Borderline
Eumate!
A terapodnak milyen javaslata van azokra a problémakra, amiket a családból hozol?
Van valamilyen előrelépés, amit terapiás segítséggel értél el?
Idézet tőle: eumateIdézet tőle: KiscsillagA szoc. fób idegen (mhely, suli, idegen társaság) környezetben nyilvánul meg. A teljesitmeny szorongás mhelyen, kizárólag szellemi munkánál jellemző. Vizsgáktól is rettegek. Emiatt nem tudom, ahhoz kötni, akivel épp együtt élek. Amikor egyedül laktam sem volt jobb vagy rosszabb.
Amikor erősebb volt ez a szorongásom mindenhol erősebb volt, amikor enyhült mindenhol oldottabb, magabiztosabb lettem. Egy nagyon nagyon lassú folyamat volt az enyhülése. Nem tudom konkrét személyhez v egy környezethet (csoport v közösseg) kötni.
Azt sem mondhatom, h nem volt eleg sikerélményem suliban vagy magas volt az itthoni elvárás. Általános első óta nagyon izgulós vagyok, hiába voltam 8-ból 6 évig kitűnő. Olyan év is volt, amikor több tárgyból volt kitűnőm, mint jelesem + az ev vegi bizibe nevelőtestületi dícséretet is kaptam. Egyik évben énekből, egy másikban kémiából csak négyes voltam. Itthon soha nem tamasztottak SEMMILYEN tanulmányi elvárást, sosem mondták, h legyek szorgalmasabb v bármi hasonlót
Anyunak a mai napig felfoghatatlan, hihetetlen h létezik olyan IS, ami nem megy v nem értem. Ő valahogy azt sem érti, hogy tanulni IS kell ahhoz, hogy valamit tudjak. Szerinte olyan nem letezhet, h valami esetleg annak ellenére sem megy, ha tanulok. Azt az egyet belatja, h énekelni nem tudok. 🙂
Ovi (az első) biztos, hogy valamennyire közrejatszik a teljesitményszorongásban. Ott kisegítő sulit javasoltak, szerintük szellemileg le voltam maradva és évekig nyomták, h hülye vagyok. Anyu elvitt más oviba es felülbíráltatta a szakvéleményt is. Ott azt mondtak, hogy átlag feletti a képessegem. Anyu furcsállta, h szerintük nem való nekem rendes suli, en voltam abban az időben az egyetlen, aki olvasni tudott az ovis csoportból. A másik oviban semmi hasonlót nem tapasztaltam, csak jót tudnék mondani róluk.
Az első ovim és a család visszajelzése között nagy különbség volt. Egyik sem volt reális. Ez valszeg bekavarhatott az énképembe.
A dühöt és kiborulást tudom konkrét személyhez, konkrét viselkedéshez kötni. Mhelyen nem szoktam nagyon dühös lenni, dühöngeni sem. (max cigizni megyek ki, ha valami nagyon bosszant), exeim sem tudták úgy felhúzni az agyam, mint Anyu.
Nem csak személyhez vagy személyekhez lehet kötni egy egy próblémát. Amitől függ egy viselkedés: környezet (szociális, fizikai), aktuális életesemények, tanulásos tapasztalatok, genetikai örökség, nyelvi képesség. Tehát látszik hogy nem egyedül a szociális környezettől függ minden, de az összes tényezőt figyelmbe véve már lefedhető a probléma. Szerintem a te esetedben aktuális tényezők illetve tanulásos tapasztalatok játszottak szerepet hogy elmúlt a szorongás. A szorongás egy tanult viselkedés bizonyos helyzetekben jön elő, és kondicionálódik. A helyzetnél megfigyeled hogy izzadsz, dobog a szíved, stb. Ez hozzátapad ahhoz, hogy vizsgaszituáció van, és sok ismétlés után a vizsga egyenlő lesz a szorongással és félelemmel. Abban a pillanatban hogy sikerül a kettőt különválasztani, amit úgy lehet hogy más tapasztalás jön be a képbe (pl kioltódik az első viselkedés) akkor megszűnik a szorongás. Nálam is hasonló történt, de mivel nem vagyok a téma szakértője ezért nem tudok biztosat mondani, csak ez a sejtésem. Igyekszem nem nyilatkozni olyasmiben amihez nem értek.
Nekem apukám monda a vizsgáknál hogy "azért izulsz mert nem vagy biztos benne, nem tanultál eleget". Még most hogy leírom is felforr az ilyesmitől az agyvizem. Húú de nem igaz. Én voltam aki a legtöbbet tanult az osztályból, olyan maximalista voltam hogy elképesztő. Képes voltam 2-3 órával korábban hajnli 3-kor felkelni hogy bemagoljam a tanultakat. És mégis mikor vizsgahelyzet volt nem tudtam felidézni. Nagyon nagyon és nagyon nem ez a kulcsa az egésznek. Jelenleg nem járok iskolába, de valamit elolvasok, egyből megjegyzem. Nem tudom hogy fotografikus e a memóriám de elég jól megmarad minden. Véleményem szerint némi köze van ahhoz hogy mennyit tanul az ember, de közel sem ez a kulcs. Az ilyen szülői hozzáállás is a pszichológiai műveltség totális hiányát jelzi. Ha pl apukámék akkor látták volna hogy nem a tanulás hiánya, hanem a vizsgahelyzettől való félelem az igazi ok, teljesen más dolgokat mondtak volna, ami akár megoldhatta volna a problémát, és jobb eredményeim lehettek volna, felvettek volna hamarabb az egyetemre, időben elvégezhetem a tanulmányaim, lehet lelkibeteg mizériám se lenne már 8 éve lassan, és boldog vidám ember lennék. Egy ilyen apróság miatt hogy a szülők nem értenek bizonyos dolgokhoz... Ennyin múlik..
Az óvodás szotiról: elképesztő sokat tapasztalom hogy mennyire nincs "egy igazság", és sztenderdizált kezelés, mérés, megismerése, diagnózisa az emberi problémáknak. Hihetetlen mértékben belejátszik az adott egyén szubjektuma a dolgokba. Holott itt nem egy adott személy szubjektumáról van szó, hanem rólam, mint emberről. Engem kéne megismerni és objektív véleményt mondani rólam. Nem ez történik. Ugyanakkor olyan is van, hogy akivelszembe pozitív elvárásokat támasztanak, az jobban teljesít. Van is erről híres kísérlet. Egy osztályban a felének azt mondták hogy átlagon felüli képességűek és sokra vihetik az életben, a másik csoportnak nem mondtak ilyet. Természetesen mindkét csoport egyforma szellemi képességekkel rendelkezett. Az jött ki hogy akikkel szemben pozitív elvárás volt valóban jobban teljesítettek, átlagon felül!.
Egyáltalán nem mind1 ez és mindig hajlamos vagyok arra hallgatni akik pozitívabban fogalmazzák meg a dolgokat és nem mondanak ilyesmit hogy szellemileg leépült az egyén. Sokszor teljesen megalapozott, de még ha volna is alapja, azt se feltétlenül kéne így vagy egyáltalán megmondani. Ha mindenképpen így van, akkor sem érdemes lesajnálóan hozzáállni a másikhoz. Ha úgyis le van épülva akkor álljunk hozzá pozitívan, hátha még valami jó is sül ki belőle, és a te esetedben ez is történt. A másik oviban kiemelkedő voltál. Sok probléma emberi viszonyulással, és nem tudományoskodással kéne megközelíteni.
Még a tanulmányi előmeneteleddel kapcsolatosan az jutott eszembe hogy az én barátnőmnek pl. egyszerűen a szülei, mégis szín ötös volt, és még csak nem is olyan kiemelkedő képességű. Teáht valami egészen elképesztő hogy milyen mértékben nem korrelál az IQ a tanulmányi és életbeli sikerességgel. A normális család szerintem 50%-a az egésznek. Az elvárások sem számítanak szerintem. Valamit számít persze, az ember intellektuális igényessége szempontjából, de nem az életbeli sikeresség és boldogulás szempontjából. Mire megyünk egy magát halálra tanuló, családi problémákkal, depresszióval, szorongással, önértékelési problémákkal küzdő zsenivel? Semmire. És mire megyünk egy átlagos képességű, nagyon támogató családi légkörrel megáldott, kiegyensúlyozott, boldog, emberrel? Nagyon sokra, mert sikeres lesz az életben. Nem ez a legfontosabb, hogy lelkileg jól legyen valaki? Én itt vagyok, a szülem a lehető legmagasabban képzett értelmiségi rétegből származnak, de olyan szarul neveltek hogy valami elképesztő, itt vagyok egy torz, lelki zavarokkal küzdő ember már 8 éve és semmi belátást vagy rálátást nem ltok részükről hogy tudnának ezzel mit kezdeni. Ők elvannak, "olvasnak" persze nem az én problémámról, hanem mindenféle semleges témáról, amivel persze nincs baj. Csak néha dühít hogy az én életem nem kelett volna így alakuljon ha ők egy kicsit jobban értenének az ember lelki dolgaihoz és magasabb lett volna a pszichológiai műveltségük. Nekem ha lesz gyerekem én biztos nem azt várom majd el tőlük hogy nemtom milyen diplomájuk legyen, hanem mindig próbálom majd azt nézni hogy nekik a lelkük rendben legyen. Semmi más nem fog számítani, és szerintem az egyedüli helyes hozzáállás ez. Ha nincs valaki rendben lelkileg semmi más nem számít. Persze testileg is rendbe kell legyen, de ez itt egy lelkibeteg fórum.
Teletömik az iskolába a fejüket (az enyémet is) mindenféle okossággal, de mire megyek vele, ha szenvedek felnőtt életembe? Fele annyit tömnének bele, és tanítanák meg az embernek, hogy hogyan legyen túl a nehéz időszakokon és legyen boldog. Nem kell mindenkinek a nem tudom milyen legjobb, legokosabb, legtöbbet elért sikerembernek lenni. Ez eleve nem is elhetséges, mivel szükség van árokásókra is, ahogy persze az amerikai elnökre. Nem lehet mindenki a leggazdagabb, legsikeresebb, már a szóvan is benne fogllatatik hogy "leg" teáht csak egy van belőlük. Tehát ilyen hozzáállásal nem lebecsmérlő hogy máshol van az ember, mégis a mi társadalmunk ezt sulykolja az emberbe. Én teljesen másként látom, és sokkal realisztikusabb lenne így nézni a dolgokat. Mindenki megtalálhatja a maga nyugalmát, boldogságát a maga helyén.
Kicsit hosszúra sikerült leírni, de szerintem ez most fontos, és jólesett leírni.
Az ovis sztoriban az volt a durva h a csaladtagjaimmal volt bajuk, ezert engem szivattak, holott tudták h jók a képessegeim. (pl egyedül én tudtam olvasni a csoportban, amikor csak engem nem akartak rendes suliba engedni). Iskolában is jobban teljesítettem, mint az ovis társaim. Rajtam kívül csak 1 kitűnő volt. A masik osztályban senki. Alsóba ugyanoda jártam, ahova ők.
Vizsgán szerencsére jól teljesítek. Pontosabban fogalmazva tudásomon felül. Ha máshogy nem megy puskázok, eléggé leleményes vagyok. Többnyire jól ráérzek, hogy kinél lehet, kinél nem annyira. Szóban terelek és írásban is hajlamos vagyok kidumalni magam, összecsipegetem a részpontszámokat a sikeres vizsgához. Mhelyen fele ennyire sem vagyok talpraesett.
A szívem kiugrik a helyéről, remegek, de a fizikai tünetek nem zavarnak. A félelem zavar, amit érzek. Es attól tartok, hogy a félelem visszaránt egyszer a pszichózisba.
Fősulin sokkal nyugisabb voltam mert ott nem volt nagy tét, fillérekért lehetett utóvizsgázni. Sosem érdekelt, hogy hányassal megyek át. Izgultam, de nem ennyire. Igaz akkoriban nem józan állapotban tanultam és 1-2 alkalommal vizsgázni sem úgy mentem. Lehet ez is közrejátszott abban, h kevésbé féltem. Igaz igy tanulni is nehezebb volt. A szellemi képességeimre nem jól hatott. Gyszert akkoriban még nem szedtem.
Az előző tanfolyamon rettegtem, a mostanin is. Ez rosszabb. A másikra volt időm készülni, mind3 vizsgán 100 %-ot ertem el. A szóbelin kevésbé féltem, tudtam h képtelenseg megbuktatni, minden tételt bemagoltam. Jó jegy sem volt célom, csak átmenni.
Most nincs időm/energiám/helyem tanulni, az eddigi vizsgákon máshol szerzett tudással mentem át illetve felmentést is kérhettem volna (korábbi tanulmányok miatt). Sőt, utólag is kerhettem volna, ha megbukok. Amiből nem kerhettem felmentest az mind komolytalan volt. Totózással, tanulás nelkül csináltam meg a tesztet, google-ban is volt időm pár kérdésre választ keresni.
Kevesen értik, hogy mi olyan nehéz ebben. Hisz ez csak OkJ-s. Könnyebb, mint a fősuli. Ja, csak nem bejárás es otthoni tanulás nélkül...
Úgy látom, hogy neked teljesitmenykényszer okozta a gondot es ezt családból hozod. Egyertelmű az összefüggés. Illetve a blokkolás miatt nem megy.
Nekem az ovit leszámítva nem volt negatív tapasztalatom, senki nem nyomott rám elvárást. Így nem is igazán értem, hogy mi tartotta fenn és mélyítette ezt a problémát. Sztem most az a gond, h nagy a tétje.
Idézet tőle: KiscsillagA szoc. fób idegen (mhely, suli, idegen társaság) környezetben nyilvánul meg. A teljesitmeny szorongás mhelyen, kizárólag szellemi munkánál jellemző. Vizsgáktól is rettegek. Emiatt nem tudom, ahhoz kötni, akivel épp együtt élek. Amikor egyedül laktam sem volt jobb vagy rosszabb.
Amikor erősebb volt ez a szorongásom mindenhol erősebb volt, amikor enyhült mindenhol oldottabb, magabiztosabb lettem. Egy nagyon nagyon lassú folyamat volt az enyhülése. Nem tudom konkrét személyhez v egy környezethet (csoport v közösseg) kötni.
Azt sem mondhatom, h nem volt eleg sikerélményem suliban vagy magas volt az itthoni elvárás. Általános első óta nagyon izgulós vagyok, hiába voltam 8-ból 6 évig kitűnő. Olyan év is volt, amikor több tárgyból volt kitűnőm, mint jelesem + az ev vegi bizibe nevelőtestületi dícséretet is kaptam. Egyik évben énekből, egy másikban kémiából csak négyes voltam. Itthon soha nem tamasztottak SEMMILYEN tanulmányi elvárást, sosem mondták, h legyek szorgalmasabb v bármi hasonlót
Anyunak a mai napig felfoghatatlan, hihetetlen h létezik olyan IS, ami nem megy v nem értem. Ő valahogy azt sem érti, hogy tanulni IS kell ahhoz, hogy valamit tudjak. Szerinte olyan nem letezhet, h valami esetleg annak ellenére sem megy, ha tanulok. Azt az egyet belatja, h énekelni nem tudok. 🙂
Ovi (az első) biztos, hogy valamennyire közrejatszik a teljesitményszorongásban. Ott kisegítő sulit javasoltak, szerintük szellemileg le voltam maradva és évekig nyomták, h hülye vagyok. Anyu elvitt más oviba es felülbíráltatta a szakvéleményt is. Ott azt mondtak, hogy átlag feletti a képessegem. Anyu furcsállta, h szerintük nem való nekem rendes suli, en voltam abban az időben az egyetlen, aki olvasni tudott az ovis csoportból. A másik oviban semmi hasonlót nem tapasztaltam, csak jót tudnék mondani róluk.
Az első ovim és a család visszajelzése között nagy különbség volt. Egyik sem volt reális. Ez valszeg bekavarhatott az énképembe.
A dühöt és kiborulást tudom konkrét személyhez, konkrét viselkedéshez kötni. Mhelyen nem szoktam nagyon dühös lenni, dühöngeni sem. (max cigizni megyek ki, ha valami nagyon bosszant), exeim sem tudták úgy felhúzni az agyam, mint Anyu.
Nem csak személyhez vagy személyekhez lehet kötni egy egy próblémát. Amitől függ egy viselkedés: környezet (szociális, fizikai), aktuális életesemények, tanulásos tapasztalatok, genetikai örökség, nyelvi képesség. Tehát látszik hogy nem egyedül a szociális környezettől függ minden, de az összes tényezőt figyelmbe véve már lefedhető a probléma. Szerintem a te esetedben aktuális tényezők illetve tanulásos tapasztalatok játszottak szerepet hogy elmúlt a szorongás. A szorongás egy tanult viselkedés bizonyos helyzetekben jön elő, és kondicionálódik. A helyzetnél megfigyeled hogy izzadsz, dobog a szíved, stb. Ez hozzátapad ahhoz, hogy vizsgaszituáció van, és sok ismétlés után a vizsga egyenlő lesz a szorongással és félelemmel. Abban a pillanatban hogy sikerül a kettőt különválasztani, amit úgy lehet hogy más tapasztalás jön be a képbe (pl kioltódik az első viselkedés) akkor megszűnik a szorongás. Nálam is hasonló történt, de mivel nem vagyok a téma szakértője ezért nem tudok biztosat mondani, csak ez a sejtésem. Igyekszem nem nyilatkozni olyasmiben amihez nem értek.
