Ábránd pszichológus válaszol
Ábránd pszichológus, az esetem ilyen súlyos vagy ennyire jelentéktelen?
Igen, kedves Ábránd, engem is megfogott egy mondata, mivel ezt tapasztalom, méghozzá tömeges jelenségként.
azaz: "Sokszor ezt a mély barátságok szintjén élik meg az emberek, nem fordul át szexuális cselekedetté. "
De sokszor meg azt látom, hogy ez a barátság olyan mélységekig nyúlik, hogy az még hagyján, hogy "bro"-nak szólítják egymást és együtt alszanak, de bizony a szex se jelent határvonalat. Ennek ellenére is falják a csajokat, és egy cseppet se tartják melegnek magukat, sőt ahogy említettem, nem ritkán a legnagyobb homofóbok ezek a srácok, akik meg egymás közt ..... hát izé .... érti 🙂
Az meg újabb jó kérdés, hogy vajon mi lesz később, de bizony nem ritkán látok olyat, hogy az adott srácnak nagyon titokban megmaradnak a "fiús" kapcsolatai, de ahogy említettem, ez tabu. Hujajajjjj tudnék mesélni, de hagyjuk 😀
üdvözlettel
Kedves Ábránd!
Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre az oldalra. 55 éves anyuka vagyok, és azért regisztráltam, mert mintha megszólított volna egy válaszával.
17 éves kamaszfiam van, késői gyerek. Még nincs barátnője. Nagyon aggódom, hogy esetleg valami probléma van vele.
Azt írja, hogy a neveltetésünk által leszünk férfiak vagy nők. Tudna néhány tanácsot adni, hogy hogyan neveljem a fiamat igazi férfinak?
Icu
Idézet tőle: DavidKedves Ábránd!
Elnézést, hogy ilyen furcsaságokkal zaklatom, de az a helyzet, hogy érdekel a téma.
Arról mi a véleménye, hogy akik nudista strandokra, campingekbe járnak, nos ott valóban egyfajta "természettel való azonosulás" van, és teljesen aszexuális módon képes ott mindenki felfogni az egészet avagy ez egy rejtett erotikus vágy kulminációja?
Olvastam egy pszich. hallgató írását erről, melynek az volt a végkövetkeztetése, hogy mivel ott aztán "nincs titok", és ehhez természetesen viszonyul mindenki, a nudista strandok igazából sokkal de sokkal aszexuálisabbak, mint a sima ruhás strandok.
Ön osztja ezt a nézetet? Vagy mi a véleménye? Lát benne erotikát vagy tényleg a természetes életmód csúcsáról van szó, és valóban hihető-e, hogy ott tuti nincs senkinek erotikus gondolata? Számomra ez nehezen hihető, hiszen ha meglátok egy szép lányt, azért ösztönösen felkapom a fejem, de az igaz, hogy én is mint esztétikai szépséget csodálom meg (ugyanígy tudok értékelni egy esztétikus fiú testet is, és itt se szexuális indíttatásból), és nem szexre gondolok tehát, szóval én ezzel a kérdéssel olyan köztes állapotban vagyok.
Felettébb kíváncsi lennék a véleményére ebben is. Köszönöm!
Kedves David,
inkább csak a magánvéleményemet tudom írni.
A kérdés sosem ennyire fekete vagy fehér. Akik először mennek oda, nyikván erotikus élmény is. De, ha azt nézzük, hogy nem csak olyat láthatnak, ami erotikára sarkall, akkor már kevésbé lesz az. Amikor megszokottá válik ez, mint életforma, akkor maximum annyi erotika lehet benne, mint ahogy egy szebb nőt meglát az utcán.
Azt gondolom, mindent meg lehet szokni, a látványt is. 🙂
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: RakétaKedves Ábránd!
Ha az ember kezdi úgy érezni, talán joggal, hogy majdnem megörül, és a kiváltó ok nagyobb részt rajta kívülálló. Mit lehet tenni? Gyakran előfordul, hogy a megengedett dózis felett szedem a nyugatom. (Több helyen is felírták.) De a várakozásba és a reménytelenségtől való félelembe - mennyire nem szerettem ezt a szót leírni: félelem - bele lehet örülni. Ez meg egy családtagom szavajárása volt: "bele lehet örülni".
"Mit lehet csinálni?" - ezt meg apám mondogatta, hogy nagyapám szavajárása volt.
De most komolyan, mit lehet ilyenkor tenni?
Üdv.: Rakéta!
Kedves Rakéta,
ilyenkor érdemes lehet a DBT technikákat elővenni, talán segítenek. A gyógyszerek növelt adagban való szedése gyakran nem használ, inkább ellenkezőleg.
Üdv
S.Zs.
-Csak megjegyzem a nudista és a naturista nagyon nem úgyan az.-
Kedves Ábránd!
Elnézést, hogy ilyen furcsaságokkal zaklatom, de az a helyzet, hogy érdekel a téma.
Arról mi a véleménye, hogy akik nudista strandokra, campingekbe járnak, nos ott valóban egyfajta "természettel való azonosulás" van, és teljesen aszexuális módon képes ott mindenki felfogni az egészet avagy ez egy rejtett erotikus vágy kulminációja?
Olvastam egy pszich. hallgató írását erről, melynek az volt a végkövetkeztetése, hogy mivel ott aztán "nincs titok", és ehhez természetesen viszonyul mindenki, a nudista strandok igazából sokkal de sokkal aszexuálisabbak, mint a sima ruhás strandok.
Ön osztja ezt a nézetet? Vagy mi a véleménye? Lát benne erotikát vagy tényleg a természetes életmód csúcsáról van szó, és valóban hihető-e, hogy ott tuti nincs senkinek erotikus gondolata? Számomra ez nehezen hihető, hiszen ha meglátok egy szép lányt, azért ösztönösen felkapom a fejem, de az igaz, hogy én is mint esztétikai szépséget csodálom meg (ugyanígy tudok értékelni egy esztétikus fiú testet is, és itt se szexuális indíttatásból), és nem szexre gondolok tehát, szóval én ezzel a kérdéssel olyan köztes állapotban vagyok.
Felettébb kíváncsi lennék a véleményére ebben is. Köszönöm!
Idézet tőle: ÁbrándIdézet tőle: DavidKedves Ábránd!
Ön mint pszichológus, hogyan vélekedik arról a jelenségről, amikor valakinek barátnője van, a haverok előtt "mocsklosbuxizik" ha szóba kerül a téma, de aztán meg ő maga is elég keményen fiúzik, meg amit írtam máshol is, pl. edzések után a csapatban 3 ilyen srác van, akik rendszeresen szopják egymást a tusolóban, öltözőben. A társak ezt nem veszik melegségnek, csak simán furcsának tartják, mivdel mindnek van barátnője, sőt az a legviccesebb, hogy miközben ezek "elvannak" a tusolóban, a barátnők türelmesen várnak kint a folyosón.
Önnek erről mi a véleménye? Ez egy ifikori kaland fiúkkal nekik és majd elmúlik, és Ön se tartja melegségnek, elképzelhető, hogy semmi közük nem lesz fiúkhoz felnőtt korukban vagy inkább melegségnek tartja?
Extrém módon kíváncsi lennék a véleményére, már csak azért is, mert extrém mértékű ez a jelenség, hát hetente dobok egy hátast, mert folyamatosan megtudom valaki elvileg csúcsheteró srácról, hogy vannak fiús ügyei.
köszönöm!
Kedves David,
a helyzet az, hogy minden emberben van egy adag a másik nemből is. Alapvetően biszexuálisak vagyunk mind. A neveltetésünk által leszünk inkább férfiak vagy nők. Lehetséges, hogy nem könnyű ezt néhány embernek elfogadni, de a lányok megnézik a lányokat, olykor elcsattan egy csók is, máskor további próbálkozások is vannak. A fiúk pedig kezdetektől fogva foglalkoznak minimum a másik fiú péniszének méretével. A kiváncsiság is jelen van és olykor egy rejtett - vagy kevésbé rejtett - vágy is a saját nemmel való kapcsolat felé. Sokszor ezt a mély barátságok szintjén élik meg az emberek, nem fordul át szexuális cselekedetté.
Az ifjúkori identitáskeresésben előfordulhat ilyesmi, anélkül, hogy a későbbiekben ennek lenne folytatása. Ugyanakkor másképp is alakulhat a szexuális hovatartozás ebből, vagy megmaradhat a mindkét nem felé vonzódás.Üdv
S.Zs.
