Amikor első gimibe jártam, anyámék mindketten odajöttek tanítani abba az iskolába. Volt 3-as magatartás, KISZ-be nem felvétel (ezzel azóta próbálok dicsekedni), meg minden óra után panaszáradat a „kollégáknak”. Egyetlen tanárnő, a tesitanár-edzőm MERTE nekik megmondani, hogy „ti tönkreteszitek ezt a gyereket”. Év végén ajánlotta az ofő apámnak, hogy jobb lenne, ha egy másik gimnáziumban érettségiznék le. Másodikban bekerülni mint „gyüttment” egy osztályba, nem könnyű. De csak kivívtam a magam kis helyét, persze voltak problémák, padokon át osztályból kirohanás, inkább be se menjek 3 napig, igazolják… És megint KELLEMETLENSÉG apámnak: folyton neki kellett járni az ofőhöz. Inni akkoriban már rendesen ittam, napi rendszerességgel, de leérettségiztem, és fel is vettek az egyetemre. Hat hét alatt kész lettem, volt abban mindenféle csalódás (persze szerelmi is), úgyhogy 3 levél Eunoctin és fél liter konyak után simán a metró elé ugrottam, csak nem elég nagyot, a jobb lábfejem fele odalett, aztán slussz. Igaz, a véralkohol-szintemet kétszer nézték meg, mert túl volt a min. halálos adagon, és nem akarták elhinni, hogy egyáltalán önállóan járni tudtam. Pedig de. Na, a sebészorvos sem rendőrt, sem lógust és átert „nem engedett a közelembe”, anyáméknak elmondta, miért, ez is a betegségtudattal volt összefüggésben.
Aztán otthagytam a sulit (mehettem volna utána több helyre is, de juszt sem lett diplomám, ha már anyám megmondta, hogy „inkább a halál, mint a tanulás” [ezt azóta tagadja, én találtam ki…]), és elmentem melózni. Pénz, pia, haverok. Mígnem egyszer elaludtam az asztal alatt begyógyszerezve-bepiálva, és a klinikán kötöttem ki. Akkor született az első dg., mint diszharmóniás személyiségfejlődés (borderline lánykorában), vegetatív dystonia (szorongás vegetatív tünetekkel). Na meg az igen-nem típusú teszt eredményeként a szorongás mértéke megközelítette a (szubjektíve) abnormális mértéket. Ezután volt gyógyszer-pia-falc: gyomormosás a mai Péterfyben. Ott többször is jártam, egyszer kértem, hogy tegyenek át a klinikára, na, akkor, nem! Egyébként a klinika is „ismétlős” volt, kipróbálhattam egy csomó korabeli remek gyszert, mint Pipolphen (ma már átriában egyáltalán nem használatos, akkor „nagyágyú” volt), attól ki is készültem. Aztán Sapilent (ez ún. kedélyjavító), Grandaxin, Andaxin (betiltva már), Seduxen. Meg amit be tudtam szerezni, barbiturátok főként, természetesen mindre piáltam. Az idő tájt az ment anyáméknál, hogy jól felhúztak, és ha kitört rajtam a tehetetlen düh (hiszti) rám hívták a mentőket, hogy „nem tudják vállalni a felelősséget, mert metró stb.”). Ez addig ment, míg egy mentős kipróbálta őket: elküldte egy vödör vízért, és amíg nem voltak ott, kommunikált velem. Megjöttek, bőgtem tovább, erre rám öntötte a vizet, akkor is bőgtem tovább a konyhakövön, újra kiküldte őket, és megmondta: maga nem hisztériás, magának semmi baja, de ha ezekkel marad, lesz, mert kikészítik; szabaduljon meg minél előbb tőlük. És nem vitt be.
Közben mehettem a kerületi átriára, humortalan doktornőt lecseréltem egy jobb arcra, ő meg elküldött egy fiatal lógusnőhöz (is). Na, ő volt szegény az, akiből majmot csináltam. Befejeztem a mondatát, hogy igen, így van a tankönyvben, de mondjon valami használhatót is. Aztán a Rorschach, ahol „leállított” az anatómiai asszociációimról. Már említettem valahol, hogy talán hiba volt. Tanított autogén tréningre, ment nekem minden, lazulás, süllyedés, melegségérzés, elnehezülés, aztán amikor odaértünk, hogy „teljesen nyugodt vagyok”, simán felültem, és közöltem, hogy dehogy, én ideges vagyok. Na akkor próbálta a hipnózist. Karomat-lábomat nem bírtam felemelni, de semmi olyanról nem tudtam beszélni, amit hipnózis nélkül ne mondtam volna el. Amikor meg hozott vissza, csak harmadszorra voltam hajlandó megmondani a nevem, akkor is csak azért, mert észrevettem, hogy megijedt szegényke.
