Elfogadás

nem könnyű elfogadni, ha az ember kap egy újabb diagot.
főleg úgy,hogy fél attól a betegségtől.
régen, sok-sok évvel ezelőtt egy kórházba jártam egy dokihoz.
általában várni kellett rá, de addig is bemehettem a szobájába.
volt egy nagy plakát a falon az epiről, az ajtón meg a bipolról.
számomra ez utóbbi volt érdekes.
egy férfit ábrázolt, aki egy áruház közepén áll, két karját kitárja.
alatta felsorolva a tünetek.
1. Eufórikus vagy beszédes hangulat
2. Irreális vagy megnövekedett önbizalom
3. Ingerlékenység-,düh-, nyugtalanság- vagy türelmetlenségérzés
4. Csökkent alvásigény
5. Zaklatottság
6. Gyors, kényszeres beszéd
7. Hiperaktivitás és izgatottság
8. Dühöngés
és utána a mély depi, és a meghalni akarás.
akkor és ott arra gondoltam, Istenem, milyen jó, hogy én nem vagyok ilyen.
aztán eltelt egy kis idő, és szembesülnöm kellett vele, hogy de igenis ilyen vagyok.
persze nem hozom az összes tünetet, de vannak helyette mások, szóval,bipol vagyok ,nem is kicsit.
azt mondtam magamban, nem, és nem,és nem lehet igaz.
az orvos biztos téved.
én nem lehetek ilyen.
ez csak valami tévedés lehet.
egyszerűen nem fogadtam el a tényt.
tagadtam magam előtt is.
sokáig kimondani sem tudtam, hogy bipol vagyok.
aztán rájöttem, hogy bárhogy tagadom, attól még a tény, az tény marad.
azt hittem, le tudtam vetkőzni ezt a tagadó szemléletet.
tévedtem.
a mai napig is előjön belőlem a tagadás, hogy én nem lehetek olyan, ez csakis tévedés lehet.
de a lelkem mélyén tudom,hogy nem tévedés.
érzem, hogy igazat mond a doki, bármilyen nehéz is tudomásul venni.
egyébként meg miért mondaná, ha nem lenne biztos benne?
szóval ha logikusan végiggondolom, akkor is arra jutok, hogy hiába tagadom magam előtt is, attól a tény az tény marad.
csak nehéz elfogadni.
nagyon 🙁