kreatívtrauma

Kop-Kop – hallod a lépteket? Ki jár itt? Ki lehet?

Félve lépsz egyet, s mintha zene szólna,

ebben a percben valaki a villanyt lekapcsolja,

meglebben a függöny, az ablakhoz ténferegsz,

és amit látsz, feláll a szőr, s megremegsz,

a ház előtt egy kislány áll,

arcán véres csík, szeme kéken világít,

berántod a függönyt, egyenesen rád néz,

a kislány egy itt ragadt lélek,

ruhája szakadt, a ház felé lassan lépked,

mintha ember lenne, de tudod, nem az,

a takaró alatt, sötétben, véresre kaparod magad.

Kop-Kop, a léptek közelednek,

félsz, mit fog tenni veled.

A lányt évekkel ezelőtt az anyja ölte meg a házban,

ruhája alól kést húz elő, tudja, bosszút áll ma.

A lány maga van az egész házban,

takaró alatt reszketve vár,

hogy végre,

hogy legyen már e rettegésnek vége,

elszorítja szívét magány és bánat,

és akkor a takaróját hirtelen lehúzzák az árnyak.

Kop-Kop, megszűnt, csend honol,

nincs lélegzet,

és mi sikoly benn ragadt,

a szellem bosszút áll, leszúrja, vér fakad,

majd kilibben át a falon,

áldozatát ott hagyja, ő is magányban haljon.

Kipp-Kopp-Csipp-Csepeg, a vér csepeg,

a házlakó magányos kislány is szellemmé lett.

 

A ház ma már üres, romos épület,

nyikorgó padlói felett szellemek röpködnek,

a kés is eltűnt, az anya börtönben,

túlvilágon a lánya

egy másik lánnyal játszik, ruhájuk vérben ázva.