minták

Holnap megyek a pszichológushoz. Egy-egy hét kegyetlen hosszú. Lebegek. Konkrétan nem érzek semmit és bazi jól tartom magam – ban a mindent. Ilyenkor sose tudom hogy reagálok, mennyire leszek feszült és ideges ha beszélhetek egy élő emberhez aki meghallgat és reagál. Szinte megtanultam enélkül élni. Tudjátok, J.A és egyéb holtakkal.

Öhm, amiről írnék most, anyám persze … hm, nagyon fáradt vagyok, úgyhogy ameddig bírom, elmesélem. Most lesz a szülinapja hétvégén. A 60x. Szégyen, nem szégyen pontosan nem tudom, max ha kiszámolom. Apám eddig is néha hivogatott, sose vettem fel így abbahagyta, de attól félek nem úszom meg. Öhm, azon gondolkozok, tavaly hogy volt ez. Anyám jobban szokta erőltetni a játékot, nagyanyám szülinapjakor, apám szülinapjakor, legalább akkor legyünk együtt. Hogy mennyire örülnek hogy ott voltam és együtt voltunk és a szokásos nyálas szöveg. Én meg eljövök és összeomlok. Szó szerint. Földhöz csapódok a kurva nagy lebegésemből. Azok zokogás-rohamos becsapódások szoktak lenni. Tudjátok, mint mikor valamikor az őskorban … mikor a dínók éltek, akkor történt valami meteorit becsapódás. A sok érzéstelen napból, a nagy lebegésekből meteoritként zuhanok a földnek és darabokra szakad a lelkem. Hosszú idők után mindig, ha valami kiváltja. Múlt héten közöltem a pszichológussal, hogy eljutottam arra a szintre, hogy én többet ember miatt nem sírok mert senki nem érdemli meg. Erre jött az érzés-tudatosítás: Ha sírunk nem azért tesszük, merthogy xy megérdemli e . Teljesen természetes, hogy BÁNATOS, ha olyan emberrel vágyik barátkozni, aki magával nem akar.  BÁNATOS? ÉRZÉSTELEN. Tartom magam a magamnak tett ígérethez, nem érzek, nem sírok. Rekordokat döntök, annyira bírom a strapát sokszor, sőt lassan ott tartok hogy nincs nekem semmi bajom.

Öhm, szóval, anyám. Anyák  szülinapja előtt stressz – ha másnak van szülinapja vagy Frontinozok vagy általában van pia, pezsgő vagy bor, használom az eszközöket na.

Öhm, apa szülinapjára át kellett mennem – anyám írt sms-t hogy nagyon örülne ha megint együtt lehetnénk. Pff, mikor voltunk valaha tényleg EGYÜTT? Az EGYÜTT fogalma nincs is meg számomra, sose volt.

…. és akkor, idekötöm nektek a nagymaci sztorit, pofázok itt, de gondolom az érdekes életrajzi dolgok, emlékek jobban érdekelnek titeket.

Szóval gondoltam egy nagyon merészet, de ezt már pár napja. Forgatom a fejemben, hogy veszek anyámnak egy nagymacit. Igen a 60x. szülinapjára. Nem viccből, gondolhatjátok. Magam miatt is. A nagymaci sztori fájdalma bennem is ott él. Annyiszor hallottam, hogy konkrétan mai napig kívülről fújom.

Anyám kislány volt akkor és egy nagy maci ült a sarokban. Ott ült a nagy maci, mozdulatlan. Anyámnak tilos volt hozzányúlni, megérinteni a nagy macit. Aztán ott nem messze tőle egyszer csak felrobbant a cserépkályha     ( nos, ezt 2018-ban csak elképzelni tudom) így a nagy macinak lőttek. „Meghalt” a cserépkályha robbanásban, gondolom – csak én gondolom – elfeketedett, kiszakadt stb kukába vele.

Kb ennyi a mese. S hogy ez mit okoz egy kislányban? -Elvesztettem a nagy macit, de hát tök mindegy, úgyse érhettem hozzá. Nem játszhattam vele, nem lehettem igazán gyerek.-

Még 40 és 50 éves kora között is, 50-hez közel is még ezt hallgattam, szóval a nagy maci anyámnak nagy fájdalma. Talán még ma is.

Később ez a sérültsége úgy jött ki, hogy engem lebaszott vagy megszégyenített, amikor szerinte, bizonyos dolgok nem passzoltak a koromhoz. Évekig élt bennem, hogy musicalt énekelni ne, főleg ne a Dzsungel könyvéből, amihez már 19 évesen „öreg” voltam. Fú mennyire gáz ha az ember musicalt énekel, főleg ha még tehetsége is van hozzá, kórusban énekel és nem valami borzalom hallgatni. Gáz. Mese-musicalt ne. Abból kinő az ember.

Sok-sok minden elhallgattatott.

Öhm, a plüss játékaim, baba és bármi lányos sose volt, de plüss rengeteg, ahogy nőttem, úgy kobozták el a szobámból mindet.