Kedves Ábránd!
Igen, ezzel teljesen egyetértek. Bármennyire képmutató világban élünk, egyáltalán nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy wegy fiúközösségben (vagy persze azon kívül is) az egyik fiút érdekelje csak kíváncsiságból a másik fiú farkájának mérete. Ezt én természetesnek is tartom, nincs ebben semmi homologizálás.
Viszont amit leírtam, az igen érdekes, annál is inkább, mert sorozatosan egyre több ilyen jelenségről szerzek tudomást, azaz hogy finoman szólva "több van köztük".
Most már tényleg én is kíváncsi lennék, hogy ez amolyan múló kíváncsiság és aztán mindegyik teljesen hetero életet fog élni vagy mi a fene fog történni, bár már semmin se lepődök meg, mert arról is sorozatosan értesülök, hogy X és Y -nak vannak fiús ügyei, csak persze ez olyan szintű tabu, hogy még a saját barátnője se hozza szóba, hiába tudja tudat alatt. Azért érdekes egy jelenség, meg kell hagyni, erről könyvet kéne írni, de abból hatalmas botrány lenne, az tuti 🙂
Köszönöm véleményét!
Kedves Ábránd!
Ha az ember kezdi úgy érezni, talán joggal, hogy majdnem megörül, és a kiváltó ok nagyobb részt rajta kívülálló. Mit lehet tenni? Gyakran előfordul, hogy a megengedett dózis felett szedem a nyugatom. (Több helyen is felírták.) De a várakozásba és a reménytelenségtől való félelembe - mennyire nem szerettem ezt a szót leírni: félelem - bele lehet örülni. Ez meg egy családtagom szavajárása volt: "bele lehet örülni".
"Mit lehet csinálni?" - ezt meg apám mondogatta, hogy nagyapám szavajárása volt.
De most komolyan, mit lehet ilyenkor tenni?
Üdv.: Rakéta!
🙂
-
Idézet tőle: Aurora-MKedves Ábránd!
Remélem tud valamilyen válasszal szolgálni erre.
20 éves lány vagyok.
Egyes esetekben szexualitásra felhívó beszélgetéseket folytatok az emberekkel, flörtölök velük, "elkapatom magam", lefekszem emberekkel. Ilyenkor különösen perverz és szubmisszív, mazochista vagyok. Tudom, hogy én vagyok ilyenkor ilyen, mert a bizonyítékok mindig kéznél vannak. Máskülönben viszont egyáltalán nem azonosítanám magamat "vele".
Ugyanis én aszexuális vagyok, és túl félénk is, hogy ilyenekbe belemenjek. Nincs igényem rá. Legalábbis én magamban így érzem.
A szexista Én nem, szerintem nem én vagyok.Olyan, mint egy másik élet, felidézni sem nagyon bírom a történéseket, max. csak homályosan.
De ugyanezt érzem akkor is, amikor elkezdek kiborulni. Azt mondják zokogtam és elkeseredett voltam, pedig számomra az nem is én voltam.Vágások miatt heges a karom, de nem hiszem, hogy én tettem volna.
Régóta van memóriazavarom, sokat felejtek, a gyermekkoromra nem emlékszek.
Mi történik velem??
Én magam általában nyugodt és kedves vagyok, nem mondom, hogy soha nem szorongok, de nem olyan súlyosan, hogy szükségem lenne nyugtatókra vagy antidepresszánsokra.
Kedves Aurora-M,
ez a helyzet Önnek igen zavarbaejtő lehet. Megértem a bizonytalanságát. Amit leírt, az felveti bizonyos lelki eredetű problémák gyanúját bennem. Javaslom mielőbb forduljon szakemberhez. Az olvasottak alapján én egy tapasztalt hipnoterapeutára gondolnék elsősorban. Eszembe jutott Daubner Béla, de, ha esetleg ő nem érne rá, bizonyára tud javasolni olyan valakit, akinek erre a problémára lehetnek jó megoldásai.
Remélem eljut a megfelelő emberhez.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: rotebeeteKedves Ábránd!
Nem tudom, mit tegyek!
20 éves létemre szerintem elmondhatom magamról, hogy érett nő vagyok, sokfélével foglalkozom. Főiskolára járok, mellette több helyen dolgozom, gyerekekre vigyázok, gyülekezetbe járok rendszeresen(szolgálok is), és önkénteskedem - még így vizsgaidőszak közben is.
Szóval dolgozom ennél a lelkisegélynél önkéntes módon, amire roppant büszke vagyok, mert amikor elkezdtem ezt a képzést, teljesen titokban jelentkeztem, sőt még a képzésre is titokban jártam, hogy a családom nehogy megneszeljen valamit és eltántorítsanak a terveimtől. Azóta sok idő eltelt, szerencsére egyre jobban érzem magam ebben a közösségben is.
Járok szupervízióba, és legutóbb én hoztam esetet. Na mindegy, a lényeg, hogy nagyon elvándoroltunk az eredeti kérdéstől, bennem annyira nem okozott ez felkavaró érzéseket, de a csoporttársaimban annál inkább. Nem azt mondom, hogy bánom az egészet, de sokakat megérintett. Volt aki el is sírta magát, és nem győztek engem dicsérni, hogy mennyire értékes ember vagyok és mennyire nagy kár, hogy ezt a közvetlen környezetem nem látja, ill. felhívták a figyelmem arra, hogy végtelenül önfeláldozó vagyok, amit szívvel-lélekkel csinálok, de hogy ez nagyon nagy teher... és amin nagyon meglepődtek, az az volt, hogy amikor a szupervízor külön beszélgetett velem, ők meg csak megfigyelők voltak, megkérdezte tőlem a szupervízor, hogy én kire támaszkodhatok, ha nehéz helyzetbe kerülök, és őszintén válaszoltam, hogy nincs senki. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor mindenki "sajnálni" kezdett.
Egy kedves hölgy közülük megkeresett engem, hogy szeretne velem beszélgetni. Nagyon bájos teremtés, és igennel válaszoltam, hogy persze találkozzunk, de félek, hogy esetleg a beszélgetésünk olyan mederbe kerülne, amit én jobb esetben ki szeretnék kerülni. Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen az én múltamról, hátteremről, mert nem tudom, milyen hatással lenne ez a szolgálatban végzett munkámra.
És elismerem, hogy a történetem borzalmas és nehéz - egy kevésbé meghánytatott sorsú ember számára ez ijesztő lehet. De én ezzel együtt tudok élni, és érzem is, hogy kezdem megtalálni az összhangot magammal.
A csoporton is elmondtam, hogy én a segítésre születtem, ez mindig a véremben volt, intuitív módon jött, teljesen ösztönből egész pici korom óta. Édesanyám néha nem győzi emlegetni, hogy első osztályban több szendvicset csomagolt nekem, mert etettem az éhező társaimat... és az önfeláldozásról pedig csak annyit mondanék, hogy nővérem szokta mesélni, hogy egyszer hazajöttem az iskolából egy szem tik-tak cukorkával, hogy megfelezzem vele...és hogy ő akkor sírva fakadt. Emlékszem is rá, bár akkor nem értettem, miért sírdogált, azt hittem szomorú volt, hogy csak egyet hoztam. 🙂 És nem mondhatnám, hogy ezt belém nevelték, mert húgom pl. rettenetesen önző, ő soha nem osztott meg velünk semmit sem, ha tehette, sunyiban magáénak akart mindent.
Azt hiszem, emiatt is félek már embereket közel engedni magamhoz, mert mindenki csodál, megszeret, és valahogy ezt a különleges bánásmódot nem érzem kiérdemeltnek. Ez nem az én érdemem, hogy ilyen személyiség vagyok, hanem Isten teremtett engem ilyen jószívűnek és én csak azzal élek együtt, amit kaptam. 🙂Konkrét kérdést most nem tudnék feltenni, de azt gondolom, sejti, hogy miben szeretnék egy kis támogatást kapni.
Köszönöm a válaszát előre is!
