Mindenki látja

Erős akarok maradni. Évekig olyan jó volt minden. 

Minap pakolgattam régi orvosi leleteket. Kezembe került számtalan pszichiátriai zárójelentés, ambuláns lap,zárt osztályos kényszer gyógykezelések papírja. Összeszorult a szívem, legszívesebben elégetném az összeset, kitörölnék mindent az életemből, ami erre emlékeztet. Persze nem tudom. Ha a papírokat el is pusztítaná a tűz, a több ezer vágás a testemen, a varrot sebeim, a szétfalcolt karom miatti bőrátültetések nyomai örökké velem maradnak. 

Kezdem elfogadni, hogy hiába az évekig tartó kiegyensúlyozott állapot, valami nagyon akarja bennem, hogy foglalkozzak vele. Mélységesen szomorú vagyok, nagyon sokszor gondolok rá, hogy megégetem magam, megvágom magam. Csak arra vágyom sokszor, hogy kék-zöldre üthessem magam. Nehéz megfogalmazni, pontosan mi bánt. Szeretek élni, az biztos. Még annyi minden áll előttem, szeretnék majd szülni, vannak anyagi céljaink, vágyaink, amiket megvalósítani akarunk a következő években. S tényleg van egy Párom, aki nagyon szeret, aki minden nap biztosít arról, hogy a mindene vagyok,hogy gyönyörű szép nő vagyok, csodás testtel s kedves, szeretetreméltó személyiséggel.

De itt van ez a sötét felhő. Amitől alig tudok mosolyogni, sokat sírok s fájdalmat érzek. De komolyan nem tudom megmondani, hogy pontosan mit érzek. Most is azt érzem, hogy csak csapongok, miközben írok. Egyik gondolat követi a másikat, de nem tudom megmondani, hogy igazán mi is játszódik le bennem. 

Nagyon szomorú vagyok.. 🙁

Másnap még mindig ezzel kezdtem, a napot, nem múlt el, és nem éreztem a nagy szerelmet Lilla iránt, pedig akartam és ez baromira bántott.  És úgy éreztem az idegeim is kimerültek, Miki barátom, igen együttérző srác, gyerekkori cimborám, átjött és Agykontrollal kezelt, illetve, ketten kezeltünk engemet, milyen önzetlen igaz? Elképzeltem ahogy az idegsejteim regenerálódnak, és jól esett, a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy pihentem, és anyám mindenféle szart, akart belém tömni, mert biztos az a bajom, valami táplálkozási dolog, és hogy nehogy legyengüljek,blabla. Konkrétan hogy az Anne Shirley sorozat ismétlését néztem, valamennyire lekötött, de a régi film, is maga kiégett színeivel is csak a saját állapotomra emlékeztetett, hogy minden…. olyan…. kiszívott volt. 

Közben pár nap alatt fizikailag erőre kaptam, és már azt sikernek könyveltem el, hogy egy kis időre erekcióm volt egy lányra, a Kis földalattin, nem, nem meztelen voltam, sajnos ő sem, csak azt éreztem, milyen király. Meglátogattam Miki cimborámat, aki viszonylag közelben lakott és mivel nálam nem volt net, nála néztem pár meztelen nős képet, és…..igen tetszett, a megfelelő testi reakcióval kombinálva.  „Örülünk Vincent? -Örülünk.”-Ahogy az a Ponyvaregényben elhangzott. Ezzel a tudattal boldogan mentem haza. 

Anyám, hogy enyhítse, „depressziómat,” egy szerintem borzasztó pálmafás posztert rakott ki a szobám falára, amolyan tapétát. Csupa kiszívott színek, a kék ég, a sárga homok, a zöld pálma, esztétikus, de valahogy engem nem vidított fel, és nem éreztem benne melegséget, talán hiányzott belőle a piros, bár lehet ha lett volna engem akkor se érdekelt volna.

Anyám, mindenképp meg akarta oldani a dolgot és orbáncfű teákkal nyomott tele, mert az biztosan segít. Én pedig baromi ideges voltam, mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ez inkább mentális probléma, ma már tudom a kettő összefügg, de akkor anyám makacs ragaszkodása, hogy ez mindenképp csakis testi dolog lehet, az ami engem zavart, mert nem igazán akarta figyelembe venni az én álláspontomat, gondolom azért mert azt valahol kezelhetőnek érezte, ami érthető.

