Ábránd pszichológus válaszol
Kedves Vidaa424,
megértem nehéz helyzetét. Ezen változtatni mégis csak Ön tud. Értem, hogy az egyedüllétnél jobbnak találta, ha visszafogadja (újra meg újra) az exét. talán a remény is feléledt magában, hogy majd csak megváltozik.
Nem ritka, hogy ugyan azt ismételjük valahogy, amit gyerek korunkban megszoktunk. Ennek egyik oka ehet, hogy az a "biztonságos" helyzet, amit ismerünk. Ezek nem tudatos döntések, hanem valahogy úgy alakul, hogy ezt választjuk. Ahhoz, hogy ezt a kört megszakítsa pszichoterápiára van szüksége, és felteszem akkor sem lenne könnyű. Ám, nem lehetetlen.
Kétlem, hogy a gyógyszer+alkohol oldaná meg a gondjait, az csak időszakosan segíti talán elviselni, da másnap minden folytatódik tovább.
Az elkeseredése talán éppen a kilátástalanságnak szól, mintha nem tudna szabadulni.
Azt gondolom, valahol keresni kellene egy helyet, ahol szociális munkás és pszichológus segítségével - nem egy-két hét alatt - tartós megoldást tudnának találni. Előző levelemben írtam helyeket, ahol terapeutákat találhat - ott nincs szoc. munkás -, most úgy érzem kicsit át lehet ezt is gondolni.
a "Tündérhegyre" csak 2-3 hónapos absztinencia után vesznek fel valakit, Thalassa Házban nem tudom hogy van ez, és a Bp-i Pszichiátriai Klinikán sem ismerem a jelenlegi szabályokat ez ügyben.
Ha súlyos anyagi gondjai vannak, akkor talán a Nap-Kör jön számításba önkéntes segítővel, vagy esetleg az Eszter Alapítvány, ahol bántalmazott nőkkel foglalkoznak.
http://www.eszteralapitvany.hu/az-ambulancia/
Higgye el, nem az a megoldás, hogy tönkre teszi magát. Viszont saját maga nélkül aligha tud előrébb jutni. Van segítség! Keresse meg valamelyik lehetőséget.
Örülnék, ha tájékoztatna a fejleményekről.
Üdv
S.zs.
Kedves Vidaa424,
nehéz helyzetben lehet.
Előszőr az jutott eszembe, hogy ha lehet ne maradjon egyedül a gondjaival. Nem a pszichiáter felkeresését javasolnám és még csak nem is gyógyszer szedését. Inkább azt kérném, vizsgálja felül azt, hogy egy tapasztalat nem tapasztalat. Kár lenne általánosítani, mert létezik olyan, hogy egy szakember és egy páciens nem illik össze, nem tudnak jól kapcsolódni egymáshoz. Ráadásul attól, hogy valaki pszichiáter még nem pszichoterapeuta (feltétlen, persze olyan is van, aki az is), és nem pszichológus. Inkább egy pszichológust/terapeutát keressen meg lehetőség szerint és adjon egy második esélyt is.
Vagy: Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály (bejárós és befekvős lehetőség, TB támogatott), Budapest, Pszichiátriai Klinika B földszint (Pszichoterápiás Osztály), vagy Thalassa Ház (szintén pszichoterápiás intézmény).
Illetve számos ambuláns lehetőség, pl a Nap-kör Mentálhigiénés Alapítvány Bp. VIII. ker., ; Ego Klinika; Mentálport; stb.
Ez nem a reklám helye, csak a lehetőségek egy része.
Azt gondolom, hogy segítség az önismeret, a lehetőségek önmagunkban való megtalálása. Nem ritka az, hogy ehhez szakember kell. És nem feltétlenül gyógyszer. Sajnos a hazai pszichiátriai gyakorlat szerint inkább utóbbit alkalmazzaák, és ahogy Ön is nagyon helyesen írta, ettől többnyire "zombik" lesznek az emberek. Természetesen van olyan is, amikor kell a gyógyszer. Szerintem - és ez magán vélemény - az esetek egy jó részében pszichoterápiával orvosolható lenne a probléma.
Tehát a beszélgetős terápia nem felesleges és nem csak tüneti javulást hozhat.
Az mit jelent, hogy alkoholista exe pokollá teszi az életét? Mit csinál?
Milyen múltbeli gondolatok gyötrik?
Ha van kedve írjon ezekről is itt.
Üdv
S.Zs.
[/quote]
Kedves Ábránd!
Örülök h válaszolt. A helyzet az h az exemmel már csak kényszerből élünk együtt, (mert neki nincs lakása) és ő szinte napi szinte napi szinten iszik és olyankor este 7-re már agressziv. Fenyegetőzik, beszólogat, felhánytorgatja a múltat és vádaskodik. Tegnap még pofon is vágott. Sokszor az a baja h már nincs köztünk szex, néha csak simán paranoiás, de van amikor egyszerűen gonosz. Elvárja h megértsem h ő feszült és ideges a problémái miatt, rám zúdítja a nyavajgásával. Egésznap azt hallgatom h neki milyen rossz, őt mindenki csak bántja.Eleinte próbáltam vígasztalni segíteni neki, aztán hamar rájöttem, h neki csak hallgatóság kell.Szerintem egy férfi legyen határozott és ne hisztizzen, mint egy ovis kislány, és ne bámulja magát a tükörben, mint valami idióta nő. Nem tudok tisztelni olyat "férfit" aki csak "sír" és nem tesz semmit a gondjai megoldásáért. Évek óta élek ebben a pokolban és már nem bírom, lassan becsavarodom. Nem bírom az exem hangját, a látványát, a beszédét, se semmit. Az a kis vonzó dolog ami anno megfogott benne kiderült nagyon hamar h csak megjátszás volt. Már az is felmerült bennem h kifigyelte h egyedül vagyok, eljátszotta h ő milyen jó fej, majd ő megvéd, aztán kérdezés nélkül beköltözött hozzám... Én meg hagytam, mert azt hittem még valami jó is kisülhet belőle...és akkor kezdődött számomra az igazi pokol, az örökös rettegés, a folyamatos ordibálás, a lelki és a verbális terror rélszéről. Se ezt nem bírom már se a gondolataimat. A múltbéli hibáim gyötörnek, amiket elrontottam, és amiket megtettem pedig azt gondoltam pár éve még h soha nem tennék meg. Az elrontott életem gyötör, amit ha újra kezdhetnék mindent másképp csinálnék.
Alkoholista anya mellett nőttem fel, aki folyton kocsmákból váélasztott "társat", akik közül az egyik rám is akart mászni. Alig bírtam elmenekülni (14 voltam). Akkor már túl voltam egy borzalmas támadáson (10 évesen) ami voltaképpen teljesen elintézett. Megtámadott egy férfi és letepert. Ezt nem tudom részletezni...Szóval e két eset következtében finoman szólva taszít a szex, mert ezekre az esetekre emlékeztet. Az exem ezt sose tudta felfogni, h ez mit jelent igazából. Szóval anyám: sokszor elvert és ez se tett jót nekem. Sokszor nem is volt igaza. Ő és a "társai" rengetegszer vitatkoztak, ordítoztak volt h verekedtek is. Nemegyszer közéjük kellett állnom, h a pasija ne verje agyon. Ez akkoriban volt amikor nekem gőzerővel kellett volna tanulnom. Tulajdonképpen 10 éves koromtól kezdve...Nem tanultam mert halálfélelemben éltem, a jegyeim leromlottak. Rettegtem otthon lenni, ezért inkább elmentem csavarogni de legfőképpen az iskolai könyvtárban voltam zárásig, va suliban amig ki nem zavartak. Otthon megőrjített az állandó ordibálás és az hogy sose éreztem magam biztonságban. Az exem is ezt az érzést váltja ki belőlem, h úgy érzem sehol nincs helyem, nem kellek senkinek. A mi kapcsolatunk sose volt részemről szerelem, az ő részéről igen . Ő tudta ezt és egyszer kinyögte h emiatt is iszik, mert sose szerettem őt. Részemről ez a kapcsolat azért kelllett, mert veszélyes környéken élek, és bántottak amikor egyedül láttak. (Nem tudok elköltözni, mert nincs pénzem.) Két oka volt h befogadtam az exemet: 1., anyagiak, 2., hogy legyen egy védőpajzsom, h ne bántsanak (most bánt ő). Cseberből, vederbe kerültem....Ráadásul én is elkezdtem inni, mert kétségbeesett vagyok. Nem nagy mennyiséget, gyógyszerre. Hátha bejön a légzésleállás amit az exem addiktológusa mondott...Nemrégiben elvittem az exemet bejárós helyre, h leszoktassák a piáról, de beijedt és abbahagyta. Szerintem az elvonási tűnetek rémisztették meg. És persze ezek után maradt ugyanaz a helyzet. Mindig mikor elkezd inni azt mondja nem lesz gond nem fog balhézni. Aztán eljön az este és rákezdi: provokál, piszkál, beszól, fenyegetőzik vádaskodik...Elüldözte a barátaimat így magamra maradtam, nincs kihez fordulnom, kivel beszélnem és ez is padlóra küld sokszor. Én ugyanis szeretek beszélgetni, megismerni kielemezni egy embert, megtudni mit miért tesz...de már ez sincs. Jártam 1 klubba (táncos vagyok, párszor fel is léptem, de az exemnek ez se se tetszett, megtiltotta, abbahagytam mert már untam az ordibálását) és 1 csoportba is de az exem ebbe is bekavart, leégetett a hülye viselkedésével az ordibálásával, ezért már nem merek oda se menni. Én rajzoltam és csodálatos verseket írtam mikor megismerkedtünk, de mára már abbahagytam mert kivesztek belölem a szép gondolatok. Olyan mintha leszőszegbombázta volna az agyamat...Már 17-szer dobtam ki, mindig visszakönyörögte magát. 3-szor kellett rendőrt hívnom rá hogy elvigyék, mert kezet emelt rám. Én hülye meg visszaengedtem, mert nincs pénzem és a magányt sem bírom (összeomlok). Sokat éheztem mikor egyedül voltam és sorozatos kudarcokban volt részem. Tudnám listázni, de szerintem felesleges. A lényeg az h kb 10 éves korom óta labilis az idegi állapotom és 10 napból 8-9-szer mély depressziós bagyok. Borzalmas rémálmaim vannak, Stephen King is megirigyelné őket. Ha egyáltalán persze el tudok aludni... Rettegek mindentől: kimenni, a lakásban lenni, a jővötöl...mindentől és szorongok. Nincs jövő képem, vagy ha van olyan tragikusnak látom h legszívesebben a Dunának mennék...Nem tudom mit tegyek....Nem bírom már, ezt a létbizonytalanságot, hogy nincs egy hely ahol békén hagynak, vagy netán ahol elfogadnak és szeretnek. Úgy érzem csak kolonc vagyok mindenkinek,,,,,Szerintem csak 1 kiút van számomra....Gyógyszer és alkohol, talán ez egyszer elrendez mindent....örökre!!!!
