Öngyilkosság
Gyerekek szar az egész..
Okosakat Írsz Kati ! A társadalom most sajnos ilyen ,... Én is lent vagyok, havi 33000 ft nyugdíjjal ... Meg stb ... Pusz.
Zoli, köszi egyébként a linket - én totál lemerevedtem tőle.
a szívem meghasad!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Drága Márk,
ha valaki kiírja magát az életből, mert úgymond "nem hiányzik senkinek" - akkor kírja magát valaki másnak is az életéből, akit még nem is ismer, és akinek hiányozhatna...
Ez olyan érdekes ez a gondolat szerintem.
Ez sokszor segített nekem életben maradni.
Azt mondogattam magamnak: valaki vár valahol engem, csak én még nem ismerem...
de egy napon találkozni fogunk, és akkor úgy fogunk örülni egymásnak...
és így is lett.
🙂
hinni kell. hit nélkül nem megy.
Nem tudom elalvás előtt mindíg az jár a fejemben mi lenne ha meghalnék. Csak úgy átvillan az agyamon a dolog. Őszintén szólva ezért született ez a topik, hátha van itt valaki aki hasonlóban fantáziál.
Alaposan végiggondolva a dolgot nekem sem sok örömöm volt az eddigi életemben, de eddíg vettem az akadályokat. Nem hiányoznék senkinek.
Sziasztok!
Én azért tartom menekülésnek ,mert ahhoz egyszer kell erőt gyűjteni és bátornak lenni és szerintem sokan nem is félnek,mert annyira készen vannak,de az élethez végig bátorság kell és sok erő,nem feladni a küzdelmet,viselni a dolgok terhét,hosszútávon sokkal nagyobb bátorság kell hozzá,én így gondolom.Biztos van az az élethelyzet,mikor az ember körül senki és emmi és nem nagyon tudja kibe ,mibe kapaszkodjon,ezt aláírom.
Én is nagyon el vagyok keseredve,de soha nem tudnám magam bántani,nem is akarom,azt meg végképp nem akarnám,hogy azoknak az embereknek fájdalmat okozzak,akik nagyon szeretnek,persze van,akinek senkije sincs.
Én nagyon bízom benne,hogy itt ebben a közösségben mindenki elhiszi,hogy nincs egyedül és az ünnepekkor sem lesz egyedül.Erőt kell önteni egyymásba.
Veszett fejsze nyele.
Reménykedni a reménytelenben, ami felbukkan egy pillanatra, aztán tova is tűnik. Nagyon belefáradtam. Mindig csak majd holnap, de a holnap sosem jön el.
Mark, ezt hogy érted? "A halál csak nagyon ritkán megváltás."
Hiába halunk meg, a probléma megmarad vagy a lelkünk itt marad a Földön, vagy újjászületünk és ugyanezt az utat kell megtennünk?
A fiatalok között is kéne reklámozni a Burát!Én 19 voltam az elsőnél de nem is tudtam erről beszélni senkivel.
Minden relatív. Valóban az öngyilkossághoz nagy bátorság kell, de ugyanennyi bátorsággal a saját problémáját is meg tudja oldani az ember. Ha innen nézzük a dolgot.
De vannak olyan szituációk amikor nem biztos, hogy folytatható e az élet, belenyugszik e amegváltoztathatatlanba, vagy eldobja, az életét, mert így nem tudja folytatni.Ezt mindenki döntse el maga.A halál csak nagyon ritkán megváltás.
Az öngyilkosság nem biztos, hogy gyengeség. Néha az ember megunja az egész életét és nem lát más kiutat. Sokan azt írják, hogy gyávaság. Pedig igazából elég nagy bátorság kell hozzá.
Kati,
szerintem írjál a doktornőnek, ő biztosan tudna mondani valami okosat!
En sem szeretem e telet es delre koltoztem.
én sem látom értelmét, de vmi dolgunk van itt......ne add fel!!!!
Máshogy gondolkodom és nagyon nehéz megérteni azokat, akik valami olyasmit éreznek, amit én nem, illetve ebben az esetben nálam nem szempont, hogy gyávaság-e, hogy menekülés-e, azt meg nem tudom mondani az öngyilkosságra, hogy rossz, mert nem látom egyértelműen az élet értékét.
