Csak belépett látja

Ha én aztán egy nap meggyógyulok, az lesz aztán az igazi csoda

Tényleg így elképzelni hogy mennyire fair H milyen alapokkal kell normálisan élnem, és mások mit kaptak alapbol az élettől. De nem is jövök ezzel mert ez csak fókusz hogy jaj nekem szarabb mint masoknak közben mindenkinek nyilván a saját fájdalma meg a hozzá közel állók fájdalma meg bajai a legnagyobb.

Mert aki még nálam is rosszabb helyzetben van valamilyen értelemben én meg benne is a jót latom, nyilván a hiányossagokat ami nekem nincs és sose volt. De sztem abban meg lehet egyezni, hogy az én életemben más számára semmi irigylésre méltó nincs. Hacsak nem a rothadó ház, hogy legalább van, annak számít, vagy az állatok, mert ők azért néha tudnak lelkileg támogatni ha az embernek van rá affinitásra.

Szoval sokat álmodozok rajta milyen büszke lennék magamra, hogyha elérnem az előtte utána képet ami ég és föld lenne akár, mert sztem a lelki állapotom is egyértelműen tukrozne.

De nekem hatalmas bizonyítás lenne.

De nyilván lebeszelem magam, mert jaj már öreg vagyok túl sok munka lenne vele meg hát nem vagyok rá képes.

De a legszörnyűbb ha az ember még akar tenni valamit magáért és csak önmaga gátolja meg benne. Coachom is mondta hogy szerinte az a szégyen, ha feladom, nem az ahogy élek.

A másik meg mondta hogy lehet hogy úgy élek, mint egy 70 éves, de ez csak rajtam áll és ő látja bennem a lehetőséget.

Nyilván megküzdeni stratégia, de kizárom és nem törődik vele, annak ellenére H már az ilyen szavak is jól esnek, mert nem vagyok hozzászokva H valaki ilyesmit mondjon nekem ha őszintén beszélek magamról.

Vagyis érdek, szándék csak ha vmit odavannak rá. De ennyi erővel a coachnak sem érdeke H jobban legyek bármennyire is „empatikus” mégis nem vagyok neki senkije H érdekeljem. Én meg azért fizetek H motiváljanak.

Ez mi ha nem szánalmas. Nyilván nézőpont.

 

És már ez is olyan érzés H ennyit írok magamról H bűntudat.

Zavar, hogy ennyire egoista vagyok és szánalmas és magányos, mégis én vagyok az egyetlen aki tehet ellene közben meg kb várom a csodat

 

Sokszor bennem van ez érzés, hogy olyan mintha ahhoz H megismerjek bizonyítanom kéne másoknak, és valamilyen szinten igaz, mert lássuk be miről is tudnék én bárkivel is beszélni, a tények nem túl rozsasak rólam, senkim es semmim nincs, semmit nem értem el az életben, nagyon kevés dolog érdekel és elegge szurrealisan (talán?) látom a vilagot. Anyám elviselhetetlen, apám alkesz, ez nyilván engem nem minősít mert csak annyi közöm van hozza H anyám és apám, más nincs, meg amit hagytam hogy ennyire kihassanak rám és hagytam hogy miattuk ilyenné váljak amilyen lettem.

Szóval miért is mit kéne bizonyítanom, amire mindig is szükségem volt az életben gyerekként nem kaptam meg, másoktól meg nem várhatom el. Nincs rá okom. Különben is nincs mit nyujtanom senkinek, ami előnyös szempontból azzal jár hogy nem tudnak kihasználni. Hát a hátrány meg, ja nulla hasznom van és semmi stimulálás nem ér, semmi szociális  tortenes. De azért szép arról álmodozni hogy két ember vagy egy társaság csak azért van egymással mert ilyen kis ártatlan hogy csak élvezik egymás társaságát. De ez sosem ennyi.

