ünnepek

Hol kezdjem ?

Nem is ezt kéne csinálnom… nincs erre időm most. Sosincs időm arra, amit szeretnék, amire égető szükségem lenne, csak a stressz, a frusztráció, hogy MAJD kiírom magamból, majd összeszedem, mit is kéne kiírni magamból, mit kell még csinálnom, mivel vagyok elmaradva.

Én szinte minden nap újból kezdem az életem, nem is kell ehhez újév, vagy születésnap, csak egy nagy levegő, NA MOST : mostantól… és újból diéta, sport, gyerekekre figyelés, nem bőgés, házimunka, karrierépítés, esti fogmosás, napi írás, blogok, ide is, meg máshova is posztok, a témák, amik csak cikáznak az agyamban folyamatos feszültséget okozva, írtam már erről, biztos uncsi. Van egy másik posztom ide, megírtam már offline, de még nem gépeltem be, elvileg annak kéne jönnie, de ahelyett most ezt írom, lehet, hogy lesznek átfedések, mert persze valamikor majd azt is begépelem. Ez így bonyolult, mi ? Egy kis ízelítő a kényszereimből. Bizony, még a (meg nem írt) posztoknak is felcserélhetetlen sorrendje van. Lista van, fontossági rend, időzítés, a határidők folytonos átlépése, lista kidobása, átírása, átmásolása, stb. Van, hogy naponta többször « megváltozik minden », mostantól másképp lesz, lista újraír. Az új rendszer megy egy darabig, de aztán szétesik, egyszerűen nem fér bele 24 órába a napi lista, ettől kétségbe esek, és inkább nem csinálok semmit. És csak halmozódik a teendő. Közben iszonyú fáradt vagyok, napi 10 órát dolgoztam napköziben ovisokkal megint a karácsonyi szünetben, akárcsak az őszi szünetben, és a szüntetek között is dolgozom, nehéz gyerekekkel néha lehetetlen küldetés (kreatív foglalkozások olyanoknak, akiket ez nem igazán érdekel). Pár hete mindkét gyerekemen végigment a hányás-hasmenés, folyamatosan csak az ágyneműt mostam, a szünet első hetében pedig a párom robbant le, nem tudott a gyerekekkel lenni, pedig elvileg szabadságon volt. Ezért a gyerekeket (a sajátjaimat) hortam ide-oda, miközben mások gyerekeivel játszottam, foglalkoztam, küzdöttem egész nap, aztán karácsony is volt, alig vettem észre, egy hétvégényi szusszanás (..helyett rokonlátogatás, főzőcskézés), majd szilveszter tegnap, barátoknál, mert szociális életet is kell élni. Holnap már munka megint, most viszem a nagyfiamat is. Még szerettem volna Hófehérke szereplőket rajzolni kifestőnek, kitaláltam, hogy bábozunk egyet a gyerekekkel, csak holnap tudom megcsinálni. Bizonyítási kényszerem is van folyton, megmutatni, hogy kreatív vagyok és motivált, nem csak egy erre tévedt túlkoros káeurópai bevándorló, akinek nem volt jobb ötlete, mint hogy animátorkodással keressen pénzt. Óraadó vagyok, nincs állandó szerződésem, bármikor kirakhatnak, betegállományba nem tudok menni, a gyerekek betegségét is úgy kellett kisakkozni. És szeretném, ha igazolnának nekem gyakorlatot, ha ez márciusig nem sikerül, elveszik egy drága tanfolyamom. Nyomom tehát izomból, plusszmunkával, otthoni melóval, közben úgy érzem, elhanyagolom a saját gyerekeimet. Meg magamat. Az ünnepekre hivatkozva a tudatos fogyás félbehagyva, az éjszakáim zavarosak, vagy a gyerekek, vagy a saját nyomasztó gondolataim nem hagynak aludni, pihenés nincs, a lábamról leszakad a csizma, nincs időm újat venni. Fodrásznál is régen voltam. A tükörből egy lerobbant nő néz rám, aki kétségbe van esve. Idén leszek negyven, és még el sem kezdtem igazán azt, amiben mások ilyenkor már kiteljesedtek. Komolyan vehető munka. Vagy sugárzó nőiesség. Szexualitás. Örömteli anyaság. Vagy csak egy kis nyugalom. Értékes gondolatok. És az értük járó jutalom, visszajelzés. Még itt, a Búrán is félek, hogy fárasztó vagyok, monomániás, önsajnáltató. Pedig itt akolmeleg van, biztonság. A pszichés betegség tényleg identitássá kell, hogy váljon, ami meghatározza az énképemet ? Vagy csak felmentésre használom ? Elcsesztem, lúzer vagyok, és ráfogom a neuro-transzmittereimre (vagy az aktuális pszichiáteremre, és az általa nyomatott « drogra ») ? Vagy nem kéne ennyit bántanom magam ? De ki vagyok készülve, sírógörcs volt ma is, ezzel kezdtem az újévet. Babonás vagyok, elvileg január elsején jó dolgokat kell csinálni, hogy jól sikerüljön az év. Inkább listát kéne írnom. Előtte kidobom az előzőt. El sem olvasom, csak kidobom. És kiteregetem a mosott ruhát. Takarítás holnap. De mikor ? 10 óra munka után összeszedem a gyerekeimet, és megnézem mit tudok vacsorára főzni, majd fel kell készülnöm a keddre, kemény lesz, új osztály, nagyobbak, írnom kell franciául, nincs önbizalmam, le kell ellenőriztetni a párommal, akinek nincs mindig kedve a dolgaimhoz. De a jövő héten utalnom kell pénzt is, és utánanéznem az állami támogatásnak a dadusra, a kicsi fiam azóta sem kapott bölcsihelyet (ez nem fért bele a gyámügyi csesztetésbe, pedig mindenki csak « segíteni akar »). Kicsi fiam egy éves lett közben, időm sincs megfigyelni, hogyan változik, fejlődik. Pedig most rettegés nélkül figyelhetném a fejlődését. Már TUDOM, hogy egészséges. És szép pillanatokat tölthetnénk együtt. De ma is a konyha padlón hangtalanul sírtam, aztán megláttak a gyerekek, papa sziesztázott épp, neki kell a pihenés, sokat dolgozik. Mondjuk most én is. De ő mindig. És olyan érzéketlenül reagálja le a széteséseimet. A gyerekeket is rámhagyja, és lecsesz, hogy szedjem össze magam. Igaza van ? Követelőző lennék, amikor empátiát várok ?

Most ebben az új évben minden más lesz. Írni fogok minden nap, de nem fogom más blogján, fészbukján hergelni magam, nem cseszem el az időt, tudatosan fogyókúrázom tovább, rakényszeritem magam az előre haladásra, még tovább is tanulok. Csak jó lenne előtte kialudnom magam. Vagy egy hónapon keresztül. Egyszer még ember lesz belőlem. Egyszer, amikor elmúlik majd a .. mi is ? A bénultság ? Az önutálat ? Na nem kezdem előről. Inkább megírom a holnapi listámat.