Nárcisztikus személyiségzavar
én mondjuk egyáltalán nem akartam kötődni amikor "skizo" voltam, csak nem hagytak élni és nem volt pénzem se lehetőségem abban az állapotban megszökni onnan hogy nehogy mégjobban tönkretegyenek és bejutassanak a korházba vagy otthonba, amiért amugy is kaptak volna utólag.
Szóval én nem kötődtem a családomhoz és konkrétan egy barátom se keresett 1,5 évig, utána se, csak utána már én kerestem őket.Végül most van barátom elég, csak nem mindig érek rá, meg nincs pénzem beülni mindig.Most a sulival el vagyok foglallva és ott is jófej emberek vannak akikkel szeretek együtt lenni.Eddig egy lánnyal voltam beülni egy kávézóba a suliból, ő vizet ivott, én egy Pilsner Urquel-t.Meg cigi.Most már cigire sincs pénzem. Mamámnál van cigi, de az meg nem itt van, szóval valahogy csak kibirom.a Pilsner Urquel az egy Lager sör.És szerettem annyira akkor a családomat, mint a sört.
Az biztosan jót tenne, a lelkednek is, és talán találkoznál valakivel. A társkeresőn próbálj meg te írni annak, aki tetszik, hátha csak nem talált még rá a profilodra az, akit te keresel 🙂 Én hallottam sikertörténeteket netes társkeresőktől, úgyhogy talán érdemes próbálkozni.
Egyébként skizofrénként mennyire nehéz egy kapcsolat? Tudsz kötődni a másikhoz, tudsz szeretni? Milyen a másiknak veled élni?
Idézet tőle: ZizzentlányLegalább tudod, hogy mi történt. De ez nem változtat azon, hogy olyan bunkó módon, szó nélkül lépett le.
Miért gondolod, hogy esélyed sincs normális kapcsolatra? Panaszkodj egy kicsit, hogy ne érezzem magam olyan egyedüli szerencsétlennek...
én egy nagyobbacska faluban élek, elég zárkózottam. Csak a konditerembe meg néha a helyi pubba járok el... fenn vagyok netes társkeresön, de nem lehet ott ismerkedni, nem ir senki. Jó lenne a helyieket jobban megismerni, hátha találnék magamnak valakit. egy barátnöm van, vele szoktam beszélgetni.
egyedülálló anyaként nagyon nehéz, hát még hogy ehhez hozzájön a skizofrénia diagnózisom. Mondjuk még nincs velem a gyerek, de nemsokára velem lesz, akkor gyorsabban mennek majd a napok remélem, mert ma rossz volt a közérzetem és úgy éreztem, vánszorognak csak a percek... szóval annyit azért nem mozdulok ki, meg kellene eröltetnem magam és többször elmenni valahova.
távollétedben igyekeztem 🙂
Legalább tudod, hogy mi történt. De ez nem változtat azon, hogy olyan bunkó módon, szó nélkül lépett le.
Miért gondolod, hogy esélyed sincs normális kapcsolatra? Panaszkodj egy kicsit, hogy ne érezzem magam olyan egyedüli szerencsétlennek...
inkább az a gondom, hogy esélyem sincs normális kapcsolatra... mert amig ez tartott én annak tartottam... és pont ilyet szeretnék, megint...
egyébként kiderült, hogy az ex a volt élettársával jött össze újra, együtt is élnek megint. onnan tudom, hogy felhivott a nö.
Idézet tőle: Mobid2én nem vagyok nárcisztikus, de párkapcsolati nehézségeim vannak. Lévén, nincs senkim.
Sajnálom, Mobid, még egy másik fórumon olvastam a történetet a volt pároddal. Sajnálom, hogy így alakult - én tudom, milyen rohadt egyedül lenni.
