Szociális fóbia
Ezt nem értem. Már miért égnél be? :O
"Nem lenne kedved chaten beszélgetni?"
Ajjaj.
Asszem beégnék.
Van egy kis gyanúm, hogy egy kiírással le vagy maradva, de javíts ki, ha tévedek 🙂
Tény, muszáj lesz lejjebb vennem, és nem csak aggódni, hanem tenni is valamit.
Úgy értem, hogy a fóbiám megakadályoz abban, hogy el tudjam fogadni mások szeretetét, és én adhassak nekik szeretetet. Rengeteg felszínes kapcsolatom van, de abban nincs semmi. Illetve vannak igaz barátaim, akik engem szeretnek, de ez egyoldalú, én képtelen vagyok ezt visszaadni. Sőt, az ő közelségük is csak nyomaszt, idegesít. Nemesebb érzelmekre gondolni sem tudok.
Ja, meg persze magamat sem szeretem. Na nem utálom, csak úgy megvagyok magammal, mint a többiekkel. Ez jutott, ez van, nem nagy szám.
Szivemből beszélsz. Én tiszta ideg vagyok attól hogy mennyi évet vesztettem el.
De azzal is tisztában kell lenni hogy nem szokott egyik pillanatról a másikra megoldás jönni csak úgy 1 sec alatt.
Tehát odaszánás nekiindulás után egy ideig eltart a változás.
De még mindig jobb mint ha nem csinálunk semmit.
"Egyetlen dologhoz vagyok képtelen felnőni.. Hogy lehet, hogy másnak kijár az, hogy szerethet, nekem meg nem?"
Ezt nem értem.
Úgyérted "kifelé" szerethetsz?
Vagy úgy hogy befelé elfogadhatsz szeretetet?
Hát, örülök, ha elterelem a figyelmed, bár már eléggé szégyellem, hogy megint én panaszkodok..:)
Szerintem is jó, hogy meghagytad a régiket, mert most azt látod bennük, hogy "jesszusom, ne!" , ami azt jelenti, fejlődtél! 🙂
Persze, hogy bezárhatom, de a valóságban??
Nem lenne kedved chaten beszélgetni? Ott talán kevésbé lenne darabos. Ha nem gond.
Nem neked.
Ez most jó mert nem magamon agyalok 🙂
Hanem múlt hétvége. Hát én már évek óta olyan xarul nem voltam de most a héten is.
Szégyellem magam amiatt amiket írtam, van amit töröltem is inkább.
Akartam majdnem az összeset törölni de aztán azon gondolkodtam hogy végülis én írtam akkor vállalnom kell.Most meg jobban vagyok (lehet a falc miatt) nemtudom de nem jártatom az agyam a bajokon.
Ha megijedsz akkor bezárod a beszélgetést.
Na és?
Semmi baj.
A lényeg hogy neked jobb legyen.
Én teljesen megértem és szerintem mindenki más is.
Nézd lehet hogy elején rohadtul fáj beszélgetni de ott lesz benned egy öröm is hogy sikerült
és az bizony fog adni erőt.
Aztán egyre könnyebb lesz.
Csak mondom mint a kisgyerek aki tanul járni. Olyan ez.
Szerintem.
Elég fiatal vagyok ahhoz, hogy legyen türelmem magamhoz, de talán pont a korom miatt nincs.. Évekig azt vártam, hogy csak derüljön már ki, mi bajom, mert onnan már csak meg kell gyógyulni! Nem akarok még több évet elpazarolni..
Egyetlen dologhoz vagyok képtelen felnőni.. Hogy lehet, hogy másnak kijár az, hogy szerethet, nekem meg nem? Miért kell nekem kűzdeni, miért kell türelmesnek lennem, ha más ezzel születik? Ez baromira fáj. És még én érzem rosszul magam, hogy elirigylem, én kérek elnézést ha esetleg lehúzom a többiek kedvét, vagy ha valamiről lemondok.. Legszívesebben kiírnám a homlokomra, mert manapság úgyis minden "másság" olyan népszerű, hát sajnáljanak engem, ha már annyi sajnálkozás szorult beléjük!
Persze csak a szám nagy, ha felhúzom magam. Csak a laptopom billentyűzete kapja meg a magáét..:/
Take it easy!
Azt tegyél amit helyesnek érzel. Olyan tempóban ahogy tudod.
A te életed. Van időd.
Ha pedig elakad az ember akkor kicsit érdemes máshogy próbálni.
