Hozzátartozóként (hozzájárulás a könyv a tapasztalataitokról-ho)

Még elég frissek bennem az élmények, megpróbálom röviden összefoglalni, anyaként hogyan éltem meg, mi történt velünk az elmúlt fél évben.

átlagon felüli, boldog család,  összetartás szeretet, humor, már-már giccsbehajló családi idill. Gyermekek szépek, egészségesek, okosak, kiegyensúlyozottak. Nincs teljesítménykényszer, van tolerancia. Összes probléma, hogy társaságban iszik a fiúgyerek, de hát ez korjelenség, kicsit aggódva rálegyintünk. A kisebbik gyerek is megszerzi első diplomáját, motívált mesterképzésen tanul tovább, majd a második év végére hatalmas ambíciók ébrednek benne, évfolyamelső lesz, demonstrátorkodik, tanulás mellett gyakornokoskodik. 

– Mit mondjak büszkék voltunk. Nyáron nem akar elutazni, konferenciára jár, tovább dolgozik, nem alszik. Eddig nem érdekelte az öltözködés (fiúként felvette, ami először a kezébe akadt), elkezd ügyelni a külsejére, elegáns, mint egy vámpír, naponta 5-ször zuhanyozik. 

-sportolni kezd, le akar szokni a dohányzásról, minden napra társasági vagy kultúrprogram, fél kézzel mozgatja az egész évfolyamát,minden feladatot elvállal, minden érdekli , mindenre nyitott, nagy tervei vannak. -Mit monjak, még büszkébbek voltunk, de azért már éreztük, hogy túl sok mindent vállal.

– Ráébred az „élet értelmére”, tudja mi mozgatja a világot, ezt mindenkivel, aki hajlandó meghallagtni meg is osztja. A legkisebb emberi gesztustól elérzékenyül, mindent fölnagyít. Észerveszi, hogy „az emberek nem boldogok”. Közben nem alszik és nem is eszik 186cm -és kb 55 kg.  Elkezdem a felnőtt fiam ennivalóval tömni, estére fél frontinokat adok neki, hogy alidjon is. Fogalmam sincs arról, hogy nem igazán hat. 

-Órákig megállás nélkül beszél, közben le fel mászkál, az általa mentorált ifjú egyetemistáknak „buzdító beszédeket” ír és tart.  Mit mondjak elkezdtünk aggódni. Mi lehet ez ? Felnőtté válási krízis?? 

– Az egyik szóáradat kb 2 napig tart. Apjával kétségbeesünk. Érezzük, hogy baj van. A gyerek és érzi, nem tud koncentráln,szétesik, segítséget kér ismerős pszichológusoktól.(nem kap). az egyetemen nem képes megtartani az óráját. (amire addig készülni sem kellett)

-Beindulnak a megalomán gondolatok: mindenki az ő tehetségén akar nyerészkedni, naívitásban akarják tartani, holott a világ borzalmas, rettenetes, elzárva nevültük, eltitkoltuk előle, hogy milyen is a valódi élet. 

Végül egy ismerőse, (gyermekpszichológus)felhív engem telefonon, vigyem be a gyereket az egyik legjobbnak mondott budai kórház mentálhigéniés osztályára, és ADDIG EL NE MENJÜNK, AMIG ORVOS NEM LÁTTA!!! 

Bár önként jöttünk, a fiam végtelenül szelíd, a gyereket a szubakut részlegen tartják. Mon. állítólag már nincs zártosztály, csak, olyan, ahol be van zárva az ajtó -és rácsok vannak az ablakon. Amiután meghallagatnak minket a fiatal rezidens rögtön közli a feltételezett diagnózist: mánia, bipolár. Otthon zokogás, teljes összeomlás, a családban soha senki, okkeresés, önvádak, kétségbeesés. Másnap rohanás a kórházba a gyerek teljes zombi, (soha nem szedett gyógyszereket, most 53 kg ) reflexből szedálnak indenkit. Vezető orvos megvigasztal minket „ettől az adagtól más fekszik mint egy darab fa, ő pedig társadalmi életet él, és szeretné az egészségügyet megreformálni.” Újabb vigasztalás: ez a kreatív emberek betegsége, lehetne rosszabb is. (????)

Gyerek könyörög, ő nem idevaló, vigyük innen ki, ugyanakkor feltételezi, hogy be vagyunk drótozva. A szívünk szakad meg, kérjük, hogy működjön együtt az orvosokkal.

Zárt osztály, aki már járt ilyen helyen, tudja, hogy borzalmas, leszíjazott szobatárs, aki könyörög, hogy segítsen neki kiszabadulni, dühöngő, agresszív szobatárs, akit jobb híján egy egész napra leszedálnak,  önmagából kivetkőzőtt földre köpködő asszony, aki análszexel a férfi WC-ben, bekötött csuklójú kísértetek, lézengő magukba roskadt depressziósok. Úristen mostmár ez lesz???