Nekem apukám monda a vizsgáknál hogy "azért izulsz mert nem vagy biztos benne, nem tanultál eleget". Még most hogy leírom is felforr az ilyesmitől az agyvizem. Húú de nem igaz. Én voltam aki a legtöbbet tanult az osztályból, olyan maximalista voltam hogy elképesztő. Képes voltam 2-3 órával korábban hajnli 3-kor felkelni hogy bemagoljam a tanultakat. És mégis mikor vizsgahelyzet volt nem tudtam felidézni. Nagyon nagyon és nagyon nem ez a kulcsa az egésznek. Jelenleg nem járok iskolába, de valamit elolvasok, egyből megjegyzem. Nem tudom hogy fotografikus e a memóriám de elég jól megmarad minden. Véleményem szerint némi köze van ahhoz hogy mennyit tanul az ember, de közel sem ez a kulcs. Az ilyen szülői hozzáállás is a pszichológiai műveltség totális hiányát jelzi. Ha pl apukámék akkor látták volna hogy nem a tanulás hiánya, hanem a vizsgahelyzettől való félelem az igazi ok, teljesen más dolgokat mondtak volna, ami akár megoldhatta volna a problémát, és jobb eredményeim lehettek volna, felvettek volna hamarabb az egyetemre, időben elvégezhetem a tanulmányaim, lehet lelkibeteg mizériám se lenne már 8 éve lassan, és boldog vidám ember lennék. Egy ilyen apróság miatt hogy a szülők nem értenek bizonyos dolgokhoz... Ennyin múlik..
Az óvodás szotiról: elképesztő sokat tapasztalom hogy mennyire nincs "egy igazság", és sztenderdizált kezelés, mérés, megismerése, diagnózisa az emberi problémáknak. Hihetetlen mértékben belejátszik az adott egyén szubjektuma a dolgokba. Holott itt nem egy adott személy szubjektumáról van szó, hanem rólam, mint emberről. Engem kéne megismerni és objektív véleményt mondani rólam. Nem ez történik. Ugyanakkor olyan is van, hogy akivelszembe pozitív elvárásokat támasztanak, az jobban teljesít. Van is erről híres kísérlet. Egy osztályban a felének azt mondták hogy átlagon felüli képességűek és sokra vihetik az életben, a másik csoportnak nem mondtak ilyet. Természetesen mindkét csoport egyforma szellemi képességekkel rendelkezett. Az jött ki hogy akikkel szemben pozitív elvárás volt valóban jobban teljesítettek, átlagon felül!.
Egyáltalán nem mind1 ez és mindig hajlamos vagyok arra hallgatni akik pozitívabban fogalmazzák meg a dolgokat és nem mondanak ilyesmit hogy szellemileg leépült az egyén. Sokszor teljesen megalapozott, de még ha volna is alapja, azt se feltétlenül kéne így vagy egyáltalán megmondani. Ha mindenképpen így van, akkor sem érdemes lesajnálóan hozzáállni a másikhoz. Ha úgyis le van épülva akkor álljunk hozzá pozitívan, hátha még valami jó is sül ki belőle, és a te esetedben ez is történt. A másik oviban kiemelkedő voltál. Sok probléma emberi viszonyulással, és nem tudományoskodással kéne megközelíteni.
Még a tanulmányi előmeneteleddel kapcsolatosan az jutott eszembe hogy az én barátnőmnek pl. egyszerűen a szülei, mégis szín ötös volt, és még csak nem is olyan kiemelkedő képességű. Teáht valami egészen elképesztő hogy milyen mértékben nem korrelál az IQ a tanulmányi és életbeli sikerességgel. A normális család szerintem 50%-a az egésznek. Az elvárások sem számítanak szerintem. Valamit számít persze, az ember intellektuális igényessége szempontjából, de nem az életbeli sikeresség és boldogulás szempontjából. Mire megyünk egy magát halálra tanuló, családi problémákkal, depresszióval, szorongással, önértékelési problémákkal küzdő zsenivel? Semmire. És mire megyünk egy átlagos képességű, nagyon támogató családi légkörrel megáldott, kiegyensúlyozott, boldog, emberrel? Nagyon sokra, mert sikeres lesz az életben. Nem ez a legfontosabb, hogy lelkileg jól legyen valaki? Én itt vagyok, a szülem a lehető legmagasabban képzett értelmiségi rétegből származnak, de olyan szarul neveltek hogy valami elképesztő, itt vagyok egy torz, lelki zavarokkal küzdő ember már 8 éve és semmi belátást vagy rálátást nem ltok részükről hogy tudnának ezzel mit kezdeni. Ők elvannak, "olvasnak" persze nem az én problémámról, hanem mindenféle semleges témáról, amivel persze nincs baj. Csak néha dühít hogy az én életem nem kelett volna így alakuljon ha ők egy kicsit jobban értenének az ember lelki dolgaihoz és magasabb lett volna a pszichológiai műveltségük. Nekem ha lesz gyerekem én biztos nem azt várom majd el tőlük hogy nemtom milyen diplomájuk legyen, hanem mindig próbálom majd azt nézni hogy nekik a lelkük rendben legyen. Semmi más nem fog számítani, és szerintem az egyedüli helyes hozzáállás ez. Ha nincs valaki rendben lelkileg semmi más nem számít. Persze testileg is rendbe kell legyen, de ez itt egy lelkibeteg fórum.
Teletömik az iskolába a fejüket (az enyémet is) mindenféle okossággal, de mire megyek vele, ha szenvedek felnőtt életembe? Fele annyit tömnének bele, és tanítanák meg az embernek, hogy hogyan legyen túl a nehéz időszakokon és legyen boldog. Nem kell mindenkinek a nem tudom milyen legjobb, legokosabb, legtöbbet elért sikerembernek lenni. Ez eleve nem is elhetséges, mivel szükség van árokásókra is, ahogy persze az amerikai elnökre. Nem lehet mindenki a leggazdagabb, legsikeresebb, már a szóvan is benne fogllatatik hogy "leg" teáht csak egy van belőlük. Tehát ilyen hozzáállásal nem lebecsmérlő hogy máshol van az ember, mégis a mi társadalmunk ezt sulykolja az emberbe. Én teljesen másként látom, és sokkal realisztikusabb lenne így nézni a dolgokat. Mindenki megtalálhatja a maga nyugalmát, boldogságát a maga helyén.
Kicsit hosszúra sikerült leírni, de szerintem ez most fontos, és jólesett leírni.
A szoc. fóbom idegen (mhely, suli, idegen társaság) környezetben nyilvánul meg. A teljesitmeny szorongás mhelyen, kizárólag szellemi munkánál jellemző. Vizsgáktól is rettegek. Emiatt nem tudom, ahhoz kötni, akivel épp együtt élek. Amikor egyedül laktam sem volt jobb vagy rosszabb.
Amikor erősebb volt ez a szorongásom, mindenhol erősebb volt, amikor enyhült mindenhol oldottabb, magabiztosabb lettem. Egy nagyon nagyon lassú folyamat volt az enyhülése. Nem múlt el teljesen. Nem tudom konkrét személyhez v egy környezethet (csoport v közösseg) kötni.
Azt sem mondhatom, h nem volt eleg sikerélményem suliban vagy magas volt az itthoni elvárás. Általános első óta nagyon izgulós vagyok, hiába voltam 8-ból 6 évig kitűnő. Olyan év is volt, amikor több tárgyból volt kitűnőm, mint jelesem + az ev végi bizikbe 3x vagy 4 x nevelőtestületi dícséretet is kaptam. Egyik évben énekből, egy másikban kémiából csak négyes voltam.
Itthon soha nem tamasztottak SEMMILYEN tanulmányi elvárást, sosem mondták, h legyek szorgalmasabb v bármi hasonlót. Még akkor sem, amikor középsuliban hanyagoltam a tanulást.
Anyunak a mai napig felfoghatatlan, hihetetlen h létezik olyan IS, ami nem megy v nem értem. Ő valahogy azt sem érti, hogy tanulni IS kell ahhoz, hogy valamit tudjak. Szerinte olyan nem letezhet, h valami esetleg annak ellenére sem megy, ha tanulok. Felülértékel. Azt az egyet belatja, h énekelni nem tudok. 🙂
Ovi (az első) biztos, hogy valamennyire közrejatszik a teljesitményszorongásban. Ott kisegítő sulit javasoltak, szerintük szellemileg le voltam maradva és évekig nyomták, h hülye vagyok. Anyu elvitt más oviba es felülbíráltatta a szakvéleményt is. Felülbíratnál azt mondtak, hogy átlag feletti a képessegem. Anyu furcsállta, h nem való nekem rendes suli, en voltam abban az időben az egyetlen, aki olvasni tudott az ovis csoportból. A másik oviban semmi hasonlót nem tapasztaltam, csak jót tudnék mondani róluk.
Az első ovim és a család visszajelzése között nagy különbség volt. Egyik sem volt reális. Ez valszeg bekavarhatott az énképembe.
A dühöt és kiborulást tudom konkrét személyhez, konkrét viselkedéshez kötni. Mhelyen nem szoktam nagyon dühös lenni, dühöngeni sem. (max cigizni megyek ki, ha valami nagyon bosszant vagy mások vitáznak), exeim sem tudták úgy felhúzni az agyam, mint Anyu.
Azt akarod mondani hogy nincs környezeti oka? Vagy van, csak nem tudod megnevezni? Nem feltétlenül az számít, akivel együtt élsz, lehet a munkakörnyezet, iskola is ha ott van 1-2 ember aki nagyon kritikus vagy ahol "viselkedni kell", és akár az is elhet hogy valaminek a hiánya az, ami miatt előjön. Pl. lehet h egy megértő társ hiánya az ami miatt erősödik a szorongás vagy egy hobbi amit szívesen űz az ember.
Igen.
Idézet tőle: eumateEgyetértek.Még annyit írnék hogy igen, a pánikrohamnak van két altípusa, amit nem ugyanúgy kell kezelni, amit te is leírtál. Csak az egyik típusra jó a zacskós módszer, a másikra pont az ellenkezője a jó, a több oxigén bevitel.
Szendi Gábor Pánik c. könyvében a 44. és 45. oldalon ez olvasható (két oszlopban, azokat itt nem tudom reprodukálni):
SPONTÁN PÁNIK -- SZORONGÁSOS/KOGNITÍV PÁNIK
1. nem kíséri szükségszerűen félelem -- 1. a félelemélmény meghatározó
2. a félelem az első tünetek után jelentkezik, mintegy reakcióként a tünetekre -- 2. a félelem megelőzi, hiszen a félelem váltja ki a rohamot
3. légzéselakadással és kardiális tünetekkel indul, s csak aztán alakul ki hiperventilláció -- 3. a testi tüneteket a szorongás és a hiperventilláció idézi elő
4. ösztönös menekülési késztetés jelenik meg: „csak el innen” -- 4. a félelem inkább bénító, vagy segítség kérésre irányul
5. a stresszhormon rendszer nem lép működésbe -- 5. a stresszhormonok szintje
megugrik
6. a szén-dioxid provokálja a rohamot -- 6. a szén-dioxid oldja a rohamot
7. a hiperventilláció oldja a rohamot -- 7. a hiperventilláció provokálja a rohamot
Tehát ha jól értem, a zacskóba lélegzés a "szorongásos/kognitív" pánik esetén jó. "Vicces", hogy dokik nem tesznek különbséget. És a spontán pánikolót lélegeztetik zacskóba.
Idézet tőle: eumateIdézet tőle: szonyecskaeumate,hű, érdekeseket írsz nagyon.a hitelességgel kapcsolatban - néha nekem is az volt az érzésem sok-sok orvossal kapcsolatban, akikkel kapcsolatba kerültem a betegségem (vagy problémáim...) kapcsán, hogy mégis hogyan tudna nekem segíteni, hiszen ő sosem élte át ezt. lehet, hogy marha sokat tanult, és marha sok beteggel találkozott, és hatalmas tudása van az adott szakterületen, de milyen tudás ez? az egyéniből való általánosítás, majd az általános szabályszerűségek alkalmazása ismét egy egyéni problémára. ismeri, milyen gyógyszerek vannak, milyen gyógyszerek működnek adott tünetek esetén, adott típusú beteg esetén ÁLTALÁBAN. de arról, hogy rád, pontosan rád hogyan fog hatni valami, fogalma sem lehet. nem vakon tippel persze, de biztosan sem tud állítani semmit. tehát egyszerűen kipróbálja. felírja a protokoll szerint. ha úgy látja, nem működik, lecseréli és ír újabbat. mégha el is ismerem a tapasztalatot, tudást, ami emögött van, az én nézőpontomból ez akkor sem sokkal több kísérletezgetésnél. és rögtön az első gyógyszer szedésétől kezdve, hogyan lehet megmondani, hogy mi tünet, mi mellékhatás, mi elvonási tünet?
nyilván azért is vagyok szkeptikus, mert a saját tapasztalataim rosszak. 20 és 24 éves korom között, tehát mindössze 4 év alatt 20 féle gyógyszert "próbáltak ki" rajtam, amiben volt minden. nyugtató, AD, AP, altató. teljesen nonszensznek tűnik így visszanézve. úgy értem: mégis mit remélnek egy harmadik, vagy negyedik típusú antidepresszánstól, ha az addigiak nem használtak?és most jön az a rész, hogy DE... =)
egyrészt vannak egyszerűbb esetek, akiknek igenis használ a gyógyszer. beveszi, jól van, évekig tünetmentes, ha megpróbálja elhagyni, egyértelműen visszajönnek a tünetek, ha újraszedi, egyértelműen jobban van. ezek világos, egyszerű helyzetek és relatíve szerencsés emberek.
ezen kívül pedig - tudom, hogy elvileg csak a borderről akartál beszélni, de te is megemlítetted a pánikot pl. - a pánik is olyan, ami többféle tünettel jelentkezhet. ha hiperventillálsz, akkor a papírzacsi jó is lehet. de mi van, ha abból áll a pánikrohamod, hogy szédülsz, félsz a megőrüléstől, a kontroll elvesztésétől, nagyon erős szorongást élsz át, a légzésed mégis normális. ahogy Kiscsillag is írja fentebb. ráadásul, a pánikrohamokban sokszor nem csak maga a roham az, amit le kell győzni, hanem a rohamok között jelentkező félelem, szorongás, az emiatt kialakult depresszió.a másik "DE" pedig az, hogy a terapeuta szerintem akkor is tudhat segíteni, ha nem igazán ért téged. nem kell értenie a viselkedésed, hiszen te sem érted. ahhoz kell értenie, hogyan vezessen rá, hogy te megértsd önmagad. kvázi együtt jöttök rá. nem lát a fejedbe, sőt, te sem tudsz eligazodni a fejedben, ezért kell valaki, aki kívülről segít kérdésekkel. én a kérdésekben hiszek. de ezt már írtam. nyilván megint magamból indulok ki, mert máshonnan nem tudok, és nekem ez segített. többet, mint a gyógyszerek.ugyanakkor... még egy szó a gyógyszerekről, pontosabban a rivotrilról. nekem egész életemben, szó szerint, természetes alapállapotom volt a szorongás. főleg szociális, de inkább egyfajta generalizált szorongás. mikor először kaptam rivotrilt, nem csak a pánikrohamaim szüntek meg, de először éltem át, hogyan látják mások a világot. és sírtam. sírtam, mert egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy így is lehet élni, hogy az embernek nem jelent komoly küzdelmet felvenni a telefont vagy bemenni egy boltba, hogy nem kell, hogy rámjöjjön a hasmenés, ha vendégek jönnek hozzánk, vagy mások előtt kell beszélnem. nekem azelőtt nem volt még csak tapasztalatom sem róla, mit jelent a "normális". mint egy színvak, aki sosem látott színeket azelőtt. és bár oldalakon át tudnám sorolni, miért ne kezdjen soha senki benzodiazepineket szedni, én mégis sokat köszönhettem a rivotrilnak. nélküle azt sem tudtam volna elképzelni, hogy mégis mi lenne az a cél, amit el kellene érnem a terápiában.a cikket majd elolvasom, köszönöm szépen.igazad van abban, hogy a betegség stigma, ugyanakkor még mindig nagyobb problémának látom azt, hogy sokan, sem a szűkebb, sem a tágabb ismeretségi körben nem fogadják el, hogy egyáltalán létezhentek pszichés betegségek. ha nem a betegség szót használjuk, hanem azt mondjuk: "problémái vannak", akkor azok, akik eddig is úgy gondolkodtak, hogy "csak hiszti, szedd össze magad, más is megoldja, te is meg tudod, csak akarni kell...stb.", igazolva látják majd a saját téves feltételezéseiket, miszerint mindenkinek vannak problémái, és aki nem tudja egyedül megoldani, az gyenge.
ez súlyosabb probléma. de természetesen az is probléma, ha valaki a betegségére fog mindent. ami szerintem nagyon-nagyon fontos, hogy azért, mert valakiről tudom, hogy pszichés beteg, pl. legyen pont a borderline, még nem kell mindent megétenem és elfogadnom tőle, és mindent lenyelni neki, megbocsátani, azt hajtogatni, hogy jaj, szegény, a betegsége az oka, nem tehet róla. nem, mert én is mint családtag, mint barát ugyanolyan értékű ember vagyok, és ha valaki indololatlanul agresszív velem, akkor jogom van rosszul érezni magam, jogom van megsértődni, nem kell mindent magamba fojtanom, hogy a végén én is belebetegedjek. de beszélni kell egymással. oda-vissza. nem azt mondom, hogy támadjuk le a borderline családtagunkat, barátunkat, csak az arra alkalmas pillanatban nyugodtan mondjuk el neki, hogy ránk hogyan hat a viselkedése. mégha tudjuk is a viselkedése okát, mindennek van következménye, és ezt a borderline személynek is tudnia kell.a betegséget az egészségestől szerintem az választja el, hogy az adott viselkedés, érzelem, az adott körülmények között mennyire adekvát reakció. egy pánikroham egy számunkra jelentős vizsga előtt pl. lehet teljesen normális. depresszió mint a gyászreakció része szintén normális. ahogy egy dühroham is lehet normális akár, de nem mindegy, mi a kiváltó ok.bocsánat, már így is hosszúra húztam és mindenre nem is tudtam reagálni, de azért itt most befejezem. =)a depresszió mint gyulladásos betegség témában tudsz nekem ajánlani szakirodalmat? erről még nem hallottam, nagyon érdekesnek tűnik. (olyanról amúgy hallottam, hogy pl. ételintolerancia okoz depressziót, és volt, aki attól meggyógyult, hogy teljes gluténmentes étrendre állt át...)