De csak ha úgyérzed kész vagy.
Én mindig visszalépek egy bukta után (legalábbis mindig megfogadom és megpróbálom).
Amiket korábban nekem írtál, vagy amiket még régen megosztottál?
Az jó dolog, ha fejlődsz, azt lenne szép látni, hogy "nahát, ilyen félelmeim is voltak!".
Attól nem tartok, hogy itt kialakul rólam egy kép, ezt persze bevállalom, csak úgy értettem, hogy itt, ha megijedek egy beszélgetéstől, ha nem tetszik amerre tart, egyszerűen bezárom az oldalt, és kész. Ez a bajom a való élettel is. Az oké, hogy egyszer nagy levegőt veszek és mindent elmondok a dokinak, de utána azt meg fogjuk beszélni, aztán újra elmegyek és újra beszélünk róla.. Na az nem fog menni. Akkor inkább csak ülök és azon rágódom, vajon 10es skálán mennyire béna amit csinálok.
Azért nem teljesen arc nélküli.
Lehet hogy így érzed az elején de ide írsz, az végül részedet képezi.
Tehát felfedsz valamit magadból.
Ahogy telik az idő kialakul a profilod. És ehhez igazodnak a többiek.
Én most például szinte el sem hiszem azt amiket kicsit korábban írtam.
Márhogy én voltam aki írtam.
Pedig ez ilyen.
Azta :O Annyira egyszerűnek és csábítónak hangzik, ahogy te mondod!
Nekem még nagyon friss ez az egész. Igazából eddig együtt éltem vele úgy, hogy nemigen tudtam, miről van szó. Most sajnos állandóan tudatában vagyok, figyelek rá és mindig ehhez térek vissza. Talán ha elmúlik az "újdonság varázsa", hogy ilyen groteszk szófordulattal éljek.. Addig is próbálom jobban megismerni magamat, a félelmeimet, hogy legyen mivel kűzdeni. Csak egy kicsit most levegőhöz kéne jutni..:)
Köszönöm. Én nem hozok mindent a borderből de nagyjából minden stimmel.
A falakkal éltem túl.
Falakkal olyan mintha mélységi bombákat dobnának egy atombunkerbe.
A fal megfogja az álarc elrejti de a benső belehal.
De a falak megbénítanak. Egy béna tetszhalottá válik tőle az ember.
Tulajdonképp jól éreztem magam a falbontások után.
(az más dolog ahogy a körülmények most sajnos alakultak)
Elkönyvelheti az ember hogy na igen ettől is rettegtem de igen megcsináltam és meg tudom csinálni.
Vagy valami ilyesmi 🙂
Igaz, de ez teljesen arc nélküli.. Meg ti tudjátok miről beszélek, nem kell magyaráznom. Azért ez baromi nagy segítség.. Itthon inkább fel sem hozom, úgysem értenek egy szót sem az egészből. Meg szerintem az is "terápia", hogy megosztjátok velem a ti történeteiteket, tanácsaitokat, trükkjeiteket..
Hát mégiscsak kiírod mi bánt tulajdonképp vadidegen embereknek.
Hiszen nem ismerjük egymást.
Ez technikailag majdnem ugyanaz mint egy terap persze csak a kerete mert mi csak elmondjuk amit gondolunk. Bár régen volt itt szakember akitől lehetett kérdezni.
Gondolod? Ez azért nagyon megnyugtató! 🙂
Zoli és Huligán hatalmas segítség volt nekem a napokban, hálás vagyok érte! 🙂
Én sajnos nem egészen tudom átérezni a te problémád, mert nem vagyok borderlineos, elvileg depresszióm sincs, csak szocfóbiám. De minden együttérzésem a tiéd, és őszintén szurkolok neked, és mindenkinek, aki itt segíti a többieket! Elképesztő emberek vagytok!
Jaj, ha láttál volna, már csak amikor elolvastam azt a sort, hogy beszélnem kéne a dokival teljesen összeugrott a gyomrom! Pont ma voltam nála, és egyelőre nem látok sok esély a "nagy megnyílásra". De majd csak eljön annak is az ideje.. Muszáj lesz neki 🙂
Egyébként azzal hogy regisztráltál és ide írsz őszintén szerintem azzal már rést törtél a falon.
Jó olvasni amiket írsz.
Komolyan mondom Zoli rengeteget segítesz nekünk.
Nagyon jókat írsz és kifejezően.
Pont ez az emiért úgyérzem végül is megérte regelni.