Mindenkinek jó éjszakát!
Kedves Erre Látogatók, segítséget igénylők!
Van egy mobilról is ingyen hívható lelki segély szolgálat. Telefonszám: 116-123
A link:
Használják, ha krízisben vannak, sürgős segítségre lenne szükségük.
Idézet tőle: mindenkiKedves Zsuzsanna!
Köszönöm szépen a válaszát! Valamelyik módszerrel próbálkozni fogok. És köszönöm a könyvajánlót is.
Kedves "Minednki",
szívesen. Sok sikert!
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: vidaa424Kedves Ábránd!
Sokszor szenvedek attól h éjjelente sűrűn felébredek v rémálmok gyötörnek-már félek és nyomaszt ha jön az este (a mai éjszaka is ilyen volt). Nagyon elegem van abból, hogy csupa olyan problémám van amivel nem boldogulok. Kb. 4 éve elakadtam és azóta csak parkolópályán vagyok, mert tulajdonképpen nem igazán érdekel semmi. Régen jártam pszichiáternél de nem igazán segített mert valahogy nem alakult ki köztünk a bizalom. Nem igazán értem mit segít az ha nyavajgok egy "szakember"nek. Nem igazán hiszem h bármiben tudna segíteni. Szedtem 3 féle gyógyszert, attól meg egésznap zombi voltam, nem tudtam kimutatni az érzéseimet és félálomban bolyongtam egésznap, de a háború odabent ugyanúgy folyt tovább tehát a kínlódás megmaradt. Tehát mivel ez nem vált be abbahagytam és a dokihoz se mentem vissza. Maradtam egyedül a gondokkal. Most már lassan arra készülök h harmadszor is megkísérlem az öngyilkosságot, de ezúttal biztosra megyek!!! Nem lesz mentő, meg kórház csak a megváltás....Az exem az alkoholizmusával pokollá teszi az életemet és ez olyasmi amivel nem tudok megbirkózni, erről a "nincs kiút?!?" blogomban részletesen írtam.
Én mindig ilyen voltam már kicsinek is. A hangulataim gyorsabban változnak mint a szél iránya. Hol dühöngök, sokszor depis vagyok és nagyon nagyon ritkán vidám vagyok. 10-ből 8 napig vagyok depis....És a gondolataim...azoktól szenvedek leginkább...Folyton a régmúlt hibáin rágódom pedig nem akarok. Tudnám még folytatni de nem akarom bő lére ereszteni. Mit javasol?
Kedves Vidaa424,
nehéz helyzetben lehet.
Előszőr az jutott eszembe, hogy ha lehet ne maradjon egyedül a gondjaival. Nem a pszichiáter felkeresését javasolnám és még csak nem is gyógyszer szedését. Inkább azt kérném, vizsgálja felül azt, hogy egy tapasztalat nem tapasztalat. Kár lenne általánosítani, mert létezik olyan, hogy egy szakember és egy páciens nem illik össze, nem tudnak jól kapcsolódni egymáshoz. Ráadásul attól, hogy valaki pszichiáter még nem pszichoterapeuta (feltétlen, persze olyan is van, aki az is), és nem pszichológus. Inkább egy pszichológust/terapeutát keressen meg lehetőség szerint és adjon egy második esélyt is.
Vagy: Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztály (bejárós és befekvős lehetőség, TB támogatott), Budapest, Pszichiátriai Klinika B földszint (Pszichoterápiás Osztály), vagy Thalassa Ház (szintén pszichoterápiás intézmény).
Illetve számos ambuláns lehetőség, pl a Nap-kör Mentálhigiénés Alapítvány Bp. VIII. ker., ; Ego Klinika; Mentálport; stb.
Ez nem a reklám helye, csak a lehetőségek egy része.
Azt gondolom, hogy segítség az önismeret, a lehetőségek önmagunkban való megtalálása. Nem ritka az, hogy ehhez szakember kell. És nem feltétlenül gyógyszer. Sajnos a hazai pszichiátriai gyakorlat szerint inkább utóbbit alkalmazzaák, és ahogy Ön is nagyon helyesen írta, ettől többnyire "zombik" lesznek az emberek. Természetesen van olyan is, amikor kell a gyógyszer. Szerintem - és ez magán vélemény - az esetek egy jó részében pszichoterápiával orvosolható lenne a probléma.
Tehát a beszélgetős terápia nem felesleges és nem csak tüneti javulást hozhat.
Az mit jelent, hogy alkoholista exe pokollá teszi az életét? Mit csinál?
Milyen múltbeli gondolatok gyötrik?
Ha van kedve írjon ezekről is itt.
Üdv
S.Zs.
Kedves Zsuzsanna!
Köszönöm szépen a válaszát! Valamelyik módszerrel próbálkozni fogok. És köszönöm a könyvajánlót is.
Kedves Ábránd!
Sokszor szenvedek attól h éjjelente sűrűn felébredek v rémálmok gyötörnek-már félek és nyomaszt ha jön az este (a mai éjszaka is ilyen volt). Nagyon elegem van abból, hogy csupa olyan problémám van amivel nem boldogulok. Kb. 4 éve elakadtam és azóta csak parkolópályán vagyok, mert tulajdonképpen nem igazán érdekel semmi. Régen jártam pszichiáternél de nem igazán segített mert valahogy nem alakult ki köztünk a bizalom. Nem igazán értem mit segít az ha nyavajgok egy "szakember"nek. Nem igazán hiszem h bármiben tudna segíteni. Szedtem 3 féle gyógyszert, attól meg egésznap zombi voltam, nem tudtam kimutatni az érzéseimet és félálomban bolyongtam egésznap, de a háború odabent ugyanúgy folyt tovább tehát a kínlódás megmaradt. Tehát mivel ez nem vált be abbahagytam és a dokihoz se mentem vissza. Maradtam egyedül a gondokkal. Most már lassan arra készülök h harmadszor is megkísérlem az öngyilkosságot, de ezúttal biztosra megyek!!! Nem lesz mentő, meg kórház csak a megváltás....Az exem az alkoholizmusával pokollá teszi az életemet és ez olyasmi amivel nem tudok megbirkózni, erről a "nincs kiút?!?" blogomban részletesen írtam.
Én mindig ilyen voltam már kicsinek is. A hangulataim gyorsabban változnak mint a szél iránya. Hol dühöngök, sokszor depis vagyok és nagyon nagyon ritkán vidám vagyok. 10-ből 8 napig vagyok depis....És a gondolataim...azoktól szenvedek leginkább...Folyton a régmúlt hibáin rágódom pedig nem akarok. Tudnám még folytatni de nem akarom bő lére ereszteni. Mit javasol?