– A gyerek „mintabeteg” három nap múlva délutánonként kiengedik velünk, szerencsére szép az ősz, sétálunk beszélgetünk. Imádnivaló humorérzéke eltűnt, az embereket nem tudja megítélni és felmérni, mindent elhisz, amit betegtársai mondanak, és semmit sem amit mi vagy az orvosok ; csoszog, görbe, de állandóan éhes. 

Megtanul römizni, sorban áll az órás cigarettavételnél. A gondozók a helyzetükhöz képest rendesek, aki nem bántja őket, ők sem bántják. Mivel oktat is a kórház, naponta új és új csoport kérdezgeti, csoportfoglalkozásra jár, alszik. Délutánonként együtt vagyunk egyre hosszabb időre, kezd megnyugodni, vagy inkább belenyugodni.  Hétvégére hazaengedik, éjszakára vissza kell menni, de egész nap együtt lehetünk. Iszonyatos fizikai állapotban van a vérnyomása 200 felett.

Következő hét közepén átengedik a nyílt osztályra, ég és föld a környezet, a hangulat. Hétvégén otthon aludhat kb. 6 zacskó gyógyszer a két napra. Következő hétvégén adaptalásra elbocsájtják. a kórház állományában van, de otthon. Gyógyszerek Líticarb és Invega. 

Végig iszonyú „gazdátlannak” érezzük magunkat, a gyerekkel legtöbbet az a rezidens törődik, aki felvette, korrekt, de ő sok mindenben bizonytalan. Pl azt monja elfelezhetjük az Invegát (a tájékoztatóban ezt kif. tiltják) stb. Hozzá jár vissza, litiumszintet csak kellő erőszakoskodás után hajlandók megmérni 3 hónap után.

Zárójelentést csak 4 hónap után kapunk, nem szerepel benne, hogy komoly vérnyomásprobléma is előjött, amire gyógyszert kapott.  A rezidens igér terapeuta telefonszámot, végül elfelejti, ő maga már nem a kórházban dolgozik tovább. Búcsúzóul is gondoskodó, több hónapra felírja a recepteket. 

Kicsit kifáradtam, majd folytatom 

 

Szerző:

Belépett: 12 év

agganya

Blog kommentek: 32Blog bejegyzések: 1Regisztráció: 2011. 09. 27.

5 gondolat erről: “Hozzátartozóként (hozzájárulás a könyv a tapasztalataitokról-ho)”

  1. Mostmár otthon van. Megbeszéljük nem muszáj ezt az évet végigcsinálni az egyetemen, halasszon. Nem, ő nem. Gyógyszeketől tompa, napi 14-15 órát alszik, addig sem szenved. A  legkisebb fizikai megterheléstől is kivan, ha csak ül zihál, vérnyomása 240/120, szívverése 110 fölött. Vissza a rezidens doktornőhöz vérnyomásgyógyszert ír fel, ami használ.  Összeesküvéselméletek továbbra is,  szorong, mi lesz vele a” munkaerőpiacon”.Mi az, hogy élete végéig gyógyszert kell szednie?

    Nővére, akivel nagyon jó testvérek nem akar belenyugodni a diagnózisba. Lássa más orvos is. Nyomozás, majd nagytekintélyű idős egyetemi tanár magánrendelése, 3 napon belül fogad minket. Tündér, humoros, az egészet elbagatellizálja, sportoljon a gyerek, a cukorbetegek is életük végéig gyógyszert szednek. Hihetelenül tud bánni az emberekkel a gyermekeim kacagnak, megkönnyebbülnek. Megerősíti a diagnózist. Majdhogynem azt az érzést kelti bennünk, hogy bipolárnak lenni kivételes szerencse. Megbeszélés díja 15 ezer. A gyereket egyedül nem vállalja, őt a családok érdeklik, az egész családdal szívesen foglalkozna. (tekintve, hogy a férjem későig dolgozik, a lányunk többnyire külföldön, így nem tudjuk a családot kellő létszámban prezentálni, és hát anyagilag sem bírnánk, megköszönöm az ajánlatot.) Hálás vagyok neki, mert a fiam, a lányom a segítségével fogadta el a helyzetet. És azt hiszem ebben a betegségben kulcskérdés, hogy van-e betegségtudat.

    Hétköznapok. Újra úgy ragaszkodik hozzánk, mint 10 éves korában, állandóan velünk van. Társasjátékozunk. Nem érdekli semmi, teljesen motíválatlan. Szorong. ( én állandóan figyelem: ez most depresszió ??) Időnként újabb vélemény az életről, a világról, keserű, kiábrándult, nagy meggyőző erővel magyaráz, naponta 9-szer zuhanyozik (ez meg mi –  visszajött a mánia???)

