magam, mert jaj már öreg vagyok túl sok munka lenne vele meg hát nem vagyok rá képes.

De a legszörnyűbb ha az ember még akar tenni valamit magáért és csak önmaga gátolja meg benne. Coachom is mondta hogy szerinte az a szégyen, ha feladom, nem az ahogy élek.

A másik meg mondta hogy lehet hogy úgy élek, mint egy 70 éves, de ez csak rajtam áll és ő látja bennem a lehetőséget.

Nyilván megküzdeni stratégia, de kizárom és nem törődik vele, annak ellenére H már az ilyen szavak is jól esnek, mert nem vagyok hozzászokva H valaki ilyesmit mondjon nekem ha őszintén beszélek magamról.

Vagyis érdek, szándék csak ha vmit odavannak rá. De ennyi erővel a coachnak sem érdeke H jobban legyek bármennyire is „empatikus” mégis nem vagyok neki senkije H érdekeljem. Én meg azért fizetek H motiváljanak.

Ez mi ha nem szánalmas. Nyilván nézőpont.

 

És már ez is olyan érzés H ennyit írok magamról H bűntudat.

Zavar, hogy ennyire egoista vagyok és szánalmas és magányos, mégis én vagyok az egyetlen aki tehet ellene közben meg kb várom a csodat

 

Sokszor bennem van ez érzés, hogy olyan mintha ahhoz H megismerjek bizonyítanom kéne másoknak, és valamilyen szinten igaz, mert lássuk be miről is tudnék én bárkivel is beszélni, a tények nem túl rozsasak rólam, senkim es semmim nincs, semmit nem értem el az életben, nagyon kevés dolog érdekel és elegge szurrealisan (talán?) látom a vilagot. Anyám elviselhetetlen, apám alkesz, ez nyilván engem nem minősít mert csak annyi közöm van hozza H anyám és apám, más nincs, meg amit hagytam hogy ennyire kihassanak rám és hagytam hogy miattuk ilyenné váljak amilyen lettem.

Szóval miért is mit kéne bizonyítanom, amire mindig is szükségem volt az életben gyerekként nem kaptam meg, másoktól meg nem várhatom el. Nincs rá okom. Különben is nincs mit nyujtanom senkinek, ami előnyös szempontból azzal jár hogy nem tudnak kihasználni. Hát a hátrány meg, ja nulla hasznom van és semmi stimulálás nem ér, semmi szociális  tortenes. De azért szép arról álmodozni hogy két ember vagy egy társaság csak azért van egymással mert ilyen kis ártatlan hogy csak élvezik egymás társaságát. De ez sosem ennyi.

Már őszintén nem tudom milyen érzés jól érezni magam vagy egyáltalán hosszabb távon valahol tartózkodni. Az meg hogy egyedül elmenni valahova esélytelen. Megismerni előben új embert az meg konkrétan kizárt. Valahogy ez lett a világom. A becsavarodo gondolatok közt egy két remenysugárba kapaszkodni, hogy egyszer majd meglepem magamért azt hogy hónapokon át csak egyedül magammal foglalkozom és elérek pár dolgot

Mindenhol  csak egy fura potyautas vagyok úgy éreztem, az a plusz egy fő akinek semmi helye ott

Kíváncsi vagyok van-e hozzám hasonló ember, vajon letezik-e mert szinte 100 h nincs.

Minden szörnyen nehéz, az a vicces, hogy amikor utcán vagyok emberek közt, néha elhiszem hogy normális vagyok, aztán a legkisebb negatív behatás és elmenekülök, mindennel így van ez amit hosszabb távon kéne csinálni és mondjuk meg jó is lenne, pl otthagytam a fizikoterápiát, lett talpbetétem de mivel nem járok el otthonról semmi értelme, jártam gyógytornára is,  de anyám nyavalygott H nincs pénz hát otthagytam azt is. A gyógytesit legalább szerettem, a csajszi akihez jártam haláli kedves volt velem és nem csak felszínesen érdekeltem és talán nem csak elviselt. Az ilyen embereken mindig meglepődök hogy léteznek, számomra annyira szokatlan, de érthető hogy nem vagyok hozzászokva. Csak az ítélkező szemparokhoz, beszólásokhoz. Nagy reményt adott

Szóval ez van, a szörnyen nagy érzékenységem ami kontrollálhatlan. Belőlem hiányzik minden ami egy normális emberben megvan. Ilyen családban felnőve ahol csak magamra hagyatkozhattam de még magamat se érdekeltem és hagytam hogy teljenek az évek, senkit nem érdekeltem, így hát magamat se. Megtanultam a lehető leghalkabb lenni, a lehető legkisebb életjelet adni magam felől a világ felé, őszintén sztem még hangosan sem sírtam soha úgy igazán kiengedve. Sztem ez mindent elmond.