Idézet tőle: mindenkiKedves Zsuzsanna!
Sok problémám van de a lényegre térek. Nemrégiben szociális fóbiát állapítottak meg nálam, ami már elég régóta fennáll. Nem merek emberekkel találkozni, csak neten vannak kapcsolataim, de érzem, ez számomra nem elég... van amikor tökéletesen megelégszem ennyivel, de az ember mégis csak társas lény, hát szüksége van társakra. Ráadásul azt hiszem szerelmes vagyok, egyik netes ismerősömbe, és vele most eléggé furi a helyzet. Néha telefonon beszélgetünk, de én még felhívni sem merem őt sokszor. Félek, hogyha ez így marad, teljesen elzárom magam az összes embertől, és végleg egyedül maradok. Ezt nem akarom. Létezik e valamiféle technika, vagy módszer arra, hogy lassan de biztosan visszaszokjak az emberek közé? Le lehet e küzdeni a nagyfokú félelmeket? Akarat az van bennem és szándék is. Válaszát előre is köszönöm!
Kedves Mindenki,
kicsit nehéz ezen a néven szólítani, mert olyan, mintha mindenkinek szólnék, pedig ez személy szerint Önnek szól.
Több lehetősége is van változtatni a helyzetén. Ezek mind valamilyen terápiák, többnyire pszichoterápiák. Ilyenek például:
A kognitív-viselkedésterápia, ami megtanítja figyelemének irányítását, negatív gondolatainak felismerését és módosítását segíti, fejleszti a szükséges készségeit (pl. az asszertív kommunikáció megtanulásával), a került helyzetek gyakorlását szorgalmazza.
Relaxációs technikák - autogén tréning, progresszív relaxáció, meditáció - amivel a szorongás testi tüneteit is enyhítheti, éles helyzetben is alkalmazható.
Pszichoanalitikus/dinamikus terápiák, mely feltárja az okokat, felszínre igyekszik hozni a tudattalan belső konfliktusokat, melyek a tüneteket okozzák.
Hipnoterápia (és integratív terápia), viselkedés változást segít hipnózis segítségével, azaz módosult tudatállapotban.
Önmagában azt teheti, hogy nem elkerüli a szorongást okozó helyzeteket, hanem szembe meg velük. Én azt gondolom, hogy ehhez szüksége lehet pszichoterápiás segítségre. Ugyanakkor tudok ajánlani egy könyvet is: Renau Z. Peurifoy: Szorongás, Fóbiák, Pánik c. könyve jó segítséget tud még nyújtani.
Üdv
S.Zs.
Kedves Zsuzsanna!
Sok problémám van de a lényegre térek. Nemrégiben szociális fóbiát állapítottak meg nálam, ami már elég régóta fennáll. Nem merek emberekkel találkozni, csak neten vannak kapcsolataim, de érzem, ez számomra nem elég... van amikor tökéletesen megelégszem ennyivel, de az ember mégis csak társas lény, hát szüksége van társakra. Ráadásul azt hiszem szerelmes vagyok, egyik netes ismerősömbe, és vele most eléggé furi a helyzet. Néha telefonon beszélgetünk, de én még felhívni sem merem őt sokszor. Félek, hogyha ez így marad, teljesen elzárom magam az összes embertől, és végleg egyedül maradok. Ezt nem akarom. Létezik e valamiféle technika, vagy módszer arra, hogy lassan de biztosan visszaszokjak az emberek közé? Le lehet e küzdeni a nagyfokú félelmeket? Akarat az van bennem és szándék is. Válaszát előre is köszönöm!
Mindenkinek jó éjszakát kívánok!
Kedves Harmony és Vippa,
köszönöm
Üdv
S.Zs.
Ábránd kedves, minden tiszteletem a magáé, önzetlenül segít az itt fórumozóknak.
Egyszerűen nem értem Esztert, ennyire magára hagyta a fórumot. :-(((
Van olyan is, az áter nem írhat fel bizonyos gyógyszereket, ha nem írja rá diagként, skizoaffektív is vagyok. Még nem néztem meg, de a kórházban kiírt receptjeimen egyszer F3150 szerepelt, az egyiken meg F3190.
Lamolepet, Zyprexát és Zolpidemet szedek most. Lamolepből este és reggel is kell szednem. Amikor gyógyszermérgezést kaptam - öngyi kísérlet - akkor nagyon durván hallucináltam.Ez azóta nem jelentkezett, csak ennek tudom be.
Kedves Zsuzsanna,
én most nézek egy igen tanulságos filmet, és eszembe jutott ennek kapcsán ön, hogy önzetlenül segít az embereknek. És eszembe jutott az, hogy szeretnék ezért én köszönetet mondani. Ez szerintem csodálatos dolog, hogy az ember segít másokon. Ön egy csodálatos ember. Köszönöm, hogy léteznek még ilyen emberek!
Szeretettel: harrmony
A filmet is belinkelem, hátha valakit érdekel:
http://www.youtube.com/watch?v=b16eTyyFS_Q
Szia, Kiscsillag!
Olvasgatlak, és eszembe jutott olyasmi, hogy talán nem vetted számításba, hogy skizo mik vannak. Van sok, a skizofrénián kívül. Lehet, hogy te is skizoaffektív vagy? Én pont ma kérdeztem meg a terapeutámat, hogy miből merült ez fel benne, mert én is csak bordi voltam egy ideig, aztán a terapeutám is "adta" ezt, meg 2007-ben láttam először, akkor egy beutalón, aztán többször zárón a skizoaffektívet. Jó dg, én szeretem :DDDDDDDD
Azt mondta a terapeutám, hogy többször, vagy több ideig előfordul nálam pszichotikusság, minthogy elég legyen egy bordi dg, tehát valamennyire ez a nyugodtság talán ugyanaz, amiről, te írsz? Meg azt mondta, téveszmék, azt mondta skizoid jegyek. És azt, hogy pl amikor úgy érzem, hallják a gondolataimat. Volt olyan is, hogy nekem kommentálták a viselkedésemet, ismerősöket képzeltem-vagy hallucináltam, nemtom. Állítólag hallu. És hallu van nekem ismerősök, nem ismerősök, nem csak kommentálják a viselkedésem, sokminden. Lehetnek idegesítőek, félelmetesek, rosszak, de lehetnek olyanok, hogy úgy érzem néha kb. angyalok vigyáznak rám. Ez utóbbi régebben volt inkább.
Szal talán ilyesmit is számításba vehetsz, olvasd el, burán is le van írva, hogy mi ez. meg ebben benne van a hipománia is. Tehát hangulatingadozások, ami lehet épp depresszió, vagy épp pörgés - szerű is (ez a része a hipománia, ha jól tudom), tehát emelkedett hangulat. Nálam is van pörgés, gyors beszéd, cselekedetek is néha. Meg nagyon lelassult is. Bár a lelassult beszéd, reagálás inkább szerintem pszichotikus.
Na nem vagyok szakember, csak tippek, megérzések, gondolatok!
-
Mindenkinek Jó éjszakát kívánok!
Kedves Kiscsillag,
csak azokat a kérdéseket érdemes nyilvánosan feltenni, ami vállalható.
Üdv
S.Zs.
Kedves Kiscsillag,
privát levelére válaszoltam. Abban leírtam, ami az eszembe jutott, a lenti két diagnózison kívül.
Én pörgés alatt az értem, hogy nem mániás, de jobb kedvű, energikusabb, ötletei vannak például. Gyorsabban gondolkodik, mint általában, de még nem rohannak a gondolatok.
A pszichiátriai tünetek rendkívül változatosak tudnak lenni és jól kombinálódnak időnként egymással. tiszta tünet általában nincs vagy ritka. Valahogy a skizofrénia nekem sem tűnik egyértelműnek az Ön esetében, de nagyon sok információnak nem vagyok birtokában.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: samuboyKedves Zsuzsa!
Köszönjük válaszát.Igaza van,beszélnünk kell előbb a rosszullétről;hogy ez ílyesztő lehet annak aki még nem látott ilyet.De nem kell rögtön mentőt hívni!Meg kell várni amíg véget ér a roham és utána hagyni kell pihenni az embert.Persze más beszélni róla és más látni a rohamot..Maga mentőt hívna?üdv. samuboy
Kedves Samuboy,
nem, nem hívnék mentőt. Az az ember viszont, aki nem látott még ilyet nagyon meg tud ijedni ettől. A mentő hívása a segítség mielőbbi megérkezését és adását is jelenti, tehetetlenség érzésében. Ezért lehet jó megbeszélni, hogy ilyen és ilyen probléma szokott lenni, ami evvel és evvel jár, és ezt kell tenni, így tudnak segíteni.