Kérdezek, ha nem értek valamit, nagyon mást nem tudok tenni.
Az élet nehézségei elől a halálba menekül aki öngyilkos lesz. Az öngyilkosság egy visszafordíthatatlan rossz megodás, másképpen fogalmazva egy végzetes rossz döntés, amit vagy a reménytelenség vagy a betegség hoz. Nem hiszem el,hogy nem érted. Vagy nem akarod érteni?:)
Kati!
Hidd el, nem késtél el. Ugyanezeken rágódtam én is 32 éves koromban. Ott álltam szűzen, szerelem nélkül, egyébként is szexuális problémákkal , beszűkült gondolkodással, szociális fóbiával, és azzal, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem a munkámat is.
De egy évvel később csak összejött valami. Most van családom.
Ugyanígy keseregtem az elvesztett "tinédzserkoromon", mert míg mások ismerkedtek, barátkoztak, szerelmesek voltak, felfedezték együtt a szexualitást, csókolóztak, élték az életet, addig én begubóztam és magamnak való lettem, miközben iszonyúan vágytam arra a másik életre. Aztán keseregtem a húszas éveim miatt is, hogy azt sem éltem meg.
Már nem kesergek. Azért valami csak összejött nekem is, bár sok problémám mára sem szünt meg. Legalább az boldoggá tesz, hogy van családom.
mark, az utolsó mondat mit jelent? olyan sokan írnak hasonlót és őszintén nem értem.
Összességében sokban hasonlítok rátok, ugyanolyan kínokkal, nyűgökkel élek együtt nap mint nap. De élek. Nem akarom magam megölni azért, mert nem felelek meg a társadalom vagy éppen környezet elvárásainak.
Reménytelenség. Mindíg van remény. Esetleg kiút is. Nem ítélem el az öngyilkosságot, mert mindenki a saját életével önmaga rendelkezik, inkább egy felesleges inkább másoknak fájdalmat okozó végzetes tünetként értékelem. Öngyilkossággal az ember csak a saját gyengeségét bizonyítja semmi mást.
Rám hirtelen szakadt minden az elmúlt hónapokban és teljesen leterített. Ha nem egyszerre történik, talán jobban tudnám kezelni.
ezek a dolgok nálam szinte egyszerre jöttek. amikor az egyikre volt lehetőségem, akkor a többire is. az első az egyetem volt és önszántamból a kollégium, ha azt fenn tudom tartani, akkor mindenem megvan. viszont nem mondom, hogy ez mindenkinek segítség lenne.. valamint érdekes, de a terápiás intézetek, pszichodráma csoportok, minden, ahol sok ember van egyszerre, összezárva és sokáig.
amit írtál a társadalomról, nem vitatom, hogy általánosságban igaz, de az a tapasztalatom, ha valaki személyesen ismer engem, képes az összes felsorolt dolog jelentéktelenné válni. úgy nem tudnék munkát találni, ha egyedül nekivágok, illetve lehet hogy igen, de nem vagyok túl bizakodó. a többit hozta magával az, hogy emberek közt vagyok és kialakult. elkezdtem érdeklődni témák iránt, új élmények, kapcsolatok, érzések. máshogy is ment, de lassabb volt és ritkább.
azt azért hozzá kell tennem, hogy rajtam ez nem segített, csak pótoltam az elmaradt dolgokat.
Szeretném nektek elmondani, hogy lehet jobb az élet, hogy sokáig nekem a pihienés az öngyilkosságról való gondolkodással volt egyenlő. Aztán megpróbáltam, az sem sikerült. Talán nem akartam eléggé. Maradtam. Az élet most sem más, mégis, valahogy könyebb. Persze nem magától. Keményen megküzdök magammal nap mint nap. Ebben segítőm a terapom, de a munka rám marad. Ne adjátok fel, mert van remény!
Szinte minden. Munka, tanulás, tudás, barátok, érzések, szerelem, szex. Egyszóval minden, ami az élethez tartozik.