Köszönöm.
Nagyjából hasonló cipőben járunk.
De ezt nem lehet e végtelenségig csinálni.
Valamit kell próbálni.
Egyébként azt tudom mondani hogy ha elég erőt érzel akkor lassan óvatosan próbáld meg. Persze csak finoman. Pl. őszintén mond meg a dokinak mit érzel.
Először persze hasraesik az ember egy párszor.
A kisgyerek is. Csak felkel 🙂
Köszönöm a megértést és az elfogadást! 🙂
Én is olvastam a te soraidat, és azt kell mondjam, irigyellek a bátorságodért. Én nem is vagyok hajlandó elismerni a falaimat, nemhogy nekiesni!
Szia Kisveréb.
Teljesen átélem minden mondatodat.
Szerintem teljesen közénk illesz és nagyon szimpatikusnak tűnsz.
Jaj félre ne érts, én sem akartam erről vitát nyitni! :O Megértem, hogy sokan nem bíznak a pszichológiában, az én családomban is vannak páran. Csak én már úgy érzem, nem fog menni máshogy..
Nem tudom, igazad van-e, de mindenesetre nem értek egyet :). Még csak kétszer voltam, az ilyen terápiák akár fél/egy évig is eltarthatnak! Egyébként is, ha ő nincs, én nem tudom meg, hogy szocfóbiás vagyok..
Mire föl a "pöcs pszicho"? Én nagyra értékelem a munkájukat, le a kalappal, hogy ennyi nyűgöt meghallgatnak.. Nem csoda, hogy az enyém nem tud segíteni, ha egyszer nem vagyok hajlandó beszélni neki :/
Ja, amúgy nem vagyok benne biztos, a csajszi nekem szólt? 😛
Hmm, hát talán a pszichiáterről annyival többet el lehet mondani, hogy orvosit végzett, hátha így megbízhatóbbnak tűnik..:) De mondjuk én megértem, hogy sokan tartanak tőlük.. Én sem tudok megnyílni nekik, de azért nem hiszem, hogy semmit sem tudnának segíteni :).
Hát többnyire szerencsére meg tudom valahogy oldani a problémákat, amit meg nem, azokkal meg tovább szenvedek... 🙁
A pszichodokikban nem nagyon bízom valahogy, meg nem is hiszem, hogy engem meg tudnának változtatni, bogyókat meg nem igazán szeretnék szedni semmire sem...
Volt egy ismerősöm, aki elment egyszer egy pszichológushoz, de azzal jött el tőle, hogy: "Áhh, ez még nálam is hülyébb!" 😀
Ezt meg tudom érteni, nekem is hullámvölgyes.. Alapjáraton én sem szeretek panaszkodni, inkább bent tartom, de ha másnak okoskodnék, azt mondanám, de gyűrje be. Ha boldogulsz egyedül, akkor hatalmas gratula, de ha nem, ne félj segítséget kérni!! Nem is értem, hogy hogy nem hiszed, hogy tudnának segíteni.. Szerintem hatalmas kűzdelem, de attól még segíthet egy hozzáértő.. Vagy talán negatív tapasztalatod van a témában?
Semmi baj, sajátítsd csak ki nyugodtan. 🙂
Hát én nem igazán szeretek panaszkodni, inkább próbálom általában saját magam megoldani a problémáimat több-kevesebb sikerrel. De aranyos vagy, köszönöm az érdeklődésedet. Megvagyok úgy-ahogy, hol kicsit jobban, hol rosszabbul, eléggé változó a hangulatom sajnos...
Hát legyen neked igazad, és tényleg jussak majd előrébb! 🙂
Én meg itt teljesen kisajátítom ezt a topikot, és még csak meg sem kérdezem, hogy te hogy vagy! Pedig ennyi segítség után neked is kijárna, hogy panaszkodhass egy kicsit :)!
Idézet tőle: kisverébHát jó, ha már ketten gondoljuk, hogy ez jó ötlet, lehet tényleg megpróbálom..:) Aztán nehogy azt higgye a doki, hogy házi feladatot adok neki..
A doki azt hisz, amit akar. 😛
Itt csak te számítasz, és hátha ezzel is előbbre tudsz majd lépni...
Hát jó, ha már ketten gondoljuk, hogy ez jó ötlet, lehet tényleg megpróbálom..:) Aztán nehogy azt higgye a doki, hogy házi feladatot adok neki..
