…mánia
1. Sötétség. A szoba másik végében édesanyám talán még ébren van, talán már nincs. Fülhallgatóval rádiózok. Középhullám, tekergetés, egyszercsak tökéletesen tiszta adás. A román rádió gyakran felerősödik és a fél középhullámot elfoglalja, most is ez történik. Beszélgetős műsor, előadó éppen egy hosszabb körmondatba vész bele Dumézil-ről (Istenről? Az dumnezeu…). Vigyázzban fekszem a döbbenettől – szöveg belefolyik a fejembe, kitölt belülről, ismerős, otthonos, vitatkozik az összes előítélettel, amit az élményt megelőző években már érzékenyebb füllel begyűjtöttem a román világról.
3. Fémes, monumentális lautăreasca, az énekesnő hangja mint virágfüzér a tankra, csavarodik a zene köré – a legvadabb sztereotípiák aláfestő zenéje. Nem hiszem el.
2. Fekszem az ágyamban, kint hajnalodik. Egész éjjel rádióztam. Hajnal felé tisztább a középhullám, a román rádió hírműsora érkezik az első napsugarakkal együtt. Otthon vagyok. Csak az zavar be némileg, hogy 2003-at írunk, tehát Románia még épp, hogy szedi össze magát több erőteljes nyakonvágás és hátbatárdelés után. Hogy egy büdös szót nem értek a román szövegből. És hogy még mindig Budapesten vagyok, 20 évesen a szülői lakásban, ahol valami olyan idegenkedés övezi a románokat, amit még az idegenkedők (a szüleim) se tudnak megmagyarázni.