Idézet tőle: psylencea topic a nárcizmusról, és párkapcsolati nehézségekről szól, ha valakinek van ilyen tapasztalata, továbbra is írhat 🙂 (miután én is sikeresen OFFoltam 🙂 )
köszönöm, hogy menedzseled a fórumot 🙂
én nem vagyok nárcisztikus, de párkapcsolati nehézségeim vannak. Lévén, nincs senkim.
a topic a nárcizmusról, és párkapcsolati nehézségekről szól, ha valakinek van ilyen tapasztalata, továbbra is írhat 🙂 (miután én is sikeresen OFFoltam 🙂 )
Tetszik ez a cikk, tetszik, hogy gondol mindenkire. És olyan empatikus.
http://www.huffingtonpost.com/judith-j-wurtman-phd/diet-plans_b_1365696.html
és a fordítás, kiegészítve saját gondolatokkal:
Diétás módszerekből bőven lehet válogatni annak, aki a fogyásra adja a fejét. Meg lehet tervezni az étrendet előre kiszámolt adagokra, lehet alacsony kalóriatartalmú folyékony állagú tápanyagokat fogyasztani, számolhatjuk a szénhidrátot, drasztikusabb esetben a gyomortérfogatot csökkenteni is tudják már műtéti úton, de van, aki egyszerűen csak kinézi az éppen aktuális hollywoodi sztár fogyókúráját, és nekiáll azt megvalósítani. Igen ám, csakhogy azzal kevesen számolnak, hogy ami az egyiknek beválik, az a másiknak lehet, hogy nem. Nagy eltérések lehetnek ugyanis az anyagcsere ritmusában, vagy a hormonszint és termelés terén, de a lelki tényezők is beleszólhatnak egy módszer sikerességébe.
Egyes, nemekre lebontott programok ugyanis nem veszik figyelembe, hogy egy nő is lehet akkora, mint egy férfi, és fordítva. Gondoljunk csak bele, egy, a diétája kezdetén 165 centis és 85 kilós férfinak miért kellene több kalóriát bevinnie, mint egy 180 centis, 110 kilós nőnek? Csak azért, mert neki a férfi étrendet kellene követnie? Az, aki a diéta előtt 4000 kalóriát vitt be egy nap, kövesse ugyanazt azt étrendet, mint akinek „csak” 2500 kalóriáról kell csökkentenie a táplálékbevitelt? Utóbbinak könnyebb dolga van, míg az előbbi a poklok poklát éli meg a drasztikus kalóriamegvonás miatt, és könnyen fel is rúghatja a diétát végső elkeseredésében. Szintén nem mindegy, hogy milyen pszichológiai háttere van az elhízásnak. Nem ugyanaz, ha valaki évekig szakácsként dolgozva tömte magát degeszre, vagy pedig valamilyen gyermekkori trauma miatt menekült az illető az evésbe, és ez okozta a jelentős többletsúlyt.
A hatékony fogyókúra sok esetben nem egyszerűen egy „tuti recept” eredménye, nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a fogyni kívánó egyén profiljához melyik módszer passzol a legjobban. Aki annak köszönheti a zsírpárnáit, hogy gyakran látogatja a gyorséttermeket, és tömi magába a szemét kaját, az valószínűleg sikereket érhet el mindössze azzal, hogy rendbe rakja az étrendjét, elhagyja a zsíros ételeket, és hasznos tápanyagokkal oldja meg a szervezete táplálékigényét. Ők csak megtanulnak különbséget tenni a sajtburger és a teljes kiőrlésű kenyér között, ami nem egy kivitelezhetetlen feladat. Annak viszont, aki a munkájából kifolyólag nem tudja megoldani a táplálkozását, illetve az evést a feszültség csökkentésére használja, jóval nehezebb dolga van. Nekik a hagyományos receptek nem fognak beválni, hiszen teljesen más szerepet tölt be az életükben az étkezés. Neki az életritmusukba, profiljukba speciálisan kell beiktatni az új táplálkozási formát. Van, aki magányában eszik, azzal múlatja idejét, hogy folyamatosan falatozgat, többletkalóriák százait viszi be a szervezetébe.
