hétfő
Nehéz elfogadni, hogy beteg vagyok, és nem bírok mindent, amit elvárnak tőlem.
De már barátkozom a gondolattal, és már nem annyira rémisztő. Lehet, hogy a betegségem nyílt felvállalása a kulcs a továbblépéshez?
Hétfőn megyek ismét a pszichológusomhoz, hogy erről is beszéljek vele.
De leginkább azért, mert meg akarom neki mutatni, hogy mim van. Kész vagyok ui. egy drámafoglalkozás tervezetével… A téma : A rút kiskacsa.
Valami azt súgja, hogy tetszeni fog neki… Hiszen a gyermekvédelem egyik sarkalatos pontja a gyermekek önbecsülésének erősítése. Nekem ez a mese adott évtizedeken át titkos reményt a túléléshez… és biztos vagyok benne, hogy ma is sok kisgyermek van, aki hasonlóan rútnak érzi magát, mint ahogy én éreztem… és nekik is sok reményt adhatna ez a mese.
És a pszichológusomnak legalább nem kell majd magyaráznom, hogy miért fontos szimbolikus nyelven beszélni a gyerekekhez – és hogy mi ennek a mesének a jelentősége…
jó lenne támogatást kapni tőle.
Mert a lelkem legmélyén félek persze.
Félek, hogy elveszítem a munkámat és magamra maradok az álmaimmal.