hiszti
pocsékul érzem magam. vannak napok, amikor elmondhatatlanul utálom az életemet, minden különesebb ok nélkül, ilyen a mai is. semmi különös nem történt, de mindennel elégedetlen vagyok és nagyon félek. alapvetően szeretem az életemet és tényleg úgy gondolom, hogy uralom a problémáimat, de ma óriásinak és megoldhatatlanoknak látom őket. ma szeszélyes vagyok, amit utálok. erősen gondolkodok egy xanaxon.
azt hiszem, hogy egy hatalmas szexre lenne szükségem, de őszintén szólva semmi kedvem sincs hozzá. ráadásul Casanova az egyetlen kézenfekvő hím, az ő karjaiba meg nyilván senki sem lökne szivesen, vadászni pedig nincs kedvem.
azon gondolkodom hetek óta, hogy kell-e az nekem, hogy felkeressem álompasit, aki szinte biztos, hogy lerázna. ha akarna valamit, akkor jelentkezne, de mivel nem teszi, vélhetően nem igazán tart igényt rám. a méltóságot tudatosan leszarom. az a baj, hogy liba vagyok és mióta hazajöttem, minden este megfordul a fejemben, hogy felhívjam, de eddig megálltam. az a nagy kérdés, hogy szükségem van-e egy nagy, végső arculcsapásra ahhoz, hogy lekattanjak róla. elegánsabb lenne, ha ezt nem provokálnám ki, de lehet, hogy máshogy nekem ez nem fog összejönni. nem vagyok olyan következetes, mint amilyennek gondolom magam. azt hiszem, hogy nekem szükségem van rá, hogy a képembe vágja amit amúgy is tudok, hogy minden ujjára akad bőven nálam jobb és nem tart rám igényt. ennyire hülye vagyok. most szégyellem magam.