Rotebeete
Kedves Rotebeete,
úgy látom, hogy nehéz az elismerést, dicséretet elfogadnia. Nagyon szép, amit leírt magáról. Én azt gondolom, hogy a segítőnek is szüksége lehet arra, hogy támaszkodni tudjon valakire. Úgy érzem zavarba hozta az a helyzet, ahol kicsit jobban feltárta helyzetét, mint ahogy előre gondolta. Minden bizonnyal Ön is tudja, hogy valahonnan a gyerekkorából adódhat, hogy nehéz elfogadni mások támogatását, hiszen, ahogy írja, inkább Ön támogatott mindig. Az is nehéz teher lehetett, hiszen így a biztonságot kevéssé élhette meg. A biztonság most is a segítés Önnek. Mivel nincs ahhoz szokva, hogy maga felé forduljanak, ráadásul sok negatív tapasztalata lehet az "előélet" megítélésével kapcsolatban így nem tud bízni abban, hogy ha kiderül, milyen elzőzményei voltak, akkor is elfogadni és szeretni fogják.
Úgy gondolom, hogy előbb kevesebbet mondjon magáról, ismerje meg a másikat és eszerint tárulkozzon fel. Ha olyan kérdéssel találja szembe magát, amibe nem szeretne belemenni, egyszerűen megmondhatja, hogy ez Önnek nehéz és most erről inkább nem beszélne róla. Remélhetőleg a másik fél ezt el tudja fogadni.
Sok sikert kívánok!
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: DavidKedves Ábránd!
Ön mint pszichológus, hogyan vélekedik arról a jelenségről, amikor valakinek barátnője van, a haverok előtt "mocsklosbuxizik" ha szóba kerül a téma, de aztán meg ő maga is elég keményen fiúzik, meg amit írtam máshol is, pl. edzések után a csapatban 3 ilyen srác van, akik rendszeresen szopják egymást a tusolóban, öltözőben. A társak ezt nem veszik melegségnek, csak simán furcsának tartják, mivdel mindnek van barátnője, sőt az a legviccesebb, hogy miközben ezek "elvannak" a tusolóban, a barátnők türelmesen várnak kint a folyosón.
Önnek erről mi a véleménye? Ez egy ifikori kaland fiúkkal nekik és majd elmúlik, és Ön se tartja melegségnek, elképzelhető, hogy semmi közük nem lesz fiúkhoz felnőtt korukban vagy inkább melegségnek tartja?
Extrém módon kíváncsi lennék a véleményére, már csak azért is, mert extrém mértékű ez a jelenség, hát hetente dobok egy hátast, mert folyamatosan megtudom valaki elvileg csúcsheteró srácról, hogy vannak fiús ügyei.
köszönöm!
Kedves David,
a helyzet az, hogy minden emberben van egy adag a másik nemből is. Alapvetően biszexuálisak vagyunk mind. A neveltetésünk által leszünk inkább férfiak vagy nők. Lehetséges, hogy nem könnyű ezt néhány embernek elfogadni, de a lányok megnézik a lányokat, olykor elcsattan egy csók is, máskor további próbálkozások is vannak. A fiúk pedig kezdetektől fogva foglalkoznak minimum a másik fiú péniszének méretével. A kiváncsiság is jelen van és olykor egy rejtett - vagy kevésbé rejtett - vágy is a saját nemmel való kapcsolat felé. Sokszor ezt a mély barátságok szintjén élik meg az emberek, nem fordul át szexuális cselekedetté.
Az ifjúkori identitáskeresésben előfordulhat ilyesmi, anélkül, hogy a későbbiekben ennek lenne folytatása. Ugyanakkor másképp is alakulhat a szexuális hovatartozás ebből, vagy megmaradhat a mindkét nem felé vonzódás.
Üdv
S.Zs.
Kedves Ábránd!
Remélem tud valamilyen válasszal szolgálni erre.
20 éves lány vagyok.
Egyes esetekben szexualitásra felhívó beszélgetéseket folytatok az emberekkel, flörtölök velük, "elkapatom magam", lefekszem emberekkel. Ilyenkor különösen perverz és szubmisszív, mazochista vagyok. Tudom, hogy én vagyok ilyenkor ilyen, mert a bizonyítékok mindig kéznél vannak. Máskülönben viszont egyáltalán nem azonosítanám magamat "vele".
Ugyanis én aszexuális vagyok, és túl félénk is, hogy ilyenekbe belemenjek. Nincs igényem rá. Legalábbis én magamban így érzem.
A szexista Én nem, szerintem nem én vagyok.Olyan, mint egy másik élet, felidézni sem nagyon bírom a történéseket, max. csak homályosan.
De ugyanezt érzem akkor is, amikor elkezdek kiborulni. Azt mondják zokogtam és elkeseredett voltam, pedig számomra az nem is én voltam.Vágások miatt heges a karom, de nem hiszem, hogy én tettem volna.
Régóta van memóriazavarom, sokat felejtek, a gyermekkoromra nem emlékszek.
Mi történik velem??
Én magam általában nyugodt és kedves vagyok, nem mondom, hogy soha nem szorongok, de nem olyan súlyosan, hogy szükségem lenne nyugtatókra vagy antidepresszánsokra.
Kedves Ábránd!
Nem tudom, mit tegyek!
20 éves létemre szerintem elmondhatom magamról, hogy érett nő vagyok, sokfélével foglalkozom. Főiskolára járok, mellette több helyen dolgozom, gyerekekre vigyázok, gyülekezetbe járok rendszeresen(szolgálok is), és önkénteskedem - még így vizsgaidőszak közben is.
Szóval dolgozom ennél a lelkisegélynél önkéntes módon, amire roppant büszke vagyok, mert amikor elkezdtem ezt a képzést, teljesen titokban jelentkeztem, sőt még a képzésre is titokban jártam, hogy a családom nehogy megneszeljen valamit és eltántorítsanak a terveimtől. Azóta sok idő eltelt, szerencsére egyre jobban érzem magam ebben a közösségben is.
Járok szupervízióba, és legutóbb én hoztam esetet. Na mindegy, a lényeg, hogy nagyon elvándoroltunk az eredeti kérdéstől, bennem annyira nem okozott ez felkavaró érzéseket, de a csoporttársaimban annál inkább. Nem azt mondom, hogy bánom az egészet, de sokakat megérintett. Volt aki el is sírta magát, és nem győztek engem dicsérni, hogy mennyire értékes ember vagyok és mennyire nagy kár, hogy ezt a közvetlen környezetem nem látja, ill. felhívták a figyelmem arra, hogy végtelenül önfeláldozó vagyok, amit szívvel-lélekkel csinálok, de hogy ez nagyon nagy teher... és amin nagyon meglepődtek, az az volt, hogy amikor a szupervízor külön beszélgetett velem, ők meg csak megfigyelők voltak, megkérdezte tőlem a szupervízor, hogy én kire támaszkodhatok, ha nehéz helyzetbe kerülök, és őszintén válaszoltam, hogy nincs senki. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor mindenki "sajnálni" kezdett.
Egy kedves hölgy közülük megkeresett engem, hogy szeretne velem beszélgetni. Nagyon bájos teremtés, és igennel válaszoltam, hogy persze találkozzunk, de félek, hogy esetleg a beszélgetésünk olyan mederbe kerülne, amit én jobb esetben ki szeretnék kerülni. Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen az én múltamról, hátteremről, mert nem tudom, milyen hatással lenne ez a szolgálatban végzett munkámra.
És elismerem, hogy a történetem borzalmas és nehéz - egy kevésbé meghánytatott sorsú ember számára ez ijesztő lehet. De én ezzel együtt tudok élni, és érzem is, hogy kezdem megtalálni az összhangot magammal.
A csoporton is elmondtam, hogy én a segítésre születtem, ez mindig a véremben volt, intuitív módon jött, teljesen ösztönből egész pici korom óta. Édesanyám néha nem győzi emlegetni, hogy első osztályban több szendvicset csomagolt nekem, mert etettem az éhező társaimat... és az önfeláldozásról pedig csak annyit mondanék, hogy nővérem szokta mesélni, hogy egyszer hazajöttem az iskolából egy szem tik-tak cukorkával, hogy megfelezzem vele...és hogy ő akkor sírva fakadt. Emlékszem is rá, bár akkor nem értettem, miért sírdogált, azt hittem szomorú volt, hogy csak egyet hoztam. 🙂 És nem mondhatnám, hogy ezt belém nevelték, mert húgom pl. rettenetesen önző, ő soha nem osztott meg velünk semmit sem, ha tehette, sunyiban magáénak akart mindent.
