szipu

Sokáig töprengtem, hogy megírjam-e ezt, mert nem igazán előrevivő, de talán mégis tanulságos. Lesznek olyan részek, amelyeket már el-elpöttyintettem különböző topicocban, aki már unja, attól bocsi.

Úgy kétéves korom tájára emlékszem vissza, hogy mindig volt bennem egy belső remegés, olyan „izgulás”, talán a lámpalázhoz vagy a vizsgadrukkhoz tudnám hasonlítani. Akkor még azt hittem, mindenki így van… Valószínűleg már akkor baj volt a stresszhormon-szintjeimmel, ami nem is csoda anyámék mellett. Társult ehhez gyomoridegesség meg torokban gombócérzés is. 

Aztán ötévesen kipróbáltam – a kávélikőrt. Irtó jól éreztem magam tőle, semmi negatív következmény, azt hiszem, ez megpecsételte a későbbieket.

Óvodába nem járattak (mint oly sok mással kapcsolatban, erről is volt néhány rémtörténetük), úgyhogy én korombeli gyerekekkel először az iskolában találkoztam, mit mondjak, féltem tőlük. De kezdettől vonzottak az úgynevezett deviáns csemeték (volt köztük – így utólag látva – egyszerűen buta is), na de ők milyen bátrak voltak! Mertek nem tanulni! Mit tudtam én akkoriban, hogy máshol nincs otthon olyan nyomás, mint nálunk (azért előfordult másnál is). És horribile dictu! csavarogtam suli után. Naná, a többi (normális) gyereknek délutánig dolgoztak a szülei, és egyedül is lehettek, itt meg mindig volt valaki. Szóval ahogy apám mondta, akkor kezdtem el NEKI kellemetlenségeket okozni, hiszen volt, hogy beletelt néhány órába, mire „megtaláltak”.

És következett a hetedik osztály. Az gáz volt, megfelelő hormonszint-változásokkal megfűszerezve, minden érdekelt, csak épp az iskola nem, így a 6.-os kitűnőről hetedik félévre leromlott a bizonyítványom 4,3-ra, volt vagy 6-7 négyesem az ötösök mellett. És lebuktam a szipuval. Az szerencse, ugyanis apám akkor pofozott meg életében először, de leszoktatott róla. Viszont ugye kiderült, hogy „probléma” van velem.
A következő rész egynémely elemét utólag sikerült rekonstruálni, megtudni, a lényeg az volt, hogy elvittek egy neves pszichológusnőhöz, aki a pályaválasztási tanácsadóban dolgozott, hogy „nézzen meg”, persze a protokolláris felmérés keretein belül. Hogy nehogy már betegségtudatom alakuljon ki… Végig is csináltam a macerát, tesztek, felmérések, beszélgetések, aztán amit én akkor értékelést hallottam, annak két fontos eleme volt: az egyik, hogy „ennek a gyereknek ott a helye az egyetemen” (erre mindjárt elképzeltem magam a katedrán, holott persze nem erről volt szó); a másik, hogy „más is belepisil a vízbe, de nem a trambulinról”. Erről a mai napig más a véleményem, pedig azóta körüljártam a témát: részletezés nélkül a lényege, hogy ha már belepisilek a vízbe, azt igenis vállalom is.

Nekik pedig azt mondta a lógusnő, hogy „értelmileg rendben van, érzelmileg kell fejleszteni”. Na, ezzel ők el is voltak, az intellektus a lényeg, következtetés: jogosan követelnek tőlem kimagasló tanulmányi eredményt. Az érzelmi fejlesztés? Múltkor megkérdeztem anyámat, hogy „na és sikerült?” Mire ő – becsületesen – nem! Hogy is sikerülhetett volna, amikor ők, főleg apám, körülbelül egy ötéves gyerek érzelmi szintjén és reakcióin áll? Viszont megnyugodtak, hogy ők „mindent” elkövettek, amit csak lehetett, és no lám, igazuk van: tanulnom KELL!

(Folyt. köv.)