Idézet tőle: kisverébHát bízzunk benne, hogy később én leszek az, aki másoknak segít, nem pedig az, akinek segítenek :).
Így van. 🙂
Mondom ezt szerintem is próbáld meg, hogy leírsz előre dolgokat a dokinak, és odaadod neki. De amúgy is szerintem jó ötlet az, hogy egy kicsit másképp próbálsz csinálni bizonyos dolgokat, nem úgy, mint eddig. Hátha így több eredményt érsz majd el, legyen bármi is az a dolog...
Hát bízzunk benne, hogy később én leszek az, aki másoknak segít, nem pedig az, akinek segítenek :).
Ennek örülök, hogy még ha esetleg nem is olyan sokat, de valamennyit tudunk segíteni.
Ezzel amúgy én is mindig így voltam, hogy többet is elérhettem volna az életben, de vagy lusta voltam, vagy nem voltam eléggé kitartó, és abbahagytam idővel azt a dolgot. De most már nem érdekel ez sem, annak kell örülnünk, amink van - szokták mondani. Persze csak a jó dolgokra értendően.
Talán így, hogy beszélgetsz hasonló problémákkal viaskodó emberekkel, így legalább remélhetőleg egy kicsit nagyobb lesz idővel az önbizalmad.
Hatalmas segítség!!
De az alapproblémám nekem nem az, hogy egyedül vagyok. Megszoktam, hogy nincs párom, nem voltam még szerelmes, így nem hiányzik annyira. Nekem csak az a bajom, hogy korlátoz a szorongásom az életben. Sokkal több lehetne bennem, de be vagyok zárva a saját félelmeimbe. Ez akaszt ki igazán.
Idézet tőle: kisverébHát nyilván én sem szeretném, hogy bezáruljon, de nem tudok mit tenni! Ha tudnék én ezen egyedül változtatni, nem járnék pszichiáterhez, nem lennék itt, és szociális fóbiásnak sem hívnám magamat.. Nem tudom ki, vagy mi kéne, ahhoz, hogy én újra normálisnak érezzem magam, de jöhetne már 🙂
Hmm, értem. Vagy inkább nem értem, már nem is tudom. 🙂
De akkor ki jöjjön, fiú, lány? Fiatalabb, idősebb? Milyen legyen, vagy milyen ne legyen? Mivel foglalkozzon, egyáltalán ember legyen az az illető? 🙂
Úgy látom te olyasmi vagy, mint az én egyik ismerősöm, ő azt mondja, hogy azért nem találta még meg az igazit, mert az az illető még nem született meg. 🙂 Bár te nem az igazit keresed, annyiban különbözöl tőle, de kicsit hasonló a szituáció mégis azért.
Na de talán már ez is segít valamit, hogy itt beszélgetsz velünk, legalábbis remélem...
Hát nyilván én sem szeretném, hogy bezáruljon, de nem tudok mit tenni! Ha tudnék én ezen egyedül változtatni, nem járnék pszichiáterhez, nem lennék itt, és szociális fóbiásnak sem hívnám magamat.. Nem tudom ki, vagy mi kéne, ahhoz, hogy én újra normálisnak érezzem magam, de jöhetne már 🙂
Idézet tőle: kisverébNem mérleg, vízöntő vagyok 🙂 Háát, tény, hogy nem vagyok 100%ban ott a barátságaimban.. De azért én jobban ott vagyok, mint egy "átlag" szorongó, mivel az enyém nem generalizált. Ezért is van az, hogy itt a párkapcsolatoknál nagyon kijön. Ott koncentrálódik nagyrészt. Nem hinném, hogy ilyen egyszerű oka lenne, hogy félek egy csalódástól vagy ilyesmi. Semmi racionalitás nincs benne, elvileg ezért is lenne fóbia :). De tény, ami tény, kezdek tőle becsavarodni. Sajnos kezd generalizálódni, terjed minden emberi kapcsolatomra, érzem, hogy zárul körülöttem a kör és ez baromira megijeszt. Nem tudom, mit tehetnék.. mert azt, hogy mit kéne, pontosan tudom, de nem vagyok képes változtatni..
De ha érzed, hogy zárul körülötted a kör, akkor miért hagyod bezárulni? Legalább valami rejtett kiskapukat hagyj rajta úgymond, ahol azért ki tudsz menni "levegőzni" időnként. 🙂
Ha tudod, hogy mit kéne tenned, akkor miért nem vagy képes megtenni? Ha nem is pont úgy, ahogy kellene, esetleg máshogy, valamilyen más úton? Lehet meg kellene valakinek fogni a kis kezeidet, és akkor talán már mernél változtatni? Na de ki fogja meg a kezeidet, ez itt a kérdés? Ha a doki nem képes rá, akkor nem tudom, hogy ki lehetne az...