Elég sok gondolat merült fel benne írásod olvasása közben, alig volt türelmem végigolvasni, de sikerült... de akkor most reagálnék.
Nekem a gyógyszerekkel kapcsolatban az a gondolatom, hogy ez egy új világ amit érdemes megismerni. Ha nem veszek be gyógyszer, nem is kerülök kapcsolatba vele, nem ismerem meg. Lehet nem egy akkora élmény, mert cserébe a halálfélelemmel, meg a sok sz*r mellékhatással kell szembesülnöm, de mégis tapasztalás. Nem jó, nem rossz.
Az egész pszichés problémakört egyébként környezeti reakciónak tartom, amit nem gyógyszerrel kell(ene) kezelni. A környezet bizonyos reakciói adják az alapot erre. Gondolj bele, ha jó társaságba vagy, akkor normálisan viselkedsz, nem vagy pszichés "beteg", ha egy bomlasztó, beszólogató, rosszindulatú emberrel beszélgetsz, egyből rosszkedvű, "depressziós" leszel. Szóval a keresztmetszeti kép (az az állapot amiben épp vagy) az az éppen aktuális környezeti és testi tünetek eredője. És mint ok, a környezet, leginkább a szociális környezet az oka, így azon a szinten kéne módosítást elérni, nem biokémiai szinten. Mert ha megváltoztatom a biokémiát, attól még a környezet nem lesz kevésbé rosszindulatú..Nem az egyénnel van a baj, hanem legtöbbször a környezettel, illetve ezek rossz kombinációival. Ebbe belejátszik a tested is, a gondoaltaid is, és sok egyéb (pl időjárás). A szakirodalmat olvasva is arra következtetek, hogy a gyógyszer nem megoldás. Az meg hogy használ valakinek, és valóban jobban van, elismerem, sőt néha kellhet is. Nem akarok itt világmegváltást írni, mint már írtam, mint borderline sokszor változik a gondolkodásom hol így gondolom, hol úgy. Ez az amiről írtam, hogy a körynezeti tényezők hogy módosítják a gondolataim. És ez nem az én fixációm, hanem a valóság leírása. Lehet vele nem foglalkozni, a gravitáció attól még gravitáció.
A pánikot helyesbítettem előző bejegyzésemben.
A pszichés betegségek társadalmi megítélésében teljesen egyetértek. Írtá arról is hogy a terapnak nem kell megértenie engem. Na ezzel nem értek egyet. Egyáltalán. A border esetében főleg a súlyos esetben elengedhetetlen hogy megértsék a pácienst. Ez a Linehan módszer alapja, és ő sikeresen alkalmazza a terápiájában.
Ha én azt mondom, hogy milyen napod volt? Te meg azt, hogy Hát nem túl jó. Akkor kérdezem miért, te meg azt mondod, hogy elhagyott a párod, akkor ez egy olyan helyzet, amiben természetes hogy elvárom a másiktól hogy megértse min megyek keresztül, tehát empátiát várok el tőle, anélkül hogy magyarázkodnom kéne. A border esetében az a baj, hogy nem talál olyan közeget aki átérezné hogy min megy keresztül, mert az ő élményvilága annyira más a többiekétől... Ez egy olyanatos hiányérzet. Igazából nem az a baj hogy nem érzik át, hanem az a baj hogy ezt érzi. Ezt persze a border is érzi, és próbál "másképp érezni" mint ahogy érez, de ez nem megy. Ez olyan mintha ebben a pillanatban azt kérném (ha éppen éhes vagy) hogy "ne legyél éhes" változtasd meg azt ami természetesen benned van. Na ilyen lehetetlen helyzetekkel küzd egy borderlineos.
Tehát ha ezt valaki nem fogja fel, soha az életbe nem fog tudni segíteni a borderesnek a súlyos krízisei esetén. Ezért jó a Dialektikus viselkedésterápia, ott ez alapkövetelmény. Más típusú zavaroknál ez működhet.
Szóval én maximálisan azon a párton vagyok hogy a terpautának át kell élnie azt amin a páciens átmegy, és csak akkor tud segíteni neki. A helyzet az, hogy sok terapeuta elfogadó, sokuk mellett "jól érzed" magad, de az nem segítség. A valódi segítség az az, hogy járok hozzá, eljövök, és jobban megy az életem mint azelőtt. Az nem elég hogy 1 órát ott eltöltök és kijövök max 1 napig jobban vagyok, de az otthoni dolgok ugyanúgy zajlanak tovább. Az egy heroin injekció terápiás megfelelője.
Egyébként minden terápiás helyzetnek az empátia a kulcsa. Az empátia egyébként nem az ,hogy ahogy beszélsz hozzám hú de nagyon együttérző vagyok. Az empátia azt jelenti hogy ugyanazt átélem mint a másik él át. Lehet hogy nem az ülés alatt, de később elemzve a beszédstílusát, rájövök hogy miről akart beszélni, és mondjuk megyek az utcán, beugrik egy aha élmény, hogy bassszus, ugyanaz a gondolatom ment át a fejemen mint amit a páciens mondott a terápiában. Ez az igazi empátia. Amíg ez nincs meg, csak ülök, és teljesen használhatatlan válaszokat adok a páciensnek, amiből ő is érzi majd hogy nem értem meg mit akar kifejezni, és frusztrálódik. Ez nem jó. Az empátia elengedhetetlen. Persze nem elégséges, de szükséges.
A rivotrilos sztorival kapcsolatban: A helyzet az, hogyaz szorong aki bizonytalannak ítéli meg a képességeit. A pánikroham meg szerintem az, ha van bennem egy frusztráció, és nem tudom kifejezni. Ha kifejezem, az dühroham, ha nem fejezem ki, az szorongás, és végső esetben pánik. Egyik sem jó, de a kiváltó ok nem bennemd keletkezik, hanem a környnezetből jön.. Lehet nehéz lehet elhinni, hogy ha más környezetbe lettél volna világ életedbe, akkor nem szoronganál, de azt kell mondjam hogy így van. Nehéz elképzelni mikor a mindennapos tapasztalat a szorongás, szorongás és a szorongás. Ilyenkor azt hiheti az ember hogy ez mindig is így volt, mindig is így lesz. De miért van így? érdemes ezen elgondolkodni. Nekem meggyőződésem hogy a körynezet várható reakciója teszi ezt az egészet. Ha tudnád hogy kedvesek, megértők, elfogadóak, nem szoronganál, ezt garantálom 100% pénzvisszafizetéssel. Ugyanakkor mivel "már annyi ideje" van ez, azt hiheti az ember hogy az identitásának része, holott cska sok ideje van rossz környezetben. Ezt azért tudom, mert a mostani barátnőmmel teljesen más ember vagyok mint anyámmal. Nyugodt, felszabadult, boldog, vidám, jól érzem magam, stb... Anyámmal meg tökéletesen frusztrált, ideges, dühös, meg mindenféle "csúnya" dolog.
Igen, rossz hogy az emberek nem értik a lelki betegséget, mert olyan megjegyzéseket kaphatunk tőlük, ami miatt szégeylljük magunkat, holott ha elismernék azokat is egyenrangú betegségeknek, akkor nem rontanának ennyit a helyzeten. Már nem csak a problémám miatt kell szégyenkeznem, hanem a probémám társadalmi megítélésén. "Mit szólhatok, jaj le fog szólni, ciki elmondani, stb.".
A depresszió egy normális, természetes reakció az elkerülhetetlen stresszre (legalábbis bizonyos típusnál), tehát normális reakció. De ami normális reakció nem jelenti feltétlenül azt, hogy az kívánatos is. A rák is normális természetes reakció, mégse akarjuk. A természetbe előfordul, nem jelenti hogy akarjuk is vagy kellemes lenne. Jó mondhatná hogya szomorúságot se akarjuk, mégis alapérzelem. Igen, meg kell különböztetni az adaptív dolgokat, és a diszfunkcionálisakat. Az adaptív depresszió az ha valóban környezeti tényező váltja ki, pl válás, szeretett személy halála, stb. Itt indokolt a depresszió és nem is érdemes kezelni. Ha elhúzódik, ott már más is belejátszhat a folyamatba. Én a nem megfelelő táplálkozást tartom az egyik oknak, a másik a mozgáshiány illetve napfénykerülés. Ezek amiről írtam mint a gyulladásos elmélet kapcsolja őket össze.
Tehát visszatérve nem minden "rossz rossz. Néha kell egy kis düh, néha kell egy kis szomorúság. Ezeket helyesebb "adekvát" érzelmi reakciónak nevezni, mint diszfunkcionálisnak.
Bárcsak a betegségemre hivatkozna bárki is a családomban. Nemhogy nem hivatkoznak rá, egyenesen azt állítják hogy "nincs is nekem semmi bajom" szóval ez a probléma nem nálunk van.. Ugyanakkor mivel a családnak is van szerepe a kialakulásában, jó lenne ha tudnának változtatni a megnyilatkozásaikon, de nem tudnak. De ugyanezen erővel a páciens se tud változtatni, emiatt vannak a bajok. Ezt néha látni kell hogy ilyen van, idővel elmúlnak, vagy elmúlhatnak a tünetek, de a probléma nem oldódik meg, mint időzített bomba bármikor előjöhet. Itt segíthet a terápia.
Szakirodalmat privátba küldök.
A környezet résszel egyetértek, nem mindegy hogy milyen. Amikor párral v egyedül laktam nem voltak olyan tüneteim, mint Anyu mellett és a depresszióm is enyhébb volt. Nem adagoltam túl gyszert, nem falcoltam, nyugodtabb, stabilabb voltam. A szoc fóbos es teljesitmény szorongásom erősebb volt, de ezt nem tudom senkihez kötni, nem azon múlik, akivel együtt élek.
Idézet tőle: szonyecskaeumate,hű, érdekeseket írsz nagyon.a hitelességgel kapcsolatban - néha nekem is az volt az érzésem sok-sok orvossal kapcsolatban, akikkel kapcsolatba kerültem a betegségem (vagy problémáim...) kapcsán, hogy mégis hogyan tudna nekem segíteni, hiszen ő sosem élte át ezt. lehet, hogy marha sokat tanult, és marha sok beteggel találkozott, és hatalmas tudása van az adott szakterületen, de milyen tudás ez? az egyéniből való általánosítás, majd az általános szabályszerűségek alkalmazása ismét egy egyéni problémára. ismeri, milyen gyógyszerek vannak, milyen gyógyszerek működnek adott tünetek esetén, adott típusú beteg esetén ÁLTALÁBAN. de arról, hogy rád, pontosan rád hogyan fog hatni valami, fogalma sem lehet. nem vakon tippel persze, de biztosan sem tud állítani semmit. tehát egyszerűen kipróbálja. felírja a protokoll szerint. ha úgy látja, nem működik, lecseréli és ír újabbat. mégha el is ismerem a tapasztalatot, tudást, ami emögött van, az én nézőpontomból ez akkor sem sokkal több kísérletezgetésnél. és rögtön az első gyógyszer szedésétől kezdve, hogyan lehet megmondani, hogy mi tünet, mi mellékhatás, mi elvonási tünet?
nyilván azért is vagyok szkeptikus, mert a saját tapasztalataim rosszak. 20 és 24 éves korom között, tehát mindössze 4 év alatt 20 féle gyógyszert "próbáltak ki" rajtam, amiben volt minden. nyugtató, AD, AP, altató. teljesen nonszensznek tűnik így visszanézve. úgy értem: mégis mit remélnek egy harmadik, vagy negyedik típusú antidepresszánstól, ha az addigiak nem használtak?és most jön az a rész, hogy DE... =)
egyrészt vannak egyszerűbb esetek, akiknek igenis használ a gyógyszer. beveszi, jól van, évekig tünetmentes, ha megpróbálja elhagyni, egyértelműen visszajönnek a tünetek, ha újraszedi, egyértelműen jobban van. ezek világos, egyszerű helyzetek és relatíve szerencsés emberek.
ezen kívül pedig - tudom, hogy elvileg csak a borderről akartál beszélni, de te is megemlítetted a pánikot pl. - a pánik is olyan, ami többféle tünettel jelentkezhet. ha hiperventillálsz, akkor a papírzacsi jó is lehet. de mi van, ha abból áll a pánikrohamod, hogy szédülsz, félsz a megőrüléstől, a kontroll elvesztésétől, nagyon erős szorongást élsz át, a légzésed mégis normális. ahogy Kiscsillag is írja fentebb. ráadásul, a pánikrohamokban sokszor nem csak maga a roham az, amit le kell győzni, hanem a rohamok között jelentkező félelem, szorongás, az emiatt kialakult depresszió.a másik "DE" pedig az, hogy a terapeuta szerintem akkor is tudhat segíteni, ha nem igazán ért téged. nem kell értenie a viselkedésed, hiszen te sem érted. ahhoz kell értenie, hogyan vezessen rá, hogy te megértsd önmagad. kvázi együtt jöttök rá. nem lát a fejedbe, sőt, te sem tudsz eligazodni a fejedben, ezért kell valaki, aki kívülről segít kérdésekkel. én a kérdésekben hiszek. de ezt már írtam. nyilván megint magamból indulok ki, mert máshonnan nem tudok, és nekem ez segített. többet, mint a gyógyszerek.ugyanakkor... még egy szó a gyógyszerekről, pontosabban a rivotrilról. nekem egész életemben, szó szerint, természetes alapállapotom volt a szorongás. főleg szociális, de inkább egyfajta generalizált szorongás. mikor először kaptam rivotrilt, nem csak a pánikrohamaim szüntek meg, de először éltem át, hogyan látják mások a világot. és sírtam. sírtam, mert egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy így is lehet élni, hogy az embernek nem jelent komoly küzdelmet felvenni a telefont vagy bemenni egy boltba, hogy nem kell, hogy rámjöjjön a hasmenés, ha vendégek jönnek hozzánk, vagy mások előtt kell beszélnem. nekem azelőtt nem volt még csak tapasztalatom sem róla, mit jelent a "normális". mint egy színvak, aki sosem látott színeket azelőtt. és bár oldalakon át tudnám sorolni, miért ne kezdjen soha senki benzodiazepineket szedni, én mégis sokat köszönhettem a rivotrilnak. nélküle azt sem tudtam volna elképzelni, hogy mégis mi lenne az a cél, amit el kellene érnem a terápiában.a cikket majd elolvasom, köszönöm szépen.igazad van abban, hogy a betegség stigma, ugyanakkor még mindig nagyobb problémának látom azt, hogy sokan, sem a szűkebb, sem a tágabb ismeretségi körben nem fogadják el, hogy egyáltalán létezhentek pszichés betegségek. ha nem a betegség szót használjuk, hanem azt mondjuk: "problémái vannak", akkor azok, akik eddig is úgy gondolkodtak, hogy "csak hiszti, szedd össze magad, más is megoldja, te is meg tudod, csak akarni kell...stb.", igazolva látják majd a saját téves feltételezéseiket, miszerint mindenkinek vannak problémái, és aki nem tudja egyedül megoldani, az gyenge.
ez súlyosabb probléma. de természetesen az is probléma, ha valaki a betegségére fog mindent. ami szerintem nagyon-nagyon fontos, hogy azért, mert valakiről tudom, hogy pszichés beteg, pl. legyen pont a borderline, még nem kell mindent megétenem és elfogadnom tőle, és mindent lenyelni neki, megbocsátani, azt hajtogatni, hogy jaj, szegény, a betegsége az oka, nem tehet róla. nem, mert én is mint családtag, mint barát ugyanolyan értékű ember vagyok, és ha valaki indololatlanul agresszív velem, akkor jogom van rosszul érezni magam, jogom van megsértődni, nem kell mindent magamba fojtanom, hogy a végén én is belebetegedjek. de beszélni kell egymással. oda-vissza. nem azt mondom, hogy támadjuk le a borderline családtagunkat, barátunkat, csak az arra alkalmas pillanatban nyugodtan mondjuk el neki, hogy ránk hogyan hat a viselkedése. mégha tudjuk is a viselkedése okát, mindennek van következménye, és ezt a borderline személynek is tudnia kell.a betegséget az egészségestől szerintem az választja el, hogy az adott viselkedés, érzelem, az adott körülmények között mennyire adekvát reakció. egy pánikroham egy számunkra jelentős vizsga előtt pl. lehet teljesen normális. depresszió mint a gyászreakció része szintén normális. ahogy egy dühroham is lehet normális akár, de nem mindegy, mi a kiváltó ok.bocsánat, már így is hosszúra húztam és mindenre nem is tudtam reagálni, de azért itt most befejezem. =)a depresszió mint gyulladásos betegség témában tudsz nekem ajánlani szakirodalmat? erről még nem hallottam, nagyon érdekesnek tűnik. (olyanról amúgy hallottam, hogy pl. ételintolerancia okoz depressziót, és volt, aki attól meggyógyult, hogy teljes gluténmentes étrendre állt át...)