Ha valakinek nem használnak a különféle fogyókúrák, még nem jelenti azt, hogy soha nem lesz képes lefogyni. Csupán meg kell találni a személyiségének megfelelő módszert. Ha a túlevésnek mély lelki gyökere van, azzal bizony foglalkozni kell, nem szégyen igénybe venni szakember segítségét sem, és itt most nem egy személyi edzőre, vagy dietetikusra gondolunk. Mindenképpen szükség van egy pszichológusra, megbízható terapeutára, aki segíthet megtalálni a probléma gyökerét, majd a kliensével összedolgozva, együttes erővel megállítják az elhízási folyamatot. Ezután következhet a személyes igényekre szabott súlycsökkentő program beiktatása a páciens életébe. Az elhízásnak könnyen járulékos kára lehet számos egyéb baj mellett a cukorbetegség, vagy szív és érrendszeri probléma, így nem csak a mozgása nehézkesebb egy elhízott embernek, hanem felesleges rizikónak teszi ki magát. Igenis létező jelenség, hogy valaki a lelki problémái miatt szed fel felesleges zsírtömeget, illetve nem tud lefogyni, de szakszerű segítséggel számukra is elérhető az egészségesebb élet. Csak akarni kell.
Készült a http://www.huffingtonpost.com/judith-j-wurtman-phd/diet-plans_b_1365696.html írás alapján.
Na ezzel viszont teljesen egyetértek, szörnyű hogy egyesek mit képesek művelni fogyókúra címszó alatt.
Ez az írás viszont érdekelne, fent van valahol a neten?
oké a lelki ok ez más tészta, fordítottam is egyszer egy ilyen témájú írást, most ugrott be 🙂
akkor úgy mondom, hogy ha az általad és általam említett okok nem állnak fent, akkor egyszerű. csak tudni kell a mit-hogyan dolgot. sokan a súlyvesztést összekeverik a minőségi fogyással, vagyis a zsírvesztéssel. a lényeg h 1 hónap múlva lagzi lesz a bnőnek, és jöjjön fel az a k.va ruha 😀 utána meg jojó-effektusban visszajön az összes kiló ami addig lement. a jó munkához idő kell
Szervi, hormonális...
vagy lelki oka. Rajtam pl plusz tíz kiló volt a mélyebb depressziós időszakomban, az állandó evésrohamaim miatt, amikor szó szerint a rosszullétig ettem magam. Nem mindig olyan egyszerű, mint a karikacsapás. Ha az lenne, mindenki karcsú lenne 🙂
edzés és diéta. ismerősöm év eleje óta -24 kilónál tart. ha nincs valami pajzsmirigy vagy hasonló szervi, hormonális oka a hízásnak, akkor tulajdonképpen egyszerű mint a karikacsapás, csak akarat kérdése. sok sikert 🙂
köszi! szerintem is menni fog.
és a fogyás az csak egy téma.
de a skizofrénia egy másik.
a harmadik pedig hogy egyáltalán minek vállaltam gyereket?
ezek körül forognak a megjegyzések.
Hát az anyámnak is egész biztos, hogy jónéhány pszichés problémája van, csak ő nem az a típus, aki ezt bevallaná magának vagy segítséget kérne. Úgyhogy ő már megváltozni nem fog, kénytelen vagyok így elfogadni és valahogy túllépni a gonoszságain, azzal szoktam nyugtatni magam, hogy ez nem nekem szól, hanem a saját problémái az oka.
Mondjuk azok az emberek, akik helyből azzal b*sztatnak, hogy úgysem fogsz lefogyni, tényleg nem kedvesek, sőt! Nálam az ilyen már a rosszindulatú kategóriába esik. És szerintem baromi nehéz valamit elérni úgy, ha közben nincs aki támogat, csak elveszik a kedvedet. Tudom van, akit pont ez motivál, de én pl. nem ilyen vagyok. De te legyél erős, és úgyis menni fog az a fogyás!
nekem már elegem van ezekböl az úgynevezett kedves emberekböl.
kedves, persze, aztán hülységeket beszél, legalábbis velem ez volt. Hogy én "otthagytam" a gyerekemet. igy értelmezte ami történt. ki kellett javitanom, hogy nem otthagytam, hanem elhelyezték akaratom ellenére, mert nem voltam jól. ezek a kedves emberek a legveszélyesebbek szerintem.