Úgy érzem kellemetlen lehet erről beszélniük az ismerősökkel, barátokkal. Arról nem tehetnek, hogy Memphisgirl-nek ilyen betegsége van, sem ő, sem magam. Ettől nem lesz kevesebb. Ugyan olyan értékes, mint mások. Ugyan úgy éreznek, küzdenek, dolgoznak, esetleg családot látnak el, teszik a mindennapi dolgaikat. Szerintem nagyon pozitív, hogy Önök vannak egymásnak.
Üdv
S.Zs.
Kedves Erre látogatók,
ma egy kicsit később érkezem.
Üdv
S.Zs.
Kedves Zsuzsa!
Köszönjük válaszát.Igaza van,beszélnünk kell előbb a rosszullétről;hogy ez ílyesztő lehet annak aki még nem látott ilyet.De nem kell rögtön mentőt hívni!Meg kell várni amíg véget ér a roham és utána hagyni kell pihenni az embert.Persze más beszélni róla és más látni a rohamot..Maga mentőt hívna?üdv. samuboy
Mindenkinek további jó éjszakát kívánok!
Idézet tőle: memphisgirlén még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ismerősök engem már nem hívnak sehova, közös dumálós délutánokra, nem akarnak látni, elkerülnek,félnek tőlem,kiközösítenek. ez nagyon rosszul esik. miért ilyenek velem?
Idézet tőle: samuboyKedves Zsuzsa!Szeretném megkérdezni,hogy az epilepsziásokat miért zárják ki a társasági életből az egészséges embertársaink?A roham nem mindennapi látványa miatt?Régi ismerősök is elfordulnak tőlünk!Nem tudunk teljes életet élni!Pedig képesek vagyunk rá!Maga látott már epilepsziás rohamot?üdvözlettel Memphis és Samu
Kedves Memphisgirl és Samuboy,
nagyon nehéz lehet ezt megélniük. Sajnos gyakran előfordul, hogy a környezet megijed, nem érti a betegségeket. Nem csak epilepszia esetén, ha kicsit körül néznek, látni fogják, hogy minden mássággal küzdőnek hasonlóan nehéz helyzete van. (Nem árulok el titkot avval, ha elmondom, rákos betegektől is eltávolodnak az ismerősök. Félelem és szembesülés van ebben is, mert esetleg eszükbe jut, ők sincsenek kivédve ettől.)Vannak helyek, ahol edukálják a családot, hogy értse mi történik. Például - nem kifejezetten az epilepsziával kapcsolatban - skizofréniával küzdők családjait, barátait felvilágosítják, megtanítják, mi miért van, hogyan kezelhető. Minden betegségben fontos lenne a család és a barátok támogató szerepe. Nagyon szomorú, hogy a közvetlen környezet elfordul.
Próbálták-e már jelezni nekik, hogy ez milyen rossz Önöknek? Megkérdezni, mi az, ami zavarja őket? Ilyenkor az ember gyakran sértődötten és fájdalommal telve hagyja, hogy menjenek csak, ha akarnak. A kapcsolatok fontos dolgok az életünkben. Mindig rajtunk is áll, hogyan kezeljük a felmerült nehéz helyzeteket. Talán egy megbeszélés segíthet megtartani a fontosnak tartottakat.
Üdv
S.Zs.
én még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ismerősök engem már nem hívnak sehova, közös dumálós délutánokra, nem akarnak látni, elkerülnek,félnek tőlem,kiközösítenek. ez nagyon rosszul esik. miért ilyenek velem?
Idézet tőle: samuboyKedves Zsuzsa!Szeretném megkérdezni,hogy az epilepsziásokat miért zárják ki a társasági életből az egészséges embertársaink?A roham nem mindennapi látványa miatt?Régi ismerősök is elfordulnak tőlünk!Nem tudunk teljes életet élni!Pedig képesek vagyunk rá!Maga látott már epilepsziás rohamot?üdvözlettel Memphis és Samu
Kedves Zsuzsa!Szeretném megkérdezni,hogy az epilepsziásokat miért zárják ki a társasági életből az egészséges embertársaink?A roham nem mindennapi látványa miatt?Régi ismerősök is elfordulnak tőlünk!Nem tudunk teljes életet élni!Pedig képesek vagyunk rá!Maga látott már epilepsziás rohamot?üdvözlettel Memphis és Samu
Idézet tőle: CickomKedves Zsuzsa!
Köszönöm a segítő tevékenységével kapcsolatos válaszát is!
Egy válaszában említette, írjak magamról, így ha megengedi, folytatom a történetem. A második elválásunk után némi búslakodás után folytattam egy fiatal nő szokásos életét. Elkezdtem dolgozni, Sokat utaztam, nyitott voltam a világra. Zalába költözésünkig négy érdekes, kihívásokkal teli, elég tűrhető fizetésű munkáim voltak. Amit –utólag könnyű okosnak lenni-,. nem értékeltem a maga helyén, ill. nem voltam tisztában vele, hogy egy csinos, igazán szép (Kérem, ne vegye önmagam túlbecsülésének!) és még egy kicsit okos nő is voltam. Amit szerettem volna, azt el tudtam érni, kitartó, szorgalmas voltam. Egy baj volt velem (persze több is volt), hogy mivel édesanyám nem fektetett különösebb hangsúlyt arra a nevelésem során, hogy miért fontos a házasság, sőt a jó házasság. Csak azt hangsúlyozta, hogy feltétlenül diplomás legyen. Ő sem tudott szegény jó példát mutatni, édesapám az én 10 éves koromban öngyilkos lett, 18 éves koromig titkolta a kapcsolatait. Érettségim idején férjhez ment, Pestre költözött ideiglenesen. Egyik kapcsolata követte a másikat, fő szempontja az anyagi előrejutás volt, még megaláztatások árán is. Az is rossz körülmény volt az életemben, hogy nem láttam magam körül olyan házasságot, ami esetleg minta lett volna. A férjemmel való összeköltözésünkig több, igazán értékes férfival is megismerkedtem, akiket nem vettem komolyan, pedig megvolt bennük a jó férj lehetősége.
Negyvenegy évesen a munkahelyemről egy budapesti, kétéves bentlakásos szakmai tanfolyamra küldtek, aminek a közepén, a nyári szünet idején a békéscsabai lakásunk nagy felújítását csináltattam, s éppen falicsempe után kajtattam, amikor megérkezvén a melósok egy cédulát nyomtak a kezembe, mondván keresett egy férfi. A papíron csak a férjem neve és egy telefonszám állt. bizony meglepődtem.A cédulát sokáig rejtegettem, de csak ősz közepén hívtam fel a számot. A férjem vette fel, s mondanom sem kell, rögtön jött a pesti szállásom elé értem. Hát bizony érdekes találkozás volt kb. 20 év után!
Most –remélem csak- egy rövid időre abba kell hagynom, de jövök vissza!
Kedves Cickom,
miért venném túlzásnak, ha Ön úgy gondolja, szép és okos nő volt. Azt gondolom ebből nyilván monst is őriz adottságokat. Ha fiatalabban szép volt, valószínűleg most is az, ha okosnak érezte magát, ez a tulajdonsága is maradandó lehet.
Azt gondolom nem olyan sok ember mondhatja el magáról, hogy példás házasság tanúja lehetett akár gyermek, akár fiatal korában. Ez nem könnyíti meg a helyzetet, mert nem ad mintát, ahogy Ön is írta. De ahogy most látom, házassága mégis jó, egymást támogató.
Életútja - eddig leírtak - alapján érthető, hogy a fizikai állapotában bekövetkező komoly változást nehéz volt elfogadnia, feldolgoznia. Nehéz is igazán reagálnom soraira, de maximális együttérzésemről mindenképpen biztosíthatom.
Üdv
S.Zs.
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm a segítő tevékenységével kapcsolatos válaszát is!
Egy válaszában említette, írjak magamról, így ha megengedi, folytatom a történetem. A második elválásunk után némi búslakodás után folytattam egy fiatal nő szokásos életét. Elkezdtem dolgozni, Sokat utaztam, nyitott voltam a világra. Zalába költözésünkig négy érdekes, kihívásokkal teli, elég tűrhető fizetésű munkáim voltak. Amit –utólag könnyű okosnak lenni-,. nem értékeltem a maga helyén, ill. nem voltam tisztában vele, hogy egy csinos, igazán szép (Kérem, ne vegye önmagam túlbecsülésének!) és még egy kicsit okos nő is voltam. Amit szerettem volna, azt el tudtam érni, kitartó, szorgalmas voltam. Egy baj volt velem (persze több is volt), hogy mivel édesanyám nem fektetett különösebb hangsúlyt arra a nevelésem során, hogy miért fontos a házasság, sőt a jó házasság. Csak azt hangsúlyozta, hogy feltétlenül diplomás legyen. Ő sem tudott szegény jó példát mutatni, édesapám az én 10 éves koromban öngyilkos lett, 18 éves koromig titkolta a kapcsolatait. Érettségim idején férjhez ment, Pestre költözött ideiglenesen. Egyik kapcsolata követte a másikat, fő szempontja az anyagi előrejutás volt, még megaláztatások árán is. Az is rossz körülmény volt az életemben, hogy nem láttam magam körül olyan házasságot, ami esetleg minta lett volna. A férjemmel való összeköltözésünkig több, igazán értékes férfival is megismerkedtem, akiket nem vettem komolyan, pedig megvolt bennük a jó férj lehetősége.