Idézet tőle: purifyMiért a társadalomhoz mérjük magunkat?
A társadalom mondjon le!
Egyetértek. A társadalom mondjon le!
Az a társasalom, ahol csak akkor vagy Valaki, ha van karriered, pénzed, házad, lakásod, kocsid; ha reggeltől estig megállás nélkül, étlen-szomjan dolgozol; ahol a szemedre vetik, hogy neked nem is fontos a pénz, mert a szüleid eltartanak, és nélkülük már éhen haltál volna; ahol ha nincs gyereked vagy beteg szüleid, akiket ápolnod kell, akkor neked igazából se gondod, se bajod; ahol neked, mivel nincs gyereked, nem is olyan fontos munkahelyet találni, mint annak, akinek van gyereke. A társadalom, ahol a fizikai munkást lenézik, de az irodai dolgozóról azt tartják, hogy egész nap a körmeit lakkozza.
Azt hiszem, sosem leszek képes beilleszkedni és mindig egy senki maradok.
szörnyi, kitartok egyelőre, csak nagyon fáradt vagyok már.. és ugyanígy kitartást kívánok neked is!
Nekem sikerült bepótolnom mindent, amiről úgy gondoltam, hogy át kellett volna élnem rég. Az más kérdés, hogy egy részét idegennek éreztem, de nem tudom, hogy a korom miatt volt-e, sokszor azt hittem, máskor nem. Az is igaz, hogy én a nem túl értelmes dolgokat pótoltam be, mert úgy érzem, értelmes dolgot soha nem csináltam.
Mire gondolsz pontosan? Ha leírod, megpróbálom elmondani, nekem hogy sikerült.
Én is 32 éves vagyok, hajam évek óta hullik, nincs már sok, a fogaim nem túl jók, van érettségim meg egy pár más papírom is, de eddig nem tudtam mit kezdeni velük. Kívülálló vagyok.
Ja, és én is utálom a telet.
Megtettem, váltottam, 2 hónappal ezelött jelentkeztem be ehhez a magánorvoshoz, remélve, hogy ha fizetek, akkor legalább időt és figyelmet fordít rám. Ő a 4. szakember, akit "kipróbálok" és egyben az utolsó lehetőség is, aki itt van a városban. Kb. 5-ször voltam nála, de a váróterem mindig tele volt, és az utóbbi három alkalommal másfél órát vártam, mire behívott. Azt hallottam róla, jó orvos, hát, nekem nem volt szerencsém vele.
Kedves Időrabló, megkérdezhetem, mi az, amibe most vágtál bele? Érdekelne.
Egyébként 32 éves vagyok. És pont a korom miatt is érzem úgy, hogy minden veszve van. Az elmúlt tíz évben jóformán semmi értelmeset, érdemlegeset nem csináltam. Egyszerűen csak hagytam, hogy teljen az idő, azt gondoltam, semmi jó nem jöhet, csak a halál. Aztán mégis történt változás, pozitív irányban, csak azt hiszem, kicsit túl későn, és ez olyan mintha 30 évesen kezdtem volna élni, most történtek olyan dolgok, amiket 18-20 évesen kellett volna megélnem, átélnem. Lehet, hogy hülyeség, de öregnek érzem magam ahhoz, hogy kezdő legyek. Lemaradtam a tapasztalatokról, az élményekről, és nem tudom, hogy ezeket be lehet-e még pótolni.
Igazad van, purify, nem kell minden egyes embernek nagy tetteket végrehajtania, vagy letenni valamit az asztalra, de számomra fontos, hogy találjak egy feladatot, amiben jó vagyok, amit meg tudok oldani. Nem mások miatt, hanem önmagamért, hogy úgy érezzem, van célom, van miért élnem.
Köszönöm Mindenkinek a választ, nagyon jó érzés volt elolvasni a kedves, bíztató sorokat.
Sokszor töprengek azon, hogy a való életben miért nem találkozunk sorstársakkal. Sok embernek vannak hasonló problémái, mégsem keresztezik egymást az útjaink, pedig olyan jó lenne segítséget adni és kapni, beszélgetni, támogatni, bátorítani egymást. Még így virtuálisan is sokat jelent, hogy elmondhatom és tudom, hogy aki válaszol, az megérti és átérzi, és ebből erőt tudok meríteni.