Jó tudom egy kívülálló mindig könnyebben beszél, de szerintem nem szabad hagyni, hogy teljesen bezáruljon a kör körülöttünk. Én is elég magas falat építettem magam köré, de hagytam pár kiskaput úgymond, amin ha kedvem van, akkor kimegyek a nagyvilágba. 🙂
Nem mérleg, vízöntő vagyok 🙂 Háát, tény, hogy nem vagyok 100%ban ott a barátságaimban.. De azért én jobban ott vagyok, mint egy "átlag" szorongó, mivel az enyém nem generalizált. Ezért is van az, hogy itt a párkapcsolatoknál nagyon kijön. Ott koncentrálódik nagyrészt. Nem hinném, hogy ilyen egyszerű oka lenne, hogy félek egy csalódástól vagy ilyesmi. Semmi racionalitás nincs benne, elvileg ezért is lenne fóbia :). De tény, ami tény, kezdek tőle becsavarodni. Sajnos kezd generalizálódni, terjed minden emberi kapcsolatomra, érzem, hogy zárul körülöttem a kör és ez baromira megijeszt. Nem tudom, mit tehetnék.. mert azt, hogy mit kéne, pontosan tudom, de nem vagyok képes változtatni..
Ugyan már, írd csak meg szépen azt a levelet a dokinak. Ne félj tőle, nem fogja leharapni a fejedet érte. 🙂
Hát ahogy olvaslak nekem az a régi mese jut az eszembe rólad, amikor a királynak valaki ajándékot vitt, egész pontosan egy galambot. Oda is adta neki, de a galamb kirepült az ablakon. Tehát ezt a "hoztam is ajándékot, meg nem is" effektust vélem felfedezni rajtad. Tehát ott is vagy ebben a társaságokban, meg nem is. Valamennyire el tudsz vegyülni köztük, meg nem is. Nem vagy te véletlenül mérleg jegyű? 🙂
Ez a társas kapcsolat dolog is nagyon érdekes. Inkább elutasítod a jelentkezőket, pedig valójában szívesen benne lennél? Nem lehet, hogy azért van ez, mert talán félsz attól, hogy idővel majd csalódsz az illetőben? Erre amúgy mit mond a pszichodoki?
Áhh az szerintem sem jó, hogy mindenkinek mindent elmagyarázz mindig, hogy megértse. Esetleg inkább csak olyanoknak, akikről tudok, hogy nem rosszindulatúak, vagy akik hasonló problémákkal küszködnek. Persze nekünk sem könnyű leírnod, de mi talán jobban megértjük, mint az ún. normális emberek.
Hmm, hogy is mondjam, hogy a lehető legkevésbé tűnjün hülyeségnek :). Amit írtam a hátrányról, meg a bókolásról, összefügg. Az velünk született képesség/jog vagy bármi is legyen, hogy tudunk szeretni és szeretve lenni. Na EZ nem járt nekem. Ez a hátrányom. Nem tudom elviselni, hogy engem szeressenek. Ne bókoljanak, ne dícsérjenek, ne akarjanak hozzám érni vagy közeledni, mert egyből pánikolok. Persze közben vágynék ezekre, mert hát őszintén, ki nem? Mégsem tudom elviselni. Közel engedni bárkit is magamhoz, bármilyen értelemben is képtelenség számomra. Elviselhetetlen félelmet kelt már a gondolata is. Ha tetszik is az illető. Illetve ez is fura, mert úgy gondolom tetszik valaki, aztán ha kiderül, hogy kölcsönös, nemcsak, hogy betojok, de az agyam klassz kis kifogásokat is talál rögtön. Onnantól csak a hibákat látom a másikban, és ez is csak segíti az eltávolodásomat.
Én nyitok a világ felé minden úton. Mondom, nagy baráti társaság, ahol egész hangadó is vagyok, eljárunk bulizni, szórakozni. Élvezem is, csak valahogy kényelmetlen is. Nehéz megmagyarázni, de a lényeg, hogy mindenben, amit szeretek és csinálok ott ez a kettősség, hogy nem is akarom. Ha CSAK rajtam múlna, valószínűleg mindig otthon ülnék egyedül, nem azért mert nem igénylem a társaságot, hanem mert valami visszatart. De ha jönnek a barátaim és hívnak, nem tudok nemet sem mondani.
