nyugi

Ma ismét dührohama volt a gyerekemnek…

Az történt ui, hogy késő estig játszott itt egy kis vendég játszópajtásával, aztán amikor (végre) elmentek, úgy is mondhatnám, megszabadultunk anyukától is – apa megkönnyebbülve leült a zongorához, és én is csatlakoztam hozzá – olyan szépen alakul az énekhangom, hogy örömmel énekelek most már. 🙂

Na, erre jött a gyerekem – feldöntötte a kottartartót, lekapcsolta a villanyt, és minden módon zavart minket.

Persze, erre apa mérges lett – és már el is romlott a hangulat.

A nagy dühöngésben kismanó rohangált a szobák között, majd felmenekült a szobájában a szekrény tetejére és onnan nagy robajjal lelökte az egyik nehéz játékát is – még jó, hogy nem ütött lyukat a parkettába.

Előtte a padlón állva nekem szegezett két nagy marokkó pálcikát (kb egy-egy méteres mindkettő) – fantasztikus élmény, hoyg nem rémültem halálra, nem csavartam ki a kezéből, hanem gyengéden fogtam meg a két nagy hegyes botot és ő könnyedén ideadta!!

Rettentő-rettentő büszke vagyok apára is meg magamra is, mennyire nyugodatn reagáltunk! Semmi ordibálás vagy na, msot aztán elég volt, azonnal gyere le, majd én megmutatom, mit képzelsz és egyebek  és rövidre zárás…

Türelmesen, kissé megdöbbenve, határozottan, türelmesen és nyugodtan mondtam: – kisfiam, ez nem megengedett. Gyere le onnan légyszíves. Ez a düh ez elmúlik, szerencsére nem tart örökké. Látom, hoyg nagoyn dühös vagy. Légy szíves gyere le onnan és mondd el, hogy mi történt. Nagyon szeretlek, és meg tudunk mindent beszélni.

Gyerekem végül magára húzta az egyik fotelt (amit előtte feldöntött) – és ott nyüszített alatta. Mi meg az apjával mindketten türelmesen ültünk a szobában, és szólítgattuk, hogy gyere, mondd el, mitől lettél ilyen mérges.

Na, 10 perces rimánkodás után végre elbőgte magát, hogy mindig mi „bestemmézünk” – mindig mi döntünk. Ő sose dönthet.

Aha. És teljesen átéreztem a kis lelkének a fájdalmát.

Apa kajánul vigyorgott, de intettem neki, hogy ne tegye!!!

Olyan fontos volt, hogy végül kismanó valahogy szavakba tudta mégis önteni, hogy mitől lett olyan dühös és mi fájt neki mélyen legbelül.

Először nagyon megdícsértem, hogy el tudta mondani. Látod, milyen jó, hoyg el tudtad modnani…!!!

De aztán konfrontálódtam is vele finoman, hogy ez azért nem egészen igaz, hogy ő sosem dönthet – hiszen ő kapott ma már egy fagyit, és a bicikliboltban is vettünk egy új lámpát a kis biciklijére, és itthon is ő játszhatott a barátjával.

Hm.ezen azt hiszem, elgondolkodott.

Azt is mondtam neki: elmondhatom, hogy mi hogy éltük át ezt az estét?

Apa szegény szeretett volna egyszer ő is dönteni . és leült a zongorához. és én is szerettem volna kicsit énekelni vele… de te nem hagytál minket zenélni.

(Igen, mert mindig csak ti döntöttetek!!! – zokogás!!)

Kisfiam teljesen megértem, igazad van. Előbb veled kellett volna törődnünk. máskor nem fogunk zenélni, amíg te nem vagy még ágyban. (sajnos már utána sem, mert akkor már túl késő van… 🙁 )

ettől úgy tűnik, megnyugodott. apával ment fogat mosni, lefeküdni.

békével váltunk el, mosolyogva…