Anyám szülinapja és a nagymaci-fájdalom

Holnap megyek a pszichológushoz. Egy-egy hét kegyetlen hosszú. Lebegek. Konkrétan nem érzek semmit és bazi jól tartom magam – ban a mindent. Ilyenkor sose tudom hogy reagálok, mennyire leszek feszült és ideges ha beszélhetek egy élő emberhez aki meghallgat és reagál. Szinte megtanultam enélkül élni. Tudjátok, J.A és egyéb holtakkal.

Öhm, amiről írnék most, anyám persze … hm, nagyon fáradt vagyok, úgyhogy ameddig bírom, elmesélem. Most lesz a szülinapja hétvégén. A 60x. Szégyen, nem szégyen pontosan nem tudom, max ha kiszámolom. Apám eddig is néha hivogatott, sose vettem fel így abbahagyta, de attól félek nem úszom meg. Öhm, azon gondolkozok, tavaly hogy volt ez. Anyám jobban szokta erőltetni a játékot, nagyanyám szülinapjakor, apám szülinapjakor, legalább akkor legyünk együtt. Hogy mennyire örülnek hogy ott voltam és együtt voltunk és a szokásos nyálas szöveg. Én meg eljövök és összeomlok. Szó szerint. Földhöz csapódok a kurva nagy lebegésemből. Azok zokogás-rohamos becsapódások szoktak lenni. Tudjátok, mint mikor valamikor az őskorban … mikor a dínók éltek, akkor történt valami meteorit becsapódás. A sok érzéstelen napból, a nagy lebegésekből meteoritként zuhanok a földnek és darabokra szakad a lelkem. Hosszú idők után mindig, ha valami kiváltja. Múlt héten közöltem a pszichológussal, hogy eljutottam arra a szintre, hogy én többet ember miatt nem sírok mert senki nem érdemli meg. Erre jött az érzés-tudatosítás: Ha sírunk nem azért tesszük, merthogy xy megérdemli e . Teljesen természetes, hogy BÁNATOS, ha olyan emberrel vágyik barátkozni, aki magával nem akar.  BÁNATOS? ÉRZÉSTELEN. Tartom magam a magamnak tett ígérethez, nem érzek, nem sírok. Rekordokat döntök, annyira bírom a strapát sokszor, sőt lassan ott tartok hogy nincs nekem semmi bajom.

Öhm, szóval, anyám. Anyák  szülinapja előtt stressz – ha másnak van szülinapja vagy Frontinozok vagy általában van pia, pezsgő vagy bor, használom az eszközöket na.

Öhm, apa szülinapjára át kellett mennem – anyám írt sms-t hogy nagyon örülne ha megint együtt lehetnénk. Pff, mikor voltunk valaha tényleg EGYÜTT? Az EGYÜTT fogalma nincs is meg számomra, sose volt.

…. és akkor, idekötöm nektek a nagymaci sztorit, pofázok itt, de gondolom az érdekes életrajzi dolgok, emlékek jobban érdekelnek titeket.

Szóval gondoltam egy nagyon merészet, de ezt már pár napja. Forgatom a fejemben, hogy veszek anyámnak egy nagymacit. Igen a 60x. szülinapjára. Nem viccből, gondolhatjátok. Magam miatt is. A nagymaci sztori fájdalma bennem is ott él. Annyiszor hallottam, hogy konkrétan mai napig kívülről fújom.

Anyám kislány volt akkor és egy nagy maci ült a sarokban. Ott ült a nagy maci, mozdulatlan. Anyámnak tilos volt hozzányúlni, megérinteni a nagy macit. Aztán ott nem messze tőle egyszer csak felrobbant a cserépkályha     ( nos, ezt 2018-ban csak elképzelni tudom) így a nagy macinak lőttek. „Meghalt” a cserépkályha robbanásban, gondolom – csak én gondolom – elfeketedett, kiszakadt stb kukába vele.

Kb ennyi a mese. S hogy ez mit okoz egy kislányban? -Elvesztettem a nagy macit, de hát tök mindegy, úgyse érhettem hozzá. Nem játszhattam vele, nem lehettem igazán gyerek.-

Még 40 és 50 éves kora között is, 50-hez közel is még ezt hallgattam, szóval a nagy maci anyámnak nagy fájdalma. Talán még ma is.