Elég sok gondolat merült fel benne írásod olvasása közben, alig volt türelmem végigolvasni, de sikerült... de akkor most reagálnék.
Nekem a gyógyszerekkel kapcsolatban az a gondolatom, hogy ez egy új világ amit érdemes megismerni. Ha nem veszek be gyógyszer, nem is kerülök kapcsolatba vele, nem ismerem meg. Lehet nem egy akkora élmény, mert cserébe a halálfélelemmel, meg a sok sz*r mellékhatással kell szembesülnöm, de mégis tapasztalás. Nem jó, nem rossz.
Az egész pszichés problémakört egyébként környezeti reakciónak tartom, amit nem gyógyszerrel kell(ene) kezelni. A környezet bizonyos reakciói adják az alapot erre. Gondolj bele, ha jó társaságba vagy, akkor normálisan viselkedsz, nem vagy pszichés "beteg", ha egy bomlasztó, beszólogató, rosszindulatú emberrel beszélgetsz, egyből rosszkedvű, "depressziós" leszel. Szóval a keresztmetszeti kép (az az állapot amiben épp vagy) az az éppen aktuális környezeti és testi tünetek eredője. És mint ok, a környezet, leginkább a szociális környezet az oka, így azon a szinten kéne módosítást elérni, nem biokémiai szinten. Mert ha megváltoztatom a biokémiát, attól még a környezet nem lesz kevésbé rosszindulatú..Nem az egyénnel van a baj, hanem legtöbbször a környezettel, illetve ezek rossz kombinációival. Ebbe belejátszik a tested is, a gondoaltaid is, és sok egyéb (pl időjárás). A szakirodalmat olvasva is arra következtetek, hogy a gyógyszer nem megoldás. Az meg hogy használ valakinek, és valóban jobban van, elismerem, sőt néha kellhet is. Nem akarok itt világmegváltást írni, mint már írtam, mint borderline sokszor változik a gondolkodásom hol így gondolom, hol úgy. Ez az amiről írtam, hogy a körynezeti tényezők hogy módosítják a gondolataim. És ez nem az én fixációm, hanem a valóság leírása. Lehet vele nem foglalkozni, a gravitáció attól még gravitáció.
A pánikot helyesbítettem előző bejegyzésemben.
A pszichés betegségek társadalmi megítélésében teljesen egyetértek. Írtá arról is hogy a terapnak nem kell megértenie engem. Na ezzel nem értek egyet. Egyáltalán. A border esetében főleg a súlyos esetben elengedhetetlen hogy megértsék a pácienst. Ez a Linehan módszer alapja, és ő sikeresen alkalmazza a terápiájában.
Ha én azt mondom, hogy milyen napod volt? Te meg azt, hogy Hát nem túl jó. Akkor kérdezem miért, te meg azt mondod, hogy elhagyott a párod, akkor ez egy olyan helyzet, amiben természetes hogy elvárom a másiktól hogy megértse min megyek keresztül, tehát empátiát várok el tőle, anélkül hogy magyarázkodnom kéne. A border esetében az a baj, hogy nem talál olyan közeget aki átérezné hogy min megy keresztül, mert az ő élményvilága annyira más a többiekétől... Ez egy olyanatos hiányérzet. Igazából nem az a baj hogy nem érzik át, hanem az a baj hogy ezt érzi. Ezt persze a border is érzi, és próbál "másképp érezni" mint ahogy érez, de ez nem megy. Ez olyan mintha ebben a pillanatban azt kérném (ha éppen éhes vagy) hogy "ne legyél éhes" változtasd meg azt ami természetesen benned van. Na ilyen lehetetlen helyzetekkel küzd egy borderlineos.
Tehát ha ezt valaki nem fogja fel, soha az életbe nem fog tudni segíteni a borderesnek a súlyos krízisei esetén. Ezért jó a Dialektikus viselkedésterápia, ott ez alapkövetelmény. Más típusú zavaroknál ez működhet.
Szóval én maximálisan azon a párton vagyok hogy a terpautának át kell élnie azt amin a páciens átmegy, és csak akkor tud segíteni neki. A helyzet az, hogy sok terapeuta elfogadó, sokuk mellett "jól érzed" magad, de az nem segítség. A valódi segítség az az, hogy járok hozzá, eljövök, és jobban megy az életem mint azelőtt. Az nem elég hogy 1 órát ott eltöltök és kijövök max 1 napig jobban vagyok, de az otthoni dolgok ugyanúgy zajlanak tovább. Az egy heroin injekció terápiás megfelelője.
Egyébként minden terápiás helyzetnek az empátia a kulcsa. Az empátia egyébként nem az ,hogy ahogy beszélsz hozzám hú de nagyon együttérző vagyok. Az empátia azt jelenti hogy ugyanazt átélem mint a másik él át. Lehet hogy nem az ülés alatt, de később elemzve a beszédstílusát, rájövök hogy miről akart beszélni, és mondjuk megyek az utcán, beugrik egy aha élmény, hogy bassszus, ugyanaz a gondolatom ment át a fejemen mint amit a páciens mondott a terápiában. Ez az igazi empátia. Amíg ez nincs meg, csak ülök, és teljesen használhatatlan válaszokat adok a páciensnek, amiből ő is érzi majd hogy nem értem meg mit akar kifejezni, és frusztrálódik. Ez nem jó. Az empátia elengedhetetlen. Persze nem elégséges, de szükséges.
A rivotrilos sztorival kapcsolatban: A helyzet az, hogyaz szorong aki bizonytalannak ítéli meg a képességeit. A pánikroham meg szerintem az, ha van bennem egy frusztráció, és nem tudom kifejezni. Ha kifejezem, az dühroham, ha nem fejezem ki, az szorongás, és végső esetben pánik. Egyik sem jó, de a kiváltó ok nem bennemd keletkezik, hanem a környnezetből jön.. Lehet nehéz lehet elhinni, hogy ha más környezetbe lettél volna világ életedbe, akkor nem szoronganál, de azt kell mondjam hogy így van. Nehéz elképzelni mikor a mindennapos tapasztalat a szorongás, szorongás és a szorongás. Ilyenkor azt hiheti az ember hogy ez mindig is így volt, mindig is így lesz. De miért van így? érdemes ezen elgondolkodni. Nekem meggyőződésem hogy a körynezet várható reakciója teszi ezt az egészet. Ha tudnád hogy kedvesek, megértők, elfogadóak, nem szoronganál, ezt garantálom 100% pénzvisszafizetéssel. Ugyanakkor mivel "már annyi ideje" van ez, azt hiheti az ember hogy az identitásának része, holott cska sok ideje van rossz környezetben. Ezt azért tudom, mert a mostani barátnőmmel teljesen más ember vagyok mint anyámmal. Nyugodt, felszabadult, boldog, vidám, jól érzem magam, stb... Anyámmal meg tökéletesen frusztrált, ideges, dühös, meg mindenféle "csúnya" dolog.
Igen, rossz hogy az emberek nem értik a lelki betegséget, mert olyan megjegyzéseket kaphatunk tőlük, ami miatt szégeylljük magunkat, holott ha elismernék azokat is egyenrangú betegségeknek, akkor nem rontanának ennyit a helyzeten. Már nem csak a problémám miatt kell szégyenkeznem, hanem a probémám társadalmi megítélésén. "Mit szólhatok, jaj le fog szólni, ciki elmondani, stb.".
A depresszió egy normális, természetes reakció az elkerülhetetlen stresszre (legalábbis bizonyos típusnál), tehát normális reakció. De ami normális reakció nem jelenti feltétlenül azt, hogy az kívánatos is. A rák is normális természetes reakció, mégse akarjuk. A természetbe előfordul, nem jelenti hogy akarjuk is vagy kellemes lenne. Jó mondhatná hogya szomorúságot se akarjuk, mégis alapérzelem. Igen, meg kell különböztetni az adaptív dolgokat, és a diszfunkcionálisakat. Az adaptív depresszió az ha valóban környezeti tényező váltja ki, pl válás, szeretett személy halála, stb. Itt indokolt a depresszió és nem is érdemes kezelni. Ha elhúzódik, ott már más is belejátszhat a folyamatba. Én a nem megfelelő táplálkozást tartom az egyik oknak, a másik a mozgáshiány illetve napfénykerülés. Ezek amiről írtam mint a gyulladásos elmélet kapcsolja őket össze.
Tehát visszatérve nem minden "rossz rossz. Néha kell egy kis düh, néha kell egy kis szomorúság. Ezeket helyesebb "adekvát" érzelmi reakciónak nevezni, mint diszfunkcionálisnak.
Bárcsak a betegségemre hivatkozna bárki is a családomban. Nemhogy nem hivatkoznak rá, egyenesen azt állítják hogy "nincs is nekem semmi bajom" szóval ez a probléma nem nálunk van.. Ugyanakkor mivel a családnak is van szerepe a kialakulásában, jó lenne ha tudnának változtatni a megnyilatkozásaikon, de nem tudnak. De ugyanezen erővel a páciens se tud változtatni, emiatt vannak a bajok. Ezt néha látni kell hogy ilyen van, idővel elmúlnak, vagy elmúlhatnak a tünetek, de a probléma nem oldódik meg, mint időzített bomba bármikor előjöhet. Itt segíthet a terápia.
Szakirodalmat privátba küldök.
Kedves Margit!
A borderek a párkapcsolatokban viselkednek a leginkább beteg módon. Sokszor bántják a másikat. Erről nem tehetnek, mert az érzelmeik így változnak, de neked sem kell elviselned mindent. Ha fájdalmat okoz neked egy kapcsolatban, és nem lehet ráébreszteni, hogy hogyan ne tegye, akkor szerintem nem biztos, hogy megéri az a kapcsolat. Ha viszont annak tudatában, hogy valószínűleg beteg, neked kevésbé fáj, amivel bánt, akkor érthető, ha mégis megpróbálnád, de akkor is gondolj arra, hogy magadat meg tudd védeni.
A borderline zavarból való gyógyulás nagyon lassú és hosszú folyamat, évek munkája kell hozzá, és az, hogy a borderline személy belássa, hogy nem normális, ahogy viselkedik, és akarjon változtatni rajta. Ebben a környezete tud segíteni, ha ki tudnak alakítani egy olyan nyelvet, amin meg lehet beszélni a problémákat.
Egyetértek.Még annyit írnék hogy igen, a pánikrohamnak van két altípusa, amit nem ugyanúgy kell kezelni, amit te is leírtál. Csak az egyik típusra jó a zacskós módszer, a másikra pont az ellenkezője a jó, a több oxigén bevitel.
Egyetértek.Még annyit írnék hogy igen, a pánikrohamnak van két altípusa, amit nem ugyanúgy kell kezelni, amit te is leírtál. Csak az egyik típusra jó a zacskós módszer, a másikra pont az ellenkezője a jó, a több oxigén bevitel.
Sziasztok!
Segítséget szeretnék kérni Tőletek. Úgy keveredtem ide, h beszélgettem egy ismerősömmel az exemről. Ő saját tapasztalatból ismeri a borderline-t. Az ő elmondásai alapján és azok alapján amiket itt írtatok ráillik a pasira, az exemre, aki elhagyott. Először azt hittem (bocsánat mindenkitől) h csak bunkó velem, bántani akar, bár nem értettem az okát. Viszont ha igaz rá ez a szemelyisegzavar dolog, akkor az egész más. És nagyon szeretem. Akérdésem h hogyan közeledjek hozzá, tegyem-e egyáltalán. Nagyon szeretem és szeretnék segíteni!
nyilván azért is vagyok szkeptikus, mert a saját tapasztalataim rosszak. 20 és 24 éves korom között, tehát mindössze 4 év alatt 20 féle gyógyszert "próbáltak ki" rajtam, amiben volt minden. nyugtató, AD, AP, altató. teljesen nonszensznek tűnik így visszanézve. úgy értem: mégis mit remélnek egy harmadik, vagy negyedik típusú antidepresszánstól, ha az addigiak nem használtak?
egyrészt vannak egyszerűbb esetek, akiknek igenis használ a gyógyszer. beveszi, jól van, évekig tünetmentes, ha megpróbálja elhagyni, egyértelműen visszajönnek a tünetek, ha újraszedi, egyértelműen jobban van. ezek világos, egyszerű helyzetek és relatíve szerencsés emberek.
ezen kívül pedig - tudom, hogy elvileg csak a borderről akartál beszélni, de te is megemlítetted a pánikot pl. - a pánik is olyan, ami többféle tünettel jelentkezhet. ha hiperventillálsz, akkor a papírzacsi jó is lehet. de mi van, ha abból áll a pánikrohamod, hogy szédülsz, félsz a megőrüléstől, a kontroll elvesztésétől, nagyon erős szorongást élsz át, a légzésed mégis normális. ahogy Kiscsillag is írja fentebb. ráadásul, a pánikrohamokban sokszor nem csak maga a roham az, amit le kell győzni, hanem a rohamok között jelentkező félelem, szorongás, az emiatt kialakult depresszió.
ez súlyosabb probléma. de természetesen az is probléma, ha valaki a betegségére fog mindent. ami szerintem nagyon-nagyon fontos, hogy azért, mert valakiről tudom, hogy pszichés beteg, pl. legyen pont a borderline, még nem kell mindent megétenem és elfogadnom tőle, és mindent lenyelni neki, megbocsátani, azt hajtogatni, hogy jaj, szegény, a betegsége az oka, nem tehet róla. nem, mert én is mint családtag, mint barát ugyanolyan értékű ember vagyok, és ha valaki indololatlanul agresszív velem, akkor jogom van rosszul érezni magam, jogom van megsértődni, nem kell mindent magamba fojtanom, hogy a végén én is belebetegedjek. de beszélni kell egymással. oda-vissza. nem azt mondom, hogy támadjuk le a borderline családtagunkat, barátunkat, csak az arra alkalmas pillanatban nyugodtan mondjuk el neki, hogy ránk hogyan hat a viselkedése. mégha tudjuk is a viselkedése okát, mindennek van következménye, és ezt a borderline személynek is tudnia kell.
Idézet tőle: eumateAz jó a ha sikerült megtaláln6od a terapeutádat.
Közben módosult némileg a gondolatom ezzel kapcsolatban amit írtam korábban. Én a borderline kapcsán nyilatkozok, mert azt ismerem, ill. abba vagyok most benne. Tehát előrebocsátom, hogy néha amit írok, megváltozhat nemsokára 1-1 történés hatására (ez is borderline lényeg). Nyilván meg kell vizsgálni ki mondja a dolgokat. Nem csak a mondandó a lényeg. Ha pl. egy 200 kg-os ember tart előadást a diétákról, azt talán kevéssé tartom hitelesnek. "Csináld azt, amit mondasz". Ezzel kapcsolatosan hallottam olyan érvelést, és meg is értem, hogy dehát attól mert ő nem csinálja, attól még lehet igaz. Lásd orvosok akik a legrövidebb ideig élnek... Igen, lehet igaz amit mond... de mégis, engem, minket most szerintem nem az elméleti tankönyvszagú dolgok érdekelnek, hanem a gykorlat. Arra keressük a választ hogy legyünk lelkileg egészségesek, jól? Namost egy ilyen kérdésre a választ szerintem egyértelműen csak egy lelkileg egészséges embertől kaphatunk. Az elméletet lehet tudja egy beteg is, de a gyakorlatot csak egy egészséges, plusz egy olyan aki tudja mit és hogy kell mondani a páciensnek.
Egyébként azért írtam hogy nincs szükség a terápiára, mert aktuálisan negatív élettapasztalat ért, ami miatt ezt gondoltam, de nyilván nem lehet a környezettől elvárni hogy megértsenek, és úgy beszéljenek hozzám ahogy jó lenne... Nyilván ez is a borderline karakter része hogy szeretné ha megértenék, de gyakorlatilag senki nem érti max terap.Ilyen kor jön a döhkitörés. Pont az lenne a lényeg hogy ne legyen ilyenkor dühkitörés... Szóval lényegileg módosítom amit írtam. Igenis jó lenne ha megértenék a pácienst, de a környezettől nem lehet elvárni. Egyedül a terap-tól. Így már nem kell lemondani a terápiáról (természetesen a hatékonytól, aki tudja mit csinál). Most pl nemrég olvastam hogy többféle borderline van. Aki nagyon szuicíd, arra a Linehan féle terápia pl nem is annyira hatékony. Tehát ilyesmire is kell figyelni. Ez egy nagyon sokarcú betegség. Én már csak betegséget írok, valahogy nem jön "zavart" írjak. (itt jön elő a pszichiátria sulykolása...pedig fontosak a szavak: ha megfelelő szavakat alkalmazok, akkor a meglévő problémát nem mélyítem tovább, sokszor maga kezelés ront az állapoton, és azt nem lenne szabad).