Ilyen lehetőségek merültek fel benne: a vércukor szintem ingadozik, a hormonjaimmal van valami probléma, esetleg az agyamban van probléma (mármint fizikailag), ezeket rendre ki is vizsgáltattuk és tudják mit néha még én is örültem volna valahol, ha ilyen jellegű lenne a problémám, de sajnos a tesztek a hormon vizsgálat, a terheléses vércukorszint vizsgálat mind sorra azt mutatta ki, hogy nincs ilyen jellegű problémám. (Szorongásos könyvekben, szinte előírás, hogy mindenképp vizsgáltassuk ki magunkat, hogy kizárjuk a testi panaszokat)

 Ami viszont ijesztőbb lett, mert akkor meg mit lehet tenni, akkor ez az egész így marad, vagy tényleg meleg lennék, akkor ez számomra félelmetesnek tűnt, és ami furcsa, még képek is voltak a fejemben, hogy a jövőben meleg vagyok, igen élethűen, de igazából, olyan volt, mintha, egy gagyi filmből lett volna, az affektáló feltartott kezű, csili vili ruhás filmes b*zikkal, (bocs) vagy akár mint Freddie Mercury Living on my own klipje, szóval  mint valami meleg sztereotípia, de annyira élénk és ijesztő volt a kép számomra és nem tudtam vele mit kezdeni, hogy kétségbeesetten sírtam. Egy férfi testben élő férfivá váló fiú számára ijesztőek voltak ezek. És olyankor is előjöttek e képek, amikor tök mást csináltam. 

És hogy hab legyen a tortán, ekkor jött az éves kötelező sporttábor is, ahová Lilla is járt, Miki barátom, a szüleim, mert ez már gyerekkorom óta egy megszokott rutin volt, életem szó szerint meghatározó része, volt és az évek során a helyszín változott, maga a tábor nem. Gyakorlatilag itt ismertem meg Lillát a nagy Őt még kislány korában és  Mikit a legjobb barátomat és még sok más barátot, egy éves koromtól vittek az ősök, szóval, gyakorlatilag életem egyik meghatározó helye volt, sok sok sikerélménnyel és fantasztikus élménnyel, melyek lehettek jók vagy rosszak, de egy stabil boldog élmény volt az év minden nyarán, kivéve a 2002-es nyarat.

Olyan vagyok mint egy számtalan vesztes csatát megjárt veterán. Úgy értem, ami az „állagomat” illeti, lelkileg is, meg testileg is. Egyébként persze erősen fals ez az analógia, hiszen én soha sem harcoltam semmiért, és semmi nevében. Szombaton esküvőn játszanék főszerepet (nem a főfő(fő)szerepet, persze), de momentán felkelni is nehezemre esik. Visszataszítóan szar a helyzet. Mindannak ellenére, hogy – ahogyan a mellékelt ábra is mutatja – az egykori játszótársak osztanak, vagy inkább osztanának még rám bizonyos szerepeket, lélekben már elengedték ezt a dolgot. Nem tudni megpróbáltak-e mindent valójában, fogalmazhatnék úgyis: gyanús, hogy nem! Ugyanakkor én még annyit sem tettem a dolog érdekében mint amennyit ők, ezért is lenne ízléstelen ha reklamálnék, nem is fogok, csak konstatálom a történéseket. Úgy három hétig jól elvoltunk vöröskével a szájbertérben, már egészen úgy éreztem, hogy jó ez így ahogy van, vagy legalábbis jó lesz, ahogy lesz. Meg akartam látogatni mikor a szülei elutaztak, erre az utolsó pillanatban kiderült, hogy egész héten ügyeletben kell lennem (munkaügy, bonyolult, a lényeg, hogy nullahuszonnégyben helyben kellett lennem…), tehát ez sem sikerült. Igen, elmondtam már ezerszer, de ezt effektíven nem lehet tovább bírni, hogy soha semmi sem sikerül, ami igazán fontos lenne. Hét éve, vagy talán nyolc? Ha már nyolc, a világ nyolcadik csodája, hogy életben vagyok. Nem, hogy felkelnem, de lefeküdnöm sincs miért, és „élek”, bár ezt idézőjelek nélkül leírni már humorizálásnak minősülne. És jön az ősz, megannyi előre gondosan bekészített borzalommal, nem érdemes végigcsinálni, az az igazság. Ezt a nyarat kellett volna szeretni, de csak megutálni sikerült. Elég baj, hogy a remény hal meg utoljára. Agyonütni sem lehet. Kéne találnom valami tisztességes elfoglaltságot. Kiolvashatnék egy csomó könyvet, vagy ilyesmi. De én forgatókönyvírással foglalkozom, és egyre inkább a giccses science-fiction területén vagyok aktív. Mert ebből a pozícióból bármiben hinni már csak így lehet. A valóság zavarórepülése egyes napokon eléggé ingerlő, máskor nem különösebben feltűnő. Ez egy amolyan „egyes” nap, miként az előző is az volt, meg az azt megelőző. Aztán jönnek majd a másmilyen napok, nem túl sokan, és nem maradnak sokáig, de legalábbis úgy le lesz szarva akkor megint minden, hogy azt öröm lesz nézni. Ez az egyetlen amit tenni lehet, leszarni a sok szart, és mással foglalkozni, vagy mással se foglalkozni.