Azt hiszem, emiatt is félek már embereket közel engedni magamhoz, mert mindenki csodál, megszeret, és valahogy ezt a különleges bánásmódot nem érzem kiérdemeltnek. Ez nem az én érdemem, hogy ilyen személyiség vagyok, hanem Isten teremtett engem ilyen jószívűnek és én csak azzal élek együtt, amit kaptam. 🙂
Konkrét kérdést most nem tudnék feltenni, de azt gondolom, sejti, hogy miben szeretnék egy kis támogatást kapni.
Köszönöm a válaszát előre is!
Rotebeete
Kedves Ábránd!
Ön mint pszichológus, hogyan vélekedik arról a jelenségről, amikor valakinek barátnője van, a haverok előtt "mocsklosbuxizik" ha szóba kerül a téma, de aztán meg ő maga is elég keményen fiúzik, meg amit írtam máshol is, pl. edzések után a csapatban 3 ilyen srác van, akik rendszeresen szopják egymást a tusolóban, öltözőben. A társak ezt nem veszik melegségnek, csak simán furcsának tartják, mivdel mindnek van barátnője, sőt az a legviccesebb, hogy miközben ezek "elvannak" a tusolóban, a barátnők türelmesen várnak kint a folyosón.
Önnek erről mi a véleménye? Ez egy ifikori kaland fiúkkal nekik és majd elmúlik, és Ön se tartja melegségnek, elképzelhető, hogy semmi közük nem lesz fiúkhoz felnőtt korukban vagy inkább melegségnek tartja?
Extrém módon kíváncsi lennék a véleményére, már csak azért is, mert extrém mértékű ez a jelenség, hát hetente dobok egy hátast, mert folyamatosan megtudom valaki elvileg csúcsheteró srácról, hogy vannak fiús ügyei.
köszönöm!
Idézet tőle: Mobid2Kedves Ábránd!
A tanácsát kérem ismét.
A fiammal eljárunk egy heti gyakoriságú rendezvényre, ahol próbálunk beilleszkedni, ő is, én is. Neki könnyebben megy, mint nekem, jót tesz neki, míg én néha szorongok, feszengek. Anyukákról van szó, és a fiam korabeli gyerekekről. Sajnos kialakult egy két klikk, ahova mást nem engednek maguk közé, így én távolabbról, a szőnyeg szélén figyelem az eseményeket és biztos pontként funkcionálok a fiam felé, támogatom őt a játszásban.
Tudom, hogy egy összeszokott csapatba nehéz beilleszkedni, de olyan jól esne, ha legalább egy valaki egy jó szót mondana. De nem, senki nem szól hozzám mint emberhez, csak mint anyához (az én fiam-e pl). Még csak háromszor voltunk de terveimben van mindig menni.
Mit ajánl, mert a betegségemet nem akarom elmondani (előbb utóbb úgyis kiderül) és magyarázkodni sem szeretnék, hogy egyik napról a másikra megjelentem egy már ekkora gyerekkel, holott babázni nem látott senki. Mivel kezdjek neki a barátkozásnak? Hogyan kerülhetnék be a társaságba? Vagy örüljek egyelőre annak, hogy nem vagyok rosszul a sok idegentől és ne érezzem magam kellemetlenül, hogy csak pár mondókát tudok egyelőre fejből? Talán kialakul majd később egy egy beszélgetés? Vagy ha valakitől megtudják a problémám, én csak egy beteg kerülendő anyuka leszek?
Köszönöm a segítségét.
M
Kedves Mobid2,
valóban egy összeszokott társaságba nem mindig könnyű beilleszkedni. Nagyon büszke lehet magára, hogy így keresi a kontaktust másokkal a fia érdekében. A szorongás igen nehéz lehet, de érthető, ha ismeretlen környezetben csak lassan tud kapcsolódni.
Az jutott eszembe, hogy talán nem célszerű a szőnyeg széléről figyelnie, így érezhetik távolságtartónak is akár.
Próbáljon bekapcsolódni a beszélgetésekbe, kedveskedhetne süteménnyel, ha ez abban a közegben elfogadott. Elmondhatná miért ment Ön is közéjük, ha lehetősége adódik erre.
Ha a csoportot vezeti valaki, akkor kérhetne segítséget/tanácsot tőle, hogyan kerülhetne közelebb az ottaniakhoz. Ha nincs vezető, akkor egy már régebbi taggal érdemes közelebbi kapcsolatot kialakítani és az ő tanácsait kikérni ebben.
Okozhat távolságot a bizonytalanság is, hogy hogyan került most Ön oda. Ha esetleg ez a kérdés felmerülne érdemes a lehető legőszintébbnek lenni. Ha aggodalmas a betegségével kapcsolatban, akkor mondhatja azt is, hogy tartós betegség miatt a babát más nevelte (nem kell megmondania mi a problémája, annyi minden lehet - ezt elütheti avval, hogy rossz emlékei miatt nem szeretne erről bővebben beszélni).
Úgy gondolom az előző levele óta sikerült jól összeszoknia a kisfiával. Ennek őszintén örülök.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: csakenszeretnék segítséget kérni egy probléma megértésében. az előzményekről annyit, hogy évek óta kezelnek (szerintem nagyon eredményesen) depresszióval és evészavarokkal. kizárólag gyógyszert szedek, de nekem eddig ez nagyon bevált. néha lenne rá igényem, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljek a pszichiáteremmel, de őszintén szólva vele olyan a viszonyom, hogy én utánajárok, hogy milyen gyógyszert tartok számomra ideálisnak, ő gondolkodás nélkül felírja és a dolog működik. amikor megpróbáltam vele beszélgetni, akkor mindig azt éreztette velem, hogy aki nem közveszélyes, ellátja önmagát, az tulajdonképpen potyautas. pszichológusra sajnálom a pénzt (lássuk be, méregdrágák) és őszintén szólva nekem nem sokat tudtak segíteni, amíg jártam hozzájuk.
szóval a kérdésem röviden: van olyan betegség, ami abban nyilvánul meg, hogy az ember teljesen érdektelen idegenek problémái iránt? nem hinném, hogy szociopata lennék, nem okoz élvezetet másokat bántani, de őszintén szólva az idegenek problémái a legkevésbé sem foglalkoztatnak. a barátaimat szeretem és féltem, ők számíthatnak rám, de az idegenek számomra valahogy teljesen azonosulhatatlan lényeknek tűnnek mostanában, olyan, mintha nem is lennének emberek. eszembe sem jut, hogy pénzt adjak egy hajléktalannak, segítsek valakinek a babakocsival, elképesztő kitérőket teszek, hogy elkerüljem a szórólaposokat, hittérítőket az utcán. akit cigit kér, azt egyenesen börönbe zárnám, amiért idegenként engem terhel a vágyaival és utána még méltatlankodik, amiért elutasítom. röviden, ocsmány ember lettem, pedig korábban pont az ellenkezője volt igaz rám. baráti körben még mindig baromi kedves vagyok, de idegenekkel szemben elképesztő, hogy mit művelek. sokszor gonolok arra, hogy ha valaki mellettem autó elé lépne, akkor visszarántanám-e. őszintén szólva rettegek attól, hogy hogy nem. mindig humanista voltam, védtem az emberi jogokat, önkénteskedtem is két ilyen szervezetnél, de most mintha kicseréltek volna önmagam inverzére.
nem volt semmi különösebben rossz tapasztalatom idegenekkel, sőt, inkább az ellenkezője az igaz.
mi ütött belém? mit tehetnék ellene, hogy újra normálisan viszonyuljak az idegenekhez és ne úgy álljak hozzájuk, mintha hangyák lennének? ez betegség? vagy csak rossz hangulat és elmúlik magától?
Kedves Csaken,
nekem ez eddig nem tűnik betegségnek. A szociális érzékenység egyéni és függ attól is, hogy éppen mennyire van leterhelve. Az valóban érdekes, hogy mitől változott meg az idegenekhez való viszonya, ha nem voltak rossz tapasztalatai.
A gyógyszereknek lehet olyan mellékhatása, hogy érdektelenebb lesz tőle az ember, az érzéseket kevésbé éli meg. Tehát a motivációi is csökkenhetnek.
A kérdésére a válasz abban lehet, hogy eddig miért segített és miért érdekelte mások sorsa? Az is érdekes lehet, hogy miért zavarja ez most? Ez arra enged következtetni, hogy valahol mégis foglalkoztatja azok sorsa, akikről írt.
El tudom képzelni, hogy eddigi tevékenysége nem azt hozta, amit akár tudattalanul remélt tőle, de ez csak találgatás részemről.