Effi,tarts ki!
azt gondolom, hogy most már tényleg meghalok. egyetlen változás várható az életemben, azt megvárom, aztán ha minden marad így, akkor vége. nem félek tőle, a hogyan sem gond, az sem érdekel, hogy lehetett volna jobb vagy sem. nem tudok úgy hinni semmiben, hogy az meggyőződés legyen, így a halált annak látom, aminek számomra innen látszik, a dolgok végét. ez a vég eljön akkor is, ha előtte boldog voltam. ha tévedek, azt most akkorsem tudom belátni. másokért élek és a segítő szándékuk újabb kudarc, közte meg ott a semmi.
amúgy ha iszom, sokkal elviselhetőbb és nem is látom problémának, csak a családomban erre nagyon rosszul reagálnak, pedig vagy ez vagy valami gyors változás vagy vége.
Miért a társadalomhoz mérjük magunkat?
A társadalom mondjon le!
Kati sorsa, akár az enyém, csak én 32 éves vagyok, kopasz, fogatlan és papíron 8 általános végzettséggel lógok a társadalom pereméről.
De szép az élet!
Kész vagyok. Utálom a telet…
Kati,
életem egyik nagy tragédiájának tartom, hogy nem tudok zenélni. Imádom a zenét, sokfélét, de irigylem azokat, akik művelni is tudják. Zenével annyi mindent ki lehet fejezni amit máshogy nem.... És írni... verset.... Nálam biztosan tehetségesebb vagy.
Amúgy: én is úgy érzem sokmindenről lemaradtam, eltékozoltam éveket.... Szintén a bezárkózottság miatt. A visszahozhatatlan éveket... most 40 évesen vágtam bele egy új fejezetbe, talán számomra is jut még valami az élet szebbik oldalából....
Tudom hogy hölgyektől nem illik megkérdezni, de mennyi idős vagy Kati? Miért gondolod hogy minden veszve?
Kati,
nem gondoltál rá, hogy válts terapot?
Istenem, mindig megrémülök, mikor ilyenekről hallok...
egy jó terap nem ilyen!!!!!
Idézet tőle: M.KatiKedves Időrabló!
Az én életem mindig is nagyon unalmas volt, gyakorlatilag soha nem történt velem semmi említésre méltó. Az én hibám, mert nagyon bezárkóztam, egy álomvilágban éltem, távol a hétköznapi élettől, az emberektől, jól elrejtőztem minden elől.
Nagy álmaim voltak, túl nagyok. Író szerettem volna lenni, verseket, novellákat, regényeket írni. Hosszú éveket töltöttem az írással, és naív módon azt hittem, hogy meg tudom valósítani, és ebből fogok majd élni. Mindent erre tettem fel. És belebuktam. Mostanában jutottam el oda, hogy végleg feladtam, be kellett látnom, hogy nincs hozzá tehetségem. És semmi máshoz. Jól elszúrtam az életemet, eltékozoltam a huszas éveimet, és most nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnék...
Kedves Kati!
Nehogy feladd az írást! Én is Írok és örülök,hogy végre van valami, amibe bele tudom nyomni az őrületeimet.És nem érdekel,hogy kinek tetszhet mert az a lényeg,hogy nekem tetszik és jobban érzem magam tőle!
Nem megfelelni senkinek!Csak saját magadnak!!!Ne azért írj,hogy elmondj valamit,hanem azért,mert mondanivalód vann!!!
| A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka - akármilyen minősége - megköveteli, hogy a szívet, az ideget és az eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy "megéri"-e - az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak "elhívatásnak", s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme... "Boldog" ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog. | ||
| Márai Sándor |
|
|
Szia Kati!
Talán túl egyszeren vagy gyerekesen látom a dolgokat, de szerintem nem állsz rosszabbul, mint azok a harmincasok, akiknek semmihez sem volt tehetségük. Ha nem lehet nagy dolgokért élni, akkor talán lehet apró (?) örömökért. Lehet magáért az élet élvezetéért élni. Evés-ivás, szórakozás, barátok, tarmészet, könyvek, filmek, játékok, sport...egy jó pasi, család, gyerekek...