A gyógyszerrel kapcsolatban: ha a páciens el tud menni az orvoshoz valahogy, akkor az orvosnak hol van előírva hogy mindenképp antidepresszánst vagy nyugtatót írjon fel? Ha ugyanakkora erővel megtaníthatná a zacskós módszert is pl. ha egyszer az a hatásosabb.Pontosan a pánik kapcsán tudjuk hogy 80-90%-ban hatékonyan gyógyítja (nem kezeli), gyógyítja a pánikot, azaz elmúlik, volt nincs. Egyszóval mind1 hogy mi a módszer, gyógyszer vagy terápia, a lényeg hogy hatékony legyen, de a gyógyszerekről rendre kiderül hogy nem hatékonyak, legfőképp az antidepresszánsok. Ál megoldás. Sok esetben placebo hatás az egész. Erről is vannak tanulmányok. Méghozzá aktív placebo. Az aktív placebo azt jelenti hogy a mellékhatásokkal arányosan nő a gyógyszerhatás. Ha kell belinkelem a vizsglatokat.
De most itt okosakat írhatok, ez nem biztos hogy segít azon, aki alóban rosszul van. Ilyen esetben, oké beveheti a gyógyszert. Az a baj, hogy én most itt hiába kritizálom a szakmát, mert lehetne bőven, tegyük hozzá, de ez azon nem segít aki pl. agorafóbiás. Nem vagyok, de voltam tehát úgy érzem most itt helytálló lehet amit írok. Tehát ilyenkor nem a valódi igazságot keresi az ember, hanem megpróbál megkapaszkodni dolgokban. Nem akar egymásnak ellentmondó dolgokat hallgatni. Mert ok hogy ezek az okosok itt azt írják, hogy nem kell gyógyszer, meg minden, de jelenleg nincs más, nekem most azonnal kell segítség, nem egy elméleti világban akarok élni, hanem most itt kell segítség. Mit tegyek? Na igen... Természetesen menjen el valahova, hisz nincs más. Fontos tudni hogy senki nem gonosz, de sokszor az gyógyszer álmegoldás, hisz a valódíi problémáról tereli el a figyelmet: szedd a gyógyszert, ez tök könnyű. Az emberben ez megerősítődik, mivel arra fog emlékezni hogy ez már egyszer hatott neki, és nem lesz motivált a terápiára... Én nem egyszer ezt tapasztaltam, és olvastam is hogy így működik. A koncepció jónak tűnik "szedd a gyógyszert, míg terápiára alkalmas állapotba nem leszel". Nade igen, szedi, de ha jobban lesz, minek törje magát? Egyrészt nem is biztos hogy tud majd addigra magáról.. vagy bármilyen terápiára alkalmas lesz ,meg ha tud is a tudatában az lesz hogy gyógyszer=megoldás, nem az hogy terápia=megoldás. Ez egy agyi mechanizmus, én csak a valóságot írom le itt. Nem az a lényeg sose hogy a nagy okosok mit gondolnak a kezelésről, hanem hogy a páciens agyába mi van. A terápiákban van egy tudatos szint, és egy érzelmi szint. A tudatos, racionális szint tudja hogy valami jó neki, de sokszor az érzelmi szint ellenkezik... Bármilyen "okos", meg "jó" amit tanácsolnak, de ha az érzelmi agy nem tudja elfogadni, akkor minden igyekezet hiába. Ezért nagyon fontos a pozitív emberi kapcsolat kialakítása a terápiában, hogy a páciens szeressen járni. Ezt sok terapeuta elcseszi. Megintcsak tapasztalatból beszélek, mert mindkét oldalt volt szerencsém megtapasztalni.
A betegségfogalommal vitatkoznék egyébként. Erről is érdekes dolgokat lehet olvasni. Most nem mennék bele, ha érdekel, itt egy érdekes cikk:
https://antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/thomas-szasz-donald-klein-vita.htm
Ettől függetlenül értem mit akartál írni.
Én másként látom a lelki egyensúly kérdését. Szerintem a szervezet sok esetben helyreállítani igyekszik az egyensúlyt, ezért vagyunk egészségesek akár testileg is. A lelki probléma mindig egy valamilyen külső negatív hatás, vagy hatások eredménye által jön létre hosszabb idő alatt... "kórlefolyás" szokták mondani. Én hiszek alapvetően az egészséges és a beteg közötti éles határvonalban, vannak akik nem így látják, ők egy skála mentén gondolkodnak hogy valaki "inkább beteg" vagy "inkább egészséges". Én egyébként azt nevezem betegnek, aki minden igyekezete ellenére nem tud az állapotán változtatni, és ez az állapot akadályozza a munkában, tanulásban, fejlődésben, nincs boldogsága, pozitív emberi kapcsolatai, pozitív érzései, és elmélyült cselekvései. Ha ezek megvannak valamilyen arányban, akkor az ember egészséges, ha nincsenek, akkor beteg. Szerintem ha valaki egyszer egy évben produkál pánikrohamot, akkor az az illető abban a pillanatban éppen beteg, de általában ez ismétlődni szokott.. viszont mondom, én vigyáznék a betegség szó használatával, csak azért használom, mert ez a konvenció, de valjában erről is lehetne vitatkozni, mivel van olyan megközelítés is, hogy az életben nem kell stigmatizálni az embereket. A betegség szó egy bélyeg, amitől nehezen lehet szabadulni... és maga is komoly bajok forrása... nagyon komoly bajoké. Erről írtam hogy a diagnózis fokozza a bajt. Az orvosi beavatkozásnak nem kéne rontani az állapoton "ne árts" szól az orvosi eskü. A pszichiáterek sokszor ártanak. Komoly érvek vannak amellett hogy miért ne nevezzünk egy egy "betegséget" betegsének, hanem csak életproblémának, vagy élethelyzetnek... mivel azon túl lehet jutni.
Azért írtam ezt így, mert a lelki "beteg" igenis komoly ok miatt kerül oda, és a sokféle élettörténetek végülis meghatározott pszichiátriai tünetcsoportba tömöríti az egyéneket. Ha a végtelen számú ok véges számú vonulatot okoz, ott valami mintázat van, ami élesen elválasztja őket a normálistól. Szóval csak arra, hogy az egészséghez nem kell szerencse, az adott mikor megszületünk. A kérdés hogy mitől romlanak el a dolgok. Gondolj bele, a lelki betegek kis hányadát adják a társadalomnak. tehát ez amiíről írsz hogy "szerencse kell hozzá" nem igaz, mert az nekik adott és ők vannak többen. Inkább úgy mondanám hogy balszerencse kell, hogy ne jöjjenek össze a dolgok.
Kiegészítésként csak: a depresszió gyulladásos betegség, a szerotoninhipotézinek már rég leáldozott, ezt csak a pszichiáterektől hallod még mindig, mert érdekük eladni a cuccost neked. A valódi ok a gyulladás, ami más betegségekkel is összefüggésbe hozható pl szívbetegség, rák, autoimmun betegségek. Legalábbis én így olvastam a modern elméleteket. Nem hülyeség, nézz utána.
Én elfogadom es el is hiszem, ha valaki azt írja, h neki valami segít vagy épp nem segít, esetleg árt. Azt is, ha újraértékeli es esetleg más következtetésre jut. Vagy egy ideig nem segít valami, aztán később profitál belőle. Néha terap váltás v gyszer csere segít, máskor az elhagyása v környezetváltozás v váratlan pozitív esemény. Néha semmi. A saját tapasztaat a döntő. Azt a beteg v személyisegzavaros tudja megmondani, h neki mi segített, mi nem.
De egy ember tapasztalatát nem lehet másra ráhúzni. A border szerintem ezerarcú. Van aki itt minden olyat felsorolt, h passzol rá, ami rám nem illik és fordítva. Ami rám jellemző, az rá nem. Egyeb betegségek sem egyforma tünetekkel járnak. Terápia és terápia között is van különbség, meg akkor is, ha a módszer ugyanaz.
Nekem pl a pánikrohamra a zacskó módszer nem alkalmazható, de másnak beválgat. Nekem a megőrüléstől való félelem okozta a rohamot. Zavaró testi tünetet nem okozott. A félelem miatt ugyan a szívem kiugrott a helyéről, de ez nem okozott félelmet mert úgy gondoltam h ez természetes velejárója a félelemnek. Szerencsére kb 6-7 éve nem volt pánikrohamom, spontán szűnt meg. Abban az időszakban (kb fél évig voltak rohamaim) nem jártam orvoshoz és terápiám sem volt.
Sztem nincsenek mindenkinél beváló módszerek és olyan módszer sincs, ami senkinek sem segít. Érdemes próbálkozni mindennel, amiről az ember azt gondolja, hogy segítHET. Ami hosszabb távon sem segít (es ezt nem csak egy pillanatnyi elkeseredés mondatja) azt nem érdemes folytatni. Néha a terap mondja azt, h nincs értelme folytatni.
Az jó a ha sikerült megtalálnod a terapeutádat.
Közben módosult némileg a gondolatom ezzel kapcsolatban amit írtam korábban. Én a borderline kapcsán nyilatkozok, mert azt ismerem, ill. abba vagyok most benne. Tehát előrebocsátom, hogy néha amit írok, megváltozhat nemsokára 1-1 történés hatására (ez is borderline lényeg). Nyilván meg kell vizsgálni ki mondja a dolgokat. Nem csak a mondandó a lényeg. Ha pl. egy 200 kg-os ember tart előadást a diétákról, azt talán kevéssé tartom hitelesnek. "Csináld azt, amit mondasz". Ezzel kapcsolatosan hallottam olyan érvelést, és meg is értem, hogy dehát attól mert ő nem csinálja, attól még lehet igaz. Lásd orvosok akik a legrövidebb ideig élnek... Igen, lehet igaz amit mond... de mégis, engem, minket most szerintem nem az elméleti tankönyvszagú dolgok érdekelnek, hanem a gykorlat. Arra keressük a választ hogy legyünk lelkileg egészségesek, jól? Namost egy ilyen kérdésre a választ szerintem egyértelműen csak egy lelkileg egészséges embertől kaphatunk. Az elméletet lehet tudja egy beteg is, de a gyakorlatot csak egy egészséges, plusz egy olyan aki tudja mit és hogy kell mondani a páciensnek.
Egyébként azért írtam hogy nincs szükség a terápiára, mert aktuálisan negatív élettapasztalat ért, ami miatt ezt gondoltam, de nyilván nem lehet a környezettől elvárni hogy megértsenek, és úgy beszéljenek hozzám ahogy jó lenne... Nyilván ez is a borderline karakter része hogy szeretné ha megértenék, de gyakorlatilag senki nem érti max terap.Ilyen kor jön a döhkitörés. Pont az lenne a lényeg hogy ne legyen ilyenkor dühkitörés... Szóval lényegileg módosítom amit írtam. Igenis jó lenne ha megértenék a pácienst, de a környezettől nem lehet elvárni. Egyedül a terap-tól. Így már nem kell lemondani a terápiáról (természetesen a hatékonytól, aki tudja mit csinál). Most pl nemrég olvastam hogy többféle borderline van. Aki nagyon szuicíd, arra a Linehan féle terápia pl nem is annyira hatékony. Tehát ilyesmire is kell figyelni. Ez egy nagyon sokarcú betegség. Én már csak betegséget írok, valahogy nem jön "zavart" írjak. (itt jön elő a pszichiátria sulykolása...pedig fontosak a szavak: ha megfelelő szavakat alkalmazok, akkor a meglévő problémát nem mélyítem tovább, sokszor maga kezelés ront az állapoton, és azt nem lenne szabad).
A gyógyszerrel kapcsolatban: ha a páciens el tud menni az orvoshoz valahogy, akkor az orvosnak hol van előírva hogy mindenképp antidepresszánst vagy nyugtatót írjon fel? Ha ugyanakkora erővel megtaníthatná a zacskós módszert is pl. ha egyszer az a hatásosabb.Pontosan a pánik kapcsán tudjuk hogy 80-90%-ban hatékonyan gyógyítja (nem kezeli), gyógyítja a pánikot, azaz elmúlik, volt nincs. Egyszóval mind1 hogy mi a módszer, gyógyszer vagy terápia, a lényeg hogy hatékony legyen, de a gyógyszerekről rendre kiderül hogy nem hatékonyak, legfőképp az antidepresszánsok. Ál megoldás. Sok esetben placebo hatás az egész. Erről is vannak tanulmányok. Méghozzá aktív placebo. Az aktív placebo azt jelenti hogy a mellékhatásokkal arányosan nő a gyógyszerhatás. Ha kell belinkelem a vizsglatokat.
De most itt okosakat írhatok, ez nem biztos hogy segít azon, aki alóban rosszul van. Ilyen esetben, oké beveheti a gyógyszert. Az a baj, hogy én most itt hiába kritizálom a szakmát, mert lehetne bőven, tegyük hozzá, de ez azon nem segít aki pl. agorafóbiás. Nem vagyok, de voltam tehát úgy érzem most itt helytálló lehet amit írok. Tehát ilyenkor nem a valódi igazságot keresi az ember, hanem megpróbál megkapaszkodni dolgokban. Nem akar egymásnak ellentmondó dolgokat hallgatni. Mert ok hogy ezek az okosok itt azt írják, hogy nem kell gyógyszer, meg minden, de jelenleg nincs más, nekem most azonnal kell segítség, nem egy elméleti világban akarok élni, hanem most itt kell segítség. Mit tegyek? Na igen... Természetesen menjen el valahova, hisz nincs más. Fontos tudni hogy senki nem gonosz, de sokszor az gyógyszer álmegoldás, hisz a valódíi problémáról tereli el a figyelmet: szedd a gyógyszert, ez tök könnyű. Az emberben ez megerősítődik, mivel arra fog emlékezni hogy ez már egyszer hatott neki, és nem lesz motivált a terápiára... Én nem egyszer ezt tapasztaltam, és olvastam is hogy így működik. A koncepció jónak tűnik "szedd a gyógyszert, míg terápiára alkalmas állapotba nem leszel". Nade igen, szedi, de ha jobban lesz, minek törje magát? Egyrészt nem is biztos hogy tud majd addigra magáról.. vagy bármilyen terápiára alkalmas lesz ,meg ha tud is a tudatában az lesz hogy gyógyszer=megoldás, nem az hogy terápia=megoldás. Ez egy agyi mechanizmus, én csak a valóságot írom le itt. Nem az a lényeg sose hogy a nagy okosok mit gondolnak a kezelésről, hanem hogy a páciens agyába mi van. A terápiákban van egy tudatos szint, és egy érzelmi szint. A tudatos, racionális szint tudja hogy valami jó neki, de sokszor az érzelmi szint ellenkezik... Bármilyen "okos", meg "jó" amit tanácsolnak, de ha az érzelmi agy nem tudja elfogadni, akkor minden igyekezet hiába. Ezért nagyon fontos a pozitív emberi kapcsolat kialakítása a terápiában, hogy a páciens szeressen járni. Ezt sok terapeuta elcseszi. Megintcsak tapasztalatból beszélek, mert mindkét oldalt volt szerencsém megtapasztalni.
A betegségfogalommal vitatkoznék egyébként. Erről is érdekes dolgokat lehet olvasni. Most nem mennék bele, ha érdekel, itt egy érdekes cikk:
https://antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/thomas-szasz-donald-klein-vita.htm
Ettől függetlenül értem mit akartál írni.
Én másként látom a lelki egyensúly kérdését. Szerintem a szervezet sok esetben helyreállítani igyekszik az egyensúlyt, ezért vagyunk egészségesek akár testileg is. A lelki probléma mindig egy valamilyen külső negatív hatás, vagy hatások eredménye által jön létre hosszabb idő alatt... "kórlefolyás" szokták mondani. Én hiszek alapvetően az egészséges és a beteg közötti éles határvonalban, vannak akik nem így látják, ők egy skála mentén gondolkodnak hogy valaki "inkább beteg" vagy "inkább egészséges". Én egyébként azt nevezem betegnek, aki minden igyekezete ellenére nem tud az állapotán változtatni, és ez az állapot akadályozza a munkában, tanulásban, fejlődésben, nincs boldogsága, pozitív emberi kapcsolatai, pozitív érzései, és elmélyült cselekvései. Ha ezek megvannak valamilyen arányban, akkor az ember egészséges, ha nincsenek, akkor beteg. Szerintem ha valaki egyszer egy évben produkál pánikrohamot, akkor az az illető abban a pillanatban éppen beteg, de általában ez ismétlődni szokott.. viszont mondom, én vigyáznék a betegség szó használatával, csak azért használom, mert ez a konvenció, de valjában erről is lehetne vitatkozni, mivel van olyan megközelítés is, hogy az életben nem kell stigmatizálni az embereket. A betegség szó egy bélyeg, amitől nehezen lehet szabadulni... és maga is komoly bajok forrása... nagyon komoly bajoké. Erről írtam hogy a diagnózis fokozza a bajt. Az orvosi beavatkozásnak nem kéne rontani az állapoton "ne árts" szól az orvosi eskü. A pszichiáterek sokszor ártanak. Komoly érvek vannak amellett hogy miért ne nevezzünk egy egy "betegséget" betegsének, hanem csak életproblémának, vagy élethelyzetnek... mivel azon túl lehet jutni.
