Mindenki látja

Egy olyan szabályrendszer szerint élek, amit mások nem tapasztalhatnak meg: tulajdonképpen a bántalmazó osztálytársam az egyetlen -, és ezt durva kimondanom – aki – mivel ő „teremtette” -, megérthetné a világomat: de nem érti… 
(Erről az osztálytársamról az előző bejegyzésemben írtam már. )

Azt hittem, ha ő diktálta a feltételeket – nem mondta ki sose konkrétan -, (hogy mit szabad és mit nem, hogy mi a helyes és mi a helytelen, hogy milyen vagyok (szar)), akkor legalább valami értelmes célja volt vele: mondjuk, hogy a saját képére formáljon. Akkor anyázhattam volna őt, meg minden: de csak indulatból. 
De így? Megértést vártam volna, de tulajdonképpen rosszabb jött annál, mert nemcsak a megértés hiánya az, amit megkaptam így, hanem azt is, hogy csak cselekedett, de nem tudja, mit. 
Mint amikor az osztálytársak szivatnak valakit: pedig annyi intelligencia van benne! Mostanában úgy látom őt néha, mint aki csak „hülyül” a bántalmazással (soha nem állította be így), de valójában pontosan olyan hülyegyerek, mint az összes korabeli kamasz.. 
De még a szivatás sem jó szó jónéhány cselekedetére, mert azoknak pont az volt a céljuk, hogy megtörjék az ellenállásom, hogy az legyen, amit ő akar.. 
zavarodott vagyok. 
Nem értem. Ha annyi értelem van benne, miért nem „tudatosan” (tehát világos, határozott céllal) cselekedett ellenem? Ez tényleg hülyén hangzik: de még mindig jobb elviselni a teljes mértékben tudatos ártást, amit előre megterveztek, mint azt látni, hogy ez a szándékosság, ez a tervezettség csak akkor, aktualitásában volt valós, igazából annak a következménynek a tudása, ami emiatt lesz, nem volt mögötte. 
Hogyha valaki dönt egy másik ember helyett (rákényszerítve a másikra a saját akaratát), akkor hogy dönthet úgy, hogy nem tudja, mik lesznek a következményei? Hogyha valaki egy másik embernek megteremt egy világot, hogy lehet az, hogy nem ismeri, mit tesz? Hogyan bízhatnék meg bárki vezetésében is -, ha találok valakit, akivel azonosulhatok – ha a másik ember (mivel ő sem), valójában nem fogja fel, hogy mit is tesz velem (nem foghatja fel)?
Elképesztő: jó, mondjuk igaz, hogy mindig is nagyon jól tudta reklámozni a semmit: de hogy ennyire? Atyaég.. 
Igaz, a tanárok is bedőltek neki (legalábbis én így látom), úgyhogy nekem, kisgyerekként, nem volt semmi esélyem vele szemben, (aki idősebb is volt, mint én.). 
Világos volt edig is, hogy ezt, hogy másoktól függök bizonyos értelemben, csak én érthetem: de mintha valami elveszett volna, maga az a tény, hogy ő tudja, mit tesz: mert nem tudja. Csak cselekszik, de be van kötve a szeme: és még csak észre sem veszi.. nem is veheti: neki ez a létállapot. Nem ismer mást.. 
Csak úgy tesz, mintha tudná: mert akor, aktuálisan, van vele célja: de tulajdonképpen ő csak az aktualitásokban él (ilyen értelemben): hosszú távon nem akar semmit, csak azt, hogy az ő úgymond szándékai érvényesüljenek, de a rombolást, amit a saját nyomában hagy, már nem látja, mert nem néz hátra, és ha hátra is néz, akkor azt a másik gyengeségének tudja be, amit ott lát. 