Később ez a sérültsége úgy jött ki, hogy engem lebaszott vagy megszégyenített, amikor szerinte, bizonyos dolgok nem passzoltak a koromhoz. Évekig élt bennem, hogy musicalt énekelni ne, főleg ne a Dzsungel könyvéből, amihez már 19 évesen „öreg” voltam. Fú mennyire gáz ha az ember musicalt énekel, főleg ha még tehetsége is van hozzá, kórusban énekel és nem valami borzalom hallgatni. Gáz. Mese-musicalt ne. Abból kinő az ember.

Sok-sok minden elhallgattatott.

Öhm, a plüss játékaim, baba és bármi lányos sose volt, de plüss rengeteg, ahogy nőttem, úgy kobozták el a szobámból mindet.

Később mikor már egyedül éltem, ha jött hozzám valaki, főleg ha komoly ügyben, leendő korrep. tanítvány szülővel pl nagyon figyeltem hogy minden plüsst, azt a párat felbasszam a szekrényembe. Az volt az ő börtünük mert szégyelltem őket, ahogy anyám is mindig engem.

Ezt sokáig csináltam. Talán ma is csinálnám, de senki, se komoly se komolytalan nem látogat, magam vagyok Picurral szóval mindegy.

Szóval, arra gondoltam – AKÁR KIVÁG AKÁRHOGY REAGÁL – VESZEK NEKI EGY NAGYMACIT. NEM TUDOM, BIZHATOK E BENNE HOGY ELGONDOLKODIK MIÉRT IS EGY NAGYMACIT KAP TŐLEM, ESZÉBE JUT E MINDAZ AMI ENGEM MAI NAPIG KÍSÉR, VAGY EGYSZERŰEN KIBASSZA VAGY ODAADJA EGY GYEREKNEK. VÉGÜL IS 60X ÉVES, MÁR GÁZ EZ NA.

Illetve hát, ha megúszom és nem kell átmennem, akkor lehet odarakom az ajtóhoz mert a beszédtől és az elképzelt szituációtól előre rosszul vagyok konkrétan.

(((( Nagy zárójelekben mesélem, amikor az elveszett ikremmel álmodtam – sokan hülyének néztek, ne pörögjem túl mert becsavarodok – erős volt érzelmileg, kétszer vagy háromszor látogatott meg álmomban, aztán eltűnt, azóta se jött, de él bennem egy fura bizonyosság hogy létezik ő odaát, ő, hamar észre is vettem hogy úgy beszélek róla mint egy személyről, sőt, mintha élne. Akkoriban olvastam a családállítós elveszett ikres könyvet, totál rólam szólt. Leírták benne, ha kiderül hogy volt egy iker, megtörténik a találkozás, utána valami plüssel szokták őt „megszemélyesíteni”, általában macival :)), vagy érdekes esetek mikor a gyerek egy fókát lát meg plüsst és beleszeret, hogy az kell, ez mind az elveszett iker magzati vagy még nagyon kezdetleges fejlődési szintjét jelzi, hogy hol „tartott” mikor elment. Nos akkor vettem magamnak egy macit lazán, minden zavar és szégyen nélkül és igen, onnantól kezdve szartam anyámra. Egy ideig szinte lebegtem az elveszett iker-nyújtotta érzésekben. Anyám nem nagyon lehetett gyerek, ezért nálam is betett. Nagyon rég egy kineziológus ismerősöm jegyezte meg, ahogy ültem szorongva: Az a nagy baj, hogy elfelejtetted hogy kell gyereknek lenni. Vagy : Sose voltál igazán gyerek, vagy valami hasonlót mondott. )))

és igen, igen, igen, azóta bármikor zokogó roham jön rám, amikor a lebegésből becsapódok, azt a macit ölelem, van mikor taknyom-nyálam-könnyem a maci szívja be. Ő ismeri azt is … amit nem érzek, amit ellebegek, talán mindent. – amúgy az ikres könyvben volt egy esetleírás: 50 éves FÉRFI – ő nem vesz macit, hogy néz az ki ennyi idősen? férfiként? aztán persze mikor a terapeuta meggyőzte, hogy vegyen, meglett a hatás.

Anyám egyedüli gyerek volt amúgy.