Negyvenegy évesen a munkahelyemről egy budapesti, kétéves bentlakásos szakmai tanfolyamra küldtek, aminek a közepén, a nyári szünet idején a békéscsabai lakásunk nagy felújítását csináltattam, s éppen falicsempe után kajtattam, amikor megérkezvén a melósok egy cédulát nyomtak a kezembe, mondván keresett egy férfi. A papíron csak a férjem neve és egy telefonszám állt. bizony meglepődtem.A cédulát sokáig rejtegettem, de csak ősz közepén hívtam fel a számot. A férjem vette fel, s mondanom sem kell, rögtön jött a pesti szállásom elé értem. Hát bizony érdekes találkozás volt kb. 20 év után!
Most –remélem csak- egy rövid időre abba kell hagynom, de jövök vissza!
Idézet tőle: Baobab
Sziasztok!
Nem találtam gyógyszeres topikot, vagy csak msot nem volt erőm megtalálni, ezért elnézést mindenkitől. Igyekszem rövid lenni:
Stilnox-ot szedek 3 hónapja, mert ha nem veszem be pánikroham-szerű dologra ébredek fel 30 percenként. Másnap munka, így nincs választásom. Sajnos rászoktam, és enélkül nem megy az elalvás. Tudom, hogy rettentő egészségtelen amit csinálok. Úgyérzem a szédelgésem és a szívritmuszavaraim az altatótól vannak. (Már kivizsgáltak egyébként teljesen egészséges a szívem) Pánikrohammal pszichoterápiára küldtek, de egyenlőre várok az időpontomra. Csak kíváncsi vagyok milyen hozzáfűznivalója van ehhez bárkinek.... Van-e valaki aki rászokott a stilnoxra, és voltak-e valamilyen tünetei? A pánikrohamaim egyébként ébren nem jönnek elő, tudom kontrollálni magam. A tünetek viszont teljesen kiegyensúlyozott állapotomban is előjönnek.
Kedves Baobab,
nem csak a szívével lehetnek gondok. Ennek a panasznak egyéb okai is elképzelhetőek. Létezik alváscentrum, ahol meg tudják állapítani az alvászavar okát.
Tudomásom szerint a stilnox-nak elvileg nincs olyan mellékhatása, ami a szívritmus zavarát okozná.
Nekem az jutott eszembe, hogy az, amitől nem tudott elaludni, okozhatja az éjszakai pánikroham-szerű felébredésit is, ahogy szervi elváltozás hiányában a szédülést és szívpanaszokat is, s ez esetben a pszichoterápia minden bizonnyal segíteni fog a problémáin.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: CickomKedves Zsuzsanna!
Tegnap elmeséltem a férjemnek, hogy végre rátaláltam valakire, aki (szak)értő szemmel olvassa a soraimat. Ennek nagyon megörült. Mindketten csodáljuk, hogy viszi ezt a munkát. Kérem, ne tekintse kíváncsiságnak, hanem őszinte érdeklődésnek, ami mindkettőnkben felmerült: vajon miért próbál önzetlenül segíteni másoknak? Én szakmai tapasztalatszerzésre tippeltem. Ha nem akar, kérem, ne válaszoljon!
Igazán jólesik, hogy érdekli a történetem! Sajnos nemhogy sorstársi, de baráti társaságra sem tudok itt szert tenni. Ez nekem nagy fájdalom, mert mindig emberek között dolgoztam (tanár-népművelő, idegenvezető, könyvtáros voltam), de ellensúlyozza a dolgot az, hogy a férjem mindenben velem van és mellettem áll. Meg kell súgnom, hogy én már a negyedik felesége vagyok, senki nem hitt a házasságunk pozitív jövőjében, csak mi. Mindketten a maximálisat adtuk magunkból, és őszintén mondtuk az esküvőn, hogy „jóban, rosszban”. Nos, be kell vallanom, a mérleg nyelve a betegségem óta a férjem oldalára billent. Viszont mióta kitisztult a fejem, törekszem a mérleg nyelvét kiegyenlíteni, úgy érzem sikerrel.
Banális Balaton-parti kaland során ismerkedtünk meg 1977-ben. A férjem a családjával ott nyaralt, én pedig egy akkori SZOT-gyermeküdülőben voltam nevelő. A fonyódi bárban keveredtünk össze. Tartott a kapcsolatunk néhány hónapig (ő pesten volt egyetemista, és Szegeden főiskolás…), nagy volt a távolság, megszakadt a kapcsolat, de mindig írta a sátoros és családi ünnepeimre a képeslapot. Büszke fiatal lány létemre nem válaszoltam, mert olyan szekér után nem futok, amelyik nem vesz fel…
Én minden nyáron üdültettem a Balatonnál (így tudtam megoldani a nyaralást, anyám egyedül nevelt). Mit ad Isten, pár év múlva ugyanabban a bárban rámköszönt az a régi csibész! „Természetesen” újra futottunk néhány hónapos kört, de ő akkor már végzett az egyetemen, közlekedésmérnöki végzettséggel elment hajózni. Megkaptam az elbocsátó szép levelet, amiben megírta, hogy ismét lapátra kerültem. Ennek ellenére évekig továbbra is küldte a szokásos képeslapjait, én szokás szerint nem válaszoltam.
Mára ennyit, holnap folytatom. Üdv.:Cickom
Kedves Cickom,
remélem nem egészségi állpotának rosszabodása miatt nem folytatta a leírás és vagy a blogot.
Kédésére válaszolva, hogy miért próbálok "önzetlenül" segíteni, nincs egy konkrét válaszom. Részben leírtam a bemutatkozásban, részben igaza van, a tapasztalat szerzés sem egy mellékes szempont. Ugyanakkor dolgozom is emberekkel, tehát ez inkább egy másféle tevékenység részemről. A Bura.hu-nak egy ideje nem volt segítője, az üzemeltető nem tudta finanszírozni. Én egy ideje már itt voltam akkor is, mikor Dr Ratkóczi Éva segített a "Bura-lakóknak", illetev a felhasználóknak. Mivel képzésben vagyok még, és ez itt egy nagy felelősség sokat gondolkodtam vállaljam-e. Végül látva az igényt és engedve a felkérésnek elindult ez a topik. Előzetes Bura-beli tapasztalataimból kiindulva tudom, milyen lehet egy segítő szerepe ezen a fórumon.
Igazán nagy dolog, hogy így egymásra találtak. Érdeklődve olvasom a történetét. Kitartó volt a férje, látszik, hogy mél nyomot hagyott benne az a néhányszor néhány hónapos kör. Gondolom elég sokat vártak egymásra, hogy ez végül egy megalapozott házasság legyen.
Amikor a sorstársi közösséget írtam, arra gondoltam, hogy talán interneten is lehetne utána nézni, hátha van evvel foglalkozó fórum. Kezdetnek. Én azt gondolom, hogy a hasonló sorsú emebrek tudják a legjobban megérteni min megy keresztül a másik. Ezért írtam, hogy érdemes lenne ebben is társakat keresni. Az Ön nyitottságán is sok múlhat, akár a falujában is.
Üdv
S.Zs.
Sziasztok!
Nem találtam gyógyszeres topikot, vagy csak msot nem volt erőm megtalálni, ezért elnézést mindenkitől. Igyekszem rövid lenni:
Stilnox-ot szedek 3 hónapja, mert ha nem veszem be pánikroham-szerű dologra ébredek fel 30 percenként. Másnap munka, így nincs választásom. Sajnos rászoktam, és enélkül nem megy az elalvás. Tudom, hogy rettentő egészségtelen amit csinálok. Úgyérzem a szédelgésem és a szívritmuszavaraim az altatótól vannak. (Már kivizsgáltak egyébként teljesen egészséges a szívem) Pánikrohammal pszichoterápiára küldtek, de egyenlőre várok az időpontomra. Csak kíváncsi vagyok milyen hozzáfűznivalója van ehhez bárkinek.... Van-e valaki aki rászokott a stilnoxra, és voltak-e valamilyen tünetei? A pánikrohamaim egyébként ébren nem jönnek elő, tudom kontrollálni magam. A tünetek viszont teljesen kiegyensúlyozott állapotomban is előjönnek.