anyukád pedig gonosz, Zizzent. ha fáj ez neked és ezzel viccelödik. lehet amőgy egy tündére ember, de ebben az esetben kifejezetten gonosz. mire jó ez?
nekem a fogyásommal vannak ilyen gondjaim, a kedves emberek szerint úgysem fog menni (ez sem) minek csinálom? és akkor kénytelen vagyok egyedül harcolni a kilókkal, senki nincs mellettem, én kinlódok ök meg röhögnek. de akkor is le fogok fogyni és kész. utána majd én röhögök.
szerintem ez itt olyan mintha rollereznétek és a rolleretek ki lenne világitva
Nem hiszem, hogy rosszindulatból kérdezgetik, legalábbis akikre gondolok, azok kedves emberek. Csak főleg idősebb nénik, vagy már családos nők, és gondolom nekik furcsa, hogy még egyedül vagyok ennyi idősen. Bár az is igaz, hogy gondolhatnák, hogy nekem sem jó ez így, és nem önszántamból vagyok egyedül, ezért bántó lehet a kérdés, de szerintem ebbe csak szimplán nem gondolnak bele. A legegyszerűbb persze az lenne, ha vázolnám én is a helyzetemet és a szarságaimat, de azért ezt nem kötöm mindenki orrára 🙂 Egyedül anyám szokott kifejezetten gúnyolódni ezzel, pedig ő még a problémáimat is ismeri... csak jól esik neki néha forgatni bennem a kést.
Harmony, ez tényleg nagyon jó. Nagyon szar megbántani másokat, én sem szeretem, és rendesen utálom magam utána/miatta. Főleg, ha később, tiszta fejjel már felismerem hogy mennyire irracionálisan viselkedtem.
kommunikáció
http://www.ektf.hu/hefoppalyazat/tanszemfejl/folyamatabra_hadhazy_shannonkommmodell.jpg
nem csak nálam v nála(d) lehet a hiba. én az egyből lebunkózást kérdőjeleztem meg, ettől még mindenki tapasztalatai lehetnek mások, és a sajátod alapján ne "echte" kijelents, hanem érzékeltess. de ez már offtopic tőlem ;>
nem kötekedés, csak "nem az igazamra hajtok azzal, hogy bebizonyítom, neked nincs ebben igazad"
Idézet tőle: psylencemost ha valaki furcsáll egy ilyen helyzetet, és érdeklődik, még nem biztos, hogy bunkó, és kötekszik, lehet, csak érdeklődik, minden rossz szándék nélkül. persze annak, aki - mint zizzentlány - tisztában van az okokkal, és "szenvedő alany", elhiszem ,hogy frusztráló a kérdés. szerintem egy jó fedősztori kell, bedobható joker 🙂 ezzel úgysem tud nem foglalkozni....
egy kis tapasztalat elég lenne ahhoz, hogy ha valaki egyedül van, ne nyaggassa, hogy vajon miért és mégis mikorra tervezi a családot. Hiába tervezi valaki, ha nem úgy jön össze... Én ezt meg tudtam változtatni a rokonoknál, miután bevontam öket a dolgaimba jobban rögtön abbahagyták a "mikor megyek férjhez" témát és átestek a ló túloldalára: hogy ne is erölködjek akkor sem fogok férjhez menni soha...
Én közben rájöttem, mégsem jellemző rám a nárcisztikus személyiség, mivel ennek is utánaolvastam, és azt írják az ilyen emberek rendkívül önzőek, csak magukra gondolnak, nem fontos nekik a mások érzelmei, csak a sajátjuk, de ez rám nem jellemző egyáltalán, mivel nekem igenis számít hogy mások hogyan érzik magukat, nem szeretek megbántani senkit, és törekszem is erre, hogy ne bántsak meg senkit. Viszont ez a leértékelés-felértékelés jelen van nálam is, de ezt nyíltan nem mutatom ki általában, hanem magamban "lerendezem" a dolgot. Még jó hogy van némi önkontrollom.
most ha valaki furcsáll egy ilyen helyzetet, és érdeklődik, még nem biztos, hogy bunkó, és kötekszik, lehet, csak érdeklődik, minden rossz szándék nélkül. persze annak, aki - mint zizzentlány - tisztában van az okokkal, és "szenvedő alany", elhiszem ,hogy frusztráló a kérdés. szerintem egy jó fedősztori kell, bedobható joker 🙂 ezzel úgysem tud nem foglalkozni....