Nekem van egy öcsém, mégis egyedül voltam mindig ebben az idegen zajos világban. Ott van 6 év, és mivel neki normális élete lett, rendben van, családilag, mentálisan, társaságilag, barátnőstül stb, rám nem sokat reagál mióta tudja mi van. Akkor mondtam el neki, sms-ben miután le-idegbetegezett. Ha hozzászól, leállítom, hogy ne, hiszen anyámat védi. Rendszeresen. Apám meg átveszi anyám érzelmi zsaroló technikáit időnként…szóval, király, úgy ahogy van – ahogy öcsém mondaná – király! Ahogy egy mai fiatal mondaná: Zsír.

Már gyerekként is valamiféle távoli homályos ködbe burkolóztam szerintem mindannyiuknak.

Épp olvasok egy regényt, életrajzi-szerű, családtörténet. Az írónő mesél, felkutatja az anyját, a távoli-közeli rejtélyes, misztikus hátteret, hogy honnan jött és a messze visszafele nyúló múltját. Az anyja fájdalmairól, a családi dolgokról ír, arról hogy jutottak el oda, hogy az anyja őrült lett és mehetett a zárt osztályra (és aztán ugye közben velük mi lett gyerekként vele és a hugával, mert az apjuk is eltűnt a képből). Aztán persze rejtély övezte az anyja halálát.

Az egész regény az írónő saját múltjában kezdődik, amikor rátalált az anyjára holtan … és később a fia kérdezett rá: A nagyi ugye öngyilkos lett? Hátborzongató. Az egész regény egy családi múltba visszanyúló feltáró munka, csodálatra méltó hogy ennyire nyitottan és hitelesen képes volt megírni. Nem sírok rajta, ezen se, de mégis minden sora a zsigereimbe hatol.

Szerző:

Belépett: 3 hét

intro86

Blog kommentek: 2465Blog bejegyzések: 162Regisztráció: 24-05-2018

9 gondolat erről: “Anyám szülinapja és a nagymaci-fájdalom”

  1. Ja, valamikor bazi rég, amikor még tanítottam és olyan helyen ahol idegileg kikészültem, zokogás, lenullázódás, kimerülés minden volt viszont cserébe nagyon jó volt a fizum, de tényleg …  ezért már megérte remegésig kikészülni … ez, bazira rég, akkoriban még egy saját állítás 7000  ft volt (ma már a duplája, nem tudnám megengedni magamnak), rég, akkor egész kibaszott nyáron csoportos állításokra jártam … párat végigcsináltam segítőként, hogy ismerkedjek a légkörrel aztán mikor már biztonságosan mozogtam, összeszedtem a bátorságom én is és bevállaltam…igaz csak akkor egyszer, de semmi eredménye nem lett. Kb azt láttam meg a játékban amit tudtam is, a végén a záróképbe ahogy beültettek, negyed órát vártak rám….csendben, a csoport, hogy tán elsírom magam vagy történik valami bazi nagy katarzis de ezzel nem szolgálhattam.

    Az elveszett iker cuccot csak az álmaimból meg könyvből ismerem .. a könyvben vonultatnak fel esetleírásokat, amik mivel egy nyáron át csináltam én is, olvasva se volt tőlem idegen téma, de eredménye ezeknek sose lett.

    Anyám is volt  egyszer-egyszer, mindig nagy dirrel-durral mesélte, nagy büszkeséggel a hangjában hogy volt (ő megtesz mindent kb), hogy a csoportban milyen emberek voltak milyen gondokkal. Legutóbb mikor egy pasiról magyarázott nagy izgalommal, keményen leállítottam és rákérdeztem ő állított e. Természetesen Ő NEEEEEM! AZT SE ÉRTETTE MIRŐL BESZÉLEK. Ő GYÁVA EHHEZ EGY CSOPORT ELŐTT.

    Megmondtam neki, legközelebb majd akkor elmondhatja nekem ezt az élményét ha állított a saját életére. Más pasik és egyéb csoporttagok nem érdekelnek. Amúgy meg ha az ember állít saját témára, utána fel szokták hívni a figyelmet hogy ne beszélj róla, ne pofázd ki senkinek akármi történt ott, 3 hét, addig ne, mert addig történhet bármi, ha akar történni.