Azért írtam ezt így, mert a lelki "beteg" igenis komoly ok miatt kerül oda, és a sokféle élettörténetek végülis meghatározott pszichiátriai tünetcsoportba tömöríti az egyéneket. Ha a végtelen számú ok véges számú vonulatot okoz, ott valami mintázat van, ami élesen elválasztja őket a normálistól. Szóval csak arra, hogy az egészséghez nem kell szerencse, az adott mikor megszületünk. A kérdés hogy mitől romlanak el a dolgok. Gondolj bele, a lelki betegek kis hányadát adják a társadalomnak. tehát ez amiíről írsz hogy "szerencse kell hozzá" nem igaz, mert az nekik adott és ők vannak többen. Inkább úgy mondanám hogy balszerencse kell, hogy ne jöjjenek össze a dolgok.
Kiegészítésként csak: a depresszió gyulladásos betegség, a szerotoninhipotézinek már rég leáldozott, ezt csak a pszichiáterektől hallod még mindig, mert érdekük eladni a cuccost neked. A valódi ok a gyulladás, ami más betegségekkel is összefüggésbe hozható pl szívbetegség, rák, autoimmun betegségek. Legalábbis én így olvastam a modern elméleteket. Nem hülyeség, nézz utána.
a teljes kontrollt persze ne vegyük ki a kezéből az embernek, mert valamennyi befolyása mindig van önmaga felett, de néha ez nagyon kevés. és kell a segítség. a terápia, vagy akár a gyógyszer. de a diagnózis legyen csak iránymutató, és ne szentírás, tök mindegy, mi a címke, a lényeg, hogy valami nem működik normálisan, és segítségre van szükség. de hogy milyen segítségre, meddig, és kitől... az folyamatosan változhat. szerintem a kucsszavak: az egyénre szabott kezelés, odafigyelés, valódi törődés.
szerintem félelmetes, milyen sérülékeny is az egyensúly, és mekkora szerencse kell hozzá, hogy egészségesek legyünk.
Köszi a hozzászólást.
A helyzet az, hogy nem minden agyi állapotban (tudati állapot, vagy keresztmetszeti kép) van mód ugyanazzal a hozzáállással viszonyulni egy egy pácienshez. Néha egy empatikus szó segít, néha nem arra van szükség. Néha csak a gyógyszer tud segíteni, mert a páciens azt gondolja neki az használ. Ugyanakkor lehet itt okoskodni, de a végső dolog, az élet úgy is hozza a helyzeteket, amihez könyörtelenül alkalmazkodni kell. Ez formálja a gondolkodást mindig. Ezek a "környezeti tényezők". Nekem sose volt bajom a leíró jellegű pszichológiával, ahol törvényszerűségeket próbálnak felfedezni. A világ megismerése, leírása mindig helyet kell kapjon. Amivel baj szokott lenni a "mit és hogyan csináljunk?" "mit tegyünk hogy jobb legyen"? A cselekvés, a reform, stb. Az ilyesmi megközelítések... Lehetséges hogy önmagukba ezek a megközelítések eleve kódolják a kudarcot?
Nagyon sok paradox helyzet áll elő... Amikor valamit nagyon akarunk és csak azért sem kapjuk meg. máskor meg nem figyelünk rá, és megkapjuk. Ilyen az elalvás, szexuális merevedés, vagy a figyelem... Ha nagyon akarok figyelni, nem figyelek. Ez egy passzív történés, akárcsaka többi felsorolt. Ezért gondolom hogy a terápiák un block eleve kudarcra vannak ítélve. A legjobb terápia ha nincs terápia. Az élet a legjobb terápia.
Igen, az emberektől lehet hideget és meleget is kapni...
Igen, amit írtál az emaptikus meghallgatással.. van benne valami. Nyilván ez a te nézőpontod most, amiből kiindulsz. A lét határozza meg a tudatot szokták mondani. És teljesen igaz. Az igazság amit kimondok, lehet egy adott relációban szubjektív igazság, de tudni kell és ez tény, hogy az életben a történések hoznak új felismeréseket... lehet egy ideig gondolunk valamit, aztán meggondoljuk magunkat. Ez mindig így van. Ez formálja a gondolkodásunkat a világról.
Az jó lenne ha a megoldásra fókuszálás elvezet a megoldásig, de sajnos azt tapasztalni eddig (saját tapasztalat) hogy nekem eddig nem igazán sikerült. Amit görcsösen akartam, nem működött. Ez egy történés, amibe a környezeti tényezők belejátszanak, a szabad akaratnak itt nincs helye. Minden beavatkozás presszió és a presszió sose vezet eredményre se a pozitív se a negatív jellegű. Az "élni és élni hagyni" elve mindig elsőbbséget élvez. Ez a bajom a terápiákkal. Mivel be akarnak avatkozni. Érteni kell a lélek paradox működését, és senki nem akar majd terápiázni. Persze ha valaki felmutat egy hatástanulmányt hogy "nézzétek nekem ez és ez működött" akkor lehet statisztikailag neki igaza van, de a statisztika megintcsak nem rám vonatkozik. Hozok egy példát. Ugye a pánikrohamot jól lehet kezelni viszonylag.. A zacskóba légzés, stb. Állítólag 90%-ban sikeres lehet. Namost ha ennyire nagyonegyszerű én miért nem kaptam ilyen kezelést? Mert nem kaptam, helyette jó kemény antipszichókat kaptam... Teljesen nevetséges mekkora káosz van a mai pszichiátriai ellátásban mennyi egymásnak ellentmondó diagnózis, kezelés, stb. Nincs összhang, ez nem tudomány. Namost a lényeg h nem szűnt meg a pánikom, ugyanúgy félek elmenni, viszont mostanában halványul mert megtapasztaltam hogy ha bemegyek zárt helyekre, nincs problémám... Ez a megtapasztalás kellett ehhez. Ez mindenféle terápia nélkül szűnt meg. Akkor hol van az hogy ez és ez kell a gyógyuláshoz, más nem segít? Az embereket nem lehet uniformizálni hogy az egyénnek mi segít.
Szerintem a terápiára nincs szükség... Mint intézményre nincs szükség. Meg kéne próbálni. Mintha hallottam volna ilyen adatokat, hogy a fejlődő országokban ahol nincs intzéményes pszichiátria vajon miért nincs annyi skizofrén, depressziós? Sok tényezőt figyelembe véve arra jutottak, hogy az ok az intézményes pszichiátriai ellátás és a gyógyszerek hiánya. Konkrétan ez jött ki. Most nincs előttem a cikk, de tudom hogy ez volt benne.
Összességében a külső beavatkozás nem segít akár negatív a terápia akár pozitív. Az embert hagyni kell élni és nem kimondani hogy "gyere ide, én segítek neked". Ennek kimondása mentesítheti az egyént az alól hogy az életében helytálljon. Hivatkozhat a rossz gyerekkorára, a traumáira, a nem tudom millyeire... Addig hivatkozik rá míg elmúlik az élet és nem lesz jobban. Én teljes mértékben így gondolom. Nem kéne ekkora feneket keríteni annak ha valaki néha szomorú és rosszul van. Nem kéne címkéket gyártani rá, és felfújni az egészet. Mint írtam sokszor a kezelés maga a probléma... Az emberi lélek rengeteg paradox működése miatt van ez így. Ha nagyon ráfókuszálok, akkor nem érhetem el... Ezt tudni kell. Mint ahogy azt is hogy a nap keleten kel fel. Ez kőbe vésett tény. Kész. Ezzel ha 10 trilliárd évig próbálok változtatni akkor se fog menni. Ezért nem kell. Szóval én erre alapoznám a "terápiámat". Ja és agyógyserekkel egyetembe az egészet.
Idézet tőle: eumateŐszintén: nem tudom miről írtok de mikor megláttam a miligramokat meg a mennyiségeket láttam h nagyon gyógyszeren van a fókusz. Egyből gyorsabban vert a szíven innen tudom hogy rossz ezzel foglalkoznom és nektek is ezt mondanám h a BORDERLINEBAN NEM A GYÓGYSZER A KULCS!
Kezdem látni ennek a betegségnek a problematikáját (tudom nem betegség tudom de jólesett leírni).
Nagyon érdekes. Vannak azok akik azt mondják hogy értsük meg a pácienst és a maximális empátiára helyezik a hangsúlyt. Ez a Linehan féle megkozelítés. Ehhez kell egy jó terapeuta. Ugye a borderline nagyon trükkös. Ha az ember ezen kattog, ez van a fejében akkor az tuti nem használ de mi is járjon a fejében ha ez a baj? Az a helyzet hogy ha ezen jár az agyam hogy "rosszul vagyok hogy legyek jobban?" Akkor garantált hogy nem leszek jobban. Itt a paradox. Ezt nehéz észrevenni merz ha rosszul vagyok mást se tudok csak ezem gondolkodni. Ez egy játék: megtalálni amitől jobban lehetek ha nem vagyok jól.
Sajnos a betegség periódikus tehát a jobb napok nem garanciák a rosszabb napok ellen. Sokszor eltűnik máskor előjön. Ha jól van az ember az nem garantálja hogy eltűnt a baja. Ha tartósan jól van (legalább 1 év) az már jelenthet valamit...Okot se tudok nagyon mondani...
Az az érdekes hogy a terápiában még a terapeuta legjobb szándéka ellenére is a páciens ki akar lépni. Ez mind amiatt van mert nincsen meg a kommunikációs harmónia. Vannak helyzetek mikor a terapeutának nem kell "megmondani" a frankót mer ezzel elijeszti a pácienst máskor meg ha nem mond semmit az a baj. Egyensúly és helyzetmek megfelelő reakciók megválasztása. Nem mind1 mert 1 1 ilyen probléma és mély érzelmi szinten ellenséges ellenszenves attitűd jelenhet meg a páciensben és terápiának annyi a terap. Legjobb szándéka ellenére. Senki nem gonosz se a szulo se a terap senki de ennek ellenere sokszor rosszat okoznak a paciensnek. Tehat nem a szandek a lenyeg hanem a megvalosulas. A szandekot nem vitatja senki de semmit nem er.
Tehát folytatva. Az egyik megkozelítést elmondtam. A másik ha tökéletesen nem figyelek a páciensre hagyom h létezzen és szabadságot adok neki. Nem keltek benne negatív érzelmeket, békén hagyom. Hadd talalja meg a maga kis útját. Ha elfoglalja magát már fél siker legalább addig nincs szarul es kesz orom.
Ha nagyon ráfókuszálok a bajomra pont emiatt nem lesz jobb mert a probléma korul járnak a gondolatok és ez emlékeztet arra hogy "problema problema problema". Ha egyáltalán nem fókuszálok akkor meg az a baj hogy érzéketlennek leszek minősítve hogy nem figyelek a páciensre.
Nekem személyes szubjektív megfigyelésem hogy szerencsés a pácienst békén hagyni.
Mint olyan hogy pszichoterápia nem létezik szerintem. Az ember ilyenkor arra gondol hogy az életből kiragadottan majd "helyre raknak" ez egy káros gondolat. Ez az alapprobléma. Nem ìgy kéne nézni. Ezt minden terapeutának ki kéne fejeznie a LEGELEJÉN mantra szerűen. Az éltetben való boldogulásunkat támogatják maximum.
Nem kéne ezen kívül diagnosztizálni se. "Problémának" kéne hívni ezeket. Az hogy én is betegségnek hívtam az elején az irtózatos sok kondicionálás miatt van amit pszichiáterektől hall az ember. Beleégett a tudatunkba ez hogy betegnek gondoljuk magunkat. Ez egyértelműen káros.
Amit még látok hogy a terápia legeslegfontosabb fókusza az kell hogy legyen hogy a páciens jól érezze magát. Pozitív érzelmei legyenek nem pedig a negatív negatív negatív. Ez az irtó sok negatívra való fókusz elrettentő. "Ha ez a terápia akkor inkább nem gyógyulok meg" Jól látszik hogy egyik kimenet se szerencsés.
Szóval a felelősség 100%-ig a terápián van. "Ne okozzunk kárt" ezt is szem előtt kell tartani. A pácienst nem lehet semmi miatt felelősségre vonni. Az a lényeg hogy rá is hangolódunk (megértjük min megy keresztül) ez nagyon fontoa. Ugyanakkor nem a problémára fókuszálunk mert abból nem megoldás lesz hanem még több probléma. A vonzás torvénye is ezt mondja. Nem ertek m8nden reszevel egyet de az igaz hogy ha a fókusz a problémán van akkor nem lesz megoldás. A fókusz a "megoldás"-om se lehet mert az is a probléma egyik oldala. Tehát ez a megkozelítés kuka. Sokszor kégis azt látni h ezen csungenek terápiában. Nem a terápiával mint olyannal van a baj hanem ezzel a megkozelítéssel. Helyette inkább mint írtam olyan körülmények megteremtése lenne a cél amiben jól érezheti magát a páciens. Amiben nincs zavarva a mindennapi élete. Amikor krízis van akkor meg egyértelműen az a cél hogy az megszűnjön. Azt a folyamatot kellene nyomon követni hogy mi az ami a krízist kiváltja. Ha ez tényszerűen megvan akkor kezelni. Semmi rendkìvüli nincs ebben ugyanakkor még mindig azt érzem hogy nagyon nincs ebben előremutató felfedezés.
Én a terápiás célt abba látom ha a páciens gondolatai nem maga korul es a problemai korul jarnak, nem gondolja magát betegnek hanem nyitott tud lenni a világ felé olvas filmet néz tanul hobbijának él vagy szocializálódik esetleg elhivatottan dolgozik. Úgy gondolom hogy egy "borderline" sorsa sincs megpecsételve. Amit fontosnak látok hogy az orvosi vagy pszichológiai szakma mit kozvetit, kommunikal mert oriasi bajok vannak ezzel. Mindig a fejetol buzlik a hal. Egyebkent ha valakit erdekel en rendeznek uleseket borderlineoknak. Barmirol lehetne beszelni ott akar a bajairol akar masrol. A lenyeg a kozos eltoltott ido kozossegi elmeny lenne ahova szivesen jar az ember es nem egy "terapias" csoport vagy hasonlo szornyuseg hanem emberek akik ugyanolyanok mint a masik nincs belyeg nincs lenezes nincs lekicsinyles ugyanakkor ha a problemarol van szo mindenkinek meg lesz hallgatva a szava, el lehet mondani, lehet otletelni. Hiszem hogy ahogy egymassal banunk es amit kommunikalunk igenis oriasi mertekben hatassal van a lelkiallapotunkra es a negativ kommunikacio es hatasok azok amik a lelki problemakat okozzak. Ezeket kell kiiktatni.
Szia!
Minden beregségnél, személyiségzavarnál nagy és fontos cél, hogy az embernek legyen elég hasznos és örömteli elfoglaltsága. Ha ezt eléri valaki és tartósan megy neki, az már fél siker. Tapasztalatból tudom, h ez önmagában nem garancia arra, h nem fog a gondjain rágódni, jól érzi magát.
Szörnyű, amikor valaki szeretne, de nem tudja azt azt életet élni (pl dolgozni, tanulni, szórakozni) amit szeretne, de az sem könnyű amikor azt csinálja, amit eltervezett, de a tünetei miatt sokat kínlódik közben.
Sokszor az egészséges embereket is időnként megviseli, lehúzza a munkahely. Vannak jobb, vannak rosszabb helyek. Én olyan helyen dolgozok, ami sok szempontból laza, átlagosnál jobb a légkör, mégis látok ideges, hulla fáradt kollégákat...
Minél többet van valaki emberek között, annál több pozitív és negatív élmény éri. Utóbbiakon nem mindenki tud rugalmasan átlendülni.
A problémára vagy a megoldásra való fókuszálás helyett szerinted mi lenne jó a terápiában? Neked mi segítene?
Ha a megoldásra való fókuszálás elvezet a megoldásig az azért hasznos. Ha egyáltalán nem lehet v nem lehet valamit rövid időn belül megoldani, akkor az empatikus meghallgatás is fél siker.
Őszintén: nem tudom miről írtok de mikor megláttam a miligramokat meg a mennyiségeket láttam h nagyon gyógyszeren van a fókusz. Egyből gyorsabban vert a szíven innen tudom hogy rossz ezzel foglalkoznom és nektek is ezt mondanám h a BORDERLINEBAN NEM A GYÓGYSZER A KULCS!
Kezdem látni ennek a betegségnek a problematikáját (tudom nem betegség tudom de jólesett leírni).
Nagyon érdekes. Vannak azok akik azt mondják hogy értsük meg a pácienst és a maximális empátiára helyezik a hangsúlyt. Ez a Linehan féle megkozelítés. Ehhez kell egy jó terapeuta. Ugye a borderline nagyon trükkös. Ha az ember ezen kattog, ez van a fejében akkor az tuti nem használ de mi is járjon a fejében ha ez a baj? Az a helyzet hogy ha ezen jár az agyam hogy "rosszul vagyok hogy legyek jobban?" Akkor garantált hogy nem leszek jobban. Itt a paradox. Ezt nehéz észrevenni merz ha rosszul vagyok mást se tudok csak ezem gondolkodni. Ez egy játék: megtalálni amitől jobban lehetek ha nem vagyok jól.