Nem nagyon akarok én semmit, amúgy sem. Van néhány lemez amit még meg kéne hallgatnom, ez az összes. A többi marhaság, és csak a bajok gyűlnek velük. Másfél órával ezelőtt segítettem bepakolni a liftbe egy nőnek. Ez például jó volt így, egyszerű gesztus, és még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. Semmi félrepofázás a csillagok állásáról, vagy a bankszámlákról, semmi pózolás. Ennél többet, őszintébbet miféle helyzetben várhat az ember egy másik embertől? Ez minden amit el lehet érni ezen a területen, illetve amit el érdemes érni. Régen hasonlók kábult és amúgy felesleges kocsmázások alkalmával estek meg, most meg így. Mondanám erre, hogy öregszem, de azon már túl vagyunk. Én és a kapcsolt részeim is. És akkor most itt ez az esküvő. Nem lesz semmi felesleges giccs, de egy csomó jól begyakorolt szalonmondatot így is biztosan el kell majd sütni. Nincs semmi borzasztóbb a civilizációs kényszereknél. Talán még ezek a folytonos rosszullétek sem borzasztóbbak nála. És a magány, a kilátástalanság, meg a többi, mind lófasz a kötelező színjátszáshoz képest. Szóval segítsük fel a villamosra az idős nénit, ha kedvünk van hozzá, ha nincs kedvünk hozzá akkor ott egye meg a fene ahol van, őt is, meg a csomagját is! Ennyi mára, elég is, főleg, hogy régen sok!

Na igen! Témánál vagyunk!

Egyeskével az első volt a legjobb, így utólag belegondolva ott abba is kellett volna hagynunk. Jobban jártunk volna.

Igazából egyik sem volt valami felemelő. Nem fájt, félreértés ne essék. Szimplán csak nem éreztem semmit. Tényleg semmit. Se jót, se rosszat. Soha nem is mentem el. Tulajdonképpen ezért is voltak a veszekedések. Engem nem zavart a dolog, őt viszont annál inkább. Állandóan azt mondogatta, hogy tudja ő, hogy mekkora egy szar. Olyan súlyos önértékelési problémái vannak, hogy azt mondta ezzel én csak rontok a helyzeten, és még inkább szarnak érzi magát, hogy nem tud kielégíteni.

Ketteskével, rövid volt, de annál inkább felelőtlenebb, ugyanis nem védekeztünk. Be is voltam szarva utána, mondanom sem kell.

Igazából vele csak azért voltam együtt, hogy talán mással sikerül bármilyen érzést elérnem, persze vele sem éreztem semmit. Bezzeg utána! Amint lehetett beálltam a zuhany alá és bőgtem, mint egy hülye, magamat sem értettem az most mire volt jó.

A színészi képességem viszont most sem hagyott cserben! Egyeske el volt halva. Nem hitte el, hogy tényleg tapasztalatlan vagyok, azt mondogatta vagy hazudok, vagy egy pornószínésznő reinkarnációja vagyok. Mondom egyik sem, szimplán csak jól bánok a csípőmmel. Bár én nem éreztem semmit, imádtam, hogy ő viszont totál ki volt tőlem. Mindenbe úgy mozogtam bele, mintha már vagy millió férfi fordult volna meg az ágyamban. Megjegyezte, ha minden nő így belemozogna, kevesebb férfi dugna félre.