Evészavar (nem diagnosztizált) Depresszió

Nagyon sokat noszogattam magam, hogy írjak. Ide. Lehet, hogy csendben olvasgatni más blogját/hozzászólásokat bölcsebb lenne, és azzal, hogy én ide ezeket a mélyenszántó gondolatokat bepötyögöm majd elborzaszt mindenkit; ami elég rémisztő gondolat. De ez megszokott, egy idő után mindenkinek elege van belőlem.

Az okát persze nem értem. Furcsán néznek rám, amikor azt mondom „nem eszek”. Nem kíváncsian, nem aggódva, inkább undorodva. Az emberek szerint undorító az, aki nem eszik. „Itt egy újabb trendkövető ribanc”, mondják ők. Mert a nemevés szerintük csakis trend lehet. Nem szorongás, nem pánik, nem azért, mert így akar megfelelni másnak, de ami a legeslegbiztosabb: nem általuk kiváltott idegesség, frusztráció az oka annak, hogy az ember egy falatot nem tud leküldeni magába. Szerintük, aki nem eszik egy undorító trendkövető riherongy. És én nem eszek.
Nem értem.

Amikor a tükörbe nézek, tényleg elgondolkozom rajta, hogy miért történik ez velem. Fel tudok sorolni számtalan olyan eseményt az eddigi életemből, amik hosszú idő után is nagyon fájdalmasak, amik ha eszembe jutnak, könnyen elsírom magam.
Mikor felidézem ezeket az emlékeket, egyetlen kérdést teszek fel: És ez az oka annak, hogy nem eszem? A válasz nem. Vagyis, nem tudom.

Már nem akarok vékony lenni. Nem akarom, hogy más észrevegyen. Hogy furcsán nézzenek. Nem akarom, hogy az összes fiú megforduljon utánam és azt sem, hogy a lányok irigykedve összesúgjanak a hátam mögött. Már nem akarok tökéletes testet. Ez már nem tökéletes test.

Az elején persze más érzések fogtak el. Amikor a mérleg csak egyetlen dekával kevesebbet mutatott, majd’ kiugrottam a bőrömből.
Képzelhetitek, amikor az ötödik mínusznál voltam, miféle boldogság járt át. „Sikerülni fog”, „Szép leszek”, „Szeretni fognak„ „Alig várom, hogy valaki észrevegye”

Teltek a napok, és én egyre csak fogytam és fogytam. Sokat. Egy hónap után már meg sem éreztem, ha éhes voltam. Nem kordult meg a gyomrom, ha ételt láttam magam előtt. Előfordult, hogy két-három napig csak folyadékon éltem.

Akkor voltam a legmagabiztosabb.

Élveztem, hogy irányítás alatt tudom tartani a súlyomat. Legalább ezt. Olyan volt, mintha minden egyes elhagyott kiló egy-egy dicséret volna. „Látod, Rozi, milyen ügyes vagy?” Furcsa, de tényleg, a mérlegemtől vártam a dicsérő szavakat.

Ma, a mérlegem a tizenhatodik dicsérő mondatot mondta nekem. Tizenhat. Valamiért a tizedik után egyik általam kreált, beképzelt mondat sem hangzik jól.

Nem vagyok magabiztos. Már nem élvezem.

Most már azt szeretném, ha nem vennének észre. Azt szeretném, ha senki sem nézne rám. Azt szeretném, ha valaki megölelne, és meghallgatna. Hogy meghalljon. Ha tudnám, hogy van valaki, akinek mindent elmesélhetnék elejétől a végéig. Na, azt nagyon szeretném.