Már őszintén nem tudom milyen érzés jól érezni magam vagy egyáltalán hosszabb távon valahol tartózkodni. Az meg hogy egyedül elmenni valahova esélytelen. Megismerni előben új embert az meg konkrétan kizárt. Valahogy ez lett a világom. A becsavarodo gondolatok közt egy két remenysugárba kapaszkodni, hogy egyszer majd meglepem magamért azt hogy hónapokon át csak egyedül magammal foglalkozom és elérek pár dolgot

Mindenhol  csak egy fura potyautas vagyok úgy éreztem, az a plusz egy fő akinek semmi helye ott

Kíváncsi vagyok van-e hozzám hasonló ember, vajon letezik-e mert szinte 100 h nincs.

Minden szörnyen nehéz, az a vicces, hogy amikor utcán vagyok emberek közt, néha elhiszem hogy normális vagyok, aztán a legkisebb negatív behatás és elmenekülök, mindennel így van ez amit hosszabb távon kéne csinálni és mondjuk meg jó is lenne, pl otthagytam a fizikoterápiát, lett talpbetétem de mivel nem járok el otthonról semmi értelme, jártam gyógytornára is,  de anyám nyavalygott H nincs pénz hát otthagytam azt is. A gyógytesit legalább szerettem, a csajszi akihez jártam haláli kedves volt velem és nem csak felszínesen érdekeltem és talán nem csak elviselt. Az ilyen embereken mindig meglepődök hogy léteznek, számomra annyira szokatlan, de érthető hogy nem vagyok hozzászokva. Csak az ítélkező szemparokhoz, beszólásokhoz. Nagy reményt adott

Szóval ez van, a szörnyen nagy érzékenységem ami kontrollálhatlan. Belőlem hiányzik minden ami egy normális emberben megvan. Ilyen családban felnőve ahol csak magamra hagyatkozhattam de még magamat se érdekeltem és hagytam hogy teljenek az évek, senkit nem érdekeltem, így hát magamat se. Megtanultam a lehető leghalkabb lenni, a lehető legkisebb életjelet adni magam felől a világ felé, őszintén sztem még hangosan sem sírtam soha úgy igazán kiengedve. Sztem ez mindent elmond.

Sokszor már filmet sem nézek mert nincs benne olyan rész amivel azonosulni tudnék, vagy amitől bármit is éreznek vagy egyáltalán lekötne. A legjobbak a doksik sorozatgyilkos okról. Annyit néztem, hogy rendes  paráim vannak és még kevesebb okom van élni, bár legalább a tudat megnyugtat H velem valszeg egyik sem kezdene, de ha mégis úgysem tudnék kitől segítségnek kérni, nem tudnék kinek szólni H ‘help”.

Nyomorult egy élet, de hát „ki kell élvezni „, bár esetemben nem tudom mit. Úgyis a 20-as évek a legszebbek😅lol

Néha tényleg rémisztő hogy mennyire megszoktam a magányt, mennyire könnyű benne elmerülni. Megszoktam hogy egy árva hang nem hagyja el a torkom, hogy senkit nem érdeklek őszintén, és már én se vagyok rá képes hogy bárki érdekeljen, nem tudom hogy lehetne normális beszélgetést lefolytatni, nekem már annyira minden más. Ami másoknak hétköznapi, az nekem elérhetetlen. Lemenni a boltba vagy megtenni dolgokat magamért, azt csinálni ami jól esik. Már nem tudom mi esne jól, sose tudtam, nem engedték,hogy megtegyem.

Annyira minden el van fojtva, magamat meg sose helyeztem előre, én sose voltam fontos, nem magamért tettem dolgokat.

Valahogy ott van ez a kimondatlan fal és én, hogy küzdök azzal, hogy ebben a világban éljek, ahol annyi a szörnyűség, ahol nincs helyem. Rendesen fáj a lelkemnek hogy ennyi rossz dolog és rossz ember van , de tenni jelenleg nem tudok ellene. Csak fáj.

(Infj lényem megcsillant és örökös belső vívódások ez miatt, néha nagyon elragad)

Egy külföldi barátnőm azt mondta tiszta a lelkem és kedves vagyok. Inkább csak félreértette hogy naiv vagyok és sosem éltem.mintha nem a saját életem élném.