Mellékesen jegyzem csak meg, hogy depresszív és evészavaros problémáira valójában a gyógyszer csak tüneti kezelés, mint a tüdőgyulladásra a lázcsillapító. Az okokat nem szünteti meg.
Üdv
S.Zs.
Kedves Ábránd!
A tanácsát kérem ismét.
A fiammal eljárunk egy heti gyakoriságú rendezvényre, ahol próbálunk beilleszkedni, ő is, én is. Neki könnyebben megy, mint nekem, jót tesz neki, míg én néha szorongok, feszengek. Anyukákról van szó, és a fiam korabeli gyerekekről. Sajnos kialakult egy két klikk, ahova mást nem engednek maguk közé, így én távolabbról, a szőnyeg szélén figyelem az eseményeket és biztos pontként funkcionálok a fiam felé, támogatom őt a játszásban.
Tudom, hogy egy összeszokott csapatba nehéz beilleszkedni, de olyan jól esne, ha legalább egy valaki egy jó szót mondana. De nem, senki nem szól hozzám mint emberhez, csak mint anyához (az én fiam-e pl). Még csak háromszor voltunk de terveimben van mindig menni.
Mit ajánl, mert a betegségemet nem akarom elmondani (előbb utóbb úgyis kiderül) és magyarázkodni sem szeretnék, hogy egyik napról a másikra megjelentem egy már ekkora gyerekkel, holott babázni nem látott senki. Mivel kezdjek neki a barátkozásnak? Hogyan kerülhetnék be a társaságba? Vagy örüljek egyelőre annak, hogy nem vagyok rosszul a sok idegentől és ne érezzem magam kellemetlenül, hogy csak pár mondókát tudok egyelőre fejből? Talán kialakul majd később egy egy beszélgetés? Vagy ha valakitől megtudják a problémám, én csak egy beteg kerülendő anyuka leszek?
Köszönöm a segítségét.
M
-.
szeretnék segítséget kérni egy probléma megértésében. az előzményekről annyit, hogy évek óta kezelnek (szerintem nagyon eredményesen) depresszióval és evészavarokkal. kizárólag gyógyszert szedek, de nekem eddig ez nagyon bevált. néha lenne rá igényem, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljek a pszichiáteremmel, de őszintén szólva vele olyan a viszonyom, hogy én utánajárok, hogy milyen gyógyszert tartok számomra ideálisnak, ő gondolkodás nélkül felírja és a dolog működik. amikor megpróbáltam vele beszélgetni, akkor mindig azt éreztette velem, hogy aki nem közveszélyes, ellátja önmagát, az tulajdonképpen potyautas. pszichológusra sajnálom a pénzt (lássuk be, méregdrágák) és őszintén szólva nekem nem sokat tudtak segíteni, amíg jártam hozzájuk.
szóval a kérdésem röviden: van olyan betegség, ami abban nyilvánul meg, hogy az ember teljesen érdektelen idegenek problémái iránt? nem hinném, hogy szociopata lennék, nem okoz élvezetet másokat bántani, de őszintén szólva az idegenek problémái a legkevésbé sem foglalkoztatnak. a barátaimat szeretem és féltem, ők számíthatnak rám, de az idegenek számomra valahogy teljesen azonosulhatatlan lényeknek tűnnek mostanában, olyan, mintha nem is lennének emberek. eszembe sem jut, hogy pénzt adjak egy hajléktalannak, segítsek valakinek a babakocsival, elképesztő kitérőket teszek, hogy elkerüljem a szórólaposokat, hittérítőket az utcán. akit cigit kér, azt egyenesen börönbe zárnám, amiért idegenként engem terhel a vágyaival és utána még méltatlankodik, amiért elutasítom. röviden, ocsmány ember lettem, pedig korábban pont az ellenkezője volt igaz rám. baráti körben még mindig baromi kedves vagyok, de idegenekkel szemben elképesztő, hogy mit művelek. sokszor gonolok arra, hogy ha valaki mellettem autó elé lépne, akkor visszarántanám-e. őszintén szólva rettegek attól, hogy hogy nem. mindig humanista voltam, védtem az emberi jogokat, önkénteskedtem is két ilyen szervezetnél, de most mintha kicseréltek volna önmagam inverzére.
nem volt semmi különösebben rossz tapasztalatom idegenekkel, sőt, inkább az ellenkezője az igaz.
mi ütött belém? mit tehetnék ellene, hogy újra normálisan viszonyuljak az idegenekhez és ne úgy álljak hozzájuk, mintha hangyák lennének? ez betegség? vagy csak rossz hangulat és elmúlik magától?
Idézet tőle: Norikam.maria en sejtem mirol beszelsz igazad van es megertelek de vigyazz itt miket irogatsz
Kedves Norika,
mégis mire gondol?
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: m.mária1962Tiltakozom az ellen amit tesznek, aljas gyilkosság ez a kísérlet, amit így hívnak. Nem más mint a hatalommal való durva visszaélés, egy ember kihasználása minden szempontból, azért mert lehet. Ócska, aljas, arctalan, és velejéig romlott.
Nem tudok semmit tenni, de megvetem magukat, akik ezt teszik, és azt a sok embert,, aki tud róla. Ez vonatkozik az itt kenetteljeskedő Ábrádos szakemberre.
Felfordul a gyomrom maguktól.
Kedves M.Mária1962,
nagyon nehéz lehet ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel kielégítően éreznie magát. Érthetően dühös és gyűlölködik. A világ az Ön számára veszélyes hely, ahol bántják, figyelik és sosem hagyják érvényesülni. Itt kiáltja ki mindenkinek, hátha végül a gyötrői abbahagyják végre az Ön megfigyelését.
Én nem tudom, hogy kik olvassák ezt az oldalt, kiknek érdekes vagy tanulságos. Annyit tudok, hogy a magam részéről a felmerülő kérdésekre igyekszem választ adni a jelenlegi tudásomnak megfelelően.
A leveléből leginkább a kétségbeesést és a szenvedést látom. Örülnék, ha jobb körülmények közé kerülhetne.
Üdv
S.Zs.
m.maria en sejtem mirol beszelsz igazad van es megertelek de vigyazz itt miket irogatsz
Tiltakozom az ellen amit tesznek, aljas gyilkosság ez a kísérlet, amit így hívnak. Nem más mint a hatalommal való durva visszaélés, egy ember kihasználása minden szempontból, azért mert lehet. Ócska, aljas, arctalan, és velejéig romlott.
Nem tudok semmit tenni, de megvetem magukat, akik ezt teszik, és azt a sok embert,, aki tud róla. Ez vonatkozik az itt kenetteljeskedő Ábrádos szakemberre.
Felfordul a gyomrom maguktól.
Kedves M.Mária1962,
igen, ilyen létezik. Ez nagyon zavaró tud lenni, főleg, ha ellenséges. Olvasva, amit írt úgy érzem elég jól kezeli, hiszen, mint zajt kezeli, és jól teszi. Mégis megterhelő lehet a mérlegelés, mi a helyes abból, amit mond és mi nem.
Üdv
S.Zs.
-
-
Mária, van, hogy az ember álmában perfektül beszél egy olyan idegen nyelven, amit alig ismer. Ezt tapasztaltam nemegyszer. Talán az előző életemből maradt meg?
Azt még azért megkérdezném, hogy van-e olyan hallucináció, ami olyan szót mond, amit meg kell nézni a szótárban, hogy mit jelent, mert én nem ismertem? Aki beleszól az adóbevallásom írása közben, hogy mi lenne jó.
Azért ez már röhej. De nincs kedvem nevetni.
Kedves Atti, én nem szeretem amikor emberek olyan hozzászólásokat írnak nekem ismeretlenül amik talányosak. Nem értem amit írsz.
Először, a valóságot én határozom meg, a valóság amit én annak látok, amit én gondolok, az a valóság, a többi zaj. Ezt bizonyára érted. Példaként mondjuk töltöm ki az adóbevallást és Géza azt mondja nekem, a nyomorult fejemben, hogy az nem lesz ott jó, mert azt nem kell kitölteni, ez zaj, mert én látom, hogy azt oda kell írni, az életben soha nem gondolnám azt, amit Géza moind. Hát kb. így van ez, de ez a zaj is tönkre tud tenni, csak idő kérdése. Pláne ha olvasok és közben két sorral alatta olassa az általam olvasott szöveget, hát ez nagyon zavar, mert így nehéz értelmezni. Ilyen halucináció az életben nem volt. Milyen már ez? Képzeld olvasod a Háború és békét kánonban. Volt már ilyen?