Szerintem sem jó, hogy elfojtok magamban mindent, de ez a legkényelmesebb, mert így legalább nem kérdezgetnek folyton. Most komolyan, álljak neki elmagyarázni minden második embernek ezt a káoszt? Látod, még azoknak is nehéz, akik ismerik az érzést..
A dokinak tényleg meg kéne írnom azt a sz*ros levelet, de még nekiállni is félek, nemhogy odaadni neki..
Persze szívesen leírjuk a véleményünket, sőt próbálunk tanácsokat is adni, hátha segítenek valamit. Igen ez szerintem is jó ötlet, hogy írd le előre amiket érzel, és add oda a dokinak, hátha így előbbre tudtok majd együtt jutni.
Az az érzés, hogy ott vagy a többi ember közt, de valahogy mégsem ez nálam is elő szokott fordulni. Nálam is volt már olyan, hogy nem igazán értettem, hogy a többiek miről beszélnek, de forítva is, amikor ők nem értették igazán az én gondolataimat. Szóval ez talán nem olyan nagy baj szerintem. Ettől te nem vagy butább mint a többi.
Írod, hogy arra vágysz, hogy ne kelljen hátrányból indulnod. Szerintem itt az egyik hiba /?/, hiszen miért is kellene mindenképpen ugyanúgy csinálnod mindent, mint a többi. Vagy versenyként fogod fel te is az egészet, legyen bármi is az a bizonyos dolog? Szerintem az élet nem verseny, nincs sehol előírva, hogy mindent ugyanúgy csináljunk, mint a többiek. Bár nem tudom, hogy milyen konkrét dolgokra gondolsz ebben az esetben.
Sokkot kapsz, ha bókolnak neked? Hmm, ez is érdekes. És akkor is, ha tetszik neked az az illető?
Hát a világ felé többféleképpen lehet nyitni szerintem. Pl. úgyis, hogy beleveted magad a közösségi életbe, eljársz sok helyre, társaságokba, és ha nem is feltétlenül a középpontba próbálsz kerülni, de azért aktív szereplője próbálsz lenni ezeknek a közösségeknek. Vagy pedig van ez, hogy élsz társasági életet, de kívülállónak érzed magad a többi ember közt. Én a harmadik csoportba tartozom, vagyis van egy saját kis világom, amiből csak néha mozdulok ki. Ritkán ugyan, de járok társaságokba, találkozom ismerősökkel, barátokkal, de egyáltalán nem viszem túlzásba a dolgot.
Az viszont szerintem nem jó, hogy elfojtod magadban a vágyakat inkább, mert félsz attól, hogy nem kapod meg őket. Akkor próbáld valamilyen más kerülőúton megszerezni őket. Én is így szoktam tenni. Ha valamit nagyon szeretnék, de nem lehet, akkor addig keresgélem a lehetőségeket, míg nem sikerül megszereznem azt a valamit. Na persze ez sajnos nem mindig sikerül végül, de néha azért igen.
Szia Zoli!
Az a helyzet, hogy most is olyan, mintha közösségi ember lennék, sok ember vesz körül, akik elvileg szeretnek, és igénylem is a társaságot. De valahogy köztük érzem magam kívülállónak. (Bár nélkülük meg nagyon magam alá csúszok..) Egy csomó dologról, amikról ők beszélnek, én nem tudok, nem vagyok képes olyan dolgokra, mint ők, nem tudok megnyílni nekik, ilyesmi.. Szóval ez nem így hirtelen jött, szerintem a környezetem észre se venné, ha néha nem lennék már annyira ki, hogy meglátszik, mert amúgy nem mutatok ki semmit.
Én arra vágynék, hogy ne kelljen hátránnyal indulnom, ne kelljen kűzdenem azért, hogy ne érezzem magam szarul, ha esetleg néha az van, amit én szeretnék. Vagy ne kapjak sokkot, ha valaki bókol nekem. Ne legyek két napig rosszul egy vizsga előtt. Ilyesmiket. Én szeretnék nyitni a világ felé, mert már így is túlságosan a saját kis világomban élek, de valahogy mégis csak egyre rosszabb a helyzet, mióta tudom, hogy van nálam ez a deficit.