Ez annyira sok ami kimaradt, nem voltak barátaim, nem fogadtak el, sötét voltam mindig mint az éjszaka, negatív, sosem értettem a dolgok működését, mire megértettem meg rájöttem nekem ez nem való és nem azért mert egyszerűbb, annyi munka lenne velem kívül és belül hogy nekem ehhez nincs erőm. Miért is, hogy beilleszkedjek egy olyan világba ahol tudván, hogy amiket megtettem magamért azt szolgálják, hogy nekem jobb legyen.

Hopp ott volt egy ellentét. De a lényeg, hogy nem fair. Van aki olyan családba születik ahol foglalkoznak vele, aki alapból normálisan néz ki, akinek van hobbija, érdeklődési köre, barátai, munkája, elér dolgokat az életben. Ebből egynél több alapból jellemző a legtöbb emberre. Nekem egyik sincs.

Valahogy ez így.. már úgy értem

Példának, legyek önmagam és szeretnek, eddig is önmagam voltam és a kutyának nem kellettem.

De a példa, elmegyek edzeni és majd olyan alakom lesz ami nekem jó,  amiben jól érzem magam , de nyilván venne van az is hogy azért hogy egyáltalán hozzám szóljanak és még akarjanak ismerni. Ez még olyan álszent. Nem azért akarnám hogy kedveljenek mert jól nézek ki. És ez az ami undorító. Hogy ilyen a világ, hogy ez számít. Na meg a pénz nyilván

Persze ha a saját kis vilagbuborék, mondhatna egy nagyokos H zárjam ki ez mindig így volt , mindig így lesz, fogadjam el

De ha nem megy. Ha nem így nőttem fel, ha nekem nem ez a fontos. ..

Úgy értem, majd jól akarok kinézni, de az egész olyan H magamat ámítom, és magamért ha már ilyet kéne tenni akkor nem is fontos. Ott vannak a hülye sablonok h jaj majd úgyis szeretnek ahogy vagy, úgy kell elfogadni a másikat ahogy van

Ez már nem az a világ. Engem sosem fogadtak el és éppen emiatt én se tudtam elfogadni másokat

Semmi közös nem volt

Ha valaki barátkozott velem csak azért mert látott bennem valamit. Ha valakivel kapcsolatban voltam, csak azért mert látott bennem valamit. Úgy értem ezeket itt most H jaj nem voltak elérhetők a bombanők én is jó leszek .

Nincs ezzel baj. Vagyis van valamilyen szinten.

Nekem nem kell egy ilyen világ.

Utálom ezt a reflektálást a lelki világomra. Már el kéne ásnom magam a népszerűtlen véleményeimmel.

 

Annyira régen félrement már valami és úgy érzem kevés vagyok én ehhez, hogy kicsit is élhető legyen.

I mean a jó oldal. A létezésem annyira jelentektelen, hogy anyámnak tünne csak fel csak de ő pikkpakk kiheverné. Hátrány: egy gyáva szar vagyok és nem tudom megtenni.

Összefüggéstelen lelki harcaim miatt elnézést, ha idáig elolvasta bárki is.

Legalább ha másnak nem elrettentő példára jó  a létezésem jelenleg vagy hogy mások önbecsüléset erősítse. 🙂

 

Én csak egy embert akartam aki ismer, aki elfogad, aki nem ver át, akire lehet számítani, de úgy tűnik túl sok hogy valaha is ilyet akartam.

