nem vagyok jól

A minap rám írt facebookon a volt pszichológusom és kitörő örömmel nyugtázta, hogy milyen jól vagyok már. Kérdeztem, ezt miből gondolja? Azt mondta, mert látja, hogyan nyilatkozom a médiában és amikor megismert, nem voltam ilyen. Persze, mert csak két és fél éve vállalom fel magamat, addig név és arc nélkül tettem. De mondtam, ha így gondolja, ám legyen. Sokan alapoznak egy posztra az ember állapotára. Igen, valahogy jó ez az internet, bebújni a láthatatlanság mögé és ha úgy akarom, nem mutatom a másiknak a lelkemet. Nem látja, hogy mikor mosolyt, sziveket, kacagást küldök, közbe a lelkem éppen darabjaira hullik. Írtam is a pszichónak, hogy igen, ezért vagyok regisztrálva olyan oldalon, ahol nem azt a tökös csajt látják, amit elvárnak, mert ez elvárás, hanem kiadhatom a lelkemet valójában. 
Most például meghívtak egy családi összeröffenésre. Érdekesség a dologban, hogy pont a meghívás előtt kérdezte egy riporternő, hogy féle-e még a családomtól, s azt mondtam, hogy nem. Akkor így is éreztem. Aztán megtörtént a családtól a meghívás és rettegni kezdtem. Mióta nyilvánosan vállalom a történetemet, még nem is találkoztam velük. Persze facebookon kapom tőlük rendesen, hogy mekkora egy rohadék vagyok. Aztán leesett az is, hogy az összejövetel egy tanyán lesz…bármi megtörténhet. Elkezdtem iszonyatosan félni. Elkezdtem félteni a szaros kis életemet. Persze, egyszerűbb lenne nem elmenni, de ahhoz már nincsen bátorságom, hogy nemet mondjak, hogy lemondjam. Nem tudom miért. Ez olyan, mintha megnyomtak volna bennem egy gombot és ha azt mondják, mennem kell, akkor megyek. Lesz ami lesz. Tudom, hogy porig leszek alázva és teljesen ki leszek készülve. Félek. Nagyon félek. Sőt…rettegek és érzem azt a remegést a testemben, amit régen. Ilyenkor mindig úgy megyek el itthonról, hogy hagyok egy papírt, amire leírom, hova megyek, kivel találkozom, mi az elérhetősége, stb. Hátha egyszer valakinek feltűnik, hogy többé nem vagyok.

Félek. Nagyon félek.