nárcizmus

Na, a banya megint alakított. Hogy telefonáljak én (hivatalos dolog, mellesleg én is utálom), mert – itt jön az egyik adu – ő nem hallja. Ordítottam, hogy nem, ezt intézze el ő! Még próbálkozott holmi zsarolással meg fenyegetéssel (t. i., hogy az én ügyem is), aztán telefonált. És itt jön a Nagy Geciség. Beleszól, hogy „Adom a lányom, majd ő felírja” – és már nyomja is a fejembe a telefont. Persze káromkodok, hallják is, de már mit tudok ellene tenni? Bűbájosan beleszólok, és felírom… Persze, ha hallják a dühöngést, megvan a vélemény – rólam. Mint mindig. Mint múltkor a mentősök meg a zsaruk, hogy „bántani egy 83 éves öregasszonyt???!!!”. Persze, mert ők nem tudják, nem tudhatják, hogy egy kutyakemény nárcisztikus hisztérika az a szegény vénasszony. 
Meg hát azért is mocsokság az egész, mert már ezer dolgot elintéztem helyette. És SOHA nem volt hajlandó úgymond „hivatalos ügyet” intézni, az apám dolga volt, értsd úgy, hogy őt bejelenteni a nőgyógyászához is. Süketségről meg annyit, hogy hallókészülékkel sem hall (van rá mindenféle hülye magyarázat), tudniillik úgy állíttatja/állítja be, hogy ne halljon. Nagy játékos.
Természetesen nálunk is az volt, hogy nemhogy gyerekként, még fiatal felnőttként is hiába „panaszkodtam”, senki nem hitt nekem. Két kivétellel: az a bizonyos mentős, aki megmondta, hogy ha velük maradok, kvázi szét fogják cseszni az agyamat, meg a tesitanárnő-edzőm, a kollégájuk szólt nekik, hogy „tönkreteszitek ezt a gyereket”. Bátor asszony, mert ezt ott más kollégáik is látták, de őnekik senki, semmiben nemigen mert ellentmondani.
Fokozandó a hatást, x időnként elsóhajtja, hogy „jaj, mit kezdenék itt egyedül, az a szerencse, hogy itt vagy”. Persze ha megfojtanám, akkor is én lennék a rossz…