Ez a spirál ami elvezetett ide a negatív események után, valahogy elveszti a hitem, hogy valaha is lehet jobb. Sok helyen olvastam hogy jaj hát hiába hasonlítod magad másokhoz, tipik sablon meg hogy én a saját tempómban haladok. De ebben semmi megnyugtató nincs, mert amit elértem az elmúlt pár hónapban idén, őszintén hatalmas előrelépés a tavalyi állapotokhoz képest, de így, hogy visszaestem olyan mintha évekkel ezelőtt lett volna, olyan távoli. És ez is miért, mert megerőszakoltam magam H nekem majd jó lesz a párommal, miatta volt a nagy motiváció. Csak hát, nem vagyok hülye, akivel ennyiszer szakít az ember igenis beszédes. Részben vele van a baj és nyilván velem is akad bőven. Nem értem mit is akart tőlem, de leginkább H mit akart elérni tényleg ennyi hazugsággal, miért hiszi, hogy ez vezet bárhová is. Még csak rendes magyarázata se volt, őszintén.. nem kell még nem kéne magyarázat. Elhittem H milyen szépen indította a kapcsolatot H ez lehet így az etalon. Ja, amig rá nem jöttem H végig csak azt mondta amit hallani akarok és mindvégig mindenben hazudott nem számít mennyire kicsi vagy épp nagy dolog. De ő másoknak őszintén beszél. Gátlástalanul kibeszel engem is másoknak, és mindig direkt pont azt teszi ami tudja jól H nekem rosszul esik. Ez lenne a szeretet? Neki mindenképpen. És aztán jönnek a kifogások ami még valójában kifogásnak is rossz, mint jaj én azért hazudok mert mindig ezt láttam anyámektol, akkor legalább ne hazudja H szeret , mert, H tudsz szeretni valakit, ha csak hazugságot érdemel…

Meg hogy jaj tőlem sose kérdezte meg senki, hogy hogy vagyok. De így 5 év után már mondja H nagyban lelkizget az anyjával. Élete leghosszabb hazugsága amire biztos büszke, ja H nem akart megbántani. Egyik hazugságból fakad a másik. Meg ő elmegy bulikazni, csajozgat és előadja nekem hogy ő nem élvezi, de ja tudta H én mindig mindent elfogadok mert nem tudok nélküle élni. Veszített bármit is? Meg kellett erőltetnie magat? Még csak az se.

De ő jaj mennyire szeret azt meg azt se tudta megmagyarázni H miért, meg H jaj miért vagyok jó neki. Ő mindent megtett. Igen, meg is tett és még többet is, az H paranoiás lettem tőle és skizoaffektiv zavarom lett, vagyis volt/voltam az nyilván csak a gratisz meg ő mossa kezeit. Ő amúgy is nyilván mindent megtehet. Kit zavar H alapból sérülten és naivan mentem bele a kapcsolatba ahol csak játszott velem, arra jó alany voltam. Nyilván az én hibám H hülye voltam, aztán gyógyuljak fel egyedül mentálisan, mert bárki bármit szabadon megtehet. Vicc

A legszebb az egészben hogy mindvégig mindent tudatosan tett.

De én elhittem sokáig H vagyis tipik, bíztam hogy majd megváltozik

Persze nekem is változnom kellett volna

Most meg már megint itt vagyok egyedül magammal és a gondolataimmal és megint kezdek megőrülni. De nyilván a függésem mit mond. Ú Zita, irjál neki. Függjél tőle még jobban. Megszoktad. Ismered ezt az utat. Folytasd, jó lesz.

Legjobb mikor napokig nem alszom, csak a végkimerütségtöl, mert mit csinálok..arra várok H visszairjon és majd ő más ember lesz. Világi sült bolond vagyok, de valahogy már ideje lenne lépnem egy olyan életbe ahol tényleg csak magammal foglalkozom és nem másokat rakok magam elé.

Igen, tudom, zárt osztályon a helyem. De ez van. Ez az életem. Sivár , magányos, menthetetlen, siralmas.

 

Már nincs az a szikra. Már nincs ott hogy élvezni az élet apró dolgait.

Én tényleg annó mindent élveztem, a naplementéket, lefotózni egy fontos pillanatok a kint megélt estéket legjobb baratokkal.és nem zavart hogy egyedül voltam sokat

Aztán rájöttem, hogy nekem ennyi volt

Mindig minden amiről álmodoztam, hogy majd lesznek barátaim és elérek dolgokat az életben (kicsikre gondolok, mint jogsi, elvégezni egy sulit, hosszabb távú munkahely, egy baráti társaság részének lenni, sportolni hosszabb ideig, elérni az álomtestet, normális étrend, elköltözés otthonrol)

Itt vagyok 28 évesen és ugyanolyan szánalmas vagyok mint 16-18 évesen mikor a vilagról álmodoztam, mások életét nézve /nézni élőben és online, úgy tűnik ennyi maradt. Ennyi is boldoggá tesz, mosolyogni a kedves videókon mikor elhiszem H létezik az emberség. Őszintén már azon is megrezzentem mikor 4 éve kint ültem egy ház sarkában és egy néni szólt , hogy álljak fel mert felfázok. Sírtam rajta.