Na, és akkor felvezette a családterápia lehetőségét a főorvossal. Apámék elmondták, hogy én már csecsemőnek sem úgy viselkedtem, mint más gyerek (szóval nem a pedagógiakönyv szerint), mire lógusnő: „akkor miért csodálkoznak, hogy másmilyen, mint a többiek, hiszen maguk kezelték így”, na ez nem jutott célba. Akkor már albiban laktam, és a főo. megkérdezte, milyen módon tudunk időpontot egyeztetni, mire anyám: hát feljár ebédelni, mire a doki legyintett, és kiment. Szerintük azért, mert látta, hogy nincs semmi probléma, szerintem meg látta, hogy reménytelen. Egyszerűen nem hagytak „szabadulni”, mindig-mindig utánam nyúltak, na ezt szívatom velük most. 😀
(Folyt. köv.)
Szerző:
Ezt a hsz-em kicsit leszerkesztettem inkabb…
Jo az olvasmany!
Varom a folytatast!
Gyerekek, akkor cifrázom faszán, az én anyám egyszerű normál tanítóból ment a gyógypedagógia felé, aztán 30 évig dolgozott gyógypedagógusként. Ja, igen, ez a fasza váltás az én születésem után … wáo, később azt mondogatta nekem nem lehet véletlen hogy megszülettem, neki meg jött a gyógypedagógia mert hogy mi minden gondok voltak velem … mindig csak a gondok. Aztán megszületett öcsém, a normális. Akinek ma is normális az élete. Foggalma nincs semmiről csak kijelenti hogy idegbeteg vagyok.
No, anyám meg csak egyszerűen asszem maradt gyerek pozicióban mert az ő anyjával ő se igazán bírt, vagyis, rengeteget bőgött, naná hogy csak szenvedett velem is. Én persze mindig is átlagos, jó, szorgalmas, példás magatartású voltam, soha egyetlen kihágás, ha 2-est kaptam már ált. iskolából se mertem haza jönni. Egyszer nem is mondtam meg. Középsuliban már emelkedett a szint, a 3-as se volt jó, és mindig más volt jobb nálam . Gyűlöltem, utáltam, hogy nem lehetek elég neki, bármit teszek. Aztán később is mindenbe belekötött, ha írtam, az introvertált hobbi, nem tetszett, ha eljárkáltam volna bulizni jobb lett volna? Soha sehova nem mentem, akikkel esetleg valamilyen formában mégis próbáltam barátkozni, az se tetszett, semmi csessze meg … aztán még 20-22 ébes korom után is non stop a nyomomban voltak. Vannak is. Ma már külön élek de úgy kell szenvednem, nem felvenni a telefont, kb hatszázadszor se! Sokáig nem én voltam én, sokáig ő volt én, aztán ez lassan változott és fontos lettem, idővel tényleg ÉN,,,,
Aztán mivel elvégzett valami tanfolyást és elkezdett autistákkal foglalkozni, évekig autista voltam neki, min. Aspergeres, volt mikor már annyira kikattantam, ezt már lógussal tudtam tárgyalni hogy elmegyek, kivizsgáltatom, tán hogy az orra alá dörgöljek egy papírt ( persze az élet hozta is a témát mert gyp asszisztensként egy ideig segítettem egy autista kislányt, vagyis autodidakta tanulnom kellett az autiról mert erről max futólag tanultam) … oh de nem csak ez …
Emlékszem olyan 4 hete szedtem gyógyszert, vagyis az elején voltam, próbálgattuk (mert végre egy pszichológus meglátta, hogy a szorongás szintem az egekben, depresszió mélye és kommunikációképtelensg – amúgy ez az állapot kb 17-8 éves korom óta ilyen olyan hullámokkal megvolt de hát magasról szartak rá …. és persze anyám és a családom közegében folyamatosan csak zuhantam.
Egyszer egy messze élő ismerős, akivel emaileztem felhívta anyámat hogy baj van ….az öngyilkossági gondolatok hálója…anyám ott sírt rítt hogy nem könnyű meghalni, aztán folytattuk ahol elkezdtük, háromszor durvábban. Ja igen, amikor elkezdtem gyógyszert szedni, épp ügyesen sikerült olyat mondanom, érzést hogy rátört a bolondóra,csak apám sírt rítt itt nekem: anyád … ide orvos kell … üvöltözik ki az ágyból, ő öngyilkos lesz, elválik, nekimegy egy fának … nos megmondtam apámnak hogy velem már foglalkozik orvos, hívjon rá orvost, de engem hagyjanak ki ebből a tömény szarból. Persze nem hívott rá senkit pedig megérdemelte volna, amit művelt velünk.