Kedves Zsuzsanna, ma nem megy az írás. Egész nap autót "hajszoltunk", sikerült is venni egy mostani helyzetünknek megfelelőt.
Fáradt vagyok, holnap jövök. Üd.!
Kedves Zsuzsanna!
Tegnap elmeséltem a férjemnek, hogy végre rátaláltam valakire, aki (szak)értő szemmel olvassa a soraimat. Ennek nagyon megörült. Mindketten csodáljuk, hogy viszi ezt a munkát. Kérem, ne tekintse kíváncsiságnak, hanem őszinte érdeklődésnek, ami mindkettőnkben felmerült: vajon miért próbál önzetlenül segíteni másoknak? Én szakmai tapasztalatszerzésre tippeltem. Ha nem akar, kérem, ne válaszoljon!
Igazán jólesik, hogy érdekli a történetem! Sajnos nemhogy sorstársi, de baráti társaságra sem tudok itt szert tenni. Ez nekem nagy fájdalom, mert mindig emberek között dolgoztam (tanár-népművelő, idegenvezető, könyvtáros voltam), de ellensúlyozza a dolgot az, hogy a férjem mindenben velem van és mellettem áll. Meg kell súgnom, hogy én már a negyedik felesége vagyok, senki nem hitt a házasságunk pozitív jövőjében, csak mi. Mindketten a maximálisat adtuk magunkból, és őszintén mondtuk az esküvőn, hogy „jóban, rosszban”. Nos, be kell vallanom, a mérleg nyelve a betegségem óta a férjem oldalára billent. Viszont mióta kitisztult a fejem, törekszem a mérleg nyelvét kiegyenlíteni, úgy érzem sikerrel.
Banális Balaton-parti kaland során ismerkedtünk meg 1977-ben. A férjem a családjával ott nyaralt, én pedig egy akkori SZOT-gyermeküdülőben voltam nevelő. A fonyódi bárban keveredtünk össze. Tartott a kapcsolatunk néhány hónapig (ő pesten volt egyetemista, és Szegeden főiskolás…), nagy volt a távolság, megszakadt a kapcsolat, de mindig írta a sátoros és családi ünnepeimre a képeslapot. Büszke fiatal lány létemre nem válaszoltam, mert olyan szekér után nem futok, amelyik nem vesz fel…
Én minden nyáron üdültettem a Balatonnál (így tudtam megoldani a nyaralást, anyám egyedül nevelt). Mit ad Isten, pár év múlva ugyanabban a bárban rámköszönt az a régi csibész! „Természetesen” újra futottunk néhány hónapos kört, de ő akkor már végzett az egyetemen, közlekedésmérnöki végzettséggel elment hajózni. Megkaptam az elbocsátó szép levelet, amiben megírta, hogy ismét lapátra kerültem. Ennek ellenére évekig továbbra is küldte a szokásos képeslapjait, én szokás szerint nem válaszoltam.
Mára ennyit, holnap folytatom. Üdv.:Cickom
Idézet tőle: Cickom
Kedves Zsuzsanna!
Megfogadtam a tanácsát, és ettől kezdve Word-ben írok.
Ha jól emlékszem, azt is kérdezte, hogy ki lát el, amikor rosszabb állapotban vagyok? Ezzel bizony nagy szerencsém van, mert a férjem mellettem maradt. Itthon van velem ápolási díjon. Ez több a semminél, mert hiába gépészmérnök, nyelvismeret nélkül jó, ha minimálbérét mehetne el naponta 30 km-re Nagykanizsára alkalmazottnak. Én pedig itthon bolondulhatnék meg egyedül. Óriási szerencsémre nem áll tőle messze a főzés, mosás, stb. Amiben tudok, persze, segítek. A mostani helyzet nagyon jó, de az apró tüneteim megjelenésétől 2010. végéig, az maga a pokol lehetett a számára. Az állapotom sosem lesz a régi, de legalább elviselhető a számára.
1992. decemberétől vagyunk együtt. Akkor én egy mások által csinosnak, okosnak, szorgalmasnak mondott lány voltam, most pedig a rossz állapotaimban egy roncs. Két év múlva megházasodtunk, és meg voltunk győződve arról, hogy ketten az eget is be tudjuk meszelni. Ez így is ment néhány évig, a betegségem súlyosbodásáig. A férjem elvált ember volt, a közös életünket az ő kis házrészében az ágy, asztal, szék kivételével majdnem a semmiről kezdtük. Rám való tekintettel abbahagyta a cigarettázást, komoly, vezető beosztást talált. 2001-re okos befektetésekkel 10 M Ft-unk lett, meg tudtuk venni a pesti ingatlan másik felét. Visszaemlékezésem szerint akkor már jelentkeztek a betegségem nagyon apró, kezdeti tünetei (szorongás, kisebbrendűségi érzés, kézremegés, járás lassulása, sok elesés stb.) Sajnos ekkor (igaz nagyon hosszas vívódás után) beleegyeztem, hogy vágjunk bele a falusi turizmusba. „Zöldnezős” beruházásban felépítettünk csak ketten! egy óriási, tetőtér beépítéses (40 m hosszú) házat a Balatontól nem messze. egy csendes (most már azt kell mondjam, túl csendes) faluban. Ekkor már kezdődtek a problémák velem: már nem tudtam dolgozni a depresszióm és a mozgásom romlása miatt: szinte nem tudtam a jobb oldalam használni. járás közben elestem, „lefagyott” a jobb lábam, nem tudtam írni, nem működött a finommotorika, érzelemszegény lett a tekintetem. A férjem megalázó munkákért megalázó fizetéseket kapott, s közben én itthon egyedül szenvedtem. A végén már járni sem tudtam egyedül, nem túlzok, még az etetésben, a WC-beli dolgokban is segíteni kellett. És mindezt tette zokszó nélkül!
Mára ennyit, holnap folytatom.
Kedves Cickom,
ez egy nagyon nehéz és küzdelmes helyzet volt és most is az. Nagy dolog, ha van Ön mellett valaki, a férje. Szomorú története és küzdelme nagyon megindító. Sajnos a betegségek nem válogatnak. Jó lenne, ha tudna kapcsolatokat tartani, teremteni. Sorstársi közösségek is sokat segíthetnek, ha van rá módja, hasonló panaszokkal küzdőkkel felvenni a kapcsolatot. Írjon még magáról, ha van hozzá kedve.
Üdv
S.Zs.
Kedves Zsuzsanna!
Megfogadtam a tanácsát, és ettől kezdve Word-ben írok.
Ha jól emlékszem, azt is kérdezte, hogy ki lát el, amikor rosszabb állapotban vagyok? Ezzel bizony nagy szerencsém van, mert a férjem mellettem maradt. Itthon van velem ápolási díjon. Ez több a semminél, mert hiába gépészmérnök, nyelvismeret nélkül jó, ha minimálbérét mehetne el naponta 30 km-re Nagykanizsára alkalmazottnak. Én pedig itthon bolondulhatnék meg egyedül. Óriási szerencsémre nem áll tőle messze a főzés, mosás, stb. Amiben tudok, persze, segítek. A mostani helyzet nagyon jó, de az apró tüneteim megjelenésétől 2010. végéig, az maga a pokol lehetett a számára. Az állapotom sosem lesz a régi, de legalább elviselhető a számára.
1992. decemberétől vagyunk együtt. Akkor én egy mások által csinosnak, okosnak, szorgalmasnak mondott lány voltam, most pedig a rossz állapotaimban egy roncs. Két év múlva megházasodtunk, és meg voltunk győződve arról, hogy ketten az eget is be tudjuk meszelni. Ez így is ment néhány évig, a betegségem súlyosbodásáig. A férjem elvált ember volt, a közös életünket az ő kis házrészében az ágy, asztal, szék kivételével majdnem a semmiről kezdtük. Rám való tekintettel abbahagyta a cigarettázást, komoly, vezető beosztást talált. 2001-re okos befektetésekkel 10 M Ft-unk lett, meg tudtuk venni a pesti ingatlan másik felét. Visszaemlékezésem szerint akkor már jelentkeztek a betegségem nagyon apró, kezdeti tünetei (szorongás, kisebbrendűségi érzés, kézremegés, járás lassulása, sok elesés stb.) Sajnos ekkor (igaz nagyon hosszas vívódás után) beleegyeztem, hogy vágjunk bele a falusi turizmusba. „Zöldnezős” beruházásban felépítettünk csak ketten! egy óriási, tetőtér beépítéses (40 m hosszú) házat a Balatontól nem messze. egy csendes (most már azt kell mondjam, túl csendes) faluban. Ekkor már kezdődtek a problémák velem: már nem tudtam dolgozni a depresszióm és a mozgásom romlása miatt: szinte nem tudtam a jobb oldalam használni. járás közben elestem, „lefagyott” a jobb lábam, nem tudtam írni, nem működött a finommotorika, érzelemszegény lett a tekintetem. A férjem megalázó munkákért megalázó fizetéseket kapott, s közben én itthon egyedül szenvedtem. A végén már járni sem tudtam egyedül, nem túlzok, még az etetésben, a WC-beli dolgokban is segíteni kellett. És mindezt tette zokszó nélkül!