Persze, hogy elvagyok így, de ez csak azért van, mert muszáj ezzel élnem.. Gondolhatod, hogy ha tudnék változtatni, megtenném. Hiszen ez nem normális így! Azért sírok neki sokat, mert ha rákérdez valamire, teljesen leblokkolok, és nem vagyok képes válaszolni, és ez a frusztráció sírásban jön ki. Meg kb olyan érzés, mintha azt kérnék tőlem, hogy rúgjak bele a kutyámba.. Nagyon úgy érzem, hogy nem akarom megtenni, és ezért sírok.
Egyáltalán nem érzem úgy, hogy nem akarok társat, csak képes nem vagyok rá.. Így inkább elfojtok magamban mindent, amire vágyok, hogy ne legyen olyan pocsék, hogy nem kaphatom meg..
Igen, ezért is jöttem ide. Arc nélkül, internetes felületen sokkal könnyebb kibeszélni a dolgokat. Csak sajnos igazán segíteni a doki tudna.. Gondolkodtam azon, hogy leírom neki a dolgokat, hogy egyszerűen olvassa el, amikor nem vagyok ott, akkor legalább nem nekem kell beszélni, de ezt sem mertem eddig meglépni..
De azért ez a kis segítség is, hogy itt válaszoltok nekem is nagyon jól jön, igazán köszönöm!!
Szia kisveréb!
Érdekes a problémád, hiszen írod, hogy régebben társasági ember voltál, sőt táncolni is jártál, és színdarabban is szerepeltél. Mi változhatott meg benned, hogy úgy érzed, hogy mindezek ellenére kilógsz az átlagemberek sorából? Vagy a környezeted ill. az emberek viselkedése válthatta ki ezt belőled?
Hát szerintem ebbe a közösségbe beleillessz, hiszen itt elég sokan küszködnek ilyen problémákkal, mint te. Szerintem az az első lépés, hogy mit szeretnél igazán, mire vágysz? Elsősorban magaddal kapcsolatban, illetve a többi emberrel kapcsolatban. Szeretnél-e újra elvegyülni köztük, vagy inkább egy saját kis világot szeretnél kialakítani magadnak? Én amúgy az utóbbit választottam, mert az előzőre képtelen voltam...
De miért szoktál bőgni a pszichiáter előtt? Amikor azt is írod, hogy tulajdonképpen elvagy így, ahogy vagy. Akkor mi bánthat téged mégis ennyire? Bár az is igaz, hogy sokszor képesek vagyunk a saját dolgainkat súlyosabbnak megítélni, mint másokét, dehát mivel ez a mi problémánk, így persze, hogy mégis súlyosabbnak gondoljuk.
És miért érzed úgy, hogy nem akarsz társat? Félsz, hogy esetleg nem fogadná el a dolgaidat, viselkedésedet?
Szerintem igenis beszéld ki magadból a bánatodat, illetve azokat a dolgokat, amik aggasztanak téged, akár a pszichiáternek, akár itt, ez egyáltalán nem szégyen, lehet kicsit meg is könnyebbülnél utána...
Iszonyú hálás vagyok a válaszodért, atti!
Lány lennék, csak még egynapos a profil, nem nagyon álltam neki csinosítgatni.. Háát, nem tudom. Én is tartok a gyógyszerektől, de nem úgy látom, hogy menne máshogy.. Már úgy értem, hogy a belső záram már attól aktiválódik, hogy beszélnem kéne a problémámról. Ezért is nem haladunk a dokival.. Kérdez valamit, én meg sírok, hogy nem akarok róla beszélni. Aztán itthon elhatározom, hogy na, legközelebb máshogy lesz! Gondolhatjátok mennyire..
Na mindegy, gondolom ez nem egy fórum a panaszkodásra! 🙂 Azért nem olyan vészes az életem, igazából egészen hozzá vagyok szokva. Meg bármennyire is csak félbarátok, azért bírom a barátaimat..
Nincs igazán célom ezzel a bejegyzéssel, csak úgy kikívánkozik belőlem.