Sajnos a betegség periódikus tehát a jobb napok nem garanciák a rosszabb napok ellen. Sokszor eltűnik máskor előjön. Ha jól van az ember az nem garantálja hogy eltűnt a baja. Ha tartósan jól van (legalább 1 év) az már jelenthet valamit...Okot se tudok nagyon mondani...
Az az érdekes hogy a terápiában még a terapeuta legjobb szándéka ellenére is a páciens ki akar lépni. Ez mind amiatt van mert nincsen meg a kommunikációs harmónia. Vannak helyzetek mikor a terapeutának nem kell "megmondani" a frankót mer ezzel elijeszti a pácienst máskor meg ha nem mond semmit az a baj. Egyensúly és helyzetmek megfelelő reakciók megválasztása. Nem mind1 mert 1 1 ilyen probléma és mély érzelmi szinten ellenséges ellenszenves attitűd jelenhet meg a páciensben és terápiának annyi a terap. Legjobb szándéka ellenére. Senki nem gonosz se a szulo se a terap senki de ennek ellenere sokszor rosszat okoznak a paciensnek. Tehat nem a szandek a lenyeg hanem a megvalosulas. A szandekot nem vitatja senki de semmit nem er.
Tehát folytatva. Az egyik megkozelítést elmondtam. A másik ha tökéletesen nem figyelek a páciensre hagyom h létezzen és szabadságot adok neki. Nem keltek benne negatív érzelmeket, békén hagyom. Hadd talalja meg a maga kis útját. Ha elfoglalja magát már fél siker legalább addig nincs szarul es kesz orom.
Ha nagyon ráfókuszálok a bajomra pont emiatt nem lesz jobb mert a probléma korul járnak a gondolatok és ez emlékeztet arra hogy "problema problema problema". Ha egyáltalán nem fókuszálok akkor meg az a baj hogy érzéketlennek leszek minősítve hogy nem figyelek a páciensre.
Nekem személyes szubjektív megfigyelésem hogy szerencsés a pácienst békén hagyni.
Mint olyan hogy pszichoterápia nem létezik szerintem. Az ember ilyenkor arra gondol hogy az életből kiragadottan majd "helyre raknak" ez egy káros gondolat. Ez az alapprobléma. Nem ìgy kéne nézni. Ezt minden terapeutának ki kéne fejeznie a LEGELEJÉN mantra szerűen. Az éltetben való boldogulásunkat támogatják maximum.
Nem kéne ezen kívül diagnosztizálni se. "Problémának" kéne hívni ezeket. Az hogy én is betegségnek hívtam az elején az irtózatos sok kondicionálás miatt van amit pszichiáterektől hall az ember. Beleégett a tudatunkba ez hogy betegnek gondoljuk magunkat. Ez egyértelműen káros.
Amit még látok hogy a terápia legeslegfontosabb fókusza az kell hogy legyen hogy a páciens jól érezze magát. Pozitív érzelmei legyenek nem pedig a negatív negatív negatív. Ez az irtó sok negatívra való fókusz elrettentő. "Ha ez a terápia akkor inkább nem gyógyulok meg" Jól látszik hogy egyik kimenet se szerencsés.
Szóval a felelősség 100%-ig a terápián van. "Ne okozzunk kárt" ezt is szem előtt kell tartani. A pácienst nem lehet semmi miatt felelősségre vonni. Az a lényeg hogy rá is hangolódunk (megértjük min megy keresztül) ez nagyon fontoa. Ugyanakkor nem a problémára fókuszálunk mert abból nem megoldás lesz hanem még több probléma. A vonzás torvénye is ezt mondja. Nem ertek m8nden reszevel egyet de az igaz hogy ha a fókusz a problémán van akkor nem lesz megoldás. A fókusz a "megoldás"-om se lehet mert az is a probléma egyik oldala. Tehát ez a megkozelítés kuka. Sokszor kégis azt látni h ezen csungenek terápiában. Nem a terápiával mint olyannal van a baj hanem ezzel a megkozelítéssel. Helyette inkább mint írtam olyan körülmények megteremtése lenne a cél amiben jól érezheti magát a páciens. Amiben nincs zavarva a mindennapi élete. Amikor krízis van akkor meg egyértelműen az a cél hogy az megszűnjön. Azt a folyamatot kellene nyomon követni hogy mi az ami a krízist kiváltja. Ha ez tényszerűen megvan akkor kezelni. Semmi rendkìvüli nincs ebben ugyanakkor még mindig azt érzem hogy nagyon nincs ebben előremutató felfedezés.
Én a terápiás célt abba látom ha a páciens gondolatai nem maga korul es a problemai korul jarnak, nem gondolja magát betegnek hanem nyitott tud lenni a világ felé olvas filmet néz tanul hobbijának él vagy szocializálódik esetleg elhivatottan dolgozik. Úgy gondolom hogy egy "borderline" sorsa sincs megpecsételve. Amit fontosnak látok hogy az orvosi vagy pszichológiai szakma mit kozvetit, kommunikal mert oriasi bajok vannak ezzel. Mindig a fejetol buzlik a hal. Egyebkent ha valakit erdekel en rendeznek uleseket borderlineoknak. Barmirol lehetne beszelni ott akar a bajairol akar masrol. A lenyeg a kozos eltoltott ido kozossegi elmeny lenne ahova szivesen jar az ember es nem egy "terapias" csoport vagy hasonlo szornyuseg hanem emberek akik ugyanolyanok mint a masik nincs belyeg nincs lenezes nincs lekicsinyles ugyanakkor ha a problemarol van szo mindenkinek meg lesz hallgatva a szava, el lehet mondani, lehet otletelni. Hiszem hogy ahogy egymassal banunk es amit kommunikalunk igenis oriasi mertekben hatassal van a lelkiallapotunkra es a negativ kommunikacio es hatasok azok amik a lelki problemakat okozzak. Ezeket kell kiiktatni.
Idézet tőle: Vica1333Idézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: Vica1333ne haragudjatok, hogy nem a témához kapcsolódik, de GYORS segítség kellene.
nem múlik a kényszerbetegségem, újra tépem a hajam, ma megyek vissza a doktornőhöz, DULODET-et szedek, meg rivotrilt. térjünk át más gyógyszerre: ? parrot ajánlott egyet, de attól meg hízni lehet, olyat nem szeretnék....
Tipp? ötlet? vagy több rivotril? köszönöm
Több rivo semmiképp.
Mit ajánlott? Titok?
roxána! Több rivotrilt ajánlott... reggel 0, 5 mg, délben is, este 2 mg... túl sok?
A dokinő több rivo-t ajánlott? Akkor ez hülye.
Menjünk már át a gyógyszer topikba.
Idézet tőle: roxána2.0[quote=Vica1333]
ne haragudjatok, hogy nem a témához kapcsolódik, de GYORS segítség kellene.
nem múlik a kényszerbetegségem, újra tépem a hajam, ma megyek vissza a doktornőhöz, DULODET-et szedek, meg rivotrilt. térjünk át más gyógyszerre: ? parrot ajánlott egyet, de attól meg hízni lehet, olyat nem szeretnék....
Tipp? ötlet? vagy több rivotril? köszönöm
Több rivo semmiképp.
Mit ajánlott? Titok?
roxána! Több rivotrilt ajánlott... reggel 0, 5 mg, délben is, este 2 mg... túl sok?
Több rivotrilt ajánlott, más gyógyszert nem....este 2 mg, reggel 0,5 mg, délben 0, 5 mg... túl sok?
Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagMesélj majd a fejleményekről!
Köszi az érdeklődést.
Szóval lementem hozzá. Egy ezo-bezo könyvet vittem magammal, nagyon szép állapotú. Ajándékba kaptam, de nem tetszett. (Megmondtam neki, hogy ajándékba kaptam, de nem tetszett. Így fogadta el. Nagyon örült neki, úgy láttam.) Mákom volt, mert csoki kiesett volna, mert cukros, macska kaja szó szerint halmokban áll.
A sebe csúnya (be van kötve, de látszik, hogy be van dagadva), de nagyon szépen ellátták. Tetanuszt is kapott. Fertőtleníteni még ő fertőtlenítette le, mielőtt bement a kórházba.
Tök normális volt. Hát aztán meglátjuk... A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve vagy mi. Lassan már rettegek jót tenni.
Örülök, h jól sikerült a találka.
Köszi. 
Idézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagMesélj majd a fejleményekről!
Köszi az érdeklődést.
Szóval lementem hozzá. Egy ezo-bezo könyvet vittem magammal, nagyon szép állapotú. Ajándékba kaptam, de nem tetszett. (Megmondtam neki, hogy ajándékba kaptam, de nem tetszett. Így fogadta el. Nagyon örült neki, úgy láttam.) Mákom volt, mert csoki kiesett volna, mert cukros, macska kaja szó szerint halmokban áll.
A sebe csúnya (be van kötve, de látszik, hogy be van dagadva), de nagyon szépen ellátták. Tetanuszt is kapott. Fertőtleníteni még ő fertőtlenítette le, mielőtt bement a kórházba.
Tök normális volt. Hát aztán meglátjuk... A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve vagy mi. Lassan már rettegek jót tenni.
Örülök, h jól sikerült a találka.
*Átmásoltam a másik topicba*
Idézet tőle: KiscsillagMesélj majd a fejleményekről!
Köszi az érdeklődést.
Szóval lementem hozzá. Egy ezo-bezo könyvet vittem magammal, nagyon szép állapotú. Ajándékba kaptam, de nem tetszett. (Megmondtam neki, hogy ajándékba kaptam, de nem tetszett. Így fogadta el. Nagyon örült neki, úgy láttam.) Mákom volt, mert csoki kiesett volna, mert cukros, macska kaja szó szerint halmokban áll.
A sebe csúnya (be van kötve, de látszik, hogy be van dagadva), de nagyon szépen ellátták. Tetanuszt is kapott. Fertőtleníteni még ő fertőtlenítette le, mielőtt bement a kórházba.
Tök normális volt. Hát aztán meglátjuk... A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve vagy mi. Lassan már rettegek jót tenni.
Idézet tőle: szonyecska"logikailag nem állja meg a helyét" - írod. ezzel az a baj, hogy egy személyiségzavaros ember gondolkodása, az érzelmei pedig pláne nem mindig logikusak. különben azt sem élné át a legtöbb border, hogy egyik pillanatban rajong vkiért, a másikban gyűlöli. hiszen abban sincs logika.
valamint egy dühroham alatt hangosan xy-t hibáztatni vmiért nem jelenti, hogy egy óra múlva csendben és egyedül nem tudom pontosan, hogy az én hibám volt és nem érzek miatta lelkiismeret-furdalást.
ami még fontos szerintem, hogy ezek a diagnózisok csupán címkék, amiket azért aggatnak az emberre, hogy vmi irányt mutassanak az orvosoknak, betegek halmazait hozzák vele létre, de soha nem szabad elfelejteni, hogy mindig csak az egyént kell nézni. mert minden ember totálisan egyedi, ha ugyanaz a diagnózisa, ha nem.
nem szabad túl komolyan venni a diagnózisokat. vannak amúgy is divatok, irányzatok a pszichiátriában, bizonyos időszakokban egy-egy diagnózis felkapottabb. de attól, hogy vki megkap egy adott dg-t, nem lesz rá automatikusan jellemző annak összes tankönyvben felsorolt tünete, és lehetnek ellentmondó tünetei is. attól is függ, kit hogyan diagnosztizálnak, hogy milyen orvoshoz kerül, mennyit foglalkoznak vele, mennyire nyílik meg, mennyire van idő megismerni a tüneteit. sőt... mennyire nyomják el a gyógyszerek a tüneteit, és milyen tüneteket köszönhet csak a gyógyszerek mellékhatásainak...
+ még egy gondolat: lehetséges egyszerre másokat és önmagad is okolni.
én hivatalosan borderline voltam, de komoly lelkifurdalásom volt a viselkedésem miatt sokszor. és bocsánatot is tudtam kérni, noha ez nem akadályozott meg abban, hogy ugyanazokat a hibákat újra elkövessem.
de a lényeg, hogy nem olyan fekete-fehér ez, ahogy te lefested.
Nagyon jót írtál szerintem. Köszönöm.
Idézet tőle: Vica1333ne haragudjatok, hogy nem a témához kapcsolódik, de GYORS segítség kellene.
nem múlik a kényszerbetegségem, újra tépem a hajam, ma megyek vissza a doktornőhöz, DULODET-et szedek, meg rivotrilt. térjünk át más gyógyszerre: ? parrot ajánlott egyet, de attól meg hízni lehet, olyat nem szeretnék....
Tipp? ötlet? vagy több rivotril? köszönöm
Több rivo semmiképp.
Mit ajánlott? Titok?
Szia Vica! Nem biztos, hogy hízlal az olanzapin, én is azt szedek és nem híztam meg.
ne haragudjatok, hogy nem a témához kapcsolódik, de GYORS segítség kellene.
nem múlik a kényszerbetegségem, újra tépem a hajam, ma megyek vissza a doktornőhöz, DULODET-et szedek, meg rivotrilt. térjünk át más gyógyszerre: ? parrot ajánlott egyet, de attól meg hízni lehet, olyat nem szeretnék....
Tipp? ötlet? vagy több rivotril? köszönöm
Idézet tőle: szonyecska"logikailag nem állja meg a helyét" - írod. ezzel az a baj, hogy egy személyiségzavaros ember gondolkodása, az érzelmei pedig pláne nem mindig logikusak. különben azt sem élné át a legtöbb border, hogy egyik pillanatban rajong vkiért, a másikban gyűlöli. hiszen abban sincs logika.
valamint egy dühroham alatt hangosan xy-t hibáztatni vmiért nem jelenti, hogy egy óra múlva csendben és egyedül nem tudom pontosan, hogy az én hibám volt és nem érzek miatta lelkiismeret-furdalást.
ami még fontos szerintem, hogy ezek a diagnózisok csupán címkék, amiket azért aggatnak az emberre, hogy vmi irányt mutassanak az orvosoknak, betegek halmazait hozzák vele létre, de soha nem szabad elfelejteni, hogy mindig csak az egyént kell nézni. mert minden ember totálisan egyedi, ha ugyanaz a diagnózisa, ha nem.
nem szabad túl komolyan venni a diagnózisokat. vannak amúgy is divatok, irányzatok a pszichiátriában, bizonyos időszakokban egy-egy diagnózis felkapottabb. de attól, hogy vki megkap egy adott dg-t, nem lesz rá automatikusan jellemző annak összes tankönyvben felsorolt tünete, és lehetnek ellentmondó tünetei is. attól is függ, kit hogyan diagnosztizálnak, hogy milyen orvoshoz kerül, mennyit foglalkoznak vele, mennyire nyílik meg, mennyire van idő megismerni a tüneteit. sőt... mennyire nyomják el a gyógyszerek a tüneteit, és milyen tüneteket köszönhet csak a gyógyszerek mellékhatásainak...
+ még egy gondolat: lehetséges egyszerre másokat és önmagad is okolni.
én hivatalosan borderline voltam, de komoly lelkifurdalásom volt a viselkedésem miatt sokszor. és bocsánatot is tudtam kérni, noha ez nem akadályozott meg abban, hogy ugyanazokat a hibákat újra elkövessem.
de a lényeg, hogy nem olyan fekete-fehér ez, ahogy te lefested.
Egyetértek. Sok borderes vonás nagyon jellemző rám míg mások kicsit sem és más is mondta, h hasonlóan van ezzel. Csak neki épp forditva, ami rám jellemző, rá nem. Sztem ritka eset, h valakire minden passzol.
A hallucinációm sem tudják könnyen besorolni, mert a bordernél nem szokott tartósan fennálni, vizuális halu sem jellemző. (nekem az is volt). A borderen túlmutat, skizó diaghoz viszont kevésnek találják a tartós halut + téveszmét. A szoc készsegeim, kognitív funkcióim nem arra utalnak, h skizó vagyok. Ezek hanyatlani szoktak. Skizofréniánál gyakori h ezek miatt a funkcionáló képesseg romlik. Rám ez sem jellemző.
Valóban nem olyan fekete-fehér ez.
Idézet tőle: RedIdézet tőle: babarczyeszterHonnan veszed, hogy nem éreznek a borderek bűntudatot?
Onnan hogy ilyet én sehol nem olvastam. Ellenben azt igen és tapasztaltam is személyesen és itt a Búrán is hogy bármi történik, a borderek mindenért másokat okolnak. Ne mondjátok hogy nem ismerős!
Na már most van X aki borderline és mindenért Y-t és Z-t okolja. Akkor X hogy érezhet bűntudatot ha ő a saját meglátása szerint nem hibás semmiért???
Köszönöm és értékelem is hogy hozzászóltok a témához. És örülök is neki, de hatalmas itt az ellentmondás.
Azt viszont mindenhol olvastam és tapasztaltam is, hogy a borderek egy rakás szarnak érzik magukat, már reggel ahogy felébrednek. Az önbecsülésük az kb. a nullával egyenlő. stb. Depressziósan én is érzem úgyhogy tudom mi ez az érzés. A volt barátnőmön napi szinten tapasztaltam. Na már most ezt úgy hívják hogy önértékelési zavar (legalábbis azt hiszem ez a neve). Ugyanis a border akkor is szarnak érzi magát esetleg hibáztatja is valami miatt magát, ha semmi sem történt. Ellenben ha valami történik akkor hirtelen másokat kezd okolni érte és rögtön elmúlik az az érzése hogy ő egy rakás szar.