Idézet tőle: ZizzentlányBár rám is ezt lehetne mondani, hogy 20-nak tűnök... néhány hónap múlva betöltöm a 29-et, onnan pedig már csak egy ugrás a 30, és még távoli kilátásom sincs egy normális kapcsolatra, nemhogy házasságra vagy gyerekekre. Én még csak-csak ellennék ezzel, mert bízom benne hogy néhány év múlva a terápia segít rajtam annyit, hogy normálisabb legyek, de nem tudok mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor jönnek az ismerősök vagy az idegen emberek, és mosolyogva közlik, hogy már ideje lenne szülnöm, meg mikor akarok már gyereket, meg egyébként is, hogyhogy egy ilyen csinos fiatal lány egyedül van? Ilyenkor tombolok belül és nem tudok mit felelni, csak mosolygok udvariasan és próbálok valami elterelő választ adni...
ezek az emberek bunkók, akik a gyerekröl meg a férjnröl faggatnak, csak kötözködni akarnak meg okoskodni. ne is állj szóba velük.
kár, hogy engem nem vigasztal a tudat, hogy "nem én basztam el". sőt igazából most én érzem úgy, hogy nem bízhatok senkiben 😛
Igen én is, mert baromi fontos nekem, hogy mindenki szeressen, úgyhogy mindent meg is teszek ezért... persze nem tudatosan. Utólag szoktam mindig rájönni, hogy ezt és ezt és ezt is csak azért csináltam, hogy szeressenek, nem azért, mert úgy is éreztem. Mostanában kezdtem csak el tudatosan megpróbálni figyelni arra, hogy önmagam legyek, felkészülve arra, hogy elhagynak majd a barátaim és a családom is gyűlölni fog. De mégis, mindig mindenki jószívű, kedves, segítőkész embernek ismer és szeretnek, és ez azt mutatja hogy nem sikerült még igazán megmutatnom ki is vagyok.. meg a másik az, hogy igen, nem mindig jön ki a "sötét oldalam", csak olyanokkal szemben akik közel állnak és akiktől úgy érzem, hogy megbántanak, vagy nem kapok elég támogatást, nem babusgatnak eléggé. Mint egy hülye kisgyerek 🙁
tényleg te is magad mellé láncolod a párod? mert ő amikor normális volt, mindig ügyelt arra h kedvemben járjon, csak ez egyre ritkábban fordult elő a végén, mivel én "nem érdemlem őt meg" "meg nem érdemeltem ki a szeretetét"
egyszer mondtam el neki h én erre gyanakszom nála - a gyerekkori sérelmek és szeretethiány is stimmelt, ezt pedig gyakran emlegette is - na akkor én el lettem mondva minden bunkónak h képes vagyok őt elmeháborodottnak beállítani, stb... persze nem így lett kommunikálva felé, de nem dícséret volt, ezért "járt" nekem a lebaszás. szóval hivatalosan nem derült ki nála, mert nem ment el sehova, én meg a béke miatt nem hoztam fel többet neki. ja szerettem... nem kicsit... sajnos :S
Ez tényleg nagyon durva, még nekem is (szerencsére). Csak azért irigylem, hogy 2 havonta úgy érezte, hogy mégis kellesz neki - én ha szakítok akkor általában már sose akarom látni a másikat. Hogy bírtad ennyi ideig, ennyire szerelmes voltál? Nem válaszoltál, kezelték a lányt?