Milyen éjszakát gondoljak át? Ezt kurvára nem értem.
Kik vannak velem, itt még egy emberi szót sem kaptam, kivéve Ábrándot.
Hogyan kell halkan, csendben együtt lenni itt?
Nem szeretem amikor valaki úgy ír, hogy nem tesz szóközöket, ez olyan alattomosan utalásos, ezért utálatos. Én tudok szóközöket tenni, pedig elmebeteg vagyok állítólag. Nekem csak simán rossz a helyesírásom, de azért látom, hogy egy szöveg milyen. Ez ilyen bizalmaskodó. Nem kéne. Elég volt.
Kedves Burázók,
szeretném tudatni mindenkivel, akit érint, hogy mostantól jobban elérhető vagyok a Fórumozók és kérdéseik számára, amennyiben van rá igény.
Üdv
S.Zs.
Kedves M.Mária1962,
végtelenül fájdalmas és félelmetes lehet ez az élménye. Talán elhiszi ennek ellenére, hogy én innen nem figyelem az életét és semmi bántalmazást nem teszek Ön ellen. A Bura.hu-n történtekből én csak annyit látok, amennyi ebben a topikban megjelenik. Örülnék, ha az élete pozitív fordulatot tudna venni.
Üdv
S.Zs.
Folyamatosan bántalmaznak és közben nézik minden percben hogy hogy megyek tönkre és hogy halok meg. Azt várják, mikor vetek ennek véget.
!
Kedves Mobid2,
minden gyereknek lehet törés a változás. A gyerekeket legtöbbször fokozatosan szoktatják az új helyhez, személyekhez. Enyhíteni szeretettel való odafordulással, a szükségleteire való figyelemmel, törődéssel lehet. Fontos a biztonság nyújtása, az állandóság és következetesség. Remélhetőleg minden rendben lesz és hamarosan megszokja az új környezetét a kisgyermek.
Üdv
S.Zs.
Kedves Ábránd,
Egy kérdésem lenne Önhöz: egy 21hónapos kisgyerekben mekkora törés keletkezik, ha lakhelyet és családot változtat? Tudunk-e ezen enyhíteni valahogyan?
Köszönettel,
M.
-
Idézet tőle: rotebeeteKedves Ábránd!
Összezavarodtam, az a helyzet. Szüleimmel leültünk és megbeszéltük, hogy el kell menjek terápiára, csak így változhat valami... és ezt én is érzem.
Elmentem egy pszichiáterhez magánrendelésre, aki azt mondta, hogy az öngyilkossági szándék miatt nem vállal értem felelősséget. Mondtam neki, hogy nem szándékozok öngyilkos lenni, mire úgy válaszolt, hogy neki nem úgy tűnik, ha évek óta kórházba járkálok és a rendőrséggel is mindig bajba kerülök.
Azt mondta, hogy a pszichiátriai szakrendelésre kellene mennem, mert így ambuláns terápiás keretek között ő ezt így nem vállalja.
Hogy van ez most? Aki magánrendelésen rendel, az nem vállalhat felelősséget? Az előző pszichiáterrel nem volt ilyen probléma, ő is tudott az öngyilkos gondolataimról, de egyszer se mondta, hogy ez túl nagy felelősség... kár hogy elment.
Nem tudok úgy magánrendelésre járni, hogy valaki így elvállaljon? Muszáj nekem a körzeti szakrendelésre bumliznom, ahol jó esetben épphogy leszarnak? Nekem terápia kell, nem 10 perces egymásra mosolygások és gyógyszerfelírások.
Megőrülök! Hiába van bennem a szándék, hogy változtatni akarok, nem is hagyják! 🙁
Köszönöm a válaszát!
Kedves Rotebeete,
vannak szabályok. Egyéniek és hivatalosak is. Az eljárás az, ha akut öngyilkossági krízis van, azt osztályos keretek között kell kezelni.
Aztán vannak olyan lehetőségek, hogy valaki vállalja a terápiáját és kötnek egy szerződést papíron, hogy addig nem lesz öngyilkos, amig hozzá jár. Olyan is van, hogy nem kötnek ilyen szerződést. Sok szakember úgy gondolja, az ajtón kívüli dolgok már nem tartozik a felelősségi körükbe.
Más szempontból sok ember nem kaphatna kezelést, ha az öngyilkossági gondolatai miatt nem vállalnák el.
Javaslom ne ragaszkodjon pszichiáterhez, keressen terapeutát, pszichológust. Esetleg megpróbálhatná a Nap-Kört is. Ne mondjon le a lehetőségről.
Másrészről viszont az a szempont is él, hogy a pszichiáter nem szeretné felvállalni annak kockázatát, hogy a terápia alatt öngyilkos lesz a páciens. Hiszen ő is emberből van! Az életre és a gyógyulásra szerződnek, nem pedig a halálra.
Úgy érzem bántónak érezte a szakember elutasítását. Talán úgy is fel lehetne fogni, hogy felelősen kívánt tanácsot adni Önnek, pontosan az élete védelmében.
A magam részéről feltétlen ajánlanám, hogy mielőbb keressen olyan szakembert, akiben úgy érzi meg tudna bízni, illetve, akivel legalább szóban el tudna köteleződni a gyógyulása érdekében. Ettől még beszélhet az öngyilkossági gondolatairól is, ha pedig veszélyesebb lenne a helyzet, akkor az adekvát megoldás valóban a kórház, amíg az erős késztetés el nem múlik. De ezt már úgyis Önök döntik el, ha terápiára kerül a sor.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: Mobid2Kedves Ábránd!
MIvel ritkábban van itt, ezért nem kaptam még választ a kérdésemre Öntöl.
Viszont megpróbáltam "barátkozni" egy szintén beteg emberrel és az a tapasztalatom, most már, hogy nem szeretnék ilyen barátokat. Engem is lehúzott a saját betegségével és annak taglalásával. Én nem foglalkozom ennyit a skizóval az utóbbi hónapokban, azt gondolom, eléggé beleástam magam régebben és mivel tünetmentes vagyok, már nem is érdekel. Ha visszaesnék, nyilván megint felerösödne bennem a tudásvágy, hogy mivel kerüljem el legközelebb.
De leginkább attól a nyomasztó érzéstöl szeretnék megszabadulni, hogy ez egy bélyeg. Az embereknek nem mondom, nem is vesznek észre semmit. Ezért is zavart a másik beteg hozzáállása, talán az rosszabb lehet, mint az enyém, ugyanis ö rendszeresen panaszkodott miatta, holott egy évtizede beteg.
Ez a barátkozás döbbentett rá arra, hogy hálás legyek a sorsnak, amiért az elmém és nem a fizikumom a beteg. És a jövöben messzire elkerülöm a hasonló embereket.
Üdvözlettel,
Mobid2
Kedves Mobid2,
jelen esetben úgy látom tapasztalatot nyert a saját döntésével kapcsolatban. Kipróbálta magát ebben a helyzetben. Ráadásul ez az Ön döntése volt és ez különösen fontos lehet a tapasztalatai alakulásában.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: Mobid2Kedves Ábránd!
Mit gondol azokról a kapcsolatokról ahogy mindkét fél beteg? Nem szerelmi kapcsolatra gondolok, hanem barátira. Támogatni tudják egymást vagy éppen lehúzni? Megérti jobban egyik a másikat mint egy beteg és egy egészséges? Ez vajon elösegiti-e mindkét fél gyógyulását vagy inkább ellenkezöleg?
Gondolok itt egy mentális problémával rendelkezö emberre (pl én mint skizofrén) és egy fizikailag rokkantra (aminek természetesen vannak lelki következményei is, pl depresszió).
Köszönöm válaszát.
Üdv
M
Kedves Mobid2,
azt gondolom, hogy mindkét eset előfordulhat. Szerencsés esetben, amikor egyikük rosszabbul van, akkor a másik kisegítheti, támogathatja, és fordítva. Ha ismerkedik vele és úgy érzi nem megfelelő, vagy éppen nyomasztó, akkor némi magyarázattal csökkentheti a kapcsolat intenzitását és közelségét.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: rotebeeteKedves Ábránd!
Az interneten írtam egy levelet öngyilkossággal kapcsolatban, kérdést tettem fel, hogy ha beszedek 100mg frontint, akkor meghalok-e... Persze most nem vagyok krízisben, nincsenek ilyen gondolataim, de biztos akartam lenni vészhelyzet esetére. A levelemet jelentették a hatóságnak, másnap a rendőrség kopogtatott az ajtómon.