Már vagy 6 éve van szociális fóbiám, viszont csak olyan fél éve tudom, hogy az a furcsa-borzalmas dolog, ami velem van, egy szorongástípus. Azért (is) tarthatott ennyi ideig a felismerés, mert remek szociális érzékkel megáldott extravertált vagyok. Sosem okozott nekem problémát új embereket megismerni, házibuliban elvegyülni, idegen helyen útbaigazítást kérni stb. A prezentációkkal/felelésekkel/vizsgákkal már meggyűlik a bajom, de még mindig képes vagyok rájuk, sőt, sokáig táncoltam, versenyekre jártam, amatőr színdarabban szerepeltem többször is. Mégis mindig éreztem, hogy valahogy a felszínesen nagyon sikeres kapcsolatteremtés mögött nincs valódi mélység. Valahogy mindig tartottam egy lépés távolságot, még ha ezt a másik fél nem is érezte. Párkapcsolatra teljesen képtelen vagyok azóta is. Pszichiáteremnél még csak kétszer voltam, pedzegeti a gyógyszer felírását, de beszélgetés terén nem jutunk túl sokra (kb semmire, többnyire csak bőgök). Azt hiszem, ezért is kerestem olyan fórumot, mint ez.
Ugyanis vacak egy érzés érezni, hogy nem csak az átlag emberek sorából lógok ki, hanem a fóbiásokéból is. Nem új az érzés, hogy ami mindenkinek alapból jár, azért nekem kűzdeni kell, jobb esetben talán el is érem.. Hiszen velünk született jogunk szeretni, vagy nem..? Viszont még csak az a hlátlan vigaszom sincs, hogy sajnáltathatom magam, mint szociális fóbiás, ugyanis ha bárki megnéz, ahogy emberek körül mozgok, megkövez hazudozásért. Elismerem, hogy ezerszer könnyebb nekem azoknál, akik még ennyire sem képesek. Biztosan borzalmas, és a legőszintébben kívánok nekik (nektek) a legjobbakat! Mégis valahogy úgy érzem, hogy ide sem illek be sorstársnak, még ez a közeg is kivetne, amiért szerencsésebb vagyok.. Vakok közt a félszemű..
Annyira sajnálom ezt az egészet! Mindenkit, aki tudja, miről beszélek, és azokat, akik még többet kell, hogy kiálljanak. Sajnálom, ha bárkit megsértettem ezzel, esetleg nem jól ér célba, és csak zavart okoz. Tényleg nem volt semmi célom ezzel, csak azt hiszem arra vágynék, hogy valaki elismerje, hogy igenis az én bajom is van annyira baj, mint másé, és nem kevésbé. Mert egyelőre még magammal is viaskodom, hogy megérdemel-e az egész ekkora felhajtást.. Végülis nekem kijárt, hogy legyenek barátaim, mégha egyoldalú is az egész, és észre sem veszik, hogy én sosem nyílok meg nekik.. Párkapcsolat meg kinek is kéne, ugyan már, ha a macskákat nem is szeretem, még lehetek az őrült minimalacos néni..
Semmi gond, ugyan már, szóra sem érdemes. Füles-effektus.
Ez nekem is van. Úgy érzem olyankor, hogy kívülálló vagyok. Sokszor mintha elpirulnék, leizzadnék hírtelen, és olyan furcsa forróság tör rám, szó szerint, mintha égnék. Mintha szégyellném magam. Általában csak akkor van, ha több olyan ember van ott, akit kevésbé ismerek. Inkább meg sem szólalok, ha igen, akkor utána olyan érzésem van, hogy égetem magam a b*romságaimmal.
Nekem az ismerkedéssel vannak problémáim. Rettegek megszólítani egy idegen embert. Ha férfi, akkor azért, mert attól tartok, hogy b*zinak néz, a nőt meg azért, mert biztos azt hiszi, hogy akarok tőle valamit (mondjuk meg akarom döngetni). Nem tudom, miért alakult ez ki bennem. Még olyan érzéseim is vannak, hogy én nem vagyok elég jó senkinek, ugyan kit érdekelne már, hogy mi van velem. Nincsenek barátaim. Csak 1-2 volt anno, de már nem tartom velük a kapcsolatot. Mostanában kb 1 hónapja szédülök, gyenge vagyok, dolgozni sem tudok. Parázok, hogy valami van az agyamban, mert úgy érzem, mintha valami köd lenne a fejemben. Az orvos nem vesz komolyan, kiírt táppénzre, de nem nagyon utal be sehova, vérvizsgálaton voltam, ott minden OK volt. Voltak innen valakinek hasonló tünetei? Miből lehet még észrevenni, ha szoc. fóbiám van?
Mert pl. amikor eljártam kontrollra, akkor az ott várakozó betegtársaimmal én is szívesen beszéltem, nemis keveset. Volt párom rokonaihoz is mertem szólni. Akkoriban nem vágytam közösségbe, de most igen. Viszont nem mindegy, hogy milyen témában beszélgetnénk.