Sokáig töprengtem, hogy megírjam-e ezt, mert nem igazán előrevivő, de talán mégis tanulságos. Lesznek olyan részek, amelyeket már el-elpöttyintettem különböző topicocban, aki már unja, attól bocsi.
Úgy kétéves korom tájára emlékszem vissza, hogy mindig volt bennem egy belső remegés, olyan „izgulás”, talán a lámpalázhoz vagy a vizsgadrukkhoz tudnám hasonlítani. Akkor még azt hittem, mindenki így van… Valószínűleg már akkor baj volt a stresszhormon-szintjeimmel, ami nem is csoda anyámék mellett. Társult ehhez gyomoridegesség meg torokban gombócérzés is.
Aztán ötévesen kipróbáltam – a kávélikőrt. Irtó jól éreztem magam tőle, semmi negatív következmény, azt hiszem, ez megpecsételte a későbbieket.
Óvodába nem járattak (mint oly sok mással kapcsolatban, erről is volt néhány rémtörténetük), úgyhogy én korombeli gyerekekkel először az iskolában találkoztam, mit mondjak, féltem tőlük. De kezdettől vonzottak az úgynevezett deviáns csemeték (volt köztük – így utólag látva – egyszerűen buta is), na de ők milyen bátrak voltak! Mertek nem tanulni! Mit tudtam én akkoriban, hogy máshol nincs otthon olyan nyomás, mint nálunk (azért előfordult másnál is). És horribile dictu! csavarogtam suli után. Naná, a többi (normális) gyereknek délutánig dolgoztak a szülei, és egyedül is lehettek, itt meg mindig volt valaki. Szóval ahogy apám mondta, akkor kezdtem el NEKI kellemetlenségeket okozni, hiszen volt, hogy beletelt néhány órába, mire „megtaláltak”.
És következett a hetedik osztály. Az gáz volt, megfelelő hormonszint-változásokkal megfűszerezve, minden érdekelt, csak épp az iskola nem, így a 6.-os kitűnőről hetedik félévre leromlott a bizonyítványom 4,3-ra, volt vagy 6-7 négyesem az ötösök mellett. És lebuktam a szipuval. Az szerencse, ugyanis apám akkor pofozott meg életében először, de leszoktatott róla. Viszont ugye kiderült, hogy „probléma” van velem.
A következő rész egynémely elemét utólag sikerült rekonstruálni, megtudni, a lényeg az volt, hogy elvittek egy neves pszichológusnőhöz, aki a pályaválasztási tanácsadóban dolgozott, hogy „nézzen meg”, persze a protokolláris felmérés keretein belül. Hogy nehogy már betegségtudatom alakuljon ki… Végig is csináltam a macerát, tesztek, felmérések, beszélgetések, aztán amit én akkor értékelést hallottam, annak két fontos eleme volt: az egyik, hogy „ennek a gyereknek ott a helye az egyetemen” (erre mindjárt elképzeltem magam a katedrán, holott persze nem erről volt szó); a másik, hogy „más is belepisil a vízbe, de nem a trambulinról”. Erről a mai napig más a véleményem, pedig azóta körüljártam a témát: részletezés nélkül a lényege, hogy ha már belepisilek a vízbe, azt igenis vállalom is.
Nekik pedig azt mondta a lógusnő, hogy „értelmileg rendben van, érzelmileg kell fejleszteni”. Na, ezzel ők el is voltak, az intellektus a lényeg, következtetés: jogosan követelnek tőlem kimagasló tanulmányi eredményt. Az érzelmi fejlesztés? Múltkor megkérdeztem anyámat, hogy „na és sikerült?” Mire ő – becsületesen – nem! Hogy is sikerülhetett volna, amikor ők, főleg apám, körülbelül egy ötéves gyerek érzelmi szintjén és reakcióin áll? Viszont megnyugodtak, hogy ők „mindent” elkövettek, amit csak lehetett, és no lám, igazuk van: tanulnom KELL!
(Folyt. köv.)
