iskolák

Amikor első gimibe jártam, anyámék mindketten odajöttek tanítani abba az iskolába. Volt 3-as magatartás, KISZ-be nem felvétel (ezzel azóta próbálok dicsekedni), meg minden óra után panaszáradat a „kollégáknak”. Egyetlen tanárnő, a tesitanár-edzőm MERTE nekik megmondani, hogy „ti tönkreteszitek ezt a gyereket”. Év végén ajánlotta az ofő apámnak, hogy jobb lenne, ha egy másik gimnáziumban érettségiznék le. Másodikban bekerülni mint „gyüttment” egy osztályba, nem könnyű. De csak kivívtam a magam kis helyét, persze voltak problémák, padokon át osztályból kirohanás, inkább be se menjek 3 napig, igazolják… És megint KELLEMETLENSÉG apámnak: folyton neki kellett járni az ofőhöz. Inni akkoriban már rendesen ittam, napi rendszerességgel, de leérettségiztem, és fel is vettek az egyetemre. Hat hét alatt kész lettem, volt abban mindenféle csalódás (persze szerelmi is), úgyhogy 3 levél Eunoctin és fél liter konyak után simán a metró elé ugrottam, csak nem elég nagyot, a jobb lábfejem fele odalett, aztán slussz. Igaz, a véralkohol-szintemet kétszer nézték meg, mert túl volt a min. halálos adagon, és nem akarták elhinni, hogy egyáltalán önállóan járni tudtam. Pedig de. Na, a sebészorvos sem rendőrt, sem lógust és átert „nem engedett a közelembe”, anyáméknak elmondta, miért, ez is a betegségtudattal volt összefüggésben. 

Aztán otthagytam a sulit (mehettem volna utána több helyre is, de juszt sem lett diplomám, ha már anyám megmondta, hogy „inkább a halál, mint a tanulás” [ezt azóta tagadja, én találtam ki…]), és elmentem melózni. Pénz, pia, haverok. Mígnem egyszer elaludtam az asztal alatt begyógyszerezve-bepiálva, és a klinikán kötöttem ki. Akkor született az első dg., mint diszharmóniás személyiségfejlődés (borderline lánykorában), vegetatív dystonia (szorongás vegetatív tünetekkel). Na meg az igen-nem típusú teszt eredményeként a szorongás mértéke megközelítette a (szubjektíve) abnormális mértéket. Ezután volt gyógyszer-pia-falc: gyomormosás a mai Péterfyben. Ott többször is jártam, egyszer kértem, hogy tegyenek át a klinikára, na, akkor, nem! Egyébként a klinika is „ismétlős” volt, kipróbálhattam egy csomó korabeli remek gyszert, mint Pipolphen (ma már átriában egyáltalán nem használatos, akkor „nagyágyú” volt), attól ki is készültem. Aztán Sapilent (ez ún. kedélyjavító), Grandaxin, Andaxin (betiltva már), Seduxen. Meg amit be tudtam szerezni, barbiturátok főként, természetesen mindre piáltam. Az idő tájt az ment anyáméknál, hogy jól felhúztak, és ha kitört rajtam a tehetetlen düh (hiszti) rám hívták a mentőket, hogy „nem tudják vállalni a felelősséget, mert metró stb.”). Ez addig ment, míg egy mentős kipróbálta őket: elküldte egy vödör vízért, és amíg nem voltak ott, kommunikált velem. Megjöttek, bőgtem tovább, erre rám öntötte a vizet, akkor is bőgtem tovább a konyhakövön, újra kiküldte őket, és megmondta: maga nem hisztériás, magának semmi baja, de ha ezekkel marad, lesz, mert kikészítik; szabaduljon meg minél előbb tőlük. És nem vitt be.

Közben mehettem a kerületi átriára, humortalan doktornőt lecseréltem egy jobb arcra, ő meg elküldött egy fiatal lógusnőhöz (is). Na, ő volt szegény az, akiből majmot csináltam. Befejeztem a mondatát, hogy igen, így van a tankönyvben, de mondjon valami használhatót is. Aztán a Rorschach, ahol „leállított” az anatómiai asszociációimról. Már említettem valahol, hogy talán hiba volt. Tanított autogén tréningre, ment nekem minden, lazulás, süllyedés, melegségérzés, elnehezülés, aztán amikor odaértünk, hogy „teljesen nyugodt vagyok”, simán felültem, és közöltem, hogy dehogy, én ideges vagyok. Na akkor próbálta a hipnózist. Karomat-lábomat nem bírtam felemelni, de semmi olyanról nem tudtam beszélni, amit hipnózis nélkül ne mondtam volna el. Amikor meg hozott vissza, csak harmadszorra voltam hajlandó megmondani a nevem, akkor is csak azért, mert észrevettem, hogy megijedt szegényke.

Na, és akkor felvezette a családterápia lehetőségét a főorvossal. Apámék elmondták, hogy én már csecsemőnek sem úgy viselkedtem, mint más gyerek (szóval nem a pedagógiakönyv szerint), mire lógusnő: „akkor miért csodálkoznak, hogy másmilyen, mint a többiek, hiszen maguk kezelték így”, na ez nem jutott célba. Akkor már albiban laktam, és a főo. megkérdezte, milyen módon tudunk időpontot egyeztetni, mire anyám: hát feljár ebédelni, mire a doki legyintett, és kiment. Szerintük azért, mert látta, hogy nincs semmi probléma, szerintem meg látta, hogy reménytelen. Egyszerűen nem hagytak „szabadulni”, mindig-mindig utánam nyúltak, na ezt szívatom velük most. 😀

(Folyt. köv.)