  2. öhm, nem is negyed órát vártak ott rám, hogy történjen valami … az időérzék megszűnik …. többet …. 

    lehet menni ilyenre egyéniben is, talán még egyszer voltam … egyszer, akkor egyedül, egyéniben, de annak se lett semmi eredménye. Valójában amire emlékszem, hogy valamit meg kellett volna tudnom talán az anyai nagyanyámtól – ról, anyámtól, ha tőle nem merem, apámtól …. de utána hamar elvesztettem a fonalat.

    Nekem egyéniben furcsa volt maga a módszer: legóbabák közül kellett válogatnom a szereplőket, ugye anyám apám öcsém nagyanyám esetleg papa, olyan is belekerülhet aki már halott … és ahogy érzem, melyik legóbaba képviselheti őket …. így mondják: képvisel

    a csoportban képviselők vannak, megvan a módszere, odamész, vállára teszed a kezed és felkéred, képviselje pl anyádat, onnantól kezdve tényleg érzi az a másik hogy kilép a saját bőréből …. és sorban válogatni kell az emberek közül a családod tagjaira a képviselőket …  a játék végén pedig megköszönöd, hogy képviselt és visszaadod neki : önmagát, így valahogy 🙂 

    amikor olyan sok szereplő lenne és teszem azt nap vége fele megfogyatkozik a csoport (illetve ezt ÍGY EGYÉNIBEN IS!!!!!) színes lapokat tesznek be ember helyett, képviseletnek.

    a színes lap pl az egyik családállítónál hasonló szereppel bír mint egy másiknál a legó vagy ilyen kis játékfigurák, de ember alakúak.

    pl mikor állítottam nap vége, 2-en elmentek így kevesebben voltunk a csoportban ezért használtunk egy barna színes lapot.

    tőlem pl azt hiszem, ez a színes lapozás és a legófigurás is olyan idegen volt ….

    sokkal jobban szerettem csoportban, emberekkel, másokkal együtt, amúgy nagyon, csoportban eszméletlen fárasztó végigcsinálni egy napot, de szerettem mert kapcsolódtunk …. (nekem ez mindig fontos, mert nem tudok! ott pedig kialakul a tér, ez a mező, morfogenetikus mezőnek hívják amin belül mozgunk, zajlik a játék)

    és ami még érdekesség lehet ehhez, hogy nem csak emberek jeleníthetők meg, elvont dolgok is, életem első játékában egy olyan 40-50 közötti nő játékába vontak be először, idő kellett míg leesett, hogy én ott a Halál voltam, de ugyanúgy lehet ez az Élet, bármiféle érzés vagy elvont fogalom

    AKI LEBESZÉLNE AHHOZ HOZZÁSZÓLÁSOM: TALÁN AZ NEM MINDEGY, HOVA, KIHEZ MENNYIRE KÉPZETT, UTÁNA KELL NÉZNI RENDESEN , NEKEM AZ ÁTER DOKINŐ AZT MONDTA MESÉLTE, HOGY VOLT VALAKI PÁCIENSE, AKIT ÚGY MEGZAKKANTOTTA A CSALÁDÁLLÍTÁS, JÁRHATOTT HOZZÁ HOGY RENDBE HOZZA. HÁT, OTT VALAMI AZ ÁLLÍTÁSBAN, A MÓDSZERBEN VAGY VALAHOGY ELBASZÓDOTT.

  3. Aki le akar beszélni, annak valakije volt, aki aztán napokig ki volt borulva.

    Már kinéztem, nagy nehezen találtam egy pasit.

    Ez a kiválasztás olyan, mint pszichodrámán. Utáltam. A papírlaposról hallottam (attól, aki javasolta), az nekem jóóó.

  4. megvan mindennek a lehetősége amúgy…nekem nem ezzel, de más módszerrel – az egyféle energetikai – és vezetett család témán való meditáció volt, ott úgy bevittek a bokorba, ahogy haladtam „le a lépcsőn” már tudtam, hogy 10 percen belül zokogni fogok …  feküdtem, ment a meditáció, de már nem is hallottam, mert eldugultam a könnyeimtől fél óra, háromnegyed, ko. utána napokig alig éltem ….. aztán mégse történt utána semmi, csak jól megbolygatott. utána napokig csak sírni és aludni tudtam volna. (akkoriban még álmaimban se gondoltam áterre meg ilyenekre)

    megtörténhet sajnos bármi …

    a családállításon konkrétan nem mutattam semmit … mai napig tökéletesen zárom le az érzéseim, ugye erre mondom néha hogy lebegek, akkoriban talán épp pszichológushoz se jártam, de hasonlóképp működtem mint ma is, sok éve volt. várhatták nekem ott hogy majd könnyekben török ki és a nagy katarzis semmi nem történt.

    amúgy ez szerintem a jó esetben az emberek többségénél amit én tapasztaltam és láttam megkönnyebbülő, felszabadító tud lenni, a sírás, állítások végén általában.

    ha valaki kiborul, ott valami nem stimm. de nálam se feltétlen stimm, hogy nem mutatok semmi érzést.