Én is úgy élek, hogy semmit sem tettem le az asztalra...na és akkor mi van?
Az is lehet, hogy negyven vagy ötven évesen tartogat neked valami nagyon jót a sors.
Kedves Időrabló!
Az én életem mindig is nagyon unalmas volt, gyakorlatilag soha nem történt velem semmi említésre méltó. Az én hibám, mert nagyon bezárkóztam, egy álomvilágban éltem, távol a hétköznapi élettől, az emberektől, jól elrejtőztem minden elől.
Nagy álmaim voltak, túl nagyok. Író szerettem volna lenni, verseket, novellákat, regényeket írni. Hosszú éveket töltöttem az írással, és naív módon azt hittem, hogy meg tudom valósítani, és ebből fogok majd élni. Mindent erre tettem fel. És belebuktam. Mostanában jutottam el oda, hogy végleg feladtam, be kellett látnom, hogy nincs hozzá tehetségem. És semmi máshoz. Jól elszúrtam az életemet, eltékozoltam a huszas éveimet, és most nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnék...
Kedves Amarilla, köszönöm a bíztatást. Amit a változás törvényéről írtál, az egy kis erőt tud adni nekem. Remélhetőleg a rossz dolgok után jobbak jönnek!
Két dokihoz is járok, de ezt nem igazán nevezném terápiának, csak a szokásos hogy van, mi újság kérdéseket teszik fel, aztán felírják a gyógyszert. Az egyik ráadásul magánrendelés, mégsem foglalkozik velem 10-15 percnél tovább. Nem is látom értelmét hozzá járni.
Különben meg úgy vagyok már vele, hogy legtöbbször nincs is kedvem a problémákról beszélni. Mire eljutok oda, hogy összeszedem a gondolataimat, rájövök, mennyire elegem van az egészből, önmagamból, a tehetetlenségemből, a nyamvadt életemből, hogy nem is látok esélyt rá, hogy érdemes legyen megjavítani, annyi minden összegyűlt már az évek alatt.
Gemini, már olyan régóta várok arra, hogy jobb legyen. De mintha mindig csak rosszabb lenne. Ha jön is valami jó, az csak kis ideig tart, olyan hamar elmúlik, hogy utána már azt sem tudom, létezett-e egyáltalán.
Próbálom bíztatni magam, hogy igen, egyszer jobb lesz, sokkal jobb, csak már nem tudom elhinni. Vagyis nem mindig tudom elhinni. Hiába teszek érte, hiába akarom, jön valami külső tényező és visszavet.
Én sem akarok öngyilkos lenni. De szeretnék meghalni, eltűnni innen, megszűnni, találni egy jobb helyet, ahol a lelkem megnyugodhat. Amikor elkeseredem, nem értem, miért vagyok még mindig itt, aztán amikor jobban leszek, eszembe jut, hogy talán nem véletlen, hogy élek, talán van még valami tennivalóm, amiért itt kell maradnom. Csak még nem jöttem rá, mi az...
Cannibal Corpse nekem most is nagy kedvencem. Szerintem a deth metal oldja a feszültséget, és szórakoztat. Semmi félelmetes nincs benne. Memphisgirl szeretne csak úgy dobolni , mint Paul Mazurkiewitz:):)
Én is szerettem a CC-t.De mióta depressziós lettem már inkább félek az ilyen zenétől.
Pedig rongyosra hallgattam őket....is.
Kati,
azt hiszem hasonlóan gondolkodom sokmindenről, mint Te. Lehet, hogy nagyon hasonló dolgokat is éltünk át.
Ha van kedved, írhatnál a meg nem valósult álmaidról, életedről, gondolataidról.
Kati.
Nekem annakidején a terapom azt mondta: gondolni lehet rá, megtenni nem szabad.
Örülök, hogy nincs bátorságod. Kitartás. Tudnod kell, hogy egyszer igenis jobb lesz, még ha nem is hiszed el!