az első év el-eltelt, majd szépen lassan jöttek elő a dolgok, ahogy egyre több időt tudtunk együtt tölteni. kezdett gyanússá válni, hogy ezek nem hisztik már, tényleg a halk beszédet üvöltésnek fogta fel, bármi, ami nem dícséret volt, abba mártírhalált akart halni.. én kezdtem el kutakodni, autodidakta pszichológus módjára a neten.
még az is passzol ami a leírásban volt, h őket csak az általuk választott személyek értik meg, a többiek túl hülyék.az ő barátnői tökéletesek, ő csak jó fej fiúkat ismer . na az én barátaim bunkók és buták, az általam ismert nők rondák v kurvák...
kb 3 évet, mely abból telt h 2havonta lelépett, körbeköpködött mindenkinek, hogy velem nem lehet együtt lenni. önmagát az egekig magasztalta míg "elvolt", leveleket írt h szánalmas vagyok, majd pár hétre rá mindig visszajött, miután nekem bocsánatot kellett kérnem tőle. a végére már teljesen irányíthatatlan volt, dührohamai voltak, valótlan sérelmek miatt, amivel állítólag én az önbecsülését sértettem meg állandóan...
értsd:
én halkan, szinte félve: - ne morzsázz az ágyra légyszi.
ő, ordítva: nem vagy az apám ne hívd fel a figyelmet arra h milyen gyerekes vagyok, miért bántasz, muszáj leüvöltened a fejem?! stb...
de magából kikelve. én meg azt se tudtam h most mi van.
Mennyi ideig voltatok együtt? És tudtad előtte, hogy problémái vannak, vagy a kapcsolatban jöttél rá? Őt kezelték valahogy, járt terápiára?
exemnek sztem ez volt. a webbeteges cikket mintha róla írták volna... és én kattantam be a végére 😛 a szexen kívül pokol volt az egész...
Én szinte mindig mosolygok az emberekre, szerintem ez jó dolog.Néha nem, néha máshol jár az eszem , a gondolataim, akkor másképp vagyok az emberek között, de azt is normálisnak tartom.Persze ez nem végnélküli mosolygást jelent esetemben.A vidámság az jó, de az emberekkel nem a vidámságodból kell adni, azt is lehet, az is jó, de csak ugy hogy vidám vagy az nem mindig a helyes.Szerintem a békés, kedves, mosolygós atittűd a normális.Mindenkivel.Néha komoly vagyok, talán a környezet , a körülmények hatására(amiért akár én is lehetek a felelős).És ha van vidámság(amit kiemelnék nem rossz), akkor van szomorúság is, illetve gondolom nálad meglehet a másik véglet is, ami viszont már nem jó se neki, neked meg alapvetően nem jó és csak még rosszabb ha ez emberek társaságában is igy marad.És akkor ezt lehet tovább 'finomitani' mint undok, kedves, agressziv, érzékeny stb.
Visszajelzés alatt nem csak az olyanokat értem, mint "okos vagy" vagy "hülye vagy", hanem azt, ha kedvesek velem, vagy elutasítóak, undokak. Szóval ilyen értelemben természetesen én is adok mindenkinek visszajelzést, akivel kontaktusba kerülök, mert érzékeli a velem való beszélgetés során, hogy hogyan viszonyulok hozzá. Csak gondolom őket, és úgy általában az embereket, ez kevésbé érdekli, mint engem. Nem hiszem, hogy bárki komolyan boldogabb lenne attól ha kedves vagyok vele, vagy szomorúbb ha undok.
És te szoktál visszajelzéseket adni?Mármint nem egy-két embernek hanem mondjuk annak a sok embernek akiknek a visszajelzéséből te meghatározod magad.
Ahh, de jó is lenne tenni rá, tenni mindenkire! Ez az én nagy vágyam... mert egyébként számomra azt, hogy ki vagyok, az határozza meg, hogy mit gondolnak rólam mások. Tudom, hogy ennek nem így kéne lennie, mert az a fontos, amit én gondolok magamról, csakhogy én nem gondolok magamról semmit. Illetve mindig csak azt, amit a visszajelzésekből leszűrök.
Á, a társadalom, tegyél rá, mint pl a skizók.