Anyum hívott, hogy azonnal menjek a kapitányságra, ki akarnak hallgatni. Én elmentem, de egy rendkívül flegma és bunkó rendőr elkezdett ott nekem szemétkedni, hogy neki ilyen hülyékkel kell foglalkoznia, mint én vagyok, és hogy dejókat poénkodok az interneten... Jóformán hagytam magam sodorni az eseményekkel, ő írta meg a jegyzőkönyvet szó szerint, én meg mindenre rábólintottam, amit kérdezett.
Nem igazán tudtam, hogy most hazudtam vagy sem? Mert szándékosan biztosan nem tettem, de utána kezdtem el agyalni a kérdéseken. Hogy amikor megkérdezte, hogy soha nem állt szándékomban öngyilkosságot elkövetni, akkor az erre az esetre vonatkozott csak, vagy arra is, hogy korábban volt-e már kísérletem? Mert nekem volt, de tagadtam, mert azt hittem, csak erről a helyzetről van szó, és valóban nem akartam öngyilkos lenni most, csak tájékozódtam.
A másik, hogy a pszichés betegségekre is rákérdezett. Hivatalosan nekem erről nincs papírom, persze van egy egy éves zárójelentésem, mint nem meghatározott személyiségzavar, nem meghatározott disszociatív konv. zavar, nem meghatározott szorongás... de ezek diagnózisnak számítanak egyáltalán? Mert nekem a magán pszichiáterem akkor azt mondta, felejtsem el ezeket, csak azért írtak ilyeneket a papíromra, hogy az osztály pontot kapjon, amiért támogatást kapnak, és nem azért, mert bármi bajom lenne. Ő maga mondta, hogy neki is sokszor ilyeneket kell írnia, holott semmi nem húzható rá az emberkére, de ha már bent van, akkor jó sok dg-t írnak, hogy legyen mire támogatást kapni.Féltem, hogy orvosi kezelésre kényszerítenének. Amit el szerettem volna kerülni.
Ettől függetlenül szüleimmel átbeszéltük a dolgokat, és jövő héttől újra járni fogok egy személyiségzavarokkal foglalkozó magán pszichiáterhez. Csak kicsit nyugtalanít engem ez a rendőrös eset.
Nyugtasson meg kérem, hogy nem csináltam semmi rosszat! Nagyon meg voltam ijedve, teljesen regresszív állapotba kerülök, ha rendőrök vannak körülöttem, nem is igazán emlékszem már az egészre se..
Köszönöm a válaszát!
Kedves Rotebeete,
remélem azóta már megoldódott a dolog. Az ilyen típusú kérdések másoknak tippeket adhatnak, illetve ha orvostól kérdez, esetleg annak jelentési kötelezettsége lehet, illetve az élet védelmére esküdött fel, tehát, ha úgy látja, veszélyezteti magát, akkor jelentheti. Mivel erre konkrét bizonyíték volt a neten, így komolyan lehetett venni.
Sajnálatos, hogy a rendőrségen eképpen bántak Önnel. A sokk után remélem rendbe jött. A diagnózisok számítanak. Ha nem lenne problémája, nem feküdt volna azon az osztályon. A döntés, hogy szakemberhez fordul, nagyon helyénvalónak látszik.
Üdv
S.Zs.
Kedves Ábránd!
Összezavarodtam, az a helyzet. Szüleimmel leültünk és megbeszéltük, hogy el kell menjek terápiára, csak így változhat valami... és ezt én is érzem.
Elmentem egy pszichiáterhez magánrendelésre, aki azt mondta, hogy az öngyilkossági szándék miatt nem vállal értem felelősséget. Mondtam neki, hogy nem szándékozok öngyilkos lenni, mire úgy válaszolt, hogy neki nem úgy tűnik, ha évek óta kórházba járkálok és a rendőrséggel is mindig bajba kerülök.
Azt mondta, hogy a pszichiátriai szakrendelésre kellene mennem, mert így ambuláns terápiás keretek között ő ezt így nem vállalja.
Hogy van ez most? Aki magánrendelésen rendel, az nem vállalhat felelősséget? Az előző pszichiáterrel nem volt ilyen probléma, ő is tudott az öngyilkos gondolataimról, de egyszer se mondta, hogy ez túl nagy felelősség... kár hogy elment.
Nem tudok úgy magánrendelésre járni, hogy valaki így elvállaljon? Muszáj nekem a körzeti szakrendelésre bumliznom, ahol jó esetben épphogy leszarnak? Nekem terápia kell, nem 10 perces egymásra mosolygások és gyógyszerfelírások.
Megőrülök! Hiába van bennem a szándék, hogy változtatni akarok, nem is hagyják! 🙁
Köszönöm a válaszát!
Kedves Ábránd!
MIvel ritkábban van itt, ezért nem kaptam még választ a kérdésemre Öntöl.
Viszont megpróbáltam "barátkozni" egy szintén beteg emberrel és az a tapasztalatom, most már, hogy nem szeretnék ilyen barátokat. Engem is lehúzott a saját betegségével és annak taglalásával. Én nem foglalkozom ennyit a skizóval az utóbbi hónapokban, azt gondolom, eléggé beleástam magam régebben és mivel tünetmentes vagyok, már nem is érdekel. Ha visszaesnék, nyilván megint felerösödne bennem a tudásvágy, hogy mivel kerüljem el legközelebb.
De leginkább attól a nyomasztó érzéstöl szeretnék megszabadulni, hogy ez egy bélyeg. Az embereknek nem mondom, nem is vesznek észre semmit. Ezért is zavart a másik beteg hozzáállása, talán az rosszabb lehet, mint az enyém, ugyanis ö rendszeresen panaszkodott miatta, holott egy évtizede beteg.
Ez a barátkozás döbbentett rá arra, hogy hálás legyek a sorsnak, amiért az elmém és nem a fizikumom a beteg. És a jövöben messzire elkerülöm a hasonló embereket.
Üdvözlettel,
Mobid2
Kedves Ábránd!
Mit gondol azokról a kapcsolatokról ahogy mindkét fél beteg? Nem szerelmi kapcsolatra gondolok, hanem barátira. Támogatni tudják egymást vagy éppen lehúzni? Megérti jobban egyik a másikat mint egy beteg és egy egészséges? Ez vajon elösegiti-e mindkét fél gyógyulását vagy inkább ellenkezöleg?
Gondolok itt egy mentális problémával rendelkezö emberre (pl én mint skizofrén) és egy fizikailag rokkantra (aminek természetesen vannak lelki következményei is, pl depresszió).
Köszönöm válaszát.
Üdv
M
Kedves Ábránd!
Az interneten írtam egy levelet öngyilkossággal kapcsolatban, kérdést tettem fel, hogy ha beszedek 100mg frontint, akkor meghalok-e... Persze most nem vagyok krízisben, nincsenek ilyen gondolataim, de biztos akartam lenni vészhelyzet esetére. A levelemet jelentették a hatóságnak, másnap a rendőrség kopogtatott az ajtómon.
Anyum hívott, hogy azonnal menjek a kapitányságra, ki akarnak hallgatni. Én elmentem, de egy rendkívül flegma és bunkó rendőr elkezdett ott nekem szemétkedni, hogy neki ilyen hülyékkel kell foglalkoznia, mint én vagyok, és hogy dejókat poénkodok az interneten... Jóformán hagytam magam sodorni az eseményekkel, ő írta meg a jegyzőkönyvet szó szerint, én meg mindenre rábólintottam, amit kérdezett.
Nem igazán tudtam, hogy most hazudtam vagy sem? Mert szándékosan biztosan nem tettem, de utána kezdtem el agyalni a kérdéseken. Hogy amikor megkérdezte, hogy soha nem állt szándékomban öngyilkosságot elkövetni, akkor az erre az esetre vonatkozott csak, vagy arra is, hogy korábban volt-e már kísérletem? Mert nekem volt, de tagadtam, mert azt hittem, csak erről a helyzetről van szó, és valóban nem akartam öngyilkos lenni most, csak tájékozódtam.