    Minden nap rohanok haza a munkából , tele aggodalommal, mit csinál? Milyen hangulatban van? evett-e? Megpróbálok minél kevésbé idegesítő lenni, nehéz visszafogni magam.

    Továbbra sem nagyon érdekli semmi, az egyetemre bejár, a többhónapos hiányzást megértően kezelik, azt mondja az előadásokból nem ért semmit. Humorérzéke visszatér, de többnyire önirónia  formájában, rezignált szomorú, merev. A nők sem érdeklik, „ezt a projektet halasztom”. Azt mondja vissza akarja kapni a régi énjét. A régit, a nyitottat, a társaság középpontját. Kísérletezik el-eljár a régi osztálytársaival, szaktársaival. Nem tud feloldódni, nem tud bekapcsolódni. Régi jól bevált recept az alkohol – oldódjunk- ugyan minden gyógyszerén ott szerepel (liticarb, Invega, +vérnyomáscsökkentő), hogy nem ihat. Mit árthat 3-4 sör ? Hát nem használ. Én teljes rettegésben várom, ha elmegy éjszakázni,  még kamaszkorában sem voltam ilyen. Hazatalál, az alkohol sem oldja.

    Vizsgaidőszak : az apjával nyugtatjuk, nem történik semmi, ha nincs meg minden vizsgája.

    Nem igazán tanul, de csodával határos módon sikerül a félév. Hosszú órákon keresztül passziánszot játszik a gépén, irgalmatlan bugyuta amerikai sorozatok több évadát nézi végig együltő helyében. nem panaszkodik.

    Újra kezdődik az egyetem -Milyen napod volt? – Eltelt.

    Mostanában néha már mosolyog, nevet, újra vannak kisebb tervei. Intézi az ügyeit. egyre jobb passzban van, igazából örülnék, de szorongok is nem tudom ez most jó, vagy újra felfelé indulunk a hullámvasúton

    Kerestünk egy fiatal 35 éves férfi átert, akihez majd terápiára jár. Azt mondják a terápia először nagyon rossz is lehet, romolhat az állapota.

    Ami  jó: Időben elkaptuk, helyesen diagnosztizálták, jó az alaptermészete a gyereknek, van betegségbelátása, napról-napra javul a helyzet, javul az állapota. Egyszóval reménykedő anya vagyok, de ugyanakkor dühös és keserű . miért pont vele történik mindez, nála kiegyensúlyozottabb embert nem ismertem. tele vagyok kétségekkel is  a jövőt illetően.

     

     

     

  2. Ilyen az élet…pont rólam sem gondolnák az ismerőseim, barátaim, hogy az vagyok, aki vagyok. Én is reményteljes gyerekként indultam, aztán ez rombadőlt…persze mindennek megvan a maga oka.

    Szerintem a fiad egyenesbe fog jönni. Talán nem lesz olyan, mint azelőtt, de talán nem is kell olyannak lennie. Az egy túlzás volt, irreális dolog.

    Az nagyon jó, ha van humora, még ha önironikus is, az rengeteg embert átsegített már a nehézségeken.

    Kitartást!

  3. Köszönöm a bíztató szavakat. néha arra gondolok, talán az volt a baj, hogy kamaszkorában egyáltalán nem lázadt, ha a cigarettát és piát nem annak veszem. Egyébként nem igazán kritizált minket, nem akart semmit ellenünkre. Tényleg túl szelíd és jó.

  4. Kedves Agganya!

    Megértem kétségeket, aggodalmat, a sok-sok kérdést. Pl. Miért pont vele?.. Sajnos a betegségeket nem „rendeljük meg”, bárkivel előfordulhat. Az is igaz, hogy a bipolnak vannak kedvező oldalai is: pl. a kreativitás (bármilyen formában).

    Engem már régóta kezelnek ezzel a betegséggel. (egyetemista koromban még híre-hamva se volt a betegségnek, könnyen tanultam, érdeklődő voltam, az igaz, hogy egyszer édesapám megkérdezte tőlem, hogy : modd csak, hogyan fér meg benned ennyi  vidám szertelenség és a komoly, szigorú matematika – hát nagyon jól megfért. Ez elég jellemzés fiatal koromról). Kb. 15 év múlva robbant ki belőlem a mánia (hosszú megoldhatatlan konfliktushelyzet okozta, kezeletlen depresszió után.)  Nem volt könnyű elfogadni a diagnózist.

     Az mindenképpen jó, hogy kedves fiának van betegségbelátása, tudni kell, hogy eztán is lesznek „hullámzások”, ezt nem lehet elkerülni, de mindenképpen eredmény, ha a hullámok amplitúdója sokkal kisebb. A humornak, a nevetésnek is megvan a gyógyító hatása. Nagyon remélem, hogy a terápia is hasznos lesz. Sok-sok türelmet, szerető együttműködést kívánok Önöknek .

     

Írj megjegyzést