Szerintem ti keveritek az önértékelési zavart a lelkiismeretfurdalással, bűntudattal. Illetve nem is kerveritek hanem azonosítjátok a kettőt. Na már most attól hogy a macskát kutyának hívjátok attól az még nem fog ugatni. Persze lehet azzal jönni hogy na és, mindkettő állat. Igen, de hatalmas a különbség.
Amúgy köszönöm hogy beszélgettek velem erről. Engem azért érdekel mert nagyon szeretném megérteni a volt barátnőmet. Sokat gondolok rá és aggódom is érte mindig. Viszont hogy könnyebb legyen túllépni rajta próbálom megérteni hogy mi is történt.
Szeretném azt is leszögezni hogy nem akarok én itt egy bordert sem megbántani ezzel. Sőt köszönöm hogy segítetek abban hogy megértsem ezt a betegséget. Ugyanis teljesen más mint a mániás depresszió (nem is értem hogy keverhetik össze, de ebbe ne itt menjünk bele). Keveset tudok erről a betegségről éppen ezért igyekszem elhinni amit mondotok, viszont azt hogy a borderek lelkiismeretfurdalás éreznének - bár próbálom elhinni - de logikailag nem állja meg a helyét. Ugyanis ha az embernek bűntudata van, akkor magát okolja és nem másokat.
Amikor elpusztul a virágom, látom h a macskám több törődést igényelne, akkor bűntudatom, lelkiismeret furdalásom van velük szemben.
Én nem szoktam egy rakás szarnak érezni magam, de az ellenkezőjét sem. Fel tudok sorolni egy rakás jó tulajdonságomat, erősségeimet és sok rossz tulajdonságaimat is, illetve azokat amikben nem vagyok ügyes. Szval én úgy élem meg magam, mint aki jóból és rosszból van összegyúrva. Ugyanígy látok másokat is. Nincs ez a gyűlöllek-szeretlek érzés váltakozása. Ha dühös vagyok sem érzem azt, h a másik csupa rosszaságból állna és akkor sem idealizálom, amikor épp nincs semmi konfliktus köztünk.
Ennek ellenére van egy enyhe szoc fóbom, ami mögött az IS áll, h félek attól h a másik ember veszekedni kezd v agresszív lesz. Ha valaki felemeli a hangját és viszonylag közel állok hozzá reflexszerűen hátrébb megyek akkor is, ha tudom h sosem ütne meg.
Igyekszek olyan irányba terelni az életem (pl tanulás, mhely, emberi kapcsolatok), ahol a Jó oldalamra (tulajdonságok, készségek) támaszkodva boldogulni tudok és nincs v kevéssé szükséges hozzá, ami nem az erősségem.
Párkapcsolatban sosem éreztem azt, h mindenről a másik tehet, neki is, nekem is volt hibám, de nem sokat beszéltünk ezekről, az egyik exemmel (2 évig jártunk) komolyabb veszekedésünk egyszer sem volt, a másik két exemmel sem veszekedtünk gyakran, sokszor szenvedtünk egymás mellett, de ez nem volt téma. Amikor már elmélyültebb volt a gondunk, a jövőbeli elképzeléseink ütköztek, mindketten szakítás pártiak voltunk.
Köszönöm.
Igyekszem megérteni, de mivel nekem az érzelmeim soha nem változnak így nagyon nehéz.
"logikailag nem állja meg a helyét" - írod. ezzel az a baj, hogy egy személyiségzavaros ember gondolkodása, az érzelmei pedig pláne nem mindig logikusak. különben azt sem élné át a legtöbb border, hogy egyik pillanatban rajong vkiért, a másikban gyűlöli. hiszen abban sincs logika.
valamint egy dühroham alatt hangosan xy-t hibáztatni vmiért nem jelenti, hogy egy óra múlva csendben és egyedül nem tudom pontosan, hogy az én hibám volt és nem érzek miatta lelkiismeret-furdalást.
ami még fontos szerintem, hogy ezek a diagnózisok csupán címkék, amiket azért aggatnak az emberre, hogy vmi irányt mutassanak az orvosoknak, betegek halmazait hozzák vele létre, de soha nem szabad elfelejteni, hogy mindig csak az egyént kell nézni. mert minden ember totálisan egyedi, ha ugyanaz a diagnózisa, ha nem.
nem szabad túl komolyan venni a diagnózisokat. vannak amúgy is divatok, irányzatok a pszichiátriában, bizonyos időszakokban egy-egy diagnózis felkapottabb. de attól, hogy vki megkap egy adott dg-t, nem lesz rá automatikusan jellemző annak összes tankönyvben felsorolt tünete, és lehetnek ellentmondó tünetei is. attól is függ, kit hogyan diagnosztizálnak, hogy milyen orvoshoz kerül, mennyit foglalkoznak vele, mennyire nyílik meg, mennyire van idő megismerni a tüneteit. sőt... mennyire nyomják el a gyógyszerek a tüneteit, és milyen tüneteket köszönhet csak a gyógyszerek mellékhatásainak...
+ még egy gondolat: lehetséges egyszerre másokat és önmagad is okolni.
én hivatalosan borderline voltam, de komoly lelkifurdalásom volt a viselkedésem miatt sokszor. és bocsánatot is tudtam kérni, noha ez nem akadályozott meg abban, hogy ugyanazokat a hibákat újra elkövessem.
de a lényeg, hogy nem olyan fekete-fehér ez, ahogy te lefested.
Idézet tőle: babarczyeszterHonnan veszed, hogy nem éreznek a borderek bűntudatot?
Onnan hogy ilyet én sehol nem olvastam. Ellenben azt igen és tapasztaltam is személyesen és itt a Búrán is hogy bármi történik, a borderek mindenért másokat okolnak. Ne mondjátok hogy nem ismerős!
Na már most van X aki borderline és mindenért Y-t és Z-t okolja. Akkor X hogy érezhet bűntudatot ha ő a saját meglátása szerint nem hibás semmiért???
Köszönöm és értékelem is hogy hozzászóltok a témához. És örülök is neki, de hatalmas itt az ellentmondás.
Azt viszont mindenhol olvastam és tapasztaltam is, hogy a borderek egy rakás szarnak érzik magukat, már reggel ahogy felébrednek. Az önbecsülésük az kb. a nullával egyenlő. stb. Depressziósan én is érzem úgyhogy tudom mi ez az érzés. A volt barátnőmön napi szinten tapasztaltam. Na már most ezt úgy hívják hogy önértékelési zavar (legalábbis azt hiszem ez a neve). Ugyanis a border akkor is szarnak érzi magát esetleg hibáztatja is valami miatt magát, ha semmi sem történt. Ellenben ha valami történik akkor hirtelen másokat kezd okolni érte és rögtön elmúlik az az érzése hogy ő egy rakás szar.
Szerintem ti keveritek az önértékelési zavart a lelkiismeretfurdalással, bűntudattal. Illetve nem is kerveritek hanem azonosítjátok a kettőt. Na már most attól hogy a macskát kutyának hívjátok attól az még nem fog ugatni. Persze lehet azzal jönni hogy na és, mindkettő állat. Igen, de hatalmas a különbség.
Amúgy köszönöm hogy beszélgettek velem erről. Engem azért érdekel mert nagyon szeretném megérteni a volt barátnőmet. Sokat gondolok rá és aggódom is érte mindig. Viszont hogy könnyebb legyen túllépni rajta próbálom megérteni hogy mi is történt.
Szeretném azt is leszögezni hogy nem akarok én itt egy bordert sem megbántani ezzel. Sőt köszönöm hogy segítetek abban hogy megértsem ezt a betegséget. Ugyanis teljesen más mint a mániás depresszió (nem is értem hogy keverhetik össze, de ebbe ne itt menjünk bele). Keveset tudok erről a betegségről éppen ezért igyekszem elhinni amit mondotok, viszont azt hogy a borderek lelkiismeretfurdalás éreznének - bár próbálom elhinni - de logikailag nem állja meg a helyét. Ugyanis ha az embernek bűntudata van, akkor magát okolja és nem másokat.
Idézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagRoxy, sajnálom.
Köszi. 🙂
Brüh, mit tegyek?
A macskák karmolása és harapása veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint a kutyáké.
Meg kéne kérdeznem tőle, elment-e orvoshoz...
Macska nem harap nagyot, nem karmol mélyen (nem marad heg). Fertőtlenítés valszeg elég. Nem hiszem, h komoly baja van.
Az sztem jól esne neki, ha megkérdeznéd hogy van, esetleg valami bocsi csokit vinnél v más apróságot.
Köszi, Csillag... Csokira gondoltam én is... Lehet, pia kéne. :)))
Csoki, növény, cicakaja, bármi apróság.
Ha nekem valaki cicakaját hozna egy ilyen eset után tuti, h nem tudnék haragudni v dühöt érezni.
Oksa, köszi köszi Csillag. Macskakaja, that's it. 🙂
Mesélj majd a fejleményekről!
Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagRoxy, sajnálom.
Köszi. 🙂
Brüh, mit tegyek?
A macskák karmolása és harapása veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint a kutyáké.
Meg kéne kérdeznem tőle, elment-e orvoshoz...
Macska nem harap nagyot, nem karmol mélyen (nem marad heg). Fertőtlenítés valszeg elég. Nem hiszem, h komoly baja van.
Az sztem jól esne neki, ha megkérdeznéd hogy van, esetleg valami bocsi csokit vinnél v más apróságot.
Köszi, Csillag... Csokira gondoltam én is... Lehet, pia kéne. :)))
Csoki, növény, cicakaja, bármi apróság.
Ha nekem valaki cicakaját hozna egy ilyen eset után tuti, h nem tudnék haragudni v dühöt érezni.
Oksa, köszi köszi Csillag. Macskakaja, that's it. 🙂
Idézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagRoxy, sajnálom.
Köszi. 🙂
Brüh, mit tegyek?
A macskák karmolása és harapása veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint a kutyáké.
Meg kéne kérdeznem tőle, elment-e orvoshoz...
Macska nem harap nagyot, nem karmol mélyen (nem marad heg). Fertőtlenítés valszeg elég. Nem hiszem, h komoly baja van.
Az sztem jól esne neki, ha megkérdeznéd hogy van, esetleg valami bocsi csokit vinnél v más apróságot.
Köszi, Csillag... Csokira gondoltam én is... Lehet, pia kéne. :)))
Csoki, növény, cicakaja, bármi apróság.
Ha nekem valaki cicakaját hozna egy ilyen eset után tuti, h nem tudnék haragudni v dühöt érezni.
Idézet tőle: KiscsillagIdézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagRoxy, sajnálom.
Köszi. 🙂
Brüh, mit tegyek?
A macskák karmolása és harapása veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint a kutyáké.
Meg kéne kérdeznem tőle, elment-e orvoshoz...
Macska nem harap nagyot, nem karmol mélyen (nem marad heg). Fertőtlenítés valszeg elég. Nem hiszem, h komoly baja van.
Az sztem jól esne neki, ha megkérdeznéd hogy van, esetleg valami bocsi csokit vinnél v más apróságot.
Köszi, Csillag... Csokira gondoltam én is... Lehet, pia kéne. :)))
Idézet tőle: roxána2.0Idézet tőle: KiscsillagRoxy, sajnálom.
Köszi. 🙂
Brüh, mit tegyek?
A macskák karmolása és harapása veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint a kutyáké.
Meg kéne kérdeznem tőle, elment-e orvoshoz...
Macska nem harap nagyot, nem karmol mélyen (nem marad heg). Fertőtlenítés valszeg elég. Nem hiszem, h komoly baja van.
Az sztem jól esne neki, ha megkérdeznéd hogy van, esetleg valami bocsi csokit vinnél v más apróságot.
Idézet tőle: KiscsillagRoxy, sajnálom.
Köszi. 🙂
Brüh, mit tegyek?
A macskák karmolása és harapása veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint a kutyáké.
Meg kéne kérdeznem tőle, elment-e orvoshoz...
Roxy, sajnálom.
Idézet tőle: RedKöszi a válaszokat. Remélem mások is írnak még.
Szóval továbbra is kérdezem, hogy aki borderline személyiségzavarral küzd, szokott- e érezni bűntudatot, lelkiismeretfurdalást?
Nekem bizonytalan a diagom. Van aki szerint border, mások szerint nem.
Emberekkel szemben ritkán érzek bűntudatot, a macskámmal szemben gyakrabban. Virágot már nem tartok mert nem kommunikálja az igényét és hol túlöntözöm őket, hol kiszáradnak és mindig nagyon sajnálom, h miattam pusztulnak el. Más emberekkel szemben ritkán van lelkiismeret furdalásom.
Olyan élőlények (ember, allat, növény) miatt szoktam bűntudatot érezni, akiket gondozok, akikért felelek.
Néha mhelyemmel szemben is van lelkiismeretfurdalásom. Nem a kollégákkal, hanem az intézménnyel szemben.
Összességében véve nem érzek gyakran bűntudatot.
Ennél gyakoribb amikor azt érzem, hogy valamit jobban kellett volna erőltetni, lehetnék szorgalmasabb. (miközben így is sokat teszek) Ez nem lelkiismeretfurdalás, hisz a saját céljaim elérése érdekében lenne fontos.
Sajnálatot is szoktam érezni nehéz helyzetű, sorsú emberekkel szemben (pl hajléktalanok, betegek, hátrányos helyzetűek). Ebben nagyon eltérek az átlag embertől, sztem mélyebben átérzem.
Szia Red!
Honnan veszed, hogy nem éreznek a borderek bűntudatot? Azok a pszicho/szociopaták, akik nem éreznek bűntudatot, meg esetleg a nagyon nárcisztikus emberek. A borderek mindenféle negatív érzelmet éreznek, bűntudatot is.
Idézet tőle: RedKöszi a válaszokat. Remélem mások is írnak még.
Szóval továbbra is kérdezem, hogy aki borderline személyiségzavarral küzd, szokott- e érezni bűntudatot, lelkiismeretfurdalást?
Én konkrétan tökéletes mértékben átérzem, hogy a másik ember mit él át, amikor konfliktus, probléma, veszedkedés, vita, üvöltözés van.
Borzalmas. Nagy nagy fájdalom.
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy megengedhetetlenül viselkedek és nem tudok tenni ellene.
Látom, hogy ha nagyon mérges vagyok, akkor mennyire félnek tőlem.
Ha konfliktusom támad családtaggal vagy idegen emberrel, akkor végig tudom futtatni az egész érzés- és gondolatvilágát és iszonyatos bűntudatom van, még akkor is, ha tudom, hogy nem én hibáztam. Vagy véletlenül hibáztam.
Ma mindkét kutyám megszökött egy olyan kiskertből, ahol azt hittem, biztonságban vannak (zártnak hittem a kiskertet). Az egyik macskázni ment úgy, hogy felugrott a kerítés talapzatára és így ki tudott jutni, a másik egy nagyon forgalmas út felé indult, kibújt a kerítésen. Azt hittem, a másikat utoljára látom élve... Őt egy fiatal lány szedte össze és adta át/vissza a kerítésen. Ezek után kicsivel később megjött az egyik (a macskázó) és felrohant az egyik épület földszinti folyosójára (itt több épület is van)(a földszinti folyosók nyitottak) és megtámadta a "macskás nő" egyik macskáját. A nő fel akart venni a macskát, az meg megharapta őt... 🙁
És én ott álltam, sokkolva még a korábbiak miatt és ISZONYÚ lelkiismeretfurdalásom volt... és van azóta is.
Azon gondolkozom egyre, hogy mivel engeszteljem ki a "macskás nőt".
*Akinek a macskái bolhásak, szaporodnak, összeszarják a gyerekek homokozóit (van egy kis játszótér) és ezeket a macskákat a többi lakó is meglehetősen utálja. A "macskás nő" csak az egyik szomszédos épület kiskertjében etetheti a dögöket. (Történetesen ahol a kutyákkal voltam, abban a hitben, hogy onnan nem tudnak megszökni.)*
Idézet tőle: RedMert tudtommal nem. Viszont semmit nem találok róla "hivatalosan". Ezért érdekel hogy ti magatok mit éreztek.
akiket én ismertem, mind folyamatos önváddal, lelkiismeret-furdalással küzdöttek. gyakorlatilag megbánás követte minden impulzív cselekedetüket.
nekem anno azt mondta a terapeutám, hogy a heteroagresszióm, vagyis a mások iránt érzett dühöm is azért fordítom át autoagresszióba, mert folyamatos bűntudatom van és ezért büntetem magam.
Mert tudtommal nem. Viszont semmit nem találok róla "hivatalosan". Ezért érdekel hogy ti magatok mit éreztek.
Idézet tőle: RedKöszi a válaszokat. Remélem mások is írnak még.
Szóval továbbra is kérdezem, hogy aki borderline személyiségzavarral küzd, szokott- e érezni bűntudatot, lelkiismeretfurdalást?
megkérdezhetem, miért szeretnéd tudni?
Köszi a válaszokat. Remélem mások is írnak még.
Szóval továbbra is kérdezem, hogy aki borderline személyiségzavarral küzd, szokott- e érezni bűntudatot, lelkiismeretfurdalást?