Igen, a felnőttek sokat mondták neki, hogy erős személyiség, és ezért követi őt mindenki: egy fenét. Az, hogy követi bárki is, félelemből van: bár ő azt mondta, hogy szereti, ha az emberek félnek tőle: ezt egy pszichológus jelenlétében mondta, aki csak az „De az nem jó.” válaszával tudott „segíteni”, sőt, még arra is „vetemedett”, hogy azt mondja, hogy mi ezzel az osztálytársamal milyen jól kiegészítjük egymást: kiegészítjük? Rossz kifejezés: alkalmazkodom hozzá. Vagyis részben: Eh, de vakok, még a nyilvánvaló jelekre is az emberek! Mássrészt, minden területen, legyen az bármily képzőművészet vagy elektronikai ág, végső soron be kellett bizonyítania mindig is, hogy ő a jobb benne, és nem én: ebben a győzelmében persze mások is megerősítették – nemcsak diákok. Lehet, hogy én jó voltam mondjuk az írásban, ez egy példa, de ő mondjuk – évekkel később -, úgy döntött, hogy jó, akkor ő is írásba fog, miközben ő mondjuk – ismét csak példa – a robotikában volt otthon, ami engem is érdekelt. Versenynek fogott fel mindent, azt hiszem -, legalábbis így látom.. 
A Nem tudja, mit tett -, ahhoz a témához visszatérve: 
Valójában, a ballagásunk előtti időkben már neki volt elege belőlem, hogy annyira rátámaszkodom bizonyos dolgokban, hogy nincs más alternatíva, csak ő, és amikor mondta is, az ő rajta kívüli alternatívát, akkor is inkább őt – úgymond – választotttam. 
Ez is „vészcsengő” lehetett volna a számomra, hogy nem fogja tudni, mit tett… 
Egyébként, ő alakította ezt ki, ezt a rá való támaszkodást, egyszeri alkalommal (több nincs konkrétan előttem) biztos, hogy megerősítette bennem azt, hogy az élet bizonyos területén rá vagyok utalva, ami eleinte így is volt, és mire lett más alternatíva, addigra ez a rá való utaltság már rögzült, és – az én felfogásomban – csak ő volt: ő volt a referenciapont.. A referenciaszemély. Akitől ered minden jó; ja, minden rossz is… 
Ez a mai megfogalmazás, akkoriban nem így gondolkodtam, vagy ez nem így képeződött le, ha egyáltalán leképeződött ez a ráutaltság valahogy.. inkább úgy, hogy mástól nem tudnám megszerezni, csak tőle azt, ami nekem kell mondjuk, illetve, mi van, ha nem azt szerzem meg, pontosan azt, ami neki van, hanem egy másikat. 
Ha már dolgok megszerzése: egyik haverom kikérdezett elég keményen, mert mondtam, hogy ez az oszt. társam tanított engem, hogy „Na és, mit tanított neked?” Igen „szégyenbe” kerültem, égett a pofám legalábbis, mert hogy azzal kapcsolatban, hogy tanított volna, arról egy dolgot tudtam (ami konkrétan az volt) mondani a 7-8 (vagy kicsit több) év alatti időkből. 
Az a haverom persze talált arra az egy dologra is alternatívát, amik újak, de akkor még (bár nem tudom biztosan) nem voltak.. 
„Minek kellett mindent kiforgatnia, és szinte felborítania a világnézetem?” Legalábbis akkor valami ilyesmit éreztem, majdnem rá is kiabáltam felkiáltójelek formájában, hogy megkérdezzem, hogy miért teszi ezt velem. 
Persze tudom, miért: azért, hogy felfogjam, hogy ez a bántalmazó osztálytársam, ez az ember nem egy ilyen egyedülálló képződmény, mivel például én is rá tudok keresni arra az adott programra, játékra, akármire, ami, ha vele voltam, nem volt evidens, hogy megtehetem, sőt, föl sem merült bennem, sőt, inkább mint rossz kimenetelként szerepelt. 
Azt a gyereket legalább öt gimibe nem vették fel azóta: néha eszembe jut, mert annyira hihetetlen ez, hogy „Biztos nem a rossz jegyei miatt nem vették fel például hozzánk se, hanem csak a mocskos igazgatók és a szemétláda vezetőség..”, de aztán rájövök, hogy milyen béna, és kiröhögöm (magamban): megvetem, lenézem, mégis ha sértik, megvédem.. valami ilyesmi. 

Huh, ezt most ki kellett magamból írnom. Bocs.. 
Azt hiszem, valamiféle „szabad asszociáció”ként használom ezt a felületet..