Mára ennyit, holnap folytatom.
Idézet tőle: akbar
Kedves Zsuzsa!
Spitomint kaptam az orvosomtól. Az érdekelne, hogy ez a szorongás csökkentés mellett segít-e oldani, megszüntenti a dührohamokat,az agressziót?
Válaszát köszönöm:Ági
Kedves Ági,
a Spitomin valóban jó lehet dührohamokra is. Rövid idő alatt kiderül hatásos-e Önnél ez a gyógyszer, hiszen éppen ezek a szerek mindenkire másképpen hatnak. Ami egy valakinél bejön, az másnak esetleg hatástalan, vagy kevésbé válik be. Ha elégedetlen lenne a hatásával, feltétlen beszélje meg a kezelőorvosával.
Üdv
S.Zs.
Idézet tőle: rewolfied
Kedves Dr. Nő,
31 éves nő vagyok,8 éve élünk a párommal harmonikus,kiegyensúlyozott,boldog kapcsolatban,babát tervezünk jelenleg.A lelki terhet a szüleim nyomják rám,akik szinte mindennel és mindenkivel elégedetlenek, a páromat kritizálják, amíg velük éltem addig engem kritizáltak,semmi sem volt jó neki, ők messze laknak,de most kigondolták, hogy én döntsem el, költözzenek-e a közelünkbe vagy se,de ezt ők velem akarják megbeszélni, a párom jelenléte nélkül.nem veszik észre, hogy én szinte menekültem otthonról,mert csak az ő akaratuk volt jó,amikor látogatóba jönnek hozzánk,akkor is már a páromat szekálják,és mindenbe csak a hibát látják,hangoztatva, hogy hogyan lehet így élni,értve ezen azt,hogy ha nincs kedvünk,akkor majd később mosogatunk.szülői kötelességem tudom,de nem akarom, hogy a kapcsolatom szétrombolják,mert nekem a párom a mindenem, és fordítva,de a párom nem tudná elviselni a szüleim arroganciáját.Ha este nem beszélgetünk interneten,akkor azt mondják, biztosan a párom nem engedi meg, holott este én a párommal akarok beszélgetni a nap eseményeiről, a kis közös életünkről, a terveinkről, nem akarom a szüleimet egyfolytában, az év minden napjában. Egy héten így is amikor az időmbe belefér fel kell őket hívnom, ha nem besértődnek és lecsapják a telefont.Abban kérném a segítségét, hogy mi tévő legyek ebben a kellemetlen szituációban, a finom visszautasítás az sértő, rettenetesen ideges vagyok.
Válaszát előre is köszönöm,
Üdvözlettel, Anna.
Kedves Anna,
érthető, hogy a szülői kontrollt nyomasztónak érzi, hiszen felnőtt nő, önálló élettel, társsal. Úgy gondolom, attól tart, ha elmondaná nekik, hogy inkább ne költözzenek közelebb, akkor nagyon megbántódnának szülei.
Két dolog jutott eszembe. Az egyik a problémák nyílt megbeszélése és szülei szembesítése avval, hogy Ön felnőtt. Ebben el lehetne mondani, hogy hogyan érinti ez a szituáció, milyen rossz érzéseket kelt magában, hogy evvel inkább távolítják maguktól, mint a kapcsolatukat javítanák, illetve fenntartanák. Azt vettem ki leveléből, hogy esetleg egy ilyen beszélgetés veszekedésbe fulladna.
A másik, ami furán fog hangzani egy ellentétes technika. Megteheti, hogy megkéri a szüleit, lehetőleg minden nap beszéljenek skypon, talán többször is, feltétlen adjanak tanácsokat az életét illetően, mindenben. Ehhez Önnek is kitartásra van szüksége. Ha elvárja tőlük ezt a figyelmet, törődést, kapcsolatot, evvel túlterheli őket és alighanem maguktól leállnak. Ami kötelező, azt senki sem szereti. Így esélyes, hogy megszabadulhat ezektől az elvárásoktól és zaklatásoktól. Kikérheti napjában többször a véleményüket a párjáról.
Pillanatnyilag ez jutott eszembe.
Ha semmi nem megy és nagyon zavaró a dolog, akkor érdemes lehet személyesen konzultálnia szakemberrel.
Üdv
S.Zs.
Kedves Zsuzsa!
Spitomint kaptam az orvosomtól. Az érdekelne, hogy ez a szorongás csökkentés mellett segít-e oldani, megszüntenti a dührohamokat,az agressziót?
Válaszát köszönöm:Ági
Kedves Dr. Nő,
31 éves nő vagyok,8 éve élünk a párommal harmonikus,kiegyensúlyozott,boldog kapcsolatban,babát tervezünk jelenleg.A lelki terhet a szüleim nyomják rám,akik szinte mindennel és mindenkivel elégedetlenek, a páromat kritizálják, amíg velük éltem addig engem kritizáltak,semmi sem volt jó neki, ők messze laknak,de most kigondolták, hogy én döntsem el, költözzenek-e a közelünkbe vagy se,de ezt ők velem akarják megbeszélni, a párom jelenléte nélkül.nem veszik észre, hogy én szinte menekültem otthonról,mert csak az ő akaratuk volt jó,amikor látogatóba jönnek hozzánk,akkor is már a páromat szekálják,és mindenbe csak a hibát látják,hangoztatva, hogy hogyan lehet így élni,értve ezen azt,hogy ha nincs kedvünk,akkor majd később mosogatunk.szülői kötelességem tudom,de nem akarom, hogy a kapcsolatom szétrombolják,mert nekem a párom a mindenem, és fordítva,de a párom nem tudná elviselni a szüleim arroganciáját.Ha este nem beszélgetünk interneten,akkor azt mondják, biztosan a párom nem engedi meg, holott este én a párommal akarok beszélgetni a nap eseményeiről, a kis közös életünkről, a terveinkről, nem akarom a szüleimet egyfolytában, az év minden napjában. Egy héten így is amikor az időmbe belefér fel kell őket hívnom, ha nem besértődnek és lecsapják a telefont.Abban kérném a segítségét, hogy mi tévő legyek ebben a kellemetlen szituációban, a finom visszautasítás az sértő, rettenetesen ideges vagyok.
Válaszát előre is köszönöm,
Üdvözlettel, Anna.
Az öngyilkosságról:
Jó lenne, ha az itt lévők tudnának figyelni egymásra. Olykor egy-egy jó szó, egy kis figyelem is megakadályozhatja, hogy megtörténjen. Máskor sajnos ez is kevés.
Veszélye, hogy rászokhat az ember, hogy innen megmentik. Ebben nem szabad senkinek sem bíznia! Másik veszélye, hogy ez lesz a figyelemfelhívás eszköze. Ezt avval lehetne megelőzni, ha még az ennyire direkt jelzések előtt észre vesszük a másikat. Tudom, hogy mindenkinek meg van a saját baja és akadozik a kommunikáció a különböző felhasználók között. Mégis azt gondolom, jobb lenne - ha már ez egy közösség - akként is működni.
Előny, ha valaki ki tudja írni ezeket a gondolatokat - lehetőleg konkrétumok nélkül, azaz ötleteket ne adjunk! -, amennyiben ezzel könnyíthet az éppen aktuális érzésein.
Hátrány, ha még inkább belelovalja magát, aki ír.
Mindenkinek jó éjszakát kívánok!
Kedves erre látogatók!
Szeretném jelezni, hogy mostantól csak heti egyszer szerdán 21-22 óra között leszek itt online. Természetesen igény esetén tudok ezen változtatni.
S.Zs.
Idézet tőle: Meli8Udvozlom Zsuzsanna!
Kedves Meli8,
üdv
Udvozlom Zsuzsanna!
Idézet tőle: Cickom
Kedves Zsuzsanna!
Természetesem leírom, amiket kért! Tudja, a blog gondolata hanarabb jött, mint az, hogy ez még esetleg segítségemre is lehetne.