A másik, hogy a pszichés betegségekre is rákérdezett. Hivatalosan nekem erről nincs papírom, persze van egy egy éves zárójelentésem, mint nem meghatározott személyiségzavar, nem meghatározott disszociatív konv. zavar, nem meghatározott szorongás... de ezek diagnózisnak számítanak egyáltalán? Mert nekem a magán pszichiáterem akkor azt mondta, felejtsem el ezeket, csak azért írtak ilyeneket a papíromra, hogy az osztály pontot kapjon, amiért támogatást kapnak, és nem azért, mert bármi bajom lenne. Ő maga mondta, hogy neki is sokszor ilyeneket kell írnia, holott semmi nem húzható rá az emberkére, de ha már bent van, akkor jó sok dg-t írnak, hogy legyen mire támogatást kapni.
Féltem, hogy orvosi kezelésre kényszerítenének. Amit el szerettem volna kerülni.
Ettől függetlenül szüleimmel átbeszéltük a dolgokat, és jövő héttől újra járni fogok egy személyiségzavarokkal foglalkozó magán pszichiáterhez. Csak kicsit nyugtalanít engem ez a rendőrös eset.
Nyugtasson meg kérem, hogy nem csináltam semmi rosszat! Nagyon meg voltam ijedve, teljesen regresszív állapotba kerülök, ha rendőrök vannak körülöttem, nem is igazán emlékszem már az egészre se..
Köszönöm a válaszát!
Idézet tőle: DavidKedves Ábránd!
Megtenné, hogy bele néz a "Homoszexualitás" topicba, és elmondaná nekem véleményét az ott leírt "betörés, beavatás" jelenségről? Most itt felesleges újra kifejtenem az egészet, de konkrétan az lenne a kérdésem, hogy Ön ebben lát homo-jelleget vagy ez tényleg 100%-osan az erőfitogtatásról szól?
Mellékesen megjegyzem, hogy képzelje el, az egyik kissrác elmondta a dolgot sportpszichológusuknak (teljesen más helyen, tehát nincs összefüggésben a leírt kaposvári esettel), aki azt a "bölcs" tanácsot adta neki, hogy döntse el, fontos-e neki a sport, és ha igen, akkor szorítsa össze a fogát, mert más is kibírja. Ön szerint normális ez az illető? Nekem tulképpen kettős az érzésem, mert egyrészről díjazom, hogy nem álszenteskedik, hogy "jaj kisfiam képzelődsz, nincs ilyen", hanem ezzel a válasszal ő is elismeri, sőt, természetesnek veszi a jelenséget, na csak én valami más reakciót várnék, egy kicsit együttérzőbbet, kicsit megnyugtatóbbat a "beavatott" számára. Ön szerint rosszul látom?
Köszönöm véleményét / véleményeit!
Kedves David,
a topik olyan konkrét kérdésekre ad választ, ahol valamiben tanácsra, eligazításra van szükség. Egy jelenség vizsgálata vagy magyarázata nem feladata. Ráadásul az ilyen szokásokat több oldalról vizsgálja meg egy vagy több szakember, mire kialakít egy álláspontot, amit nyilvánosan publikál.
A másik problémám a kérdésével kapcsolatban, hogy nem látogatok másik topikokat. Önkéntesen vállaltam a tanácsadást a Burán, azzal a céllal, hogy ne maradjon segítő nélkül. Idő hiányában nem tudok olyan széleskörűen és behatóan foglalkozni az oldal tanulmányozásával, ami az elméleti kérdésekre adhatna választ.
A következő pedig, hogy nem minősíteném egyik kollégát sem. Etikátlan a pontos történet ismerete nélkül véleményt alkotni, és etikátlan azt nyilvánosan hangoztatni.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: DavidKöszönöm kedves Ábránd!
Őszinte leszek, miért is beszéljek mellé? Az a nagy helyzet, hogy én nem az egyszerűségről és a leterheltség miatti gyorsaság okozta pontatlanságról írtam, és még kevésbé arról, hogy szakmai korrektség miatt nézne utána az addiktológus-pszichiáter egy gyógyszernek, hanem ez már sorozatos tapasztalatom 🙁 Nyilván Ön jóindulatú, de sajnos a realitás más, és igen kiábrándító, amikor egy állítólagos szakember pl engem kér meg, hogy szerezzem be a gyógyszergyártól a pontos vegyület-leírást, és hogy melyik receptoron agonista, mert neki fogalma sincs erről. Mondjuk azt értékelem, hogy legalább bevallja, hogy nem ismeri a gyógyszert, na de semelyik? Meg ennyire null-szinten, holott nálunk is forgalomban van? Szóval tudja, ez egy "kicsit" elveszi a bizalmamat, sőt mi több, kifejezetten sarkon fordulok, amikor meg azt látom, hogy tudatlanságból még rosszabbá akarja tenni a helyzetemet, konkrétan még egy másik anyagtól is függővé akar tenni. Ismétlem, ebben nem rosszindulatot látok, na de a végeredmény szempontjából mindegy, hiszen amikor egy mu-receptor antagonista vegyületről azt mondja, hogy ugyan nem ismeri, de azért vegyük úgy, mintha agonista lenne, és ennek megfelelően rá akar állítani ugye buprenorphinra vagy methadonra, na akkor onnan elég gyorsan menekülök persze. Ez itt a probléma.
Ennyi részletezés után tudna nekem olyat ajánlani, aki nagyon profi szakember az addiktológiában, és aki nem néz rám, mint borjú az újkapura, hanem mély ismeretei vannak?
Köszönöm előre is, sajnos eddig nem jártam sikerrel, pedig higgye el, nem kevés helyet bejártam, és sztem Önnek is igen csak szerte foszlana minden bizalma, ha jobb esetben is csak a teljes ellentettjét hallaná annak, mint amit a gyártó cég vezető gyógyszerésze mond. elég kétségbe ejtő a helyzet, de sajnos abba az országba nem tudok kimenni személyesen, hogy ott járjak szakemberhez a "leszokás" érdekében.
Kedves David,
leginkább a csalódottságát látom leveleiből, no meg azt, hogy szeretne olyan segítséget kapni, ahol nagyon magas szinten képzettek és járatosak a gyógyszerek és az addikciók világában. Vannak olyan bennlakásos intézmények, ahol kontrollált körülmények között támogatják a leszokást, hosszú időt lehet ott eltölteni. Pontosan nem emlékszem a nevére, de létezik egy ilyen a Bp. X. kerületében, illetve Pécs-Szigetvár környékén. A drogokról való leszokás nem csak annak kémiai részét, hanem viselkedéses-pszichológiai addikciójának megszüntetését is magában foglalja.
Nincs olyan ismeretségem és kiterjedt tudásom, hogy javasoljak bárkit is. Nagyon szivesen segítenék, de nem vagyok kompetens a kérdésben.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: KleóKedves Ábránd, köszönöm.
Az én anyám is összezavaró...
Nyíltan elmondom, h nem túl sokért lehet járni ambuláns kezelésre fusiban...
Kedves Kleó,
nem mindenki lesz skizofrén, akinek az édesanyja nincs a helyzete magaslatán. Nagy valószínűséggel nem hat jól a gyermek személyiség fejlődésére, de vannak olyan esetek is, amikor minden hátrányos körülmény ellenére is valaki egészen egészséges fejlődést mutat. Jelenleg is kutatják az okokat.
Üdv
S.Zs.
Kedves Ábránd!
Megtenné, hogy bele néz a "Homoszexualitás" topicba, és elmondaná nekem véleményét az ott leírt "betörés, beavatás" jelenségről? Most itt felesleges újra kifejtenem az egészet, de konkrétan az lenne a kérdésem, hogy Ön ebben lát homo-jelleget vagy ez tényleg 100%-osan az erőfitogtatásról szól?
Mellékesen megjegyzem, hogy képzelje el, az egyik kissrác elmondta a dolgot sportpszichológusuknak (teljesen más helyen, tehát nincs összefüggésben a leírt kaposvári esettel), aki azt a "bölcs" tanácsot adta neki, hogy döntse el, fontos-e neki a sport, és ha igen, akkor szorítsa össze a fogát, mert más is kibírja. Ön szerint normális ez az illető? Nekem tulképpen kettős az érzésem, mert egyrészről díjazom, hogy nem álszenteskedik, hogy "jaj kisfiam képzelődsz, nincs ilyen", hanem ezzel a válasszal ő is elismeri, sőt, természetesnek veszi a jelenséget, na csak én valami más reakciót várnék, egy kicsit együttérzőbbet, kicsit megnyugtatóbbat a "beavatott" számára. Ön szerint rosszul látom?
Köszönöm véleményét / véleményeit!