Később mikor már egyedül éltem, ha jött hozzám valaki, főleg ha komoly ügyben, leendő korrep. tanítvány szülővel pl nagyon figyeltem hogy minden plüsst, azt a párat felbasszam a szekrényembe. Az volt az ő börtünük mert szégyelltem őket, ahogy anyám is mindig engem.

Ezt sokáig csináltam. Talán ma is csinálnám, de senki, se komoly se komolytalan nem látogat, magam vagyok Picurral szóval mindegy.

Szóval, arra gondoltam – AKÁR KIVÁG AKÁRHOGY REAGÁL – VESZEK NEKI EGY NAGYMACIT. NEM TUDOM, BIZHATOK E BENNE HOGY ELGONDOLKODIK MIÉRT IS EGY NAGYMACIT KAP TŐLEM, ESZÉBE JUT E MINDAZ AMI ENGEM MAI NAPIG KÍSÉR, VAGY EGYSZERŰEN KIBASSZA VAGY ODAADJA EGY GYEREKNEK. VÉGÜL IS 60X ÉVES, MÁR GÁZ EZ NA.

Illetve hát, ha megúszom és nem kell átmennem, akkor lehet odarakom az ajtóhoz mert a beszédtől és az elképzelt szituációtól előre rosszul vagyok konkrétan.

(((( Nagy zárójelekben mesélem, amikor az elveszett ikremmel álmodtam – sokan hülyének néztek, ne pörögjem túl mert becsavarodok – erős volt érzelmileg, kétszer vagy háromszor látogatott meg álmomban, aztán eltűnt, azóta se jött, de él bennem egy fura bizonyosság hogy létezik ő odaát, ő, hamar észre is vettem hogy úgy beszélek róla mint egy személyről, sőt, mintha élne. Akkoriban olvastam a családállítós elveszett ikres könyvet, totál rólam szólt. Leírták benne, ha kiderül hogy volt egy iker, megtörténik a találkozás, utána valami plüssel szokták őt „megszemélyesíteni”, általában macival :)), vagy érdekes esetek mikor a gyerek egy fókát lát meg plüsst és beleszeret, hogy az kell, ez mind az elveszett iker magzati vagy még nagyon kezdetleges fejlődési szintjét jelzi, hogy hol „tartott” mikor elment. Nos akkor vettem magamnak egy macit lazán, minden zavar és szégyen nélkül és igen, onnantól kezdve szartam anyámra. Egy ideig szinte lebegtem az elveszett iker-nyújtotta érzésekben. Anyám nem nagyon lehetett gyerek, ezért nálam is betett. Nagyon rég egy kineziológus ismerősöm jegyezte meg, ahogy ültem szorongva: Az a nagy baj, hogy elfelejtetted hogy kell gyereknek lenni. Vagy : Sose voltál igazán gyerek, vagy valami hasonlót mondott. )))

és igen, igen, igen, azóta bármikor zokogó roham jön rám, amikor a lebegésből becsapódok, azt a macit ölelem, van mikor taknyom-nyálam-könnyem a maci szívja be. Ő ismeri azt is … amit nem érzek, amit ellebegek, talán mindent. – amúgy az ikres könyvben volt egy esetleírás: 50 éves FÉRFI – ő nem vesz macit, hogy néz az ki ennyi idősen? férfiként? aztán persze mikor a terapeuta meggyőzte, hogy vegyen, meglett a hatás.

Anyám egyedüli gyerek volt amúgy.

Nekem van egy öcsém, mégis egyedül voltam mindig ebben az idegen zajos világban. Ott van 6 év, és mivel neki normális élete lett, rendben van, családilag, mentálisan, társaságilag, barátnőstül stb, rám nem sokat reagál mióta tudja mi van. Akkor mondtam el neki, sms-ben miután le-idegbetegezett. Ha hozzászól, leállítom, hogy ne, hiszen anyámat védi. Rendszeresen. Apám meg átveszi anyám érzelmi zsaroló technikáit időnként…szóval, király, úgy ahogy van – ahogy öcsém mondaná – király! Ahogy egy mai fiatal mondaná: Zsír.

Már gyerekként is valamiféle távoli homályos ködbe burkolóztam szerintem mindannyiuknak.

Épp olvasok egy regényt, életrajzi-szerű, családtörténet. Az írónő mesél, felkutatja az anyját, a távoli-közeli rejtélyes, misztikus hátteret, hogy honnan jött és a messze visszafele nyúló múltját. Az anyja fájdalmairól, a családi dolgokról ír, arról hogy jutottak el oda, hogy az anyja őrült lett és mehetett a zárt osztályra (és aztán ugye közben velük mi lett gyerekként vele és a hugával, mert az apjuk is eltűnt a képből). Aztán persze rejtély övezte az anyja halálát.

Az egész regény az írónő saját múltjában kezdődik, amikor rátalált az anyjára holtan … és később a fia kérdezett rá: A nagyi ugye öngyilkos lett? Hátborzongató. Az egész regény egy családi múltba visszanyúló feltáró munka, csodálatra méltó hogy ennyire nyitottan és hitelesen képes volt megírni. Nem sírok rajta, ezen se, de mégis minden sora a zsigereimbe hatol.