A betegségem neurológiai: dystónia (http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=9665). Tudom, ez nem egy korrekt orvosi leírás, de nem is ez a lényeg. Az eb ott van elhantolva, hogy ennek a betegségnek a tüneteivel már kb. 1998-2000. óta harcolok: úgymint egyensúlyzavar, sántítás (=húztam a lájobb ábam, erről a lábamról leestek a papucsok), járás- és általában mzggáslassulás, írásgörcs, a finommotorika fokozatos romlása, hiszti, depresszió, mimika elszegényedése, örömre való képesség csökkenéese... egy munkaalkalmassági vizzsgálaton ezekből elmondta néhányat (mert a panaszaim lassú fokozatossággal gyarapodtak. A kerületi (Kispest) pszichiátriát javasolták kezdésnak, s ettől kezdve sz isten sem mosta le rólam a pszichoszomatikus zavart. Tömtek minenféle gyógyszerrel (így tanitottam!), kezeltek pszichiátriai osztályon, de a tünetek csak nem javultak. Én elég rámenős vagyok, jobban szeretem a biztos rosszat a bizonytalanságnál (ugyanis éreztem, hogy nem "kerek" a diagnózis, és nagy nehézségek árán kijártam magamnak egy általános kivizsgálást. Nem találtak semmit. Ekkor azonban már annyira nehezen jártam, hogy majdnem négykézláb másztam, elmentünk az ortopédiára, hogy adjanak valami ketyerét, hogy meg tudjak állni a lábamon. Ekkor (2009!-ben mondta ki először egy szakorvos, hogy ez neurológiai betegség, s írta fel a kerekesszéket. A neurológián már nem először jártam, megint el akartak hajtani, de "addig vertem az asztalt, hogy csak sikerült egy beutalót szerezni a POTE neurológiai klinikára, ahol rögtön megállapítottáka dystóniát. A gond csak az, hogy azt is csak nagy sokára tudtam meg, hogy ez a betegség depresszióval jár, tehát hosszú-hosszú évekig a betegség következményét kezelték az alapbetegség helyett. Szó se róla, a dystónia gyógyszerbeállítása is "megér egy misét", de a depresszió kezelésére szolgáló bogyókat még mindig nem tudták jól belőni, úgyhogy itthon üldögélek és hátramozdítok, nehogy újra nagyobb "huzatba" kerüljön a fejem.
És ez csak egy szerény szinopszis.
Kedves Cickom,
először is, ha jól tudom ennek a betegségnek bizonyos formáit kezelik műtéttel. Erre esetleg nincs lehetősége?
Másodszor, krónikus betegségek esetén gyakori a vele járó depresszió is. Azt gondolom ezen lehet könnyíteni kognitív viselkedésterápiával, néhány hónap alatt. A hangulatunk attól is függ hogyan értelmezzük a gondolatainkat. Elsősorban a negatív gondolatokra utalok, melyek önmagunkra, a világra, a jövőre vonatkoznak. Olyan gyorsan átfutnak az agyunkon, hogy szinte észre sem vesszük őket. A kognitív terápia ezek felismerését (ami nem is olyan egyszerű kezdetben) és megkérdőjelezését, átírását/újraértékelését tanítja meg.
Egy harmadik gondolatom pedig az, hogy neurológiai eredetű zavarok esetén neuopszichológus tud segíteni a helyzet javításában.
Hogyan oldja meg a saját ellátását, amikor épp rosszabbul van? Ki segít Önnek? Hogyan fogadja a környezete a betegségét? Természetesen, csak, ha szeretne erről írni.
Üdv
S.Zs
Mindenkinek jó éjszakát kívánok!
Kedves Zsuzsanna!
Természetesem leírom, amiket kért! Tudja, a blog gondolata hanarabb jött, mint az, hogy ez még esetleg segítségemre is lehetne.
A betegségem neurológiai: dystónia (http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=9665). Tudom, ez nem egy korrekt orvosi leírás, de nem is ez a lényeg. Az eb ott van elhantolva, hogy ennek a betegségnek a tüneteivel már kb. 1998-2000. óta harcolok: úgymint egyensúlyzavar, sántítás (=húztam a lájobb ábam, erről a lábamról leestek a papucsok), járás- és általában mzggáslassulás, írásgörcs, a finommotorika fokozatos romlása, hiszti, depresszió, mimika elszegényedése, örömre való képesség csökkenéese... egy munkaalkalmassági vizzsgálaton ezekből elmondta néhányat (mert a panaszaim lassú fokozatossággal gyarapodtak. A kerületi (Kispest) pszichiátriát javasolták kezdésnak, s ettől kezdve sz isten sem mosta le rólam a pszichoszomatikus zavart. Tömtek minenféle gyógyszerrel (így tanitottam!), kezeltek pszichiátriai osztályon, de a tünetek csak nem javultak. Én elég rámenős vagyok, jobban szeretem a biztos rosszat a bizonytalanságnál (ugyanis éreztem, hogy nem "kerek" a diagnózis, és nagy nehézségek árán kijártam magamnak egy általános kivizsgálást. Nem találtak semmit. Ekkor azonban már annyira nehezen jártam, hogy majdnem négykézláb másztam, elmentünk az ortopédiára, hogy adjanak valami ketyerét, hogy meg tudjak állni a lábamon. Ekkor (2009!-ben mondta ki először egy szakorvos, hogy ez neurológiai betegség, s írta fel a kerekesszéket. A neurológián már nem először jártam, megint el akartak hajtani, de "addig vertem az asztalt, hogy csak sikerült egy beutalót szerezni a POTE neurológiai klinikára, ahol rögtön megállapítottáka dystóniát. A gond csak az, hogy azt is csak nagy sokára tudtam meg, hogy ez a betegség depresszióval jár, tehát hosszú-hosszú évekig a betegség következményét kezelték az alapbetegség helyett. Szó se róla, a dystónia gyógyszerbeállítása is "megér egy misét", de a depresszió kezelésére szolgáló bogyókat még mindig nem tudták jól belőni, úgyhogy itthon üldögélek és hátramozdítok, nehogy újra nagyobb "huzatba" kerüljön a fejem.
És ez csak egy szerény szinopszis.
Idézet tőle: Cickom
Tisztelt Zsuzsanna!
Viszonylag új l"lakója" vagyok a Búrának. Mióta megtudtam,hogy, hivatásos segítő is dolgozik a honlapon, nagyon megörültem. Igen ám, de mit is kezdjek a lehetőséggel? - ütött szöget a fejembe.
Két kérdésem van:
1. Tegnap jött az ötlet, hogy elkezdek egy blogot írni, amelyben megpróbálom összefoglalni, mi minden történt velem a betegségem óta, és így talán nagyjából megismerve a helyzetemet, talán tudna ötletet adni arra vonatkozóan, mi értelmettalálhatnék az életemnek, met anélkül nehezen menne tovább.
2. Olvastam, hogy könyvet terveznek írni a pszichiátriai visszaélésekről. Na ez van néhány. szeretnék segíteni. A leírásukhoz előkotorjam-e a "betegség- dossziámat", hohy helybe, időben, személyben pontos legyek, vagy elég maga a "sztori".
Köszönöm a válaszát: Cickom
Kedves Cickom,
olvastam a blogját, amit eddig írt. Van kedve leírni, mi a diagnózisa? Persze, az sem baj, ha nem, csak úgy nehezebb.
Ahhoz, hogy értelmet találjon az életének, számba érdemes venni, mi az, ami örömet tud okozni, amiben van mozgásszabadsága, kik fontosak Önnek, kinek fontos maga. Mindezeket csak általánosságban tudom írni, hiszen azon kívül, hogy remeg a jobb keze és le kell feküdnie, még túl sok mindent nem tudok.
A pszichiátriai visszaélésekről név, kórház megnevezése nélkül, elég csak a történet. A könyv lényege nem a pszichiátria lejáratása, hanem egy felhívó jelleg, hogy változásokra, változtatásokra lenne szükség a szakellátásban. Ebben mindenki segíthet, akinek vannak ilyen történetei, magával, családtagjával, barátjával kapcsolatban.
Üdv
S.Zs.
Tisztelt Zsuzsanna!
Viszonylag új l"lakója" vagyok a Búrának. Mióta megtudtam,hogy, hivatásos segítő is dolgozik a honlapon, nagyon megörültem. Igen ám, de mit is kezdjek a lehetőséggel? - ütött szöget a fejembe.
Két kérdésem van:
1. Tegnap jött az ötlet, hogy elkezdek egy blogot írni, amelyben megpróbálom összefoglalni, mi minden történt velem a betegségem óta, és így talán nagyjából megismerve a helyzetemet, talán tudna ötletet adni arra vonatkozóan, mi értelmettalálhatnék az életemnek, met anélkül nehezen menne tovább.
2. Olvastam, hogy könyvet terveznek írni a pszichiátriai visszaélésekről. Na ez van néhány. szeretnék segíteni. A leírásukhoz előkotorjam-e a "betegség- dossziámat", hohy helybe, időben, személyben pontos legyek, vagy elég maga a "sztori".
Köszönöm a válaszát: Cickom