Sokszor már filmet sem nézek mert nincs benne olyan rész amivel azonosulni tudnék, vagy amitől bármit is éreznek vagy egyáltalán lekötne. A legjobbak a doksik sorozatgyilkos okról. Annyit néztem, hogy rendes  paráim vannak és még kevesebb okom van élni, bár legalább a tudat megnyugtat H velem valszeg egyik sem kezdene, de ha mégis úgysem tudnék kitől segítségnek kérni, nem tudnék kinek szólni H ‘help”.

Nyomorult egy élet, de hát „ki kell élvezni „, bár esetemben nem tudom mit. Úgyis a 20-as évek a legszebbek😅lol

Néha tényleg rémisztő hogy mennyire megszoktam a magányt, mennyire könnyű benne elmerülni. Megszoktam hogy egy árva hang nem hagyja el a torkom, hogy senkit nem érdeklek őszintén, és már én se vagyok rá képes hogy bárki érdekeljen, nem tudom hogy lehetne normális beszélgetést lefolytatni, nekem már annyira minden más. Ami másoknak hétköznapi, az nekem elérhetetlen. Lemenni a boltba vagy megtenni dolgokat magamért, azt csinálni ami jól esik. Már nem tudom mi esne jól, sose tudtam, nem engedték,hogy megtegyem.

Annyira minden el van fojtva, magamat meg sose helyeztem előre, én sose voltam fontos, nem magamért tettem dolgokat.

Valahogy ott van ez a kimondatlan fal és én, hogy küzdök azzal, hogy ebben a világban éljek, ahol annyi a szörnyűség, ahol nincs helyem. Rendesen fáj a lelkemnek hogy ennyi rossz dolog és rossz ember van , de tenni jelenleg nem tudok ellene. Csak fáj.

(Infj lényem megcsillant és örökös belső vívódások ez miatt, néha nagyon elragad)

Egy külföldi barátnőm azt mondta tiszta a lelkem és kedves vagyok. Inkább csak félreértette hogy naiv vagyok és sosem éltem.mintha nem a saját életem élném.

Ez annyira sok ami kimaradt, nem voltak barátaim, nem fogadtak el, sötét voltam mindig mint az éjszaka, negatív, sosem értettem a dolgok működését, mire megértettem meg rájöttem nekem ez nem való és nem azért mert egyszerűbb, annyi munka lenne velem kívül és belül hogy nekem ehhez nincs erőm. Miért is, hogy beilleszkedjek egy olyan világba ahol tudván, hogy amiket megtettem magamért azt szolgálják, hogy nekem jobb legyen.

Hopp ott volt egy ellentét. De a lényeg, hogy nem fair. Van aki olyan családba születik ahol foglalkoznak vele, aki alapból normálisan néz ki, akinek van hobbija, érdeklődési köre, barátai, munkája, elér dolgokat az életben. Ebből egynél több alapból jellemző a legtöbb emberre. Nekem egyik sincs.

Valahogy ez így.. már úgy értem

Példának, legyek önmagam és szeretnek, eddig is önmagam voltam és a kutyának nem kellettem.

De a példa, elmegyek edzeni és majd olyan alakom lesz ami nekem jó,  amiben jól érzem magam , de nyilván venne van az is hogy azért hogy egyáltalán hozzám szóljanak és még akarjanak ismerni. Ez még olyan álszent. Nem azért akarnám hogy kedveljenek mert jól nézek ki. És ez az ami undorító. Hogy ilyen a világ, hogy ez számít. Na meg a pénz nyilván

Persze ha a saját kis vilagbuborék, mondhatna egy nagyokos H zárjam ki ez mindig így volt , mindig így lesz, fogadjam el

De ha nem megy. Ha nem így nőttem fel, ha nekem nem ez a fontos. ..

Úgy értem, majd jól akarok kinézni, de az egész olyan H magamat ámítom, és magamért ha már ilyet kéne tenni akkor nem is fontos. Ott vannak a hülye sablonok h jaj majd úgyis szeretnek ahogy vagy, úgy kell elfogadni a másikat ahogy van

Ez már nem az a világ. Engem sosem fogadtak el és éppen emiatt én se tudtam elfogadni másokat

Semmi közös nem volt

Ha valaki barátkozott velem csak azért mert látott bennem valamit. Ha valakivel kapcsolatban voltam, csak azért mert látott bennem valamit. Úgy értem ezeket itt most H jaj nem voltak elérhetők a bombanők én is jó leszek .

Nincs ezzel baj. Vagyis van valamilyen szinten.

Nekem nem kell egy ilyen világ.

Utálom ezt a reflektálást a lelki világomra. Már el kéne ásnom magam a népszerűtlen véleményeimmel.

 

Annyira régen félrement már valami és úgy érzem kevés vagyok én ehhez, hogy kicsit is élhető legyen.

I mean a jó oldal. A létezésem annyira jelentektelen, hogy anyámnak tünne csak fel csak de ő pikkpakk kiheverné. Hátrány: egy gyáva szar vagyok és nem tudom megtenni.

Összefüggéstelen lelki harcaim miatt elnézést, ha idáig elolvasta bárki is.

Legalább ha másnak nem elrettentő példára jó  a létezésem jelenleg vagy hogy mások önbecsüléset erősítse. 🙂