Bár rám is ezt lehetne mondani, hogy 20-nak tűnök... néhány hónap múlva betöltöm a 29-et, onnan pedig már csak egy ugrás a 30, és még távoli kilátásom sincs egy normális kapcsolatra, nemhogy házasságra vagy gyerekekre. Én még csak-csak ellennék ezzel, mert bízom benne hogy néhány év múlva a terápia segít rajtam annyit, hogy normálisabb legyek, de nem tudok mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor jönnek az ismerősök vagy az idegen emberek, és mosolyogva közlik, hogy már ideje lenne szülnöm, meg mikor akarok már gyereket, meg egyébként is, hogyhogy egy ilyen csinos fiatal lány egyedül van? Ilyenkor tombolok belül és nem tudok mit felelni, csak mosolygok udvariasan és próbálok valami elterelő választ adni...
tényleg fiatalos és vagy 4-5 évet letagadhatna a külsője alapján.Igen , ez szerintem is előny.
harmony, 29éves vagy??
én azt hittem 20 körül. annyira fiatalos és idealista vagy, nem gondoltam volna.
remélem nem bántódsz meg ezen, mert bóknak szántam!
Mi rosszat akarnak neked harmony? Miért akarnának? És ha neked ilyen képzeteid keletkeznek az internet közelben akkor miért nem barátkozol a való életben az emberekkel?
Igen értelek Zizzentlány (kicsit fura így szólítanom téged), és azt hiszem én is így érzek, hogy bár úgy érzem semmi esély rá, hogy normális vagy akárcsak párkapcsolatom legyen, mégis mindig reménykedek, hogy hátha, hátha létezik egy olyan csodálatos fiú, aki talán megszeret, és kimozdít ebből az egészből, akit én is szeretni tudok, akivel talán jó lehet. Igen pontosan így van, hogy mindig felcsillan a remény, olyankor mikor nagyon szerelmes leszek valakibe, és mindig úgy gondolom, ő az igazi, de aztán mindig csalódok, és nemcsak benne, magamban is, hogy nem vagyok elég jó. Ez fáj, és állandóan küzdök ezzel.
A paranoid skizofrénia diagnózisról is kérdeztél, illetve magáról a betegségről. Hát ezt annyira nem érzem, hogy az lennék, hanem kezdetben voltak téveszméim, meg volt egy idegkiborulásom (szerelmi csalódás miatt), és akkor mindenfélét csináltam, szinte megbolondultam a szerelemtől, nekimentem a szerelmemnek, mert azt hittem, meghalok ha nem teszem meg, de persze nem bántottam, csak próbáltam magamhoz láncolni (akkor már nem voltam magamnál), és hallucinálltam, mindenféle tünetet produkáltam. Nagyon rossz volt, a halálból hoztak szinte vissza, öntudatlan állapotba kerültem. Hónapokig voltam kórházban, mindenféle tévképzettel, és hallukkal, nagyon szenvedtem. Aztán ez enyhült - bár nem tudom a gyógyszer segített e, vagy csak simán én magam "gyógyítottam" magamat, de elkezdtem egyre jobban bízni ismét. Rengeteg rossz élményt átéltem a betegségemből kifolyólag. Azért volt pozitívum is, többértelműen tudtam gondolkozni (ez mára elmúlt, de egy kicsit elő tudom még idézni), főszereplőnek éreztem magam, és sosem volt unalmas az életem. Így visszanézve, nem tudom mennyire "fontos" nekem ez a betegség, de "ragaszkodom hozzá", mert úgy érzem a lelkem egy darabja. Azért nem akarok megint olyan rosszul lenni. Mostanában inkább olyan tüneteket tapasztaltam, hogy azt gondolom tudják a gondolataimat, meg hogy valakik rosszat akarnak nekem (pl rokonok, fórum tagok, netes barátok). Meg sok a "véletlen egybeesés". Sokszor bizalmatlan vagyok, máskor nagyon nyílt. Ezek periodikusan váltakoznak. Le tudnám hosszan is írni a betegségem tüneteit, hogy miken mentem keresztül, de nem most, mert most azt hiszem lefekszem, mert már nagyon fáradt vagyok. Talán holnap még írok róla, ha lesz kedvem. 🙂
Ja és 29 éves vagyok.