A változás törvénye kimondja: a dolgok vagy rosszabbak lesznek, vagy jobbak. Semmi sem marad változatlan, hiszen időben élünk.
Ha a dolgok rosszabbodnak, akkor gáz van, és közbe kell lépni. Segítünk. Kitaláljuk, hogy mitől nem javulnak a dolgok.
Van terapod? - ha igen, jársz hozzá rendesen?
Ha nincs terapod, kéne keresni egyet szerintem.
Te mit gondolsz minderről?
Kedves M.Kati!
Ha még élsz, akkor még nem késő! Persze, hogy lehet jobb! Tudod, a remény hal meg utoljára.
Én is beterveztem...de még mindig itt vagyok. Annyira hangulatfüggő!!! Ha jó passzban vagyok, úgy látom, hogy a saját bátorságomtól függ az egész. Nagyon okosan, tudatosan végig kell gondolni az akadályokat, aztán kell a tökösség, hogy változtass.
Persze ha lehangolt vagyok, én is reménytelennek látom a helyzetemet. Ergo, nem szabad engedni a hülye fejünknek, hogy lehangoltak legyünk. Lököttnek lenni lehet, de nyomottnak nem.
Különben meg ha éppen rossz passzban vagyok, jön Amarilla, és jól ellátja a bajom, meg a tiedet is! 
Én is így érzek,még ha titkolom is környezetem előtt, de nem leszek -egyenlőre:) - öngyilkos, még nem is gondolok rá. Megpróbálok mindíg kiutat, járható utat keresni, ha nehéz akkor is. Lehet, hogy most így gondolom..
Öngyilkosság. Úgy gondolok rá, mint egy lehetséges kiút. Megnyugtató, hogy létezik, hogy hogy megtehetem és véget vethetek ennek a kínlódásnak. Néha nagyon jó lenne. De nincs hozzá elég erőm és bátorságom. Nem a haláltól félek, hanem a fájdalomtól. Meg attól, hogy nem sikerül. Az életem teljes kudarc. Sosem jött össze semmi. Mindig csak álmodoztam, de megvalósítani sosem tudtam az álmaimat. Szerelem, munka, utazás, egy kis boldogság. Egy lelki társra vágytam, aki megért és elfogad olyannak amilyen vagyok, aki mellett azzá válhatok, aki lenni szeretnék. Ehelyett minden összeomlott. Minek így élni? Nem élet ez, csak vegetálás, evickélés. Most már álmaim sincsenek, nem hiszek már bennük, nincs értelme hinni és reménykedni. Így telik az idő céltalanul, várakozva, magányosan. Lehet jobb? Lehet, hogy már túl késő. Annyira elegem van.
Tomika ne csüggedj! Írtam neked, hogy itt jó helyen vagy! Írd ki magadból ami fáj! Már ettől jobb lesz...
Biztos átolvastad már a fórumot, láthatod, hogy van itt pár "sorstárs", hasonló problémával. Sajnos én is, de most pl. jól vagyok, meg hétfőn megyek randira egy pszichonénihez.
Érdekes tény, hogy a saját problémámra nem lelem a gyógyírt, de másnak tudnék tanácsokat adni. Nem tudom ez így mennyire etikus, de jó volna segíteni másoknak.
Írtad az egykor ébredező homoszexualitásodat. Én ugyan nem vagyok az, de ismertem melegeket, akik nagyon kedves, együttérző emberek voltak. Nem próbáltad meg felvenni a kapcsolatot ilyen közösséggel, hozzád hasonló emberekkel? (Kékosztriga bár 
)
Írtad, mennyi mindent elértél az életben. Elmondanám, az mind nagyszerű dolog! Igazán büszke lehetsz! (Az, hogy most nincs melód, az csak átmeneti. Megoldod Te ezt is!) Tudod mennyi embernek az az álma, hogy legalább megteremtse az egzisztenciát az életében! Ráadásul írtad, hogy még jól is nézel ki. Használd ezeket a pozitívumokat katalizátorként, a problémád megoldásához. Szerintem jó kiindulási alap.