hozzátartozó

Még elég frissek bennem az élmények, megpróbálom röviden összefoglalni, anyaként hogyan éltem meg, mi történt velünk az elmúlt fél évben.

átlagon felüli, boldog család,  összetartás szeretet, humor, már-már giccsbehajló családi idill. Gyermekek szépek, egészségesek, okosak, kiegyensúlyozottak. Nincs teljesítménykényszer, van tolerancia. Összes probléma, hogy társaságban iszik a fiúgyerek, de hát ez korjelenség, kicsit aggódva rálegyintünk. A kisebbik gyerek is megszerzi első diplomáját, motívált mesterképzésen tanul tovább, majd a második év végére hatalmas ambíciók ébrednek benne, évfolyamelső lesz, demonstrátorkodik, tanulás mellett gyakornokoskodik. 

– Mit mondjak büszkék voltunk. Nyáron nem akar elutazni, konferenciára jár, tovább dolgozik, nem alszik. Eddig nem érdekelte az öltözködés (fiúként felvette, ami először a kezébe akadt), elkezd ügyelni a külsejére, elegáns, mint egy vámpír, naponta 5-ször zuhanyozik. 

-sportolni kezd, le akar szokni a dohányzásról, minden napra társasági vagy kultúrprogram, fél kézzel mozgatja az egész évfolyamát,minden feladatot elvállal, minden érdekli , mindenre nyitott, nagy tervei vannak. -Mit monjak, még büszkébbek voltunk, de azért már éreztük, hogy túl sok mindent vállal.

– Ráébred az „élet értelmére”, tudja mi mozgatja a világot, ezt mindenkivel, aki hajlandó meghallagtni meg is osztja. A legkisebb emberi gesztustól elérzékenyül, mindent fölnagyít. Észerveszi, hogy „az emberek nem boldogok”. Közben nem alszik és nem is eszik 186cm -és kb 55 kg.  Elkezdem a felnőtt fiam ennivalóval tömni, estére fél frontinokat adok neki, hogy alidjon is. Fogalmam sincs arról, hogy nem igazán hat. 

-Órákig megállás nélkül beszél, közben le fel mászkál, az általa mentorált ifjú egyetemistáknak „buzdító beszédeket” ír és tart.  Mit mondjak elkezdtünk aggódni. Mi lehet ez ? Felnőtté válási krízis?? 

– Az egyik szóáradat kb 2 napig tart. Apjával kétségbeesünk. Érezzük, hogy baj van. A gyerek és érzi, nem tud koncentráln,szétesik, segítséget kér ismerős pszichológusoktól.(nem kap). az egyetemen nem képes megtartani az óráját. (amire addig készülni sem kellett)

-Beindulnak a megalomán gondolatok: mindenki az ő tehetségén akar nyerészkedni, naívitásban akarják tartani, holott a világ borzalmas, rettenetes, elzárva nevültük, eltitkoltuk előle, hogy milyen is a valódi élet. 

Végül egy ismerőse, (gyermekpszichológus)felhív engem telefonon, vigyem be a gyereket az egyik legjobbnak mondott budai kórház mentálhigéniés osztályára, és ADDIG EL NE MENJÜNK, AMIG ORVOS NEM LÁTTA!!! 

Bár önként jöttünk, a fiam végtelenül szelíd, a gyereket a szubakut részlegen tartják. Mon. állítólag már nincs zártosztály, csak, olyan, ahol be van zárva az ajtó -és rácsok vannak az ablakon. Amiután meghallagatnak minket a fiatal rezidens rögtön közli a feltételezett diagnózist: mánia, bipolár. Otthon zokogás, teljes összeomlás, a családban soha senki, okkeresés, önvádak, kétségbeesés. Másnap rohanás a kórházba a gyerek teljes zombi, (soha nem szedett gyógyszereket, most 53 kg ) reflexből szedálnak indenkit. Vezető orvos megvigasztal minket „ettől az adagtól más fekszik mint egy darab fa, ő pedig társadalmi életet él, és szeretné az egészségügyet megreformálni.” Újabb vigasztalás: ez a kreatív emberek betegsége, lehetne rosszabb is. (????)

Gyerek könyörög, ő nem idevaló, vigyük innen ki, ugyanakkor feltételezi, hogy be vagyunk drótozva. A szívünk szakad meg, kérjük, hogy működjön együtt az orvosokkal.

Zárt osztály, aki már járt ilyen helyen, tudja, hogy borzalmas, leszíjazott szobatárs, aki könyörög, hogy segítsen neki kiszabadulni, dühöngő, agresszív szobatárs, akit jobb híján egy egész napra leszedálnak,  önmagából kivetkőzőtt földre köpködő asszony, aki análszexel a férfi WC-ben, bekötött csuklójú kísértetek, lézengő magukba roskadt depressziósok. Úristen mostmár ez lesz???

– A gyerek „mintabeteg” három nap múlva délutánonként kiengedik velünk, szerencsére szép az ősz, sétálunk beszélgetünk. Imádnivaló humorérzéke eltűnt, az embereket nem tudja megítélni és felmérni, mindent elhisz, amit betegtársai mondanak, és semmit sem amit mi vagy az orvosok ; csoszog, görbe, de állandóan éhes. 

Megtanul römizni, sorban áll az órás cigarettavételnél. A gondozók a helyzetükhöz képest rendesek, aki nem bántja őket, ők sem bántják. Mivel oktat is a kórház, naponta új és új csoport kérdezgeti, csoportfoglalkozásra jár, alszik. Délutánonként együtt vagyunk egyre hosszabb időre, kezd megnyugodni, vagy inkább belenyugodni.  Hétvégére hazaengedik, éjszakára vissza kell menni, de egész nap együtt lehetünk. Iszonyatos fizikai állapotban van a vérnyomása 200 felett.

Következő hét közepén átengedik a nyílt osztályra, ég és föld a környezet, a hangulat. Hétvégén otthon aludhat kb. 6 zacskó gyógyszer a két napra. Következő hétvégén adaptalásra elbocsájtják. a kórház állományában van, de otthon. Gyógyszerek Líticarb és Invega. 

Végig iszonyú „gazdátlannak” érezzük magunkat, a gyerekkel legtöbbet az a rezidens törődik, aki felvette, korrekt, de ő sok mindenben bizonytalan. Pl azt monja elfelezhetjük az Invegát (a tájékoztatóban ezt kif. tiltják) stb. Hozzá jár vissza, litiumszintet csak kellő erőszakoskodás után hajlandók megmérni 3 hónap után.

Zárójelentést csak 4 hónap után kapunk, nem szerepel benne, hogy komoly vérnyomásprobléma is előjött, amire gyógyszert kapott.  A rezidens igér terapeuta telefonszámot, végül elfelejti, ő maga már nem a kórházban dolgozik tovább. Búcsúzóul is gondoskodó, több hónapra felírja a recepteket. 

Kicsit kifáradtam, majd folytatom