kapcsolatépítés
Kezdek ráérezni a kapcsolatépítés ízére, fontosságára…
Én, aki egy antiszociális, szorongós, vörösödős, bizonytalan, béna, társaságban megbénuló szerencsétlenségként tengettem napjaimat kb életem első 32 évében- , mára egy kezdeményező, nyitott, embereket összekovácsoló, és a kapcsolatokat előnyösen és megelégedettséggel „használó” ember lettem.
Hihetetlen, ugye? szerintem is. És mennyivel könnyebb és nagyszerűbb és viccesebb az élet így!!! 🙂 🙂
Szerintem életem egyik legnagyobb dobása volt, hogy a kisfiam ovijából sikerült 7 (!!!! az rengeteg!!!) gyereket beszervezni a tánciskolába. Úgy, hogy kb. nem csináltam semmit, csak jöttek, jönni akartak!! 🙂 🙂
Most közösen járnak-járunk, gyererek a tánccsoportban jól ismerik egymást, és most majd még jobban megismerik egymást, és közös élményeik lesznek és valami közös tudásra is tesznek szert, (mellesleg.)
Mert nem is ez a lényeg. Hanem hogy ovi után még együtt legyenek és csináljanak valamit közösen, amiben kedvüket lelik. És hogy ilyen szép élményekkel legyen tele a gyerekkoruk!!
És zenére ugrabugrálni azt többnyire minden gyerek szereti.
Öröm tényleg nézni őket.
Főleg a kisdiamat, akinek már „barátnője” is van, és kézenfogva ugrabugrálnak, igazán szinte könnybe lábad a szemem. ez a legnagyobb boldogság lehet neki, nekik. Kölcsönös a szerelem, már kb. egy éve. Nagyon nagy öröm nézni, ahogy ki merik fejezni egymás felé a szeretetüket, hogy fontosak egymásnak, hogy várják egymást, hogy kötődnek egymáshoz.
hát ez ebben a korban már egy készség, egy tudás.
Aki 4 évesen tudja, az tudni fogja 34 évesen is .Aki 4 évesen nem tudja ezt, nagoyn nehezen fogja tudni megtanulni, ha egyáltalán…
És közben mi, szülők is összerázódunk…
És tudunk segíteni egymásnak, szükség esetén. Pl. ha a tánciskolába kell elvinni a gyerekeket, felvátlva lehet ezt csinálni. Így mindenki kis lélegzethez jut…
és most boldog vagyok, hogy a lengyel kisfiú helyett akad egy másik, aki szintén itt lakik a közelünkben, és akinek a szüleivel lehet normális kapcsolatot építeni.
A lengyel szülők sajnos elég idegbetegnek tűnnek – alig köszönték meg, ha átjött az ő kisfiuk hozzánk (pedig egyszer még nálunk is aludt!!) -, és hát viszontkérésre nem is gondolhattunk. Ők nem érnek rá ilyesmire, gondolom.
Szegények, értem én. Sérültek, betegek, magukkal vannak elfoglalva. Értem én ezt. Én is volta már hasonló helyzetben. hogy nem tudtam viszonozni szívességet, hogy nem tudtam megköszönni azt, és hogy fogalmam nem volt róla, ohgy hogy illik ilyen helyzetben viselkedni…
Ennek a másik kisfiúnak a szülei meg hát annyira hálásak, hogy egyszer vigáyzunk az ő kisfiukra, rögtön hoztak egy üveg bort, és felajánlották, hogy ők is vihetik a mi gyerekünket néha játszani magukhoz. Erre mondják azt, hogy „volt gyerekszobájuk”.
hát ez van.
és tk. minden remek.
nagyon boldog vagyok, fel vagyok dobva több mindentől.
érzem, hoy nagyon jó évem következik…
A kisfiamnak meg már eddig is jó évei voltak, és halálosan boldog vagyok, hogy látom, hogy ez csak egyre jobb lesz : 🙂 🙂
kicsattan az önbizalomtól, a kedvességtől, a szeretettől.
Adni is tud, és segítőkész. és nagyon vagány ugyanakkor.
Tanítgatom neki pl., hogy úgy szólítson, hoy édesanyám.
Erre viháncolva mondja: édespanyám!
na. hát ilyen a ygerekem. én meg elnézően és szeretettel mosolygok. én meg egy ilyen anya vagyok. 🙂
jól kiegészítjük egymást 🙂 🙂
azért gyorsan hozzáteszem, hogy azért olyakor már nagyon aranyosan szólítgat helyesen is „édesanyám”-nak.
egyébként ezt az egyik legkedvesebb néptánctanárnőmtől tanultam. és úgy érzem, ez egy nagyon nagyon nagyon szép tanítás, boldog vagoyk, hogy kaptam ezt útravalóul.
hát ez van.