Mindenki látja

Minden hang, minden pillanat. Ékkőként hasít belém a tudat. Hallom lelkem fájó dallamát és hallgatom, hallgatom tovább órákon át. Képes vagyok szenvedni, de ez már nekem is fáj. Nagyon. Borongós napok, kínzó közöny és csak kérdezem, miért nem szólok? Miért nem kérlek? Talán életemben nem volt még ennyire nehéz. A felismerés, a ráeszmélés és minden más, amit nem tudok szavakba önteni. Zavarodott és összeszedetlen vagyok. Kínkeservesen keresem az utam és közben pusztítom magam. Nem azért, mert akarom. Nem azért, mert tudom kontrollálni. Azért, mert ezt tanultam. A falak. A falak túl magasak. Mégis romokban hevernek lassan. A képek eltűnnek, a remény néha elszáll, néha újból megtalál. Bolyongok. A tél hideg. Hideg akárcsak az érzelmeim mélyhűtője, ahová bezártalak titeket. Nem engedek. Nem szabad. Nem szakíthatod ki, ami ott ragadt. Romlik. Fagyasztva is romlik a hús. Az idő könyörtelenül halad. Magam vagyok. Már nem a magány bánt, hanem a saját tudatom. Már nem az egyedüllét fáj, hanem a saját életem. Hogy mozgásképtelen vagyok. Dalba foglalnám, írnám órákon át. Puszta létezésem is csak görcs mások nyakán. Érzem, mert tudom. Sok vagyok. Telhetetlen. Magamat elviselni is alig bírom. Mégis. Mégis még mindig itt vagyok. Csak fogynak a betűk, jönnek a szavak és biztos megbánom, hogy ezt most kirakom. Miért ide? Miért pont itt? Hova menjek? Hova tartok? Kérdészáporok és féktelen sorok. Döntésképtelenség, csalódottság, kétségbeesés és bánat. Velem vagytok mind. Megértelek titeket. Csak kérlek. Kérlek egy kicsit had legyek veled. Fognám kezed, vinnélek magammal. Ha tudnám hogy kell felkarolni saját magam. Nincs kontroll csak a fejvesztés. Alkoholból is elég volt, nem kérek többet egy darabig. Mert érzem vékony jégen táncolnak lelkem démonjai. Mikor feszül sokáig valami, ami felszínre tör. Kiszámíthatatlan vagyok, ami meggyötör. Téged is, engem is, téged és téged is. Ez már nem mező, nem mocsár, nem mélység. Pusztán fájdalmas villanások. Fájdalmas villanások tömkelege, mi meggyötör. Mindig nehéz felébredni. Mindig nehéz elindulni. De most már nem éri meg. Már tényleg nem. Szeretnék végre pihenni. Szeretnék végre megnyugodni. Szeretném, ha végre csak egy kicsit tovább tartana minden önfeledt pillanat. Ha lenne rá szavam egy szóban írnám le. De ez valami olyan mély fájdalom, valami olyan mély seb, amire nincsenek szavak. Hoztam, vittem, cipelem még most is. Lerángatni nem tudom. Húsig hatol, csontba beforrt. Az agyam képtelen felfogni. Vajon mi fáj ennyire, amiért így védekem? Nem elég tudni, nem elég felismerni. Korántsem vagyok kész. Korántsem végeztem. De vajon bírom-e? De vajon nem lesz-e túl késő? Meddig tart még? Nem tudom. De még mindig itt vagyok. Küzdenék? Nem mondanám. Sodródom. De közben mégis változom. Zavart sorokat hagyok most itt és egyszer majd átgondolom, hogy miért is írtam le.

 

Nem piálhatsz csak azért mert szomorú vagy és mert nagyon szorongsz!(ennyi erővel mindig azt csinálnám hisz majdnem mindig az vagyok,és mindig szorongok)És főleg nem egyedül!Azt a bizonyos határt nem ismerem

Igen,ez a mai tanulság:) 

Fekszel némán az ágyon,

tested mereven hever,

nincsen több lábnyom,

agyadban gondolatok cikáznak,

hangokként vágtáznak,

hangosan s mégis némán lármáznak.

Némán terjed szét a magány,

levegő alig, a száj is kiszáradt már,

csukott szemed mögött a képek,

lelkedben már nem élnek érzések,

hangok suhannak és kérded:

Miért kell itt élned?

Vércseppek folynak s már nem reméled,

bárkit megérdemelsz, az üresség halott,

újra már nem éled.

Ellöklek, s már nem is létezik lényed.

Van még benned bármi érzés,

mit megérne kiélned?

A penge végighasít bőrödön és végre érzed,

érzed, mennyire érezhetetlen és halott az Élet ..

 

és jön a holló, ablakodban megáll,

és végre átviszi odaátra a földi létet,

és VÉGE! – suttogod, nem fájhat többé az Élet.

Az égen sötétek a fellegek,

fogva tart a gyermekkori emlékezet,

a szégyen sötétjében könnycsepp rezeg,

nem vagyok se veled, se ellened,

rezignáltan elengedem kezed.

Zuhanj súlytalan!

Üss vissza! – Mered?

És újra él benned a gyerek,

haját tépte durván kezed,

érinteni fél, sose tanulhatta meg,

sose tanulhatta meg, hogy él a kézben szeretet,

ha kellett, ütött, visszaordított,

hiszen senki se védte meg.

Felnőtt ez a gyerek,

de feje felett még ma is a szégyen sötét

felhője lebeg,

mert általad alakult, akivé ma lett,

sérült, szeretni képtelen,

romokban hever.

Keserű könny csillan szemében,

megfogadta, nem hagyja, eddig nem ér el,

de a sötét szégyen csak könnyel egyeztethető,

sose az oly rég halott reménnyel.

Lehet még az élet normálisabb egy kevéssel?

Már minden túlságosan beteg, hozzád nem ér fel,

s a szégyen együtt hál az álmatlan éjjel,

s ekkor majd, egy másik még sötétebb éjen,

megcsillan egy csillag a legfémesebb késen,

megölöm magunkat, hogy már csak fényes pontokként

létezzünk az égen.

 

Hozzáteszem, fáj a fejem, hiába szedek kismillió gyógyszert este, vagy nem alszok, vagy kora reggel fenn és ez igen negatívan hat a depresszív – szorongásos állapotra és persze az agresszív, öldökölni vágyakozó oldalamra.