  5. A pszichodráma csoport az nekem is nehéz emlék…már az első után ‘elküldtek’, vagyis, valójában megbeszélten, fair módon tette a vezető, írt nekem egy emailt, amit elküldött az egyénis pszichologusomnak is … vele is megbeszéltem ezt … nehéz volt, mert ott ráhagyatkoztam a szakemberekre.

    Az áter mondta, mert nagyon gáz volt – talán akkoriban próbálgattam vagdosni magam – hogy csak a társaság miatt is, el kéne mennem egy pszichodráma csoportba.

    Na nagy nehezen kinéztem, pszichodráma egyesület, minden Pesten. Tudtam oda nem fogok, mert ott … ott kikészülök alapjáraton is. Fehérvár hozzám közelebb van de ott hétközben voltak, végül egy győri lehetőség mellett döntöttem.

    Felvettem a kapcsolatot a vezetővel – már ez stressz volt – elmentem a kezdő beszélgetésre – állítólag már ott éreztek valamit, nem jól – de hogy legyen egy esélyem – mentem az első alkalommal. hát, nagyon…nagyon….nagyon durván szorongtam. Az utazás , ott, másik város, a stressz, ők pizzáztak, én nem ettem, egy müzli szeleten éltem majd hazafele a sötétben elkapott a pánik…a győri buszpályaudvaron körbe rohangáltam, és mivel a 6 órási buszt nem értem el, akkor zártuk a napot, csak 8-kor jött haza buszom…leültem  váróban, bejött valaki, bőgtem, sál mögött bőgtem …  nem volt nálam nyugtató se, nem hívhattam fel senkit, átéltem egyedül ezt az erős pánikot, egészen addig tartott amíg fel nem szálltam a buszra, és már lecsukni se bírtam a szemem…bambultam ki az esőt.

    Ott a csoport, hiába szorongtam, szépen próbáltam bekapcsolódni, elsőre még nem érzem a biztonságot nekem ehhez idő kell. és ha nem kapok elég időt az fáj.

    1 alkalom után, még emaileztem a vezetővel, az egyikükkel a nővel, ő volt a kapcsolattartó, elkérte az egyénis pszichológusom számát email címét … minden persze az én beleegyezésemmel, tehát azért…tudom, fontos voltam nekik.

    Most ősszel mennek egy három napos maratonra, és azzal az indokkal „utasítottak el” mondjuk így, hogy a túlérzékenység (amúgy úgy érzékeltem, a csoportban én voltam a „legsúlyosabb”, pszichiáter meg ezek a durva szorongások, a szabad időben ott is tök elkülönültem) hogy ez az érzékenység, és ez annyira mély … a pszichodráma is, hogy még ne. VALÓJÁBAN NEM MERTEK BEVÁLLALNI, UGYE HA BÁRMI MÉLY TÖRTÉNIK ÉS REGRESSZIÓ PL, NEM TUDNAK VISSZAHOZNI ÉS EZT PL ELVONULÁSON ŐSSZEL VALAHOL MESSZE, NEM LETT VOLNA SZERENCSÉS. 

    Nehéz volt elfogadni hogy ez így történt, hónapok mire feldolgoztam. Az egyénis pszichológusom is sajnálta, hogy nem lett előre átgondolva és nem érvelt az áter doktornő ellen. Ő három havonta lát, a pszichológus hetente. Sokkal átfogóbban lát. 

    Azért, nehéz volt, hogy a szorongásaim ellenére így történt, mert bátor voltam és tettem a dolgom, de jó hogy körülöttem is aki foglalkozott velem kommunikáltak erről egymással is és velem is.

    Pszichodrámás pályafutás ennyi volt egyelőre. Még nem vagyok rá kész állítólag.

Írj megjegyzést