Én mondjuk szivesen leállok beszélgetni emberekkel , igy nőkkel is.Tudom milyen az esetem, mi érdekel engem egy emberben, mit keresek, milyen párt, ki az aki szimpatikus és úgy nem szoktam kikezdeni mindenkivel közbe pedig barátságos vagyok a lányokkal/nőkkel és szivesen elvagyok a társaságukban vagy állok szóba velük, de általában inkább a barátaimmal szeretek lenni és nem járni kelni hogy összejöjjek valakivel. Tudom milyen életet akarok élni és talán ha ránézek akkor tudom hogy ő tetszik-e, érdekel-e, akarok-e vele valamit és hogy szerelembe esek-e.Nekem ennyi.
Mindenki ember.Mindenki más ember.Nekem nehéz párt talánom.Bár most a világban jól elvagyok és nincs ezzel gondom, van akit távolból szeretek. Ha az ember őszinte és őszinte életet él, a sajátját éli és nem mások utánzása a fontos számára akkor szerintem nincs olyan hogy a varázs elvész, legfeljebb nem illettek össze.
Nekem is van szociális fóbiám, bár az utóbbi időben ez már nem olyan súlyos. Mondjuk néhány hónapja abbahagytam a gyógyszereimet, remélem hogy azok nélkül is így marad...
Ismerős amit írsz, ha olyannal jövök mégis össze, akiket éppen idealizálok, akkor néhány hónap múlva, ahogy kiderül róla hogy ő is ember, elvész a varázs és olyanná válik, mint a másik, (undorítóan szólva) leértékelt kategória. És akkor szakítás, megyek tovább, mert nekem több és jobb kell... Valahol én is úgy vagyok vele, hogy tisztában kéne ezzel lennem és nem próbálkozni tovább. De mégis jönnek mindig új férfiak, akik érdekelni kezdenek, és felcsillan a remény, hátha most jobb lesz, hátha most más lesz, hátha most sikerül. Nem akarom elfogadni, hogy sose leszek boldog, sose lesz párom és családom. Járok pszichoterápiára, úgy érzem ez segít, de nagyon lassan haladok, ha valaha lesz is belőlem valami, az csak hosszú évek múlva lesz szerintem. Te mennyi idős vagy? Hogyan kezelnek? Olvastam, hogy paranoid skizofrén vagy. Paranoid zavart nálam is megállapított a pszichiáter, de igazából nem tudom, mit jelent ez. Van kedved írni a betegségedről?
Azt gondolom en valamennyire hasonlo helyzetben vagyok mint a topikindito lany. Leirtad a lenyeget, igy en sokat nem tudok hozzafuzni, csak annyit hogy nekem ez az egesz meg a szocialis fobiambol is ered, illetve ratesz egy lapattal.Gyulolom es szeretem ezt a kettosseget magamban hogy le- es felertekelem az embereket. Akik engem leszarnak azok vonzanak, akik meg udvarolnak azok kicsit sem mozgatnak meg. Es valoszinuleg ha - akik eddig nem foglalkoztak velem - hirtelen megvaltoznanak, oket is melloznem. igy semmi eselyem egy kis boldogsagra. en is probalok "kemeny" es hideg maradni, de az alaptermeszetem erzelmes, s igy nehez. En konkretan tudom hogy soha nem leszek senkivel kapcsolatban, mert keptelen vagyok ra. Ezt el kell fogadnom es egyutt elnem ezzel.
ne a gondolatiad uraljanak téged, hanem te urald a gondolataidat ha boldog akarsz lenni
beszélgessünk róla(arról is amit irtunk eddig), talán van közöm a nárcisztikus dolgokhoz
varászütés(:)) nem kell, lehet ,sőt biztos nem egyik napról a másikra változol meg, de meglehet
nekem a spirituális élet a legjobb(gyógyulásra is), és mondjuk meditálni, hinni a meditáció átalakitó hatásában