Szánalmas. De ennyi jutott.

Mások is biztos azt gondolják, milyen szánalmas, hogy nem megy és tesz a céljaiért. Egyszerűen elérhetetlennek tűnik minden egy ilyen toxik környezetben ahol anyám mindenben a szart látja, mindenen hisztizik vagy mindenben a rosszat keresi. Egy alkoholista apával akinek csak a pia létezik szó szerint.

És azt hittem 16 évesen majd elköltözöm. Én itt sose számítottam. Mindenhol megaláztak, kinéztek, leszóltak. Az egyetlen amire büszke lehetnek H eddig kibirtam , de minek is.

Jelentéktelen a létezesem, csak egy teher vagyok mindenkinek és amúgy sem érdeklek senkit.

Már annyira elzártam az összes érzést, hogy csak ez a szanalomsiras maradt meg H mosolygok a videokon. Anyám is megmondta vagyis én mondtam neki ö meg egyetértett vele , hogy meg egy hajléktalant is több inger ér.

De mikor megkérdezem jófejségből H elmehetek-e sétálni mikor a telken vagyunk ő minden szar kifogást kitalál, jaj a kullancsok, jaj sötétedni fog, jaj közel az erdő az veszélyes lehet, hogy nem enged el sétalni.

Mindig mindennek úgy kell lennie ahogy ő akarja. Közben mindenkinek mondja hogy jaj ő mennyire azt akarja, hogy nekem jó legyen és boldog legyek. Mikor milliószor elmondtam neki H nem akarok élni, ő meg: de hát ott van oknak az állataim.. aha…

Ertem.

És bármi ha történik velem vagy csinálok egy aprócska hibát, egyből felhívja a baratnőit H mekkora szar vagyok és még kérdezi tőlem H szar anya ? És ha mondom neki H igen, egy világ dől össze benne mert jaj az egoja.

Azért azt is hozzátenném hogy nyilván így ezek után, de amúgy neki a depresszió nem létező jelenség. Szerinte el kéne mennem dolgozni és minden rendben lenne.

Mintha annyira feltűnne neki H már a lakást se bírom elhagyni, ja ez amúgy nem érdekli, meg hogy pánikrohamot kapok a hangjáról sokszor ahogy apámtol is ha meghallom ha neszel.

Ezek ilyen jelentéktelen dolgok.

Nem értem, hogy lehetek még életben, de leginkább h meddig bírom.

 

 

 

Ott egy folyton fortyogo vulkán , ami bármikor kitörhet és én nem tudom kezelni .

Bármi történhet megint az állatokkal és én azt már nem bírom feldolgozni.

Mindig el voltak zárva az érzések valamilyen szinten, de nagyon nehéz mindent belül tartani és elfojtani.

Nem tudtam rendesen gyászolni, nem bírom az itthoni állapotokat, de nincs is kivel beszélni róla, senkit nem érdekel.

Annyira mindenki és minden távoli.

Ehhez nyilván hozzátett ahol ma tartok a párkapcsolat, ami az elmúlt öt évben lehúzott, amibol nem tudok kilépni.

Kezdve azzal h csak hazudott az ember, manipulált, gaslightolt, zaklatott, titokban nézte a telefonom. Pont azokat tette amik ebben az állapotban rontottak. De nyilván nekem kellett volna nem elviselni, bár elég erős lettem volna hozzá. Valamilyen szinten megnyitotta a világot előttem és azt is jobban szembesítette újra és újra hogy hol van a helyem a világban

Tudtam hogy ez nem szerelem és mégis szeretni akartam, közben csak én serültem, ő élvezte az életet.

Aztán rájöttem ez már nem szerelem de még így sem tudtam elengedi.

Szánalmas vagyok, siralmas az egész.