Szerző:
Na előkapartam az elejét, de carhattok, lesz még vagy 3 rész…
Na ez most elgondolkoztatott. De annyi iranyba, hogy nem is tudtam hogy ennyi iranyba tudok gondolkozni. Ezek a szakemberek szeretik a hasonlatokat, trambulinrol vizeles meg reformatus biciklista. Amugy van ertelme en nem tagadom, de en megeskuszom hogy nem puszta veletlenbol dobalnak be nekunk ilyen mondatokat. Legalabbis en amiota mondta az ater nekem az utobbi hasonlatot azota latom a szemem elott elsuhano bringas reformatusokat es magamba rohogok rajta. Ezeket amugy nem azert mondjak, hogy „figyelme felkeltheto, terelheto…” ??? tudod..
Az en figyelmem ezek ugy elterelik, hogy hirtelen mindent elfelejtek amirol szo volt.
Egyebkent, ertem a lenyeget. Erdemi reakciom, ujra olvasas utan: na de ketto evesen? Marmint biztos , hogy KETTO? Mert azt irod „akkor meg azt hittem mindenki igy van”… Ketto evesen? Az durva. Mert en meg arra se emlekszem, hogy mit hittem fel eve, hogy mas hogy van ezzel. Na. De erted. Semmi de semmi emlekem nincsen (csak foto es elmondott story) nagyon sokaig- minden szakember szerint tul sokaig, tul idos korig- marmint nekem. Mindig irigylem mikor mondjak sokan, emlekszem mikor… Hat en meg kurvara NEM.
De ilyen fiatal kori „hit arrol hogy ki hogy van a szorongassal” meg ilyesmi, az szamomra megintcsak olyan hogy „hogy a …”ba.
Nem carunk,
varjuka folytatast. Na jo utalom ezt a tobbest. En legalabbis varom.Igen, kétéves koromtól vannak emlékeim, még arra is emlékszem, hogy időnként olyan távoli lett minden, szóval derealizáltam. Meg amikor anyám reggel a nagyihoz menet (óvoda helyett) végigrángatott a Stáhly utcán (én bömböltem, szóval hisztiztem, ugye), mert túl gyorsan mentünk, persze késésben volt, és üvöltött, hogy „nem érdekel, nem fogok miatta elkésni”, és rángatott tovább félig az aszfalton.
Én is látom, ahogy mindenki a trambulinról/medencepartról hugyozik a vízbe…
Másoktól is hallottam, hogy pedagógus gyerekének lenni nem könnyű, a Te (ill Intro) története ezt csak tovább erősítette bennem.
Vajon nem az lehet a gond, hogy a pedagógógusok a jegyek és a magatartás alapján értékelik a gyerekeket és a sajátjukra túlzottan rátolják ezt az értékrendet? Figyelmen kívül hagyva, hogy egy gyereknek sok olyan tulajdonsaga, pozitív érték van, amit egy suli nem hivatott mérni. (pl jóindulat, humor stb)
Gyanítom itt azért jóval több lehetett a gond. Utólag belegondolva jövök rá, hogy ex tanáraim sem voltak mind teljesen rendben pszichésen.
Jó korán kezdtél lázadni. Nekem ez 15 évesen kezdődött. Addig volt a túlzott megfelelés (igaz tőlem nem vártak sokat illetve a jegyeimbe sem lehetett addig belekötni), utána a túlzottan alacsony. De meg így sem voltam túl problémas, cigi, néha kis boros kóla + évi 1 intő.
Szipu? Jó, hogy leálltál, sztem már agyhalott lennél. Mit szívtál? Higító? Én 1x dezodort próbáltam (abból a gazt), az csak pár mp-ig hatott.
Ezeknek egyszerű szereptévesztésük volt, azt hitték, hogy a tanáraim, pedig hát a szüleim – kellett volna legyenek.
Na igen, pedagógusgyerek-szindróma. Nem egyedüli…
„összes tévhitet, mit belénk verni mert, százezer vén bolond, kit tönkretett a gond” – énekelte Cseh Tamás…
Adyt meg hülyének gondoltam h mi az, hogy „az élet is derűs iskola lesz”???
Cigi, kis pia? Nagy probléma! Hazaérkezés: leheletpróba, pofon. Ragasztót szívtam nylonzacsiból… már órán is… Azt a pár pofont megköszönöm apámnak, nem „pedagógiázott”, hanem reagált, normálisan!