Aztán, hiába élek külön – itt laknak 10 percre, volt mikor valoszinűleg náluk élőben annyira felbaszta az agyam, remegve rohantam vissza és zokogva remegve odabasztam neki az összes orvosi papírom. Lásd mit alkottál. Lehet is szégyellni a munkatársaid mindig emlegetett tökéletes lánya mellett, akik szinte barátnők az anyjukkal. A papírjaim egy ideig így náluk voltak ….. nekem meg kellett egy erősebb gyógyszer, mert már az apám is kiváltotta hogy agresszív legyek. ahogy ők viselkedtek, én is úgy, ez van.
Ja erre anyám – láttam cetlin – elkezdett kutatni feltételezem rólam- és kiírt NETRŐL PERSZE vagy 4 féle személyiségzavart. wáo. én meg odaüzentem, még mindig orvos diagnosztizál, nem te!
amúgy a mostani lógus mellett értem el azt a biztonságot (itt Rorschach-hal kezdtünk, imádtam azt a tesztet, szó szerint élveztem, mert ez egy klinikai lógus, ő érti a dolgát ), és ebben az egészben, hogy – amíg mellettük van az ember, akár csak egy rohadt családi program – na ott is végig innom kell – majd zokogok … gyűlölöm anyám játékát ezen a rohadt színpadon! addig, mindig rosszabb.
a lógus nem egyszer megkérdezett amikor vissza-visszamentem, állítólag reménykedtem hogy lesz jobb. Volt valaha olyan hogy volt otthon és nem készült ki? Hm, nem igazán. Szóval amíg van kapcsolat, egyre szarabb lesz. Ezt elég nehezen … hát, nehéz volt.
Nekem anyám – hiába mondják jó volt a szakmájában – nekem bukott mert aki gyerekekkel foglalkozott valaha főleg kicsikkel, főleg sérültekkel …. pff, asszem az iskola vette el tőlem és mert az iskolában ahogy vannak a dolgok, haza jött …. én szívtam meg. bocs, jellemző a félbehagyott mondatok, szóval az ilyen nekem nem gyógypedagógus….vagy agyára ment.
Főleg később mikor elkezdtem szembemenni vele, akkor már nem csak verbális hanem fizikai jellegű alázás bántás is volt … de ez is maradt ajtók mögött, meg az állandó zsarolás a halállal meg hogy bedobog a szíve. Az bassza meg, mégis az apám volt mellőle már kórházban. mert anyám kiadja, kiad mindent és mindenkit tönkretesz, aki meg elfojt az meg szív. Apám is rengeteget szívott mindig mellette mert kénye-kedve szerint szórakozott mindenkivel. Hát, mondjuk, főleg velem, vigyük azt a női ágat. Ma ugyanúgy Frontint szedek mint nagyanyám (mi lenne ha tudná? nem tudja) … miközben mindeki azt kérdezte tőlem, anyámat kezelték e …. nem, mert ő gyáva beismerni ha gáz van.
Ebbe betegedtem bele hogy mindig mindennek túl rendben kellett lenni, legalábbis látszatra, és ezért akár hazudtam is, hogy anyámnak ne legyek szégyenfolt.Gáz az egész szar úgy ahogy van.
Van eleje is a „mélyben”. Az talán jobban is sikerült.
Intro, nem áll szándékomban versenyezni, de kettes, általánosban???? 3-as sem. (Intőt csináltam, nem mertem hazajönni ötödikben…) Nálunk az 5-ös sem volt elég, mert mé’ nem hibátlan, ha csillagos, mé’ nem pluszpontos, ha az, mé’ nem a legjobb az osztályban? Ez főleg apámnál. Ezek mindketten idegbajosak, de csak én vagyok a „rossz alany”, aki örökölte az összes nagyszülei rossz genetikáját (biológia sem erősségük). Ők tökkkéletesek, áterekből anyám „kigyógyult”, én az oda járásnak is betege vagyok.
Ja, igen, és úgymond sikeres tanárok. Az az 1-2, aki meg anyám minden órája előtt szó szerint fosott, természetesen genetikai hulladék.
Még egy dolog jutott eszembe az írásaid kapcsán. Hm, tanultam ezt a szót, stresszhormon … izé … lehet ez lehetett az oka számomra hogy sose éreztem magam igazán jól … talán már általános iskolában se, oviban – ezt csak anyám elmeséléséből tudom, messze kikerültem őt (valamit érezhettem már 5 évesen is) – de igazán a középiskolai években borultam meg, észrevétlenül. Talpon tartott a napról napra szorongás, sose aludtam … fura, amíg nem kezdtem nyugtatót szedni – bár azóta is, máig is vannak ilyen alvás-gondok, de régen brutál volt – de egyszerűen nem figyeltek rám … pedig voltak jelek, pl a boltok, a vásárlás , voltak helyzetek elsírtam magam, vagy mikor már sírva kirohantam, persze gáz, anyámnak gáz, nyilvánosan vagy bármi nyilvános, öcsém szalagavatója, ahol haza kellett vinni mert kiborultam … naná még csak üvöltöttek velem egy sort.
