Mindenki látja

Könnyek között élek,

emberi szót már rég nem is remélek,

és rólad álmodok,

szavak és mámorok,

gyógyszertől, sírástól kábulok,

és rólad álmodok.

Álmomban szólsz hozzám, üzensz,

észreveszed fájdalmam, megérzed és fülelsz,

de ez csak álom, téged se érdekel,

embert és emberit már sose érek el.

Álmomban figyelsz rám,

kelek és fájdalmasan húz be pofámba a valóság,

senki se ír, folytatódik a magány.

Csoportosan vajon miért utál a világ?

Ezt érdemlem? Oly nagy a hiány,

könnyem áztat, lelkem oly silány,

a nagyvilág szeretettelen kihány.

Aztán én is kihányom,

ölelem, mi kéznél s e plüssbe ordítom magányom ….

 

S megvágnám magam, bennem a halál nyom,

szembemegyek vele és meglegyint halálom.

Mikor agyadban táncot lejtenek a félelmet keltő, veszélyes hangok,

a téren megkondulnak a szellemeket hívó harangok,

és csak beszélnek benned, egyre bántanak,

lebasznak és kétnaponta a sírba rántanak,

mert végzetes vétség, irány a börtön,

mi lenne hát lelkedben olyan, mi öröm,

csak gürizel, hajtod a kereket,

bántásból kapsz is eleget,

mert semmit nem tudsz úgy csinálni, jó legyen,

az érzelmi erőt lassan, folyamatosan veszted el,

mert elszívja a bántás, az élet, az emberek;

kik között nem vagy más, csak disszociált kísértet.

Hangod oly messzi,

a másiktól fél, többé nem keresi,

törölt számok, törölt életek,

törött kapcsolatok és törött képkeret.

Sötét, ködös világ, középen egy szellem,

testnélküli, te vagy, kit a világ szarja elnyel,

és keresed, hol lesz, mikor lesz már vége,

s a törött képkeret darabja vörös csíkot húz az égre,

és már minden lebeg! 

Végre! 

Test a testben fájdalmasan begyulladva égne,

ellobban a láng, hamut szór az égre,

füstjében a szellem elillan már.

Vége! 

Kiskorunkban talán 4 éves lehettem mikor apu beleültetett a tenyerébe és felemelt a mennyezet felé.Én lenéztem és elkezdtem félni hogy tegyen le.Utána jött a 2 évvel fiatalabb húgom.

-Ő nem fél-mondta és nevetett elégedetten.

És azóta is ő a kedvence,én pedig eltávolodtam … kiskoromban biztos irigy lehettem rá,feldühített mikor nyert a társasban,sokat veszekedtünk…

Emlékszem ahogy néztem,mikor együtt játszottak.A hátára ült és lovacskáztak,de nem emlékszek ilyen pillanatokra velem.Biztos én már nagy voltam…(?)Ez a testvérféltékenység és még sok más felrémlik.Hogy őt vitték magukkal engem pedig otthagytak rokonoknál,mamámnál… Mert ő volt a kicsi. De én ezt máshogy értelmeztem nyilván mert ezekre emlékszem csak.És hogy a hátam mögött szidott az anyám amikor hülyeséget csináltam… nem beszélte meg velünk a dolgokat és én ma sem tudom vele megbeszélni a dolgaimat.

Ezzel a belső gyermekkel is sok mindent meg kell beszélnem….

De vele nem tudom…

Amikor vezetni tanultam,rájöttem mennyire nehéz koncentrálnom.Most nem tudom másnak is,vagy én vagyok ilyen .Nagyon gáz voltam,kimaxoltam a létező órákat,sokszor motiválatlanul ültem ott,máskor lemondtam az órát valamiért. De megcsináltam valahogy..

De azóta is félek,hogy valamit figyelmen kívül hagyok,félek autóba ülni,pedig egyik álmom,hogy egyet gondolok és elmegyek ahová csak szeretnék kötetlenül…

Az ADHD az idegrendszer nagyrészt örökletes hátterű fejlődési zavara, ami tartós nehézségeket okoz a figyelem irányítása és az önszabályozás terén. Hasonló tünetekkel járhat számos más pszichiátriai zavar, káros szerhasználat és bizonyos testi betegségek is, ezért fontos elkülöníteni ezen állapotoktól. Tévhit, hogy az ADHD mindig magas aktivitásszinttel, “túlmozgásossággal” jár.

A hiperaktivitás sok esetben egyáltalán nem jelenik meg, ez különösen igaz a felnőttkori formákra. Ilyenkor a legnagyobb problémát általában a szétszórtság, a feledékenység, az elkalandozó figyelem, a tervezés-szervezés, az időbeosztás és a feladatok végrehajtásának nehézségei mellett a nyugtalanság, a meggondolatlan, impulzív cselekvések valamint az érzelemszabályozás és az indulatkezelés zavara jelenti.

Van itt valaki akinek ADHD-t állapítottak meg?

Vagy olyan akinek nem ,de mégis illik rá a leirás…?

 

Hogyan legyél önmagad, hogyan legyenek színeid?

A poros, zúgó nagyvilágban elhallgatnak szavaid, elhallgatnak rímeid

és csak éjjelbe reggel pereg,

fekszel az ágyon, könnyes a szemed,

és beszippant az erdő, beszippant a rengeteg,

feletted felhők, viharos fergeteg,

és keresed önmagad, még mindig nem leled,

elfogadhatatlan, észrevehetetlen szenvedő feled,

elutasít a világ,

lelked szót szóra összehány,

tipor magad alá a lelkedben szunnyadó magány,

ha lelked balanszol is, a mérleghinta másik fele mindig egy apró halál.

 

Az éjszaka minden gondolatod rendületlenül összehányja,

szavak zúgnak, gyomrodban a csomó még lágyan kötve:

Az agyad súg: Szakítsd meg a kapcsolatot örökre!

mert agyadban a két nyugtató csak cikázik körbe.

A problémák között már nincs részed örömben.

Csak zúg az élet, az éjszaka bár befogadna de a reggel kihány,

és az érzés belül oly száraz és sivár,

és csak örömtelen mész és mész,

és fekete rózsát nyújt át a kertész,

és megszúr a tüske, vér csepeg,

éjszaka van benned, sejtek sora remeg.

Ne szólj hozzám! Nyelj el!

Álommal kecsegtess!

 

Benne vagyok már az éjjelben,

a gondolataim azokat összenyomó présekben

és tele üregekkel, résekkel,

s Ő a szoba közepén álmodik a Szépekkel.

Elegem van a borderlineból. Le akarom tenni. Miért nem vagyok inkább bipoláris? Azt legalább látnák az emberek! Akkor legalább egyből tudnák, hogy baj van, hogy sürgősen segítségre van szükségem. Vagy lehetnék „normális ” bordi. De félek tőle.