Érzelmi fejlesztés 0, de mivel sokat tanultam, ott viszont az egeket rótták az elvárások.
Évek teltek, hát aztán megcsináltam a 2. diplomámat is, azt már pánikrohamokkal tarkítva oszt mehettem az áternőhöz életemben először. Majdnem 30 voltam már. Egy lógus vett komolyan.
Azt mondta, még jó, hogy így túlharcoltam magam mindenen, mert valaki mondjuk még egy nálam is gyengébb lelkületű lány kórházba is kerülhetett volna. Akár én is … de végigcsináltam oszt egy ideje megértette, hogy felejtsen el.
Ilyen is van, csak hajtanak és hajtanak és bírod és csinálod és sose vagy elég és pff, ott találod magad az áternél, ahol van hogy leülni se … lógusnál se, járkálok, még leülni se mindig tudok.
Amúgy nem versenyzek. Attól rosszullét környékez.
Az egész rohadt életem arról szólt … részben még máig is. Amúgy a 2. pánikrohamos diplomaosztómra el se mentem mert mindenki 5-ös kitűnő, és hogy hangzik köztük a 3-as. Pff, abban az állapotomban igenis teljesítmény volt még egy rohadt hármas is!!! Ekkor már azt hittem túlvagyok ezek a sok szaron … de ahány helyzet jönne, máig aktiválná. Más lehet lazán 5-ös kitűnő, én nem … sajnos … agyon szorongom és szétküzdöttem magam volt mikor a 3-as, 4-esért is, általánosban is. De gimiben kezdett anyám egyre brutálisabb lenni … én is ott kezdtem megzuhanni.
Kleó!
Röviden: jó ég!!!!
Várom a folytatást.
Áh, egyetemen gyakorlatilag a ketteshez is mindent tudni kell, a többi szerencse meg idegállapot dolga.
Na igen, nyilvánosság, az a ciki. Nem az, hogy „baj van” a gyerekkel.
Kleó!
Röviden: jó ég!!!!
Várom a folytatást.
Javaslom az 1. részt is, felhoztam… Lesz még úgy 2-3. Örülök, hogy olvassátok. 🙂
Azt ma olvastam.
Később (sztem holnap) írok hosszabb választ.
Nagyon durva ez a metrós sztori. Belegondolni is rossz, hogy mit érezhettél miután túlélted, de maradandó sérüléssel. Tudtál utána rendesen jarni?
Egy metró sofőrtől hallottam, hogy többnyire súlyos sérüléssel, de túlélik…
Előtte mi történt? Azt olvastam, hogy elkezdted az egyetemet, de gondolom nem az akasztott ki ennyire.
Fura olvasni ezekről a regi gyógyszerekről.
Absztinens időszakok is voltak?
Először csak járókerettel, „Trabanttal” jártam, most már alig látszik a sántítás, főleg ha épp nem fáj. Amikor megmondták, első szavam volt, hogy „Kunta Kinte” – egy néger rabszolgáról szóló sorozat volt akkoriban, és ő pont így vágta le a lábát baltával, hogy kiszabaduljon a bilincsből v ilyesmiből… Akkor volt nehezebb, mikor kikerültem a kh.-ból. De azért elkezdtem még 1x a sulit. Legnagyobb „bánatom” a nőcis, pl. tűsarkú cipő hiánya (még alacsony is vagyok 🙁 ). Pedig csak ritkán öltök nőjelmezt, na de akkor is.
Hát a bp.-i metrónak én voltam az első túlélője… Jó 10 évvel később egy szintén 19 éves lány, neki térd alattig veszett oda az egyik lába. Ez a 19 is egy rossz kor…
Az egyetem is kiakasztott, nem azt kaptam, amit vártam. Meg vége lett a nagy gimilove-nak, és nekem csak az igen ronda (ellenben gazdag) fiú jutott. És különben is mindenki szart rám, még anyámék is, teljesen „elveszett” voltam. És pia, rengeteg pia a feszkó ellen.
Volt, hogy 4,5 évig nem ittam (egy háromhetes kitérővel), de 3 hét-3 hónap sokszor előfordult. Piálásról lesz szó a 4. részben, rendesen…
Volt még egy „szupi” gyszer, a Teperin (ami leteper). Nem volt hozzá szerencsétlenségem